Nushey: Apa nap
Fél kiló kenyér, egy liter tej. Nehogy kimenjen a fejedből, Liza.
-Ha már mész a boltba, vegyél mécsest is! Holnap Apa-nap lesz, tudod!
Az anyám hangja a szokásosnál is fásultabban cseng. Hát persze, holnap Apa-nap, mise a temetőnél és gyászos csöndben ücsörgés, míg anya gondolatban apával beszélget.
Kiskoromban természetesnek vettem ezt a programot, hiszen mióta az eszemet tudom így megy ez. Régen én is beszélgettem apával, akinek az arcát csak elképzelni tudtam, hisz háromévesen láttam utoljára, de emlékem nem maradt róla. Akkor úgy gondoltam, természetes hogy anya minden héten legalább egyszer elmegy apához. Hogy minden gondolata hozzá kapcsolódik. Hogy gondolatban társalog vele.
Persze, két-három évvel apa halála után ez még talán normális. De az hogy tizennégy éve nem tudja elengedni még egy gyászban nevelkedett gyereknek is nyilvánvaló, hogy beteges.
Úgy belemerülök a gondolataimba, hogy majd’ elhajtok a bolt mellett. Tövig rántom a féket, az ócska bicikli nyikorog. Fél kiló kenyér, egy liter tej és mécses. Fél kiló kenyér, egy liter tej és mécses. Nehogy kimenjen a fejedből, Liza.
A kirakatra nézve vigyorgó töklámpások és boszorkánysüvegek kartonból kivágott sokasága fogad. Persze, majdnem elfelejtettem, hogy ez a gusztustalan ünnep egybeesik az Apa-nappal. Halloween, mi? Hányingerem van tőle. Ha nem is a mi szintünkön, de legalább egy sírrendbetétel erejéig holnap a halottainkkal kell foglalkozni. Nem holmi maskarákban, a halottak napját kifigurázó szokásokkal kell Amerikából átvett marketingfogásoknak hódolni.
De mindegy is. Fél kiló kenyér, egy liter tej és mécses. Nehogy kimenjen a fejedből, Liza. Tej: pipa. Kenyér: pipa. Mécses. Mécses. Ez a sor lesz, igen. Hál’ Istennek, az utolsó csomagot találom a polcon árválkodva. Úgy látszik vannak még emberek akik törődnek a halottak napjával.
Mikor hazaérek anyát a kanapén kuporogva és semmibe meredve találom. Halkan szól az a rettentően régi szám, amire anyáék először lassúztak. Nagyszerű, következik a depressziós nosztalgiázás fázisa.
Tudom, tudom, nagyon gonosz tőlem hogy így állok hozzá. De könyörgöm, mindjárt tizenhét vagyok, és még babazsúron se voltam, nem hogy buliban! Minden barátnőm úgy tudja, hogy kivételesen szigorú anyám van, aki kelepcében tart. De az igazság az, hogy egyszerűen csak tudom, hogy hiába nem szól, nem tartaná helyesnek hogy gyászban (igen, neki még mindig a fekete ruhás fázis tart) holmi „vigasságokra” járjak. És hát egyedül hagyni sem merem sokáig anyát.
Mert tény, hogy ő a legönzőbb lény, akivel valaha találkoztam. A gyásza kis burkát magához rögzítette, dúskálva az emberek együttérzésében, és még jobban szomorkodva, mikor megtudja, hogy valaki kibeszéli miatta. Úgy kell kezelni, mint egy beteget, nekem mindent meg kell tennem érte, hiszen az ő fájdalma nagyobb, mint az enyém. Nem törődik azzal, hogy engem így milyenné nevelt, nem törődik vele hogy nekem mi a jó. Képes és néha konkrétan megfenyeget azzal, hogy ha nem teszek meg valamit, akkor öngyilkos lesz, úgysincs ami itt marasztalja!
Hát kösz. Lassan ott tartok, hogy következőnek csak annyit mondok: „Hajrá”. De persze nem tehetem. Most is, ahogy itt ül a kopott kanapén, olyan elhagyatott. Mégis csak az anyám. Csak én maradtam neki.
-Megjöttem! -látom hogy meglepődik az ittlétemen. Végül is csak fél perce állok az ajtóban…
-Hoztál mécsest?
-Meg fél kiló kenyeret és egy liter tejet, igen.
Elkezdem kipakolni a szatyorból a cuccokat. Anya elgondolkozva néz rám. Nagyszerű, remélem nem valami olyasmire gondol amiben szerepelek én is meg a halál is. Elég nekünk apa.
Kenyér a tartóba, tej a hűtőbe, mécses a spájzba. Összehajtogatnám a szatyrot, de még van benne valami. Ahogy kihúzom egy fekete-narancssárga halloweeni bulimeghívót tartok a kezemben, amit a blokkhoz adtak a boltban. Anya megmozdul, meglátja hogy mit tartok a kezemben.
Kész. Katasztrófa. Anya elbőgi magát, a teste rázkódik a zokogástól. Nembírom nembírom nembírom nembírom. Lehet hogy megőrültem, nem érdekel, én ezt nem tudom tovább csinálni! Elegem van a gyászból, elegem van abból hogy egy szórólaptól összeomlik az anyám. Kirohanok, nem érdekel mit kezd magával, nem érdekel ki törli le a könnyeit. Normális akarok lenni.
Hallom ahogy az ajtó kicsapódik, az anyám rikácsolva rohan utánam. Hűha, ilyennek még nem sokszor láttam. Sokszor észreveszem a szemében a fájdalmas őrület szikráját, de valahogy a gyász fekete fátyla mindig eltakarta.
Gyorsan elrohanok a buszmegállóba és felugrok a buszra, majdnem rám csukódik az ajtó. Épp látom ahogy az anyám eltorzult arccal kifordul a sarkon.
Oké, és most merre? A szórólapra nézek, és undorodva összegyűröm. De valami gyerekes bosszú arra késztet hogy kisimítsam és alaposan áttanulmányozzam. Végül is, ez csak egy buli. Valami, amiben az anyám miatt eddig nem lehetett részem. Az, hogy milyen dekoráció lesz, nem számít. Vagy az, hogy Apa-napra esik. Szerintem bármilyen ember is volt az apám, ő is tudja, hogy már így is túl sokat gyászoltuk. Tudnia kell. Megérdemlek egy bulit. Megérdemlek egy jó estét. Megérdemlek egy pár apró flörtöt. Megérdemlem a szabadságot.
Miután teljesen meggyőzöm magam, felhívom Zsanit, hogy beugrok hozzá. A következő buszmegállótól tíz perc sétával odajutok.
Zsani értetlenül nyit ajtót. Érezhette a hangomból, hogy valami nincs rendben. De ahogy ott állok az ajtóban az anyáméhoz hasonló félőrült tekintettel, szerintem eléggé megijesztem. Ahogy ajtót nyit melegítőben és kényelmes lófarokba fogott hajjal rájövök, hogy az én érzelmi fellángolásaim nem állítják a feje tetejére a világot. Én is kopott farmert és viseletes pulcsit vettem fel a bevásárláshoz. Valahogy egy buli így elérhetetlennek tűnik. Ettől kissé megcsappan a lázadó energiám.
-Menjünk el bulizni -oké, ez nem sikerült túl meggyőzőre. Az idegességtől és a rohanástól berekedt a hangom, a bátornak szánt kijelentésem fájdalmas nyüszítésnek hat. Sebaj, csapó kettő. –Ez a buli nagyon jónak hangzik, csak kéne hozzá valami halloweenes ruha –az orra alá nyomom a szórólapot.
Kéne egy fényképezőgép hogy lefotózhassam az arckifejezését. A megdöbbenéstől láthatóan megnémul.
-Szia! –nyögi ki végül. Nagyot nyel és erőt vesz magán a folytatáshoz. –Hogyhogy elengedett anyukád?
Nagyszerű, rátapintott a lényegre. Most komolyan, erre mit mondhatnék?
-Hát igen, kivételesen engedékeny volt ma –nem győztem meg, de mindegy is. –Szóval van másfél óránk felkészülni és fél óra mire odaérünk. Mit szólsz?
-Várj, szólok anyának. Addig gyere be –de jó egyeseknek, ennyivel elintéznek egy bulit.
Az anyukája természetesen kérdések nélkül rábólint a dologra. Aztán Zsani a gardróbjából elővarázsol néhány jelmeznek mondható ruhát, egy ördögszarvas hajráfot nekem és egy boszorkánysüveget magának. Fekete sminkkel kimázgáljuk egymást, és már le is telik a másfél óra.
***
A buliba érve már javában szól a zene, boszorkányok zombik és egyéb klisék forgataga fogad minket. Kezd visszatérni a jókedvem. Életem első bulija! Eszembe jutnak a tinifilmek amiket Zsaninál néztem, mert anya megtiltotta hogy ilyesmik kerüljenek a házba. Igen, ez az este tökéletes lesz.
Belevetjük magunkat a forgatagba, és innentől olyan mintha egy álomban lebegnék. Szemezek a cuki kaszással szemben. Csábos mosolyt engedek a focistának (?) balra. Remélem nem nézek ki túl bénán kívülről. A tömeg egyre beljebb sodor a helyiségben, már látom a túlsó kopár, ablaktalan falat.
Úgy két számmal később egy ördögnek öltözött húsz év körüli srác elég esetlenül egy „leszel-e velem a táncparkett ördöge” dumával indít. Engem ez természetesen a legkevésbé sem zavar, csak arra koncentrálok hogy a cinkos mosolyomon ne látszódjon hogy belül majd’ szétvet a boldogság.
Hangos zene, fények, egy srác teste, ahogy az enyémmel mozog. Imádom ezt az egészet. Imádok élni. Legszívesebben így maradnék örökre, hogy ennyiből álljon a világ, hogy minden más megszűnjön létezni az anyámmal az élen.
Nem tudom meddig voltam így. Nem tudom, hányszor tapizott végig a srác akinek a nevét se tudom. De ebből a furcsa révületből egyszer csak éles sikoly ránt ki, ami a bejárat közeléből jön. És még egy. És még egy. Ordítások. Kiáltások.
Először elkezdek pánikolni, de aztán eszembe jut hogy a szórólapon „vérfagyasztó halloweeni show-t” ígértek. Visszafordulok a sráchoz és rávigyorgok. Megvonja a vállát és tovább táncolunk. Kicsit piszkálja a gondolataimat hogy nem láthatom azt a bizonyos show-t, de most valahogy a partnerem izmos karjai jobban lekötik a figyelmemet.
Egyszer csak a fal felé lódul a tömeg. Testek préselődnek az enyémnek, a hátam nekiütközik a hideg falnak. Érzem a pánikot. Valami nincs rendjén. Biztos nem a buliszervezők keltettek ekkora riadalmat.
A zene elhallgat, a hirtelen csend szinte fáj a fülemnek. A csontjaim még mindig bizseregnek a basszustól, és alig kapok levegőt.
Sikoly. Egy egy penge fémes koccanása. Cuppanás. Hörgés. Fröccsenés. Iszonyatos csend, amit valaki őrült zihálása tör meg. Látni akarom, mi történik, de közben mégsem. Ez csak a show, nem történik semmi megismételhetetlen. Művér és olcsó színészi alakítás. Mit meg nem adnék, hogy visszategyék a zenét és táncolhatnánk tovább. Vagy ha nem akkor hadd lássam mi történik. Igazán kapcsolhatnának némi világítást, mert így csak színes fényekben úszó sejtelmes körvonalakat látok.
Néhányan megpróbálnak kioldalazni. Hirtelen felizzik egy reflektor és meglátom, mi történik a terem közepén: egy ócska lepedő-szellemruhába öltözött ember egyik kezében hentesbárddal, a másikban hatalmas konyhakéssel hadonászik, mellette két halott biztonsági őr vértócsával körülvéve.
Az egyik lány sikítva rohan a kijárat felé, gondolom túl sok neki a látvány. Hát igen, elég élethű.
Ekkor a szellem a lány útjába lép és egyszerűen ledöfi. Ahogy mondom. A penge halk cuppanással bukkan ki a lány hátából, akinek a szájából vér bugyog, és egy utolsó nyikkanással a földre esik.
Megfagy a vér az ereimben. Ezzel valami nincs rendben. Ez túl élethű. Ami azt illeti, teljesen élethű. Az ördögsrác eloldalazik a sarok felé, ahol egy nagyobb csoport mögött keres fedezéket. A reflektor egy csattanással kikapcsol.
A színes fények körvonalában látom, ahogy a szellemalak elindul a fal mentén és egyenként mindenki arcába néz. Néha megáll egy-egy embernél. Alaposan megnézi őket.
Ahogy az egyik lányhoz ér, az elbőgi magát. A szellem megragadja a karját. Éles nyisszanást hallok, és egy kézfej puffan a padlón. A lány mostmár üvölt. Nem bírom tovább, összegörnyedve öklendezek. Látom, hogy a szellem felém kapja a fejét, de aztán folytatja a hátborzongató mustráját.
Az egyik srác amolyan ’nem félek tőled’ tekintettel néz rá, erre a térdébe állítja a kést. Újabb ordítás, újabb sikolyok, újra összegörnyedek.
Amikor hozzám ér, jó mélyen az arcomba hajol. Látom a fakó szemeit a lyukakon át. Valami nagyon nem stimmel velük. A lepel alatt mintha mosolyogna rám. Egyszer csak meglendül a keze és a kés a vállamba fúródik. Rettenetes, elviselhetetlen fájdalom nyilall belém. Leesnék de a penge a falhoz szegez. Megforgatja a pengét. És vissza.
Azt kívánom bár meghalnék. Az ordításom túlharsogja a kezetlen lány és a térdét ölelő fiú hangját. Érzem ahogy könnyek futnak az arcomon, de csak sikítani bírok, sikítani hogy elmúljon a fájdalom. De nem múlik, forró vér lüktet a sebemben, érzem ahogy elázik a kölcsönfelsőm. A felsőről eszembe jut Zsani. A véráztatta felsőmről. Vajon hol van? Elment már előtte ez az őrült? Ahogy felötlenek a kérdések, úgy el is tűnnek: a sebem lüktetése és az őrjítő kín nem hagyja hogy ilyesmivel foglalkozzak.
A szellemalak végigér a termen, és egyszer csak megszólal. A hangja fájdalmasan ismerős, de úgy el van torzulva hogy szinte a sebemben érzem a fájdalmat amit okot.
-Azt hitted, ennyivel elintéztél, te szuka? Hogy felneveltelek és te pedig csak úgy elrohansz? Hogy minden áldozatom, minden véres verejtékcseppem a sárba taposod? Azt már nem! –Nem, ez biztosan nem igaz. Csak egy rossz álom, semmi több. Csak ez a pokoli, őrjítő fájdalom ne lenne és el is hinném hogy csak egy álom.
Felismert, ebben biztos vagyok. De akkor miért ne ölt meg?
-Látod, kincsem, mit tettél? Idegenek szenvednek miattad, –mutat a nyöszörgő srácra –és a legjobb barátnőd a szemed láttára vérzik el -a földön fekvő lány felé int a hentesbárddal. Jesszusom, ugye nem Zsani az? Látszólag nincs már benne sok élet, hatalmas vértócsa terül el körülötte, a keze csonkjából egyre gyengébben spriccel a vér. Senki nem segít neki. Mindenki fél megmozdulni. Mindenki fél lélegezni. Otthagyják, hogy elvérezzen. Legszívesebben ordítanék.
Elkezdek kúszni felé, de pár méter után összeesek, nem marad több erőm. Az anyám ráérősen hozzám sétál és ledobja a lepedőt. Látom a szemeit. Látom bennük az őrület lángját, ami most a kék és rózsaszín fényekben mintha kicsapna a szeméből. Rám néz, aztán egy hatalmasat rúg a sérült vállamba. Sikoltani sincs erőm, csak egy hörgés jön ki a számon.
Bájos mosollyal oldalra billenti a fejét, és mosolyogva és kislányos hangon megszólal:
- Add át az üdvözletemet apádnak. Remélem boldog odafent. Jó éjszakát, kisbogár!
