Trick or Treat eredményhirdetés:

Nehéz döntést kellett meghoznom, bár szívem szerint mindenkinek díjat osztanék, de kevés a Budzsém XD Így Hosszas mérlegelés után a következő pályázók vehetik majd át a nyereményeiket:
Gratulálok nektek:) és mindenkinek köszönöm, hogy részt vettek a játékben. Ne búsuljatok mert lesz még nálam egy csomó játék és akkor is ékszerek, esetleg könyvekért lehet majd ringbe szállni :)))
Írjátok meg a címeteket a fayelinn92@gmail.com-ra :)

 1. helyezett:Szűcs Lajos Attila: Egy emlékezetes éjszaka

2. helyezett: Angria Wolf: A szemtanú

3. helyezett: Indigo Halloween Nightmare

Különdíjasunk pedig:  Alexandra Casper: Marley és a Hangok

Eredményhirdetési infó

!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!Változás!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Az eredményhirdetés október 26.-án SZOMBATON 20.00-kor lesz.
Megértéseteket előre is köszönöm,
Linn

Trick or Treat pályamű: Simon Zsuzsanna

Simon Zsuzsanna: Vérbosszú

A halál mindig fájdalmas, felkavaró és megdöbbentő, még akkor is, ha számítunk rá, akkor is, ha tudjuk, hogy a halál nem egyéb, mint változás a lét forgatagában. Születünk és elmegyünk.

Hideg éjszaka volt, épp mint akkor régen. Túl sok tényező hasonlított ahhoz a tragikus eseményhez ami két éve történt, bár azért nem minden volt ugyan olyan. Az utcát elárasztották a rémisztő teremtmények. Szellemektől az élőhalottakig, boszorkányoktól a vérfarkasokig, minden apró szörnyeteg a várost járta zsákmányszerzés szempontjából. Legalábbis a gyerekek számára bizonyos volt, hogy az éjjel az édességeké. De nem csak a gyerekek voltak azok akik az utcákon töltötték az éjjelt. Habár már nem mondhatóak gyerekeknek mégis meglehetősen gyerekesen viselkedtek a város gimnazistái. A megterhelő tanítási napok után nekik is ki jár egy kis pihenő, amit az érettségi előtt álló fiatalok sajátosan oldanak meg némi sörrel a középpontban, várva a mámoros állapotot amikor már nem számít mit teszel. És pontosan erre a nyugodt illuminált éjszakára gondolt Amanda is, amikor elhatározta, hogy aznap éjjel túl lép a bűntudatán, azon a lassan két éve tartó bűntudaton ami szüntelen a szívét mardosta, ám tévedett. Amanda az a típusú lány volt akinek mindene megvan és ezt nem fél mások orra alá dörgölni. Gyerekkora óta megkapott mindent a szüleitől és ez egészen így ment addig, ameddig el nem váltak. A gimnáziumban aztán már az első évben beválasztottál a szurkolócsapatba, tökéletes alkata és derekáig érő szőke haja aztán csak tetézte a benne dúló büszkeséget, és a dacot ami aztán elidegenített mindenkit a közeléből, kivéve a sajátos baráti körét.

Mint minden gimnáziumban a különböző körök itt is megjelentek. Az élsportolóktól a szurkolókig, a számítógép zseniktől a matekosokig. Mindenki csak az ő saját csoportjában érezhette magát otthon, elvégre bárki is a másik területére merészkedett abból mindig vita, esetleg megaláztatás kerekedett.

Az év botránya mégis Amandával volt kapcsolatos. „Az éltanuló, szurkolócsapat vezetője összeszűrte a levet a stréber Jeremyvel.” Harsogták az SMS-ek amik futótűzként terjedtek az iskola diákjai között.

De a mindenki által irigylendő Amanda 180°-os fordulatot vett azután a bizonyos éjszaka után.

Az eddig mindig életvidám lány letörten járta az osztálytermeket, és a baráti körét kikerülve az egyetlen akivel szóba állt az Jeremy volt. Jeremy akit naponta alázott meg és gúnyolt ki a focicsapat, egy perc alatt az iskola egyik legfelkapottabb diákja lett.
És ez volt az a végső fordulat ami megváltoztatta őket, és kitartott egészen a mai napig.

- Jeremy nő létemre kevesebbet készülődöm mint te.-

Gúnyolta ki játékosan Amanda miközben megrázta a kocsikulcsokat.
- Ha nem sietsz én fogok vezetni. -
Ám ebben a percben lépett ki a fürdőszobából Jeremy hűen ábrázolva a Lugosi játszotta Drakulát.
- Az én kocsimhoz aztán nem nyúlsz. -
Kapta ki a kezéből a kulcsokat, lehagyva a még mindig elképedt barátnőjét, aki sajátosan angyalnak öltözött. Fehér rövid ruhája lágyan tapadt bőréhez, ahogyan fehér farmer is tökéletesen illett vékony ám formás lábaira. Szárnyak nélkül is tökéletesen beleillett egy angyal képébe ám a hófehér tollak voltak azok amik megkoronázták jelmezét.
- Kérlek mondd, hogy ez nem az én arcpirosítóm.-
Megköszörülte torkát majd bocsánatkérőn nézett a lányra.
- Attól tartok nem mondhatok nemet. - Mielőtt kedvese félbeszakíthatta volna újból közbevágott.
- Muszáj volt ez adja meg Drakula eredetiségét. -

A lány összeszorította ajkait és gyilkos pillantást vetve barátjára kikapta a kulcsokat kezei közül.

- Ezért én vezetek, de a sminklemosóm közelébe se menj. - Megegyezően belemosolygott a dacos arcába majd egy gyors csóktól minden bosszúsága elpárolgott.
Az autó halkan dorombolt a lány kezei között. Amanda mindig is szeretett vezetni. Élvezte, hogy kezei között tudhatja az irányítást. A levegő már kezdett lehűlni őt mégsem érdekelte, és lehúzott ablakkal olvadtak bele a város félhomályába.
Újonnan szerzett Drakulája az anyósülésbe préselődve próbálta leplezni sebességtől való félelmét.
- Lassítsak ? - Kérdezte letörölhetetlen vigyorral arcán miközben barátja rémült tekintetét fürkészte.
- Jó lenne. - Válaszolta vissza, de nem volt idő lassításra mert abban a pillanatban arca a műszerfalhoz ütközött a fékezés következtében. Nem tudta mennyi idő telt el percek, vagy órák, de Jeremy remegő kezeire ébredt amint azok szüntelen próbálják ébresztgetni. Aztán a lány tekintete az útra tévedt megpillantva a halálra vált kislányt, aki riadtan pislogott a fényszóróba.
- Te jó ég...- Lihegte Amanda miközben a másodperc töredéke alatt próbált kikászálódni az autóból, ám az csak lassan sikerült, de mire feleszmélt a lány köddé vált és már a távoli házak felé rohant.
Az eddig adrenalin pumpálta teste a földre rogyott, tekintete előtt kezdett minden elhomályosulni. Az utolsó amire emlékszik Jeremy aggódó tekintete és saját riadt zihálása.

^{2 évvel korábban...}

Haloween éjjelén.

- Jason ezerszer mondtam már, hogy a lányok nem szeretik az egoista izomagyúakat. -
Nevetett bele kacéran a telefonba miközben a túlságosan kirívó nyuszi jelmezét öltötte magára, vállával támasztva meg a telefont.
- Én nem a lányokat kérdezem, hanem téged. Mi lenne ha a buli után nálam aludnál ? -
Amanda teátrálisan megforgatta szemeit, majd felhúzta a cipzárját és felsóhajtott.
- Még megfontolom, de most mennem kell.- Tette le elköszönés nélkül a kagylót, miközben a meredek magassarkúin leegyensúlyozott a lépcsőn egészen a kocsiig.
- Én mondom Amanda a mai napot sosem fogod elfelejteni. - Harsogta túl a rádiót Amanda egyik legjobb barátnője miközben megközelítették az iskolát. És valóban nem felejtette el sosem. Nem azért mert azon a napon leöntötték a jelmezét és a vérvörös puncs sosem jött ki a ruhájából, nem is azért mert Jason leitta magát és megaláztatta az egész iskola előtt és nem is azért, hogy aztán puncstól ragadósan kellett hazasietnie. Bár ez utóbbi nem egészen így történt.
- Amanda – Szólalt meg egy hang a sötétben és ha nem lett volna ennyire dühös, valószínűleg a szíve is kiugrott volna a helyéről. Meglepő módon észre sem vette a mellette guruló ezüst színű Volvót, ami nagy valószínűséggel kölcsönzött, mert aki benne ült annak lehetetlenség, hogy egy ilyen kocsi birtokában legyen.
- Ó remek már csak te hiányoztál.- Szitkozódott hangosan Amanda. Az utóbbi időben, de ha jobban belegondolok sohasem érdekelte mások érzései. Ezért is mondta ki minden sértő gondolatát azoknak akik nem a barátai voltak.

De Jeremy már hozzászokott ehhez, a mindennapos megaláztatáshoz és ahhoz, hogy mindenki vagy láthatatlannak nézi, vagy minden létező rossz tulajdonságát felszínre hozzák.
- Pedig épp fel akartam ajánlani, hogy hazaviszlek. De ha nem hát nem. -
Mosolyodott el kedvesen szemüvege alatt és épp meg akart indulni, mikor Amanda túlverekedte magát az önfejűségén és büszkeségén, amit meglehet már akkor elhagyott mikor Jason részegen letámadta aztán a vadonatúj cipőjére hányt. Felsóhajtott majd megtorpant.

- Várj! Vezethetek? - Kérdezte mire Jeremy csak barátságosan bólintott és átült az anyósülésbe.
- De ugye van jogosítványod? - Vetette fel a kérdést miközben a kocsi kerekeit csikorgatva indult el Amanda és száguldott át a kihalt erdős úton.
- Jaj ne legyél már ennyire begyepesedett. -

Vágta rá dacosan a lány miközben felgyorsított.
- De én nem is vagyok... - Akadékoskodott Jeremy, de nem tudta befejezni mondandóját mert a pánik úrrá lett rajta, ahogy a sebesség az ülésbe passzírozta.
- Amanda lassíts! - Förmedt rá túlkiabálva az ablakon besüvítő szelet amitől egyre inkább kivörösödött arca. Ám kétségbeesett kérésén a lány csak elmosolyodott.
- Tudod, ha csak egy kicsit képes lennél elengedni magad akár még élveznéd is. Sőt megkockáztatom, hogy ha igényesebben öltözködnél kevesebben gúnyolnának. Na jó ez utóbbi annyira talán nem igaz. -
Hadarta el indulatosan Amanda miközben alig pillantott az útra.
- Te meg ha kevésbé lennél sekélyes és elkényeztetett talán nem néznének buta libának. Bár ez utóbbi talán nem igaz. -
Vágott vissza a fiú ám Amanda már nem tudott egy újabb sértést Jeremy fejéhez vágni, mert figyelmét hangos csattanás terelte el, ami a motorháztető felől érkezett. Rátaposott a fékre, majd ahogy pár méterre eltávolodtak, akkor jutott el tudatáig mit is tett. Kezeit ajkai elé kapta, hogy megakadályozza annak remegését. Jeremyre pillantott ám az leblokkoltan bámult ki az ablakon. Ujjai a bőr ülésbe mélyedtek ám remegésük egy pillanatra sem állt le.
- Mondd, hogy csak egy állat volt. - Kérlelte a fiút ám ő sem tudott többet a lánynál. Hazudott magában százszor is, ahogyan ismételgette magában, hogy csak egy farkas, vagy talán egy kutya lehetett ám ő maga is tudta valahol mélyen legbelül, hogy egy piros hátizsák villant meg a fényszórók között.

-Amanda, Amanda nem történt meg újra. Hallasz Amanda ? -
Kérlelte a fiú miközben kezeit a lány arcára tette és olyan közel hajolt hozzá ahogy csak tudott, tekintetét az övéibe fúrva. A lány feleszmélt könnyes tekintetét felemelte majd mélyen beszívta a levegőt és hevesen bólintott miközben letörölte a könnyeit.
- Én csak, annyira élethű volt. Jeremy én annyira sajnálom. - Dadogta a lány miközben észre sem vette ahogy barátja kabátját markolja. A lágy karok finoman ölelték körbe és csitították el miközben lassan felállt.
- Css ne gondolj rá, semmi baj nincs. Gyere állj fel még a végén összekoszolod a fehér nadrágodat. - Próbálta meg elterelni barátnője gondolatait, miközben visszaterelte őt a kocsiba. A lány még pár percig próbálta kiheverni az előbb történteket, majd felöltötte az áthatolhatatlan maszkot amiről semmit sem lehet leolvasni. Sem örömöt, sem bánatot. Megigazította sminkjét majd legyintett mint aki az est hátra lévő részében nem is akar erről beszélni. Nem, hogy beszélni de kedve sem volt már ehhez a „ Haloween esti horror” nevezetű unalmas összejövetelhez. De ha már így kiöltöztek kénytelen volt pár percre beugrani, amit már az elején meg is bánt.
- Amanda! Kit látnak szemeim. - Torpant meg előtte Jason a focicsapat egykori vezetője. Bár egy apró bukás miatt „lefokozták” még mindig ugyan olyan befolyása van a diákok körében mint eddig.

- Sajnálom Jason nincs időm a hozzád hasonló szemetekre. -
Vágta rá Amanda és megfogva Jeremy kezét eloldalazott volna a fiú mellett ám az visszahúzta.
- Semmi gond, megbocsájtok és kész vagyok visszaengedni téged a társaságunkba. Később elmegyünk a Levendula házba. - Kúszott gonosz vigyor Jason arcára miközben próbálta kifürkészni Amanda gondolatait ám letörölhetetlen maszkja most sem engedett át semmiféle érzelmet.
- Idióta vagy ha azt hiszed a te társaságodban akarok lenni. -
Mosolyodott el miközben szemei szikrákat szórtak. Ám ezzel még nem volt vége. Ahogy hátat fordítottak Jason bevetette az ütőkártyát.
- Ó csak nem félsz kicsi Mandy. -
A lány megtorpant és Jeremyre pillantott tekintetével bocsánatért esedezve miközben újabb mogorva pillantással megfordult.
- Azt hiszed félek egy háztól, vagy a benne lakótól? Nem léteznek sem kísértet házak, sem boszorkányok. De gondolom ezt neked nehéz beismerni tekintve, hogy még mindig szereted az esti meséket. Ne aggódj ott leszek. -
Zárta le ennyivel a lány mire Jason vörös arccal a „csorda” felé igyekezett. A Levendula házként ismert ház a város szélén épült. Régebben még jól karbantartott és szép ház volt, nevét a mögötte lévő levendulamezőről kapta. Ám a ház másfél éve kezdett el tönkremenni. Az ott élő asszonynak sem ereje sem pénze nem volt rendbe hozatni. Persze a városiak próbálnak minden félét belemagyarázni a történtekbe mint például, hogy kísértetház, vagy hogy egy boszorkány birtokában van. Amanda sosem hitt az ilyen históriáknak főképp nem akkor, ha ez az ő kisvárosában történik, de most mégis úgy érezte el kell mennie. Nem is a bizonyításért és nem is azért, hogy megvédje becsületét. Valami sokkal felfoghatatlanabb dolog kezdte húzni amit csak akkor kezdett sejteni mikor már a ház előtt állt.

- Biztos be akarsz menni ? - Kérdezte Jeremy, miközben próbálta figyelmen kívül hagyni Jason önelégült vigyorát. A lány bólintott majd bátortalanul az ajtóhoz lépett, és megragadta a régi oroszlánfejet ábrázoló kopogtatót. Nem kellett sok idő az ajtó kitárult és Amanda arcán egy műmosoly jelent meg.
- Csokit vagy csínyt. - Lóbálta meg az asszony előtt a töklámpás alakú kosarát, miközben próbálta nem magára venni a méregető tekintetet.
- Nem vagytok ti egy kicsit idősek ehhez ? Lényegtelen nem is akarom tudni. - Legyintett majd beinvitálta a párt. - Gyertek be lehet van még valahol egy kis édesség. - Anne a ház tulajdonosa rengeteg dolgon ment át ami meglátszik rajta. Gondjai ólomsúlyként nyomják vállait és ő nem tehet ellene semmit, csak cipeli a végsőkig. Amanda és Jeremy belépve az ajtón próbálták palástolni megilletődöttségüket. A ház belülről meglepően otthonos és hangulatosnak mondható, a karmazsin függönyökkel és a régi bizonyára sokat érő nippekkel.
Anne elhúzta az ablak elől a függönyöket majd felhorkanva megszólalt.
- Ezek az ökrök meg mit állnak a házam előtt? Ez egy fogadás vagy valami vicc igaz?-

Kérdezte felvont szemöldökkel az asszony miközben nehézkes járása végett jobbnak látta ha kényelmesen elhelyezkedik a fotelben.
- Hát igaz ami igaz kering pár rémhír a házról. - Vallotta be bocsánatkérőn Jeremy ám Amanda rögtön rárivallt. - Jeremy! - Nézett rá majd az asszonyra aki akaratlanul is belemosolygott mondanivalójába.
- Én is hallok ám ezt azt. Boszorkányok és kísértetek. - Nevetett fel ércesen Anne, ám Amandában mintha megfagyott volna a vér, majd burkolva rémületét megforgatta szemeit és akaratlanul is kicsúszott a száján a következő.
- Na persze. Butaság az egész, ha voltak is valaha még Salemben véget vetettek az egésznek. -
Ám az asszony magára véve Amanda kijelentését úgy kelt fel a fotelből, hogy egy pillanatra lábfájását is elfejtette. Erős ujjait egy szempillantás alatt a lány felé meresztette mire Amanda hátralépett ám pár lépés után a karmazsin függönybe ütközött a mögött pedig a falba. A vaskos és erős ujjak fenyegetően szorultak torkára, de képtelen volt segítségért kiáltani. Jeremy mintha földbegyökerezett volna. Nem nézett sem rá, sem az asszonyra tekintete még mindig a fotel felé szegeződött és még a mellkasa mozgását is alig lehetett kivenni. A levegő lassan kezdett kiszökni a tüdejéből, de mégis jobban aggódott Jeremyért mint a saját életéért.
- Mit csinált vele ? - Kérdezte erőlködve ám válasz helyett az asszony tekintete mintha megvillant volna a félhomályban, és a karmazsin függöny lángra kapott Amanda mellett. A tűz, olyan gyorsan terjedt, hogy már már természetellenesnek volt vélhető. A füst lehatolt egészen a tüdejéig és ahogy Anne elengedte köhögésben tört ki. Nem volt ideje terveket szövögetni, vagy megkérdezni, mégis mért csinálta az egyetlen gondja az volt, hogyan juttassa ki Jeremyt ebből a pokolból. Ám a fiú nem mozdult akár egy szobor úgy állt ott, szinte észre sem véve a körülötte forgó káoszt. A lány pedig hisztérikus zokogásba kezdett. Próbálta megmozdítani a fiút ám semmi sem történt, meg akarta keresni tekintetével az asszonyt ám már ő sem volt sehol. A következő pillanatban Jeremy és Amanda közötti helyett egy leomlott tartópillér torlaszolta el. A lány ajkai elé kapta kezét, de rájött nem tehet semmit és ha nem siet ki akkor ő maga is bent ég. Az ajtó feletti fal lassan meginogott, de még épp elég ideje volt ahhoz, hogy kirohanjon rajta. Fogalma sem volt arról, hogyan jutott ennyire messzire a háztól, de arra eszmélt, hogy a várostól nem messze lévő tóparti házuk felé siet. Az eddig adrenalinnak tulajdonított erő most kezdett kiszállni belőle, habár könnyei most sem apadtak el. Cikáztak a gondolatai, de a legfőbb még mindig a fájdalom volt amit Jeremy elvesztése miatt érzett. A torkában érzett gombóc egyre inkább kezdte megfojtani. Fájt az érzés és fájt a gondolat is, ha arra összpontosított, hogy Jeremy nincs többé. Képtelen volt túltenni magán ezen tényen, ezért ahogy belökte az ajtót maga előtt gyengén esett össze a sötét fapadlón. Nem akarta hallani a körülötte zajló világot, nem akart érezni, nem akart látni és hallani. Mégis ott volt, a tóparti háznál és jól volt. Testileg legalábbis bizonyosan. Az pedig, hogy lelkileg mennyire volt sérült csak ő tudta. Túl nagy volt a csend, túlságosan elhalkult a világ körülötte, az egyetlen amit hallott az a saját lélegzete volt.

Érezte a könnyeitől nyirkos padló minden barázdáját, a megperzselődött szövet szúrós illatát, az izzadtságtól nyakához tapadt hajtincseit. A fehér ruhája bizonyára mostanra már befeketedett a portól, sártól és koromtól de őt ez sem érdekelte, hogyan is érdekelte volna hiszen elvesztette a legfontosabb személyt életében.
- Mit tettem? - Suttogta a sötétségbe miközben ott abban a percben azt kívánta bárcsak megnyílna alatta a föld. De nem nyílt, meg sem mozdult ahogyan Amanda sem. Álomba sírva magát jó pár órával később ébredt fel. Nem tudta, hogy gyomra azért fordult fel mert még most sem tudta feldolgozni Jeremy halálát, vagy mert undorodott saját magától. Tenyerét az érdes fapadlóra nyomta úgy próbáld felülni, de képtelen volt, mert a gyengeség felül emelkedett rajta. Ebben a pillanatban gyomra és teste egyaránt megadta magát és minden ami benne volt kijött belőle. A nap gyenge sugarai besütöttek a poros ablakon és lassan bevilágították a szobát. Amanda arcára megdöbbenés ült ki ahogyan észrevette, hogy az eddig nyirkos fapadlón egy óriási sártócsa fekszik. Kezét óvatosan végighúzta az ajkain ám megdöbbenésére azok is sarasak voltak. Érezte a sár émelyítő ízét és újból felfordult a gyomra. Erőt vett magán és kisietett a faházból remélve a friss levegő majd segít a hányingerén. Ám nem így lett a sár amit bent látott újból feltört gyomrából beterítve a füvet. Az eddig csupán megrettent és összetört lány kétségbeesett. Nem értette mért történik ez vele, de erőt kellett vennie magán. Haza kellett mennie elmondania a szüleinek mi történt és Jeremy szüleinek is. Ki tudja mióta keresik már őt és Jeremyt. Az út rövidebbnek tűnt éjjel mint most, de még így is rendkívül hamar hazaért. Ám ahogy benyitott nem talált otthon senkit. A cipője sáros nyomokat hagyott végig a nappalin, kezével végigsimított a családi képeken néhol összepiszkolva azt. Bármit megadott volna azért, hogy otthon találja az anyját ám úgy tűnt egyedül kell megbirkóznia a gondjaival. Mindenek előtt le kellett zuhanyoznia. Nem bírta azt ahogy a mocskos ruha a bőréhez tapadt ezért megkönnyebbülés volt levenni azokat és egyenesen a kukába dobni. Ahogy megengedte a vizet és az végigfolyt testén, újból egyedül maradt a gondolataival. Eleredtek a könnyei majd végül a hideg csempéhez dőlt. Nem akart a történtekre gondolni de mégis csak az járt a fejében. Felbontotta kedvenc samponját és alaposan megmosta ragacsossá vált haját. Miután végigsimított szőke hajtincsein döbbent tekintettel meredt tenyerére. Észre sem vette mikor kezdett el zihálni és mikor rogyott a földre. Fogalma sem volt arról mi történt vele, de az eddig mindig gondosan ápolt hajtincsei most a tenyerén pihentek. Újból és újból végigsimított haján ám minden egyes alkalomkor egyre több haja hullott ki.
- Szent ég. - Suttogta magának miközben lassan felállt. Elhúzta a zuhanyfüggönyt ám azonnal meg is torpant.
Egykoron hófehér bőre most még fakóbbnak tűnt ahogy barna hajtincsei az arcába hullottak. Szemei táskásak ajkai pedig cserepesnek hatottak mégis, még most is gyönyörű volt.
Amanda próbált erőt meríteni és elővenni kedvesebbik énjét ám ez kevésbé sikerült.
- Te jó ég. Hogy jutottál be a házba? -
Szólalt meg kérdőn miközben a másodperc tört része alatt húzott maga elé egy törölközőt.
Bár még csak kislány volt mégsem akart meztelenként mutatkozni. Bár kérdésére válasz nem érkezett Amanda mégis úgy gondolta ésszerű magyarázat van arra, hogyan jutott be ez a kislány a házba. Gyengéden elmosolyodott ám ez a mosoly nem is állhatott volna távolabb attól a mosolytól ami egykoron bearanyozta Jeremy napjait.
- Mi a neved? Eltévedtél? - Kérdezte kedvesebben miközben leguggolt. Furcsán ismerősnek tűnt számára a kislány, de az érzést figyelmen kívül hagyta.
A lány elmosolyodott de nem adott választ a kérdéseire.
- Na jó elzárom a vizet aztán megkeressük a szüleid. - Mosolyodott el bátorítóan Amanda majd hátat fordítva az apró idegennek elzárta a vizet, ám ahogy visszafordult az nem volt ott. Lesietett a lépcsőn, benézett a szobákba ám sehol sem találta. Bizonyára a nagy Haloween esti csokikéregetés közben tévedhetett el ezért figyelmen kívül hagyta és öltözni kezdett. Megritkult haját egy kalap alá tömködte majd lélekben felkészítve magát elindult. Furcsa érzés kerítette hatalmába ahogyan kilépett a bejárati ajtón. Az utca meglepően kihaltnak tűnt. Ilyenkor már rég munkába készülődnek a szomszédok, a háziasszonyok a kertjüket öntözik, a gyerekek az udvaron játszanak. Most mégis egyetlen lelket sem látott.

Bizonytalanul indult el reménykedve, hogy lát valaki ismerőst. De az úton egész végig csend volt. Még Tamsin a foltos macska sem szaladt oda hozzá, ahogy minden reggel teszi. Ahogy befordult arra az útra, ahol Jeremy háza is található megpillantott egy férfit. Arca véres volt, mintha ellőtték volna a fél arcát. Ahogyan Amanda szemeibe pillantott megfagyott ereiben a vér. Ám az idegen csak felnevetett és továbbsétált. A baljós nevetés nem hagyta nyugton, de most arra kellett koncentrálnia, hogy szóljon Jeremy szüleinek. A semmiből tűnt elő a kislány aki most is ugyan olyan kedves mosollyal állt ott Amanda előtt. Viszont ő már nem volt annyira nyugodt. Elkeserítő helyzetbe került. Először a hányinger, majd a hajhullás aztán pedig ezek a hallucinációk. Igen csakis hallucináció lehet az ami itt folyik. Tudata felmondta a szolgálatot és inkább valamiféle tévképzetbe ringatja magát mintsem, hogy erőt vegyen.
- Mi folyik itt ? - Kérdezte szörnyülködve Amanda, de a választ most sem kapta meg. A gyermek kedves arca most rettegővé vált és kétségbeesetté.
- Kérlek ne bánts. Ugye nem fogsz többé bántani? Annyira félek. -
- Nem dehogy bántalak, miről beszélsz ? - Guggolt le hozzá újból és letörölte arcáról a könnyeket, de ezzel a mozdulattal felsértette a gyengévé vált bőrt ami levált a lány arcáról.
- Te jó ég. - Ejtette ki a szavakat halkan és az ajkaihoz kapva kezét halálra vált arccal állt fel a lány mellől.
- Bántottál! - Az eddig kétségbeesett kislányt most inkább lehetne dühödtnek nevezni.
- A mamám majd megtalál. - Suttogta halkan majd újból kámforrá vált.
Amanda már nem tudta mi tévő legyen, de abban a pillanatban rohanni kezdett ahogy a lába bírta. Nem figyelt arra merre csak minél távolabb legyen ettől az agyrémtől. Ám a távolban megpillantotta a Levendula házat.
- Ez lehetetlen... hiszen ez … - Dadogott de mindennél jobban ki akarta deríteni mi folyik itt és reményei szerint az egyetlen aki el tudta mondani az Anne volt. A kopogtatóhoz érve az ajtó kérés nélkül nyílt ki és az eddig romosnak vélt ház épp úgy nézett ki mint előző nap és Anne is ugyan úgy ült ott a fotelben.
- Hát idetaláltál. - Kúszott gonosz mosoly arcára miközben végigmérte a lányt.
- Mi folyik itt? Tudom, hogy maga csinálta. - Ordított rá az asszonyra Amanda de hamar rájött, hogy ilyen beszéddel semmit sem ér. - Én sajnálom amit mondtam előző nap. Kérem, könyörgöm csinálja vissza. Bármit megteszek csak hozza vissza Jeremyt. Vissza akarom kapni ő nem érdemelte meg a halált. -
Zokogta miközben lassan az asszony elé térdelt megragadva annak kezét. Ám segítség helyett az a képébe nevetett.
- Sajnálod ? Te sajnálod ? - Nevetett tovább miközben Amanda felé emelkedett.
- Ő valóban nem érdemelte meg a halált, de te igen. Te aki két éve saját kezűleg ölted meg a lányom. -
Amanda tekintete elsötétedett, tökéletesen tudta mire gondol Anne. Ő tette egyedül az ő hibája az ami két éve azzal a lánnyal történt. Két évig hitegette magát, hogy csak egy állat volt, de saját maga volt az aki eltemette valahol az erdőben.

- Mogyoróbarna haja elterült a betonon, arca véres volt és elgyötört. Szinte kiült rá az iszonyat és te vagy a hibás mindezért. Ő volt a mindenem. A szemem fénye de ezt te úgy sem tudod felfogni.-
Ordította a lány arcába és ez volt az a perc amikor megvilágosodott. A lány akit az imént látott az volt akit megölt. Akit eltemetett azért mert gyáva volt. Gyáva volt a szülei és a rendőrség szemébe nézni, gyáva volt magára vállalni szörnyű tettét ezért egy másik rettenetes tettel palástolta azt.
- Istenem … - Suttogta maga elé de csak újból kinevették.
- Nem aranyom itt Isten nem segíthet. - Mosolyodott el ördögien az asszony.
- De miért Jeremy ? Kérem adja vissza Jeremyt én esküszöm megteszek bármit. - Kérlelte tovább de a letörölhetetlen mosolyon kívül nem kapott többet.
- Még most sem érted ugye? Nem ő a halott édesem. Hanem te vagy az.-A halál mindig fájdalmas, felkavaró és megdöbbentő, még akkor is, ha nem számítunk rá, akkor is, rettegünk tőle és akkor is, ha ez az egyetlen módja, hogy megbűnhődjünk.

Trick r Treat pályamű: Nushey

Nushey: Apa nap

Fél kiló kenyér, egy liter tej. Nehogy kimenjen a fejedből, Liza.
-Ha már mész a boltba, vegyél mécsest is! Holnap Apa-nap lesz, tudod!
Az anyám hangja a szokásosnál is fásultabban cseng. Hát persze, holnap Apa-nap, mise a temetőnél és gyászos csöndben ücsörgés, míg anya gondolatban apával beszélget.
Kiskoromban természetesnek vettem ezt a programot, hiszen mióta az eszemet tudom így megy ez. Régen én is beszélgettem apával, akinek az arcát csak elképzelni tudtam, hisz háromévesen láttam utoljára, de emlékem nem maradt róla. Akkor úgy gondoltam, természetes hogy anya minden héten legalább egyszer elmegy apához. Hogy minden gondolata hozzá kapcsolódik. Hogy gondolatban társalog vele.
Persze, két-három évvel apa halála után ez még talán normális. De az hogy tizennégy éve nem tudja elengedni még egy gyászban nevelkedett gyereknek is nyilvánvaló, hogy beteges.
Úgy belemerülök a gondolataimba, hogy majd’ elhajtok a bolt mellett. Tövig rántom a féket, az ócska bicikli nyikorog. Fél kiló kenyér, egy liter tej és mécses. Fél kiló kenyér, egy liter tej és mécses. Nehogy kimenjen a fejedből, Liza.
A kirakatra nézve vigyorgó töklámpások és boszorkánysüvegek kartonból kivágott sokasága fogad. Persze, majdnem elfelejtettem, hogy ez a gusztustalan ünnep egybeesik az Apa-nappal. Halloween, mi? Hányingerem van tőle. Ha nem is a mi szintünkön, de legalább egy sírrendbetétel erejéig holnap a halottainkkal kell foglalkozni. Nem holmi maskarákban, a halottak napját kifigurázó szokásokkal kell Amerikából átvett marketingfogásoknak hódolni.
De mindegy is. Fél kiló kenyér, egy liter tej és mécses. Nehogy kimenjen a fejedből, Liza. Tej: pipa. Kenyér: pipa. Mécses. Mécses. Ez a sor lesz, igen. Hál’ Istennek, az utolsó csomagot találom a polcon árválkodva. Úgy látszik vannak még emberek akik törődnek a halottak napjával.
Mikor hazaérek anyát a kanapén kuporogva és semmibe meredve találom. Halkan szól az a rettentően régi szám, amire anyáék először lassúztak. Nagyszerű, következik a depressziós nosztalgiázás fázisa.
Tudom, tudom, nagyon gonosz tőlem hogy így állok hozzá. De könyörgöm, mindjárt tizenhét vagyok, és még babazsúron se voltam, nem hogy buliban! Minden barátnőm úgy tudja, hogy kivételesen szigorú anyám van, aki kelepcében tart. De az igazság az, hogy egyszerűen csak tudom, hogy hiába nem szól, nem tartaná helyesnek hogy gyászban (igen, neki még mindig a fekete ruhás fázis tart) holmi „vigasságokra” járjak. És hát egyedül hagyni sem merem sokáig anyát.
Mert tény, hogy ő a legönzőbb lény, akivel valaha találkoztam. A gyásza kis burkát magához rögzítette, dúskálva az emberek együttérzésében, és még jobban szomorkodva, mikor megtudja, hogy valaki kibeszéli miatta. Úgy kell kezelni, mint egy beteget, nekem mindent meg kell tennem érte, hiszen az ő fájdalma nagyobb, mint az enyém. Nem törődik azzal, hogy engem így milyenné nevelt, nem törődik vele hogy nekem mi a jó. Képes és néha konkrétan megfenyeget azzal, hogy ha nem teszek meg valamit, akkor öngyilkos lesz, úgysincs ami itt marasztalja!
Hát kösz. Lassan ott tartok, hogy következőnek csak annyit mondok: „Hajrá”. De persze nem tehetem. Most is, ahogy itt ül a kopott kanapén, olyan elhagyatott. Mégis csak az anyám. Csak én maradtam neki.
-Megjöttem! -látom hogy meglepődik az ittlétemen. Végül is csak fél perce állok az ajtóban…
-Hoztál mécsest?
-Meg fél kiló kenyeret és egy liter tejet, igen.
Elkezdem kipakolni a szatyorból a cuccokat. Anya elgondolkozva néz rám. Nagyszerű, remélem nem valami olyasmire gondol amiben szerepelek én is meg a halál is. Elég nekünk apa.
Kenyér a tartóba, tej a hűtőbe, mécses a spájzba. Összehajtogatnám a szatyrot, de még van benne valami. Ahogy kihúzom egy fekete-narancssárga halloweeni bulimeghívót tartok a kezemben, amit a blokkhoz adtak a boltban. Anya megmozdul, meglátja hogy mit tartok a kezemben.
Kész. Katasztrófa. Anya elbőgi magát, a teste rázkódik a zokogástól. Nembírom nembírom nembírom nembírom. Lehet hogy megőrültem, nem érdekel, én ezt nem tudom tovább csinálni! Elegem van a gyászból, elegem van abból hogy egy szórólaptól összeomlik az anyám. Kirohanok, nem érdekel mit kezd magával, nem érdekel ki törli le a könnyeit. Normális akarok lenni.
Hallom ahogy az ajtó kicsapódik, az anyám rikácsolva rohan utánam. Hűha, ilyennek még nem sokszor láttam. Sokszor észreveszem a szemében a fájdalmas őrület szikráját, de valahogy a gyász fekete fátyla mindig eltakarta.
Gyorsan elrohanok a buszmegállóba és felugrok a buszra, majdnem rám csukódik az ajtó. Épp látom ahogy az anyám eltorzult arccal kifordul a sarkon.
Oké, és most merre? A szórólapra nézek, és undorodva összegyűröm. De valami gyerekes bosszú arra késztet hogy kisimítsam és alaposan áttanulmányozzam. Végül is, ez csak egy buli. Valami, amiben az anyám miatt eddig nem lehetett részem. Az, hogy milyen dekoráció lesz, nem számít. Vagy az, hogy Apa-napra esik. Szerintem bármilyen ember is volt az apám, ő is tudja, hogy már így is túl sokat gyászoltuk. Tudnia kell. Megérdemlek egy bulit. Megérdemlek egy jó estét. Megérdemlek egy pár apró flörtöt. Megérdemlem a szabadságot.
Miután teljesen meggyőzöm magam, felhívom Zsanit, hogy beugrok hozzá. A következő buszmegállótól tíz perc sétával odajutok.
 Zsani értetlenül nyit ajtót. Érezhette a hangomból, hogy valami nincs rendben. De ahogy ott állok az ajtóban az anyáméhoz hasonló félőrült tekintettel, szerintem eléggé megijesztem. Ahogy ajtót nyit melegítőben és kényelmes lófarokba fogott hajjal rájövök, hogy az én érzelmi fellángolásaim nem állítják a feje tetejére a világot. Én is kopott farmert és viseletes pulcsit vettem fel a bevásárláshoz. Valahogy egy buli így elérhetetlennek tűnik. Ettől kissé megcsappan a lázadó energiám.
-Menjünk el bulizni -oké, ez nem sikerült túl meggyőzőre. Az idegességtől és a rohanástól berekedt a hangom, a bátornak szánt kijelentésem fájdalmas nyüszítésnek hat. Sebaj, csapó kettő. –Ez a buli nagyon jónak hangzik, csak kéne hozzá valami halloweenes ruha –az orra alá nyomom a szórólapot.
Kéne egy fényképezőgép hogy lefotózhassam az arckifejezését. A megdöbbenéstől láthatóan megnémul.
-Szia! –nyögi ki végül. Nagyot nyel és erőt vesz magán a folytatáshoz. –Hogyhogy elengedett anyukád?
Nagyszerű, rátapintott a lényegre. Most komolyan, erre mit mondhatnék?
-Hát igen, kivételesen engedékeny volt ma –nem győztem meg, de mindegy is. –Szóval van másfél óránk felkészülni és fél óra mire odaérünk. Mit szólsz?
-Várj, szólok anyának. Addig gyere be –de jó egyeseknek, ennyivel elintéznek egy bulit.
Az anyukája természetesen kérdések nélkül rábólint a dologra. Aztán Zsani a gardróbjából elővarázsol néhány jelmeznek mondható ruhát, egy ördögszarvas hajráfot nekem és egy boszorkánysüveget magának. Fekete sminkkel kimázgáljuk egymást, és már le is telik a másfél óra.

***
A buliba érve már javában szól a zene, boszorkányok zombik és egyéb klisék forgataga fogad minket. Kezd visszatérni a jókedvem. Életem első bulija! Eszembe jutnak a tinifilmek amiket Zsaninál néztem, mert anya megtiltotta hogy ilyesmik kerüljenek a házba. Igen, ez az este tökéletes lesz.
Belevetjük magunkat a forgatagba, és innentől olyan mintha egy álomban lebegnék. Szemezek a cuki kaszással szemben. Csábos mosolyt engedek a focistának (?) balra. Remélem nem nézek ki túl bénán kívülről. A tömeg egyre beljebb sodor a helyiségben, már látom a túlsó kopár, ablaktalan falat.
Úgy két számmal később egy ördögnek öltözött húsz év körüli srác elég esetlenül egy „leszel-e velem a táncparkett ördöge” dumával indít. Engem ez természetesen a legkevésbé sem zavar, csak arra koncentrálok hogy a cinkos mosolyomon ne látszódjon hogy belül majd’ szétvet a boldogság.
Hangos zene, fények, egy srác teste, ahogy az enyémmel mozog. Imádom ezt az egészet. Imádok élni. Legszívesebben így maradnék örökre, hogy ennyiből álljon a világ, hogy minden más megszűnjön létezni az anyámmal az élen.
Nem tudom meddig voltam így. Nem tudom, hányszor tapizott végig a srác akinek a nevét se tudom. De ebből a furcsa révületből egyszer csak éles sikoly ránt ki, ami a bejárat közeléből jön. És még egy. És még egy. Ordítások. Kiáltások.
Először elkezdek pánikolni, de aztán eszembe jut hogy a szórólapon „vérfagyasztó halloweeni show-t” ígértek. Visszafordulok a sráchoz és rávigyorgok. Megvonja a vállát és tovább táncolunk. Kicsit piszkálja a gondolataimat hogy nem láthatom azt a bizonyos show-t, de most valahogy a partnerem izmos karjai jobban lekötik a figyelmemet.
Egyszer csak a fal felé lódul a tömeg. Testek préselődnek az enyémnek, a hátam nekiütközik a hideg falnak. Érzem a pánikot. Valami nincs rendjén. Biztos nem a buliszervezők keltettek ekkora riadalmat.
A zene elhallgat, a hirtelen csend szinte fáj a fülemnek. A csontjaim még mindig bizseregnek a basszustól, és alig kapok levegőt.
Sikoly. Egy egy penge fémes koccanása. Cuppanás. Hörgés. Fröccsenés. Iszonyatos csend, amit valaki őrült zihálása tör meg. Látni akarom, mi történik, de közben mégsem. Ez csak a show, nem történik semmi megismételhetetlen. Művér és olcsó színészi alakítás. Mit meg nem adnék, hogy visszategyék a zenét és táncolhatnánk tovább. Vagy ha nem akkor hadd lássam mi történik. Igazán kapcsolhatnának némi világítást, mert így csak színes fényekben úszó sejtelmes körvonalakat látok.
    Néhányan megpróbálnak kioldalazni. Hirtelen felizzik egy reflektor és meglátom, mi történik a terem közepén: egy ócska lepedő-szellemruhába öltözött ember egyik kezében hentesbárddal, a másikban hatalmas konyhakéssel hadonászik, mellette két halott biztonsági őr vértócsával körülvéve.
    Az egyik lány sikítva rohan a kijárat felé, gondolom túl sok neki a látvány. Hát igen, elég élethű.
    Ekkor a szellem a lány útjába lép és egyszerűen ledöfi. Ahogy mondom. A penge halk cuppanással bukkan ki a lány hátából, akinek a szájából vér bugyog, és egy utolsó nyikkanással a földre esik.
    Megfagy a vér az ereimben. Ezzel valami nincs rendben. Ez túl élethű. Ami azt illeti, teljesen élethű. Az ördögsrác eloldalazik a sarok felé, ahol egy nagyobb csoport mögött keres fedezéket. A reflektor egy csattanással kikapcsol.
    A színes fények körvonalában látom, ahogy a szellemalak elindul a fal mentén és egyenként mindenki arcába néz. Néha megáll egy-egy embernél. Alaposan megnézi őket.
    Ahogy az egyik lányhoz ér, az elbőgi magát. A szellem megragadja a karját. Éles nyisszanást hallok, és egy kézfej puffan a padlón. A lány mostmár üvölt. Nem bírom tovább, összegörnyedve öklendezek. Látom, hogy a szellem felém kapja a fejét, de aztán folytatja a hátborzongató mustráját.
    Az egyik srác amolyan ’nem félek tőled’ tekintettel néz rá, erre a térdébe állítja a kést. Újabb ordítás, újabb sikolyok, újra összegörnyedek.
    Amikor hozzám ér, jó mélyen az arcomba hajol. Látom a fakó szemeit a lyukakon át. Valami nagyon nem stimmel velük. A lepel alatt mintha mosolyogna rám. Egyszer csak meglendül a keze és a kés a vállamba fúródik. Rettenetes, elviselhetetlen fájdalom nyilall belém. Leesnék de a penge a falhoz szegez. Megforgatja a pengét. És vissza.
    Azt kívánom bár meghalnék. Az ordításom túlharsogja a kezetlen lány és a térdét ölelő fiú hangját. Érzem ahogy könnyek futnak az arcomon, de csak sikítani bírok, sikítani hogy elmúljon a fájdalom. De nem múlik, forró vér lüktet a sebemben, érzem ahogy elázik a kölcsönfelsőm. A felsőről eszembe jut Zsani. A véráztatta felsőmről. Vajon hol van? Elment már előtte ez az őrült? Ahogy felötlenek a kérdések, úgy el is tűnnek: a sebem lüktetése és az őrjítő kín nem hagyja hogy ilyesmivel foglalkozzak.
    A szellemalak végigér a termen, és egyszer csak megszólal. A hangja fájdalmasan ismerős, de úgy el van torzulva hogy szinte a sebemben érzem a fájdalmat amit okot.
    -Azt hitted, ennyivel elintéztél, te szuka? Hogy felneveltelek és te pedig csak úgy elrohansz? Hogy minden áldozatom, minden véres verejtékcseppem a sárba taposod? Azt már nem! –Nem, ez biztosan nem igaz. Csak egy rossz álom, semmi több. Csak ez a pokoli, őrjítő fájdalom ne lenne és el is hinném hogy csak egy álom.
    Felismert, ebben biztos vagyok. De akkor miért ne ölt meg?
    -Látod, kincsem, mit tettél? Idegenek szenvednek miattad, –mutat a nyöszörgő srácra –és a legjobb barátnőd a szemed láttára vérzik el -a földön fekvő lány felé int a hentesbárddal. Jesszusom, ugye nem Zsani az? Látszólag nincs már benne sok élet, hatalmas vértócsa terül el körülötte, a keze csonkjából egyre gyengébben spriccel a vér. Senki nem segít neki. Mindenki fél megmozdulni. Mindenki fél lélegezni. Otthagyják, hogy elvérezzen. Legszívesebben ordítanék.
    Elkezdek kúszni felé, de pár méter után összeesek, nem marad több erőm. Az anyám ráérősen hozzám sétál és ledobja a lepedőt. Látom a szemeit. Látom bennük az őrület lángját, ami most a kék és rózsaszín fényekben mintha kicsapna a szeméből. Rám néz, aztán egy hatalmasat rúg a sérült vállamba. Sikoltani sincs erőm, csak egy hörgés jön ki a számon.
    Bájos mosollyal oldalra billenti a fejét, és mosolyogva és kislányos hangon megszólal:
    - Add át az üdvözletemet apádnak. Remélem boldog odafent. Jó éjszakát, kisbogár!

Trick or Treat pályamű: Sz.Móni 2.

Sz.Móni:Egy élet vége

A ma esti Halloween buliig már csak 4 órát kell várnom.
Már egy hónapja elkezdtem tervezni a ruhámat, de csak két hete tudtam eldönteni, hogy mégis minek öltözzek be. Végül úgy döntöttem, hogy vámpír leszek. Múlt héten elmentem a plázába és beszereztem a fontosabb hozzávalókat. Vettem két felragasztható hosszú szemfogat. Miután ezt beszereztem Sarahval a barátnőmmel meg nézelődtünk egy ideig így vettem egy fekete combközépig érő bőr szoknyát hozzá egy sötétvörös fűzőt és fekete neccharisnyát.
Most meg itt állok és azon gondolkozok, hogy én ezt most komolyan fel akarom e venni. Nem ezekhez a ruhákhoz vagyok szokva. Általában farmerben és pólóban vagyok, mert nem szeretem ha kivan mindenem, ennek ellenére most egy ilyen összeállítást vettem, de ha már megvan és megígértem Sarahnak, hogy elmegyek vele abba a buliba felhúzom.
Nagy nehezen magamra rángatom, azt a szűk toppot és megkötöm szorosan. Felhúzom a harisnyát és a szoknyát, majd megkeresem a nővérem magassarkú csizmáját.
A szemfogakat a dobozban lévő ragasztóval rögzítem a saját fogaimra és legnagyobb meglepetésemre tökéletesen passzolt. A nyelvemmel megpiszkálom, de nem mozdul. Ezért előveszem az újonnan vásárolt vörös rúzsom és elkezdem a sminkelést. Erős vérvörös színre kenem a szám. Miután több soron erősen kihúztam a szemem feketére egy kis szürke szemhéjpúdert is teszek fel. A hosszú fekete hajam begöndörítem.
A végén még mielőtt kimerészkedek a szobámból megnézem a végeredményt. Meglepődök, tátott szájjal bámulom magam a tükörbe, még soha nem vettem fel ilyen ruhákat, de meglepően jól áll.
Megcsörren a telefonom az ágyamon és gyorsan felveszem.
Sarah hangja izgatott – Készen vagy már? Most indultam itthonról. - hadarja gyorsan.
 - Készen vagyok. - Felelem, de nem tűnik túl lelkesnek a hangom. Már vártam, hogy kimozdulhassak, de nem egy ilyen bulira gondoltam.
Nincs időm megfutamodni, mert hallom, hogy valaki megnyomta a csengőt...egy párszor. Sarah ezek szerint türelmetlenebb, mint gondoltam.
Megpróbálok gyorsan leszaladni a lépcsőn, de a cipők ezt nem teszik lehetővé, ezért lassítok. Az ajtó melletti fogasról leveszem a kabátom és mielőtt kilépek, elordítom magam. - Elmentem Sarahval, későn jövök. – nem érkezik válasz, de nem tanúsítok neki nagyobb figyelmet és inkább indulok.
Sarah a verandán toporog, már értem az izgatottságot a hangján. Extra rövid barna szoknyát vett fel ami még itt-ott szét is van szaggatva, így még több látszik a lábából, a hidegre nem gondolva nem vett harisnyát sem, nem mintha az enyém olyan sokat melegíteni. Egy pánt nélküli barna csőtopp van a kicipzárolt kabátja alatt, ami a szoknyához hasonlóan szét van szabdalva így kilátszik a bőre. Az egészet feldobta egy, az enyémnél is magasabb, platformos drapp magas sarkú cipővel. A haja ijesztő módon van feltupírozva és két kis fül áll ki belőle. - Vérfarkas vagy?- kérdezem idétlen arckifejezéssel.
- Ennyire nem lehet felismerni? Még hazaszaladhatok, van otthon egy boszorkány jelmez is, de... – Nyugi már felismerhető vagy - vágok a szavába nevetve. Tisztára be van parázva, mert a kiszemelt fiúja rendezi a bulit.
- Inkább induljunk, mert lekéssük az egészet és még Derek azt hiszi, hogy felültetted.- ez hatott, mert egyből elindult a buli irányába. Derekék háza nem lett volna olyan messze, csak egy fél órás séta, de a magassarkú cipők eléggé megnehezítették a dolgot.
Az utcán gyerekek szaladgáltak és kopogtak be a házakba mindenféle ijesztő és vicces jelmezekben. Voltak hercegnők, lovagok, boszorkányok, zombik és több fajta állat is. A szemem sarkából az egyik ház oldalánál mozgást láttam, ezért lassítottam, hogy jobban meg tudjam nézni. A ház egyik földszinti ablakából egy fiú mászott ki. Nemvolt feltűnő jelmeze, csak művért kent magára és pár zúzódást és sebet festett fel. Továbbhaladva egy fa alatt egy nagy kutya evett valamit, őszintén nem tudom mit, de szerintem egy madárijesztőt lopott el rongyos ruhákkal.
Háromnegyed órás gyaloglás után megérkeztünk a buli helyszínére. Az ajtó nyitva volt, kint a ház előtt különböző jelmezbe öltözött emberek beszélgettek, és ittak. Miután bementünk Sarah egyből odasietett Derekhez és beszélgetni kezdtek, ezért én leültem a kanapéra és figyeltem a dekorációt. Nem volt túl rémisztő. Papírból kivágott sárga tökök, művér a falakon, amit nem tudom, hogyan szednek majd le. A hangulat miatt lámpa helyett gyertyák égtek. Összhatásban egy átlagos dekoráció. Szemben velem egy másik kanapén egy tündér és egy troll borultak egymás nyakába. Előttük az asztalon furcsa fehér por maradványai, cigipapírok és egy kis zacskóban gondolom én fű volt. Már értem miért szórakozik mindenki ilyen jól.
Amíg én elmerengtem magamban egy 20 év körüli fiú ült le mellém.
-Helló vámpírhercegnő.- felkaptam a fejem, és furcsán nézhettem, mert a mellettem ülő szintén vámpírnak öltözött fiú felnevetett.
-Őőőő... helló- motyogtam erőltetett mosollyal.- A nevem Kate.- felé nyújtottam idétlenül a kezem, mire ő legnagyobb meglepetésemre megrázta a kezem és ennyit felelt. - Tom vagyok Derek bátyja.
Az ő vámpírjelmeze sokkal meggyőzőbb volt, Még kontaktlencsét is rakott be így az egész szeme fekete lett. Fekete bakancsot, fekete farmert, fehér inget és egy szürke régi zakót viselt. Az inge nyakától vörös csíkok folytak le, mintha megharapták volna. Ez furcsa volt így rá is kérdeztem. - Nem a vámpírok harapnak meg embereket?
- De igen, csak van mikor az emberek túlságosan menekülni próbálnak, és annak ez az eredménye.- feleli vigyorogva és rám kacsint.
Lehet, hogy nem lenne szabad, de én is elmosolyodok. Nem szoktak leszólítani a fiúk, de úgy látszik ezek a ruhák beváltak, ezért kényelmetlenül is érzem magam.
-Kérsz valamit inni? - Kérdezi hosszas hallgatás után. Na szuper, már ő is kínosan érzi magát és inkább leinná magát, mint velem beszélgessen. - Igen, köszi.- Felelem egy kis habozás után.
Felkel és gyors léptekkel a szoba másik felében lévő asztalhoz megy. Egy piros műanyag pohárba egy tálból sötét színű löttyöt mer, egy másikba pedig sört csapol. Mikor visszaér felajánlja, hogy válasszak melyiket szeretném. Mivel a sört nem szeretem így a másik ismeretlen italt veszem el. És megkérdezem mi az.
-Hát mikor este kitöltöttem a tálba még csak fekete ribizli lé volt, de gyanítom, hogy mostanra már legalább fele vodka, de ha nem kéred, hozhatok valami mást is.
Belekortyolok és igaza volt. Elég erősre keverték ki, de nem kérek mást, mert legalább feloldja a hangulatot. Pár perc kínos csend után megszólal.
-Gyere ki velem, meg szeretnék mutatni valamit. - Én csak nézek rá döbbenten ezért folytatta.- meg szeretném mutatni az én kis titkos helyem. Feláll és a kezét nyújtja felém. Én rövid töprengés után megfogom és felsegít. Ő megy előre, mert elképzelésem sincs hova akar vinni. Vajon egy pszichopata aki levisz a pincébe és élve feldarabol? Vagy csak mutatni akar valamit?
A gondolatfuttatásom megzavarja, hogy a nevemen szólít, már nem először, kicsit jobban elmerültem a gondolataimban, és érzem, hogy a vodka is kezd hatni. Egy fa alatt állunk. Nem igazán értem, hogy ebben mi lenne olyan titkos, de ő csak áll engem néz és kedvesen mosolyog. Mikor épp szóra nyitom a szám belém folytja a szót és felmutat. Felnézek de a fa lombján kívül nem látok mást. A lombkoronát már sok szín díszíti, de valahogy ebben a sötétben túl sok a zöld, az évszakhoz képest.
-Mit kellene látnom, mert én csak egy fát látok? - kérdezem kicsit ingerültebben mint szeretném, de ne szórakozzon velem. -   De megint csak elmosolyodik és ismét csak felmutat. Kezd idegesíteni így megfordulok és be akarok menni. De ő elkapja a karom és megpördít, azzal a lendülettel el is engedi a karom és majdnem elesek, de megtámaszkodok a fa törzsében így talpon maradok.
Mire felpillantok már nem áll ott. Kicsit feljebb emelem a tekintetem és azt látom, hogy egy ágon kapaszkodik és felhúzza magát. Elkap egy következőt és még magasabbra tör. Ekkor veszem csak észre, hogy amit én a sötétben zöld leveleknek néztem az egy zöldre mázolt faház a fa ágai közé építve. Bemászik az ablakon és eltűnik. Hirtelen egy kötéllétra csapódik be mellém, ijedtemben nagyot ugrok és röviden felsikítok. Fentről halk nevetés hallatszik.
-Mássz fel, innen nagyon szuper a kilátás.- A mászást nagyon megnehezíti a magassarkú csizma ezért leveszem és a fa alá dobom. Mikor felérek bemászok és odamegyek Tomhoz, aki az ablakban áll.
A kilátás tényleg nagyon szép. Látni lehet a város fényeit és a csillagokat. Szinte elmosódik az a vékony határ ami a kettőt elválasztja és egybefolynak a fények a ködös sötétségben. Csak állunk ott és nézzük a csillagokat. Egyszer csak feltűnik egy hullócsillag és ijesztő gyorsasággal ránt vissza a valóságba. Ránézek Tomra, aki nem a csillagokat nézi, hanem engem.
-Kívánj valamit.- mondja.
-Nem hiszek az ilyenekben, szerintem egy csillag miatt nem fog teljesülni egyetlen kívánságom se. - felelem neki. Erre ő csak vigyorog.
-Szerintem se, de olyan jól hangzik nem? Én mindig is abban hittem, hogy a hullócsillagok a szellemek lelkét repítik vissza földi testekbe, és ez ellen egy kívánság sem ment meg. Megszállnak idős, fiatal vagy épp gyerek testeket. Belülről szétzúzzák a lelküket, így ők átveszik az irányítást a testek felett. Az áldozatok nem tudnak mit tenni, csak szemlélik a tetteket amiket a megszállók elkövetnek. Kisgyerekek nézik végül tehetetlenül, hogy saját kezük tépi darabokra a szüleiket és ők csak elkeseredettséget éreznek. Nem tudják leállítani, hisz nem ők teszik ezt.- A gerincemen végigfutott a hideg, de nem a fagyos széltől, hanem attól amit Tom mond. Még soha nem gondoltam erre. És nem is igazán szerettem volna.
A táskámban a telefonom vadul rezegni kezd, ezért előkeresem. Sarahtól jött egy SMS, de csak egy kép van benne szöveg nélkül. Eléggé el van mosódva ezért próbálok kivenni belőle valamit. Csak egy teljesen fekete szempárt látok pont mint Tom szemei, ami teljességgel lehetetlen, hisz Tommal fent vagyunk már legalább fél órája. Nem értem az üzenetet, így visszarakom a táskába a telefonom. Tom kérdőn néz rám, de csak legyintek, hisz szerintem semmi fontos nincs ebben az SMS-ben amiről neki tudnia kellene.
Egy éles sikolyt hallunk a házból, ami olyan vérfagyasztó, hogy mozdulni sem merek. De Tom csak felkacag.- Nyugi csak elkezdték a horrorfilmet nézni.- mondja halálos nyugalommal az arcán.- Lemehetünk mi is nézni, ha szeretnéd. - Ajánlja fel, de nemet intek. Az a film amihez ilyen hangokat kell kiadni, nem nekem való. Így folytatjuk a kifelé bámulást.
A szemem sarkából mozgásra leszek figyelmes ezért arra fordítom a fejem. Egy nagy kutya, valamit vonszol a házaktól nem messzi erdőbe. A kutya elég morbidul néz ki. Sötétbarna bőre van és a szőre nagyon ritka, mintha bőrbetegségben szenvedne, már hosszú ideje. Eléggé alultáplált is a gerince ki is látszik ettől még hátborzongatóbb a látványa. Rápillantok a vacsorájára, és majdnem kiesek az ablakon ijedtemben. Egy véres hullát húz a bordáit átharapva. Az állkapcsa teljesen körbefonja az áldozatát aminek a testéből még mindig folydogál a vér. A lábszárán kilátszik a csont olyan mély sebet kapott.
A jobb karja teljesen hiányzik és az arcát is teljesen szétmarcangolta már. Mikor elfordítom a tekintetem, hogy szóljak Tomnak mi folyik odakint ő már egy másik ablaknál áll, de mikor megmutatom neki, már nincs semmi nyoma az állatnak.
Kicsit szédülni kezdek, csak képzeltem volna? Nem vagyok hozzászokva az italhoz, lehet többet nem kellene innom már ma. Elfordulok és egy másik ablakhoz lépek, ami a bejárat felé néz.
-Egyetemre jársz, vagy dolgozol? - Kérdezem Tomtól, hogy ne emésszen tovább ez a néma csend.
-Igazából most nem csinálok semmit. Az egyetemet otthagytam ezért a szüleink kidobtak otthonról, hogy akkor menjek dolgozni. Ezért elmentem egy másik városba munkát keresni, de csak alkalmi munkákat találtam amik elég pénzt hoztak, hogy megélhessek belőlük, így ott is maradtam, most csak az öcsémre vigyázni jöttem haza. - Egy hangos sikoly hallatszott lentről, majd követte egy másik fájdalmas ordítás. Ekkor az ajtó kicsapódik és a tündérjelmezes lány próbál kirohanni rajta, de egy mocskos kéz a bokája köré fonódik és a lány hasra esik. A feje élesen koppan a küszöbön és a kéz elkezdi behúzni a házba. Megragadom Tom karját és még időben rántom az ablakhoz, így ő is látja. - Azt hiszem egy kicsit eldurvult a buli, jobb lesz, ha megnézem. Te maradj itt.- És ezzel megfordult és gyorsan lemászott a létrán, amit én gyorsan felhúztam, nehogy valaki felmásszon. Miután ezzel végeztem odasiettem a faház ablakához és néztem a lenti eseményeket.
Még pár sikoly hallatszott és pár tárgy eltörhetett, de egy idő után kezdett a lárma lecsendesedni. Mivel Tom nem jött vissza így összeszedtem minden bátorságomat és elkezdtem lemászni.
Ahogy közeledek az ajtóhoz egyre erősödő gyomorforgató szagot érzek. Nem tudom mi lehet ez, még soha nem éreztem ehhez hasonlót. De ahogy megfogom a kilincset és belököm az ajtót, már nem is érzem a szagot, minden érzékszervem kikapcsol pár pillanatig és csak állok ott meredten tátott szájjal. A falak az eredetinél is piszkosabbak mindent beborít a bíbor vér és húscafatok. A földön halott fiatalok fekszenek megcsonkítva és szétszaggatva. Pár holttestnek hiányzik a feje. Mikor feleszmélek eszembe jut, hogy a barátnőmet itt hagytam lent egyedül. Elkezdek ordítozni. - Sarah, Sarah, kérlek válaszolj! Mondd, hogy jól vagy.- de semmi válasz nem érkezik. Ekkor a lábam nem bírja tovább a súlyom és térdre zuhanok. A könnyeim folynak az arcomon és én csak Sarah nevét motyogom. Egy erős kar megragad és felsegít. Eddig észre sem vettem, hogy beleken térdelek. Elkezdem hisztérikus mozdulattal lesöpörni a rám tapadt darabokat, és visítozni kezdek, mint egy hisztis kislány a bevásárlóközpontban. Tom átkarol és bátorítóan rám mosolyog. De én csak zokogok tovább és kifordulok a karjai közül. Elkezdem végignézni a vérbe fagyott testeket a szobában.
Végigmentem és megnéztem minden egyes tetemet, volt ott széttépett boszorkány akinek a végtagjait rádobálták a testére. Egy vámpírnak öltözött fiú mellkasából egy hatalmas fa karó állt ki és még a szemeibe is faágakat szúrtak. Ahogy tovább mentem láttam egy teljesen megnyúzott alakot hatalmas vértócsában feküdni. A gyomrom kezdett forogni, de nem adhattam fel meg kell találnom a barátnőmet.
Benyitok egy szobába ahol a vérző fejő tündérlány fekszik a földön. De mivel itt sincs Sarah így tovább folytatom a kutatást.
A következő szobában egy hatalmas franciaágy van és a csövekhez kibilincselve a barátnőm. Örömömben, hogy megtaláltam odarohanok hozzá, de ekkor meglátom, hogy hiányzik valamije. Pontosabban a feje. Hangosan felzokogok és a testétől nem messze egy asztalon megpillantom a fejét is. Az asztalról vér csöpög. Az arca hófehér a szeme üresen és vádlón néz rám. Próbálom összeszedni, magam, de ez mind az én hibám, nem szabadott volna egyedül hagynom itt Saraht. Felállok és megfordulok az ájulás kerülget. Gyors léptekkel átszelem a szobát és utána rohanni kezdek, de egy erős kar körém fonódik és nem enged elmenekülni. Legalább nem emészt tovább a bűntudat, ha engem is megölnek. De mikor felnézek egy ismerős sötét szempár néz le rám. Tom az aki elkapott, de nem igazán értem, hogy miért. - Azt hiszem valamit el kell mondanom. - Mondja idegesen. Egy ismeretlen szobába vezet, ahol nincs vér és testrészek és a levegő sem vér és halál szagú. - Mi a franc ez az egész?- Kérdezem döbbenten és még mindig sokkos állapotban.
-Kérlek hagyd, hogy elmagyarázzak mindent és ne szakíts félbe. Ez az egész nem az aminek látszik.- Itt kérdőn nézek rá, mégis mi más lehetne mint hogy megöltek mindenkit, de nem szólok semmit, jobbnak látom ha hallgatok. - Kicsit bonyolult elmondani, de el kell hinned. Vámpír vagyok ahogy Derek is az és pár barátjával, akik szintén vámpírok, azért tartották ezt a bulit, hogy kicsit szórakozzanak. Tudom, hogy nehéz ezt elhinni, de nem gondoltam volna, hogy ilyen messzire mennek. Én nem akartam, hogy mindenkit megöljenek. Csak azt volt a terv, hogy egy kis vért szívnak, de senkiben nem okoznak nagy károkat. Kicsit elvesztették a fejüket ez minden. Tudom, hogy most nem így látod, de meg kell értened. Egész este alatt lekötötted a figyelmem és nem tudtam rájuk odafigyelni. Nem tudhatod milyen nehéz évszázadokat kibírni egyetlen társ nélkül. De ha hagyod segíthetek feldolgozni ezt a nagy veszteséget. - Hallom, hogy nyílik a szoba ajtaja és odakapom a fejem. Derek az ajtóba áll és több barátja is áll mögötte. - Tom ugye tudod, hogy nem hagyhatjuk életben, mindenkinek elfecsegné ezt, minket pedig megölnének.- mondja Tomnak, mintha én itt sem lennék. – Nem fogom hagyni, hogy a te hülyeséged miatt megöljétek. - feleli Tom dühösen.
-Ha nem ölhetjük meg mégis mit szándékozol csinálni vele? Átváltoztatod?
-Miért is ne? Úgy biztos nem kürtöli világgá, mit tettetek.- ordít rá Tom. Nekem viszont elegem van, hogy úgy beszélnek rólam mintha itt sem lennék ezért én is beszállok a vitájukba. - Esetleg, ha valakit érdekel az én véleményem is, nem igazán szeretnék vámpír lenni, neked meg Derek el kell viselni a következményeit annak amit tettél.
- Látod Tom erről beszélek, most vallotta be, hogy ahogy elengeded, mindenkinek elmondja, hogy mik vagyunk.
-Tévedsz én nem azt mondtam, hogy azt is elmondom, hogy vámpírok vagytok, csak azt, hogy te ölted meg ezt a rengeteg embert és a barátnőmet. Nem úszhatod meg egy rosszalló pillantással és egy kis ordítozással. Embert öltél!- Szinte már ordítok én is.
- És mégis, mit akarsz csinálni, azt hiszed, hogy elengedünk, hagyjuk majd, hogy ezt mindenkinek elmond? Szerinted ők az első emberek akiket megöltünk? Néha mindenkinek kell a szórakozás. - mondja arrogáns mosollyal az arcán.
- Szerinted az szórakozás, hogy embereket kínzol majd ölsz meg?
Ekkor Tom közbeszól. - Derek hagyd békén és ne fenyegesd tovább, igaza van. Ez mind a te hibád, takarítsd el és a balhét is vidd el te, ha már te okoztad.
- Oké, azt próbálom tenni, csak az utamba állsz. Ha megölöm ezt a lányt, nem lesz aki elmondaná bárkinek is.
- Azt felejtsd el.- mondom magas már-már visító hangon. Mit gondolna a családom, ha nem mennék ma haza.
Akkor Tom gyerünk harapd meg vedd a vérét és elássuk a kertbe. Majd mikor átváltozik elmagyarázol neki mindent. Nincs arra időnk, hogy ápolgassuk a kicsi lelkét és mindent részletezzünk neki. - Ezt már nem bírom tovább és érzem, hogy összeomlok. Forró könnyek gördülnek le az arcomon és csak állok ott és sírok.
-Nem akarok vámpír lenni, mit szólna a családom, ha szó nélkül eltűnnék?- Hisztérikus a hangom.
- Ez ellen tehetünk. Ha megöljük a családodat, nem kell tovább aggódnod miattuk.- Mondja Derek.
- Neem.- ordítok rá. - Ha akár csak egy ujjal is a családomhoz mersz érni esküszöm egy karót döfök a szívedbe.- Erre Derek, csak hangosan felnevet.
- Akkor válassz, vagy te leszel vámpír és a családod élhet, vagy megölünk téged is és a családodat is, csak úgy a móka kedvéért. - Egy rövid ideig hallgatok és átgondolok mindent. Ahogy a barátnőm kikötözött teste lóg a csövön a feje nélkül. A sok halott ártatlan ember a nappaliban. És az a szag, soha nem fogom elfelejteni. De nem hagyhatom, hogy a családomat megöljék miattam, ezért döntenem kell. - Jó, rendben, vámpír leszek, de csak egy feltétellel. Mielőtt átváltoztattok, találkozni akarok a családommal, el akarok tőlük búcsúzni.
- Ez nem így megy. Nem kockáztathatunk mindent, azért mert te elbúcsúznál. - mondja flegma hangon Derek.
- Ooo, fogd már be. Ezt az egészet te okoztad, és ő tesz szívességet neked, hogy hallgat. Majd én elkísérem, hogy biztos legyél benne, hogy hallgat. - kel a védelmemre Tom.
- Az, ha te elkíséred, nekem még nem biztosíték arra, hogy nem is fog beszélni. Majd én megyek vele. - ajánlja fel Derek.
- Veled biztosan nem megyek sehova.- Vágom rá.
- Akkor viszont Drágám nem is mész sehova.
- Egyezzünk meg abban, hogy elkezdi az átváltozást és mielőtt a földbe tesszük, találkozhat a szüleivel, így már nem beszélhet, hisz közénk tartozik szinte és el is tud búcsúzni a családjától. - mondja Tom.
- Rendben.- mondjuk egyszerre Derekkel.
Tom közelebb lép és halkan a fülembe súgja, h ne féljek, nem lesz olyan vészes. Érzem a forró leheletét a nyakamon, és ezt egy éles szúrás követi. Érzem ahogy a vér távozik a testemből a szájába. Mikor végez egy zsebkendőt nyújt át nekem és a nyakamra szorítom. Megharapja a saját karját és elém tolja. Kérdőn nézek rá, de ő csak próbál nyugtatni.- Innod kell a véremből.- így hát lépek egy lépést előre és elkezdem szívni én is a vért a csuklójából. Furcsa érzés, de jobb, mint gondoltam volna. Egy kis idő után elhúzza a kezét és az öccséhez fordul. Valamit mond neki, de nem értem mit. Mindenki engem néz, nem tudom mire várnak így megkérdezem.- Mi van?
- Arra várunk, hogy mikor indulsz már el.- feleli Derek gúnyosan.
Elindulok lassan az ajtó felé, várom mikor kap utánam egy kéz, hogy közöljék az egész csak vicc volt, és nem engednek el hanem megölnek. De mikor látom, hogy mindenki a helyén marad és nem vetik rám magukat elkezdek futni. Furcsa érzés indul ki a gyomromból és elkap a hányinger ezért megállok egy kicsit, hogy leküzdjem ezt az érzést. Mikor már nem érzem magam rosszul folytatom az utam. Nem is gondoltam végig igazán, hogy mit is vállaltam el. El fogom hagyni a családom és mindazt amit eddig ismertem. Egy teljesen ismeretlen fajhoz csatlakozok és Tom társa leszek majd az idők végezetéig. Ez elég ijesztően hangzik és nem is akarom igazán. Már csak egy sarokra vagyok a házunktól és egy csoport vihorászó lány halad el mellettem. Érzem rajtuk az alkohol szagát és meghallom, hogy rólam tesznek megjegyzéseket egymásnak. Megfordulok és utánuk szólok.
- Esetleg van valami bajotok?- kérdezem kihívó hangon. De a lányok csak vihognak tovább és egymásra pillantanak. Ekkor felismerem az egyik lányt. Egy suliba járunk, csak ő a pom-pom lányokhoz tartozik én viszont inkább a stréberek közé.
Soha nemvolt igazán szimpatikus nekem, de most egyébként sem voltam túl jó hangulatban.
- Csak azon nevettünk, hogy te komolyan ilyen ruhát vettél-e fel egy buliba, mert nagyon szánalmasan festesz. És hiányoltuk mellőled a vicces kis barátnődet is, vagy őt nem engedték el bulizni? - ismét felnevetnek, de nekem nincs kedvem velük nevetni. Előre léptem kettőt így elég közel álltam a lányhoz. Valószínűleg igaza lehetett a ruhámat illetően, de a barátnőmet ne vegye a szájára. Ütésre emeltem a kezem és mikor ismét nevetni kezdtek meglendítettem a kezem. Az erőm nagyobb, mint hittem volna mert a lány szája elkerekedett és szeme azonnal feldagadt és lilulni kezdett. A lányok gyorsan megpördültek és rohanni kezdtek, hangos sikítások közepette. Elkezdtem valami furcsát érezni. Az erőm felvillanyoz és ledöbbent egyszerre. Megéreztem a hatalom ízét, és még többet akarok. Hirtelen rádöbbentem, hogy vért akarok. Sokat. Rohanni kezdek, de már nem a házunk irányába, már nem akarok búcsút venni a családomtól, úgyse tudnák mit mondani. Vissza akarok menni Tomhoz, hogy fejezze be az átváltoztatásomat. Mikor odaérek kicsapom az ajtót és gyors léptekkel odamegyek Tomhoz.-  Változtass át teljesen.- Kérem tőle. A szája mosolyra húzódik. A keze a nyakam köré fonódik és közelebb von magához, hirtelen nagyot roppan a nyakam és elájulok.
    Egy sötét és nedves helyen térek magamhoz, nem bírok mozogni. Rádöbbenek, hogy a föld alatt fekszem. Ez a vámpírrá válás utolsó lépcsőfoka. Ki kell ásnom magam, hogy élhessek újra. Elkezdem kaparni magam körül a földet és próbálok felülni. Egy kis munka után végre sikerül is és megpillantom a hold fényében Tomot. Átöltözött és egy padon ülve várja, hogy csatlakozzam hozzá. Gyorsan átszelem a közöttünk lévő távolságot és leülök mellé. Kedvesen mosolyog és csak ennyit mond.
- Most már örökké együtt leszünk.

Trick or Treat pályamű-Indigo

Indigo:Halloween Nightmare

Kiléptem a liftből, sietős léptekkel átvágtam a hallon, majd a forgóajtón keresztül kijutottam a fullasztó épületből, egyenesen az esőbe. Éreztem, hogy figyelnek, már napok óta nem hagyott nyugodni az érzés, hogy valaki folyton a nyomomban van. Gyermekkorom óta mindig beigazolódtak az effajta félelmeim, ezért legtöbbször az őseimet okoltam, állítólag a szépnagymamámat boszorkányságért égették meg, és jómagam is a női ágon öröklődő vörös hajkorona nem éppen büszke tulajdonosa vagyok. Most is azt éreztem, amit nagypapa halálának estéjén, azt a baljós előjelet, amit soha nem tudtam megindokolni, de kétségbe sem vontam (legalábbis tapasztalataim szerint, jóval pontosabbak és megbízhatóbbak, mint ezek a fránya MÁV-os járgányok… azért elég gáz a magyar közlekedés, ha már holmi szeszélyes megérzéseket igazabbnak látok). Idegesen körbe kémleltem, hirtelen minden járókelő baltás gyilkosnak tűnt, de senki konkrétat nem szúrtam ki.

Bosszúsan felsóhajtottam, ahhoz képest, hogy előző nap napos időt ígértek (na, még egy dolog, ami kevésbé megbízhatóbb, mint a hátborzongató álmaim és hasonlók, a meteorológusok), a térdig vizes nadrágom és a leforrázott hódhoz hasonlító frizurám nem erről árulkodik.

Táskámat a fejem fölé kapva rohantam a legközelebbi, némileg száraznak tűnő helyre, az aluljáróba. Itt általában hatalmas tömeg van, de most (naná, mikor máskor, mint mikor úgy érzem magam, mint egy beszari hörcsög egy rakat macska kereszttüzében) teljesen kihalt és kísértetiesen csendes volt. Egy másodperc alatt felmértem a terepet, de semmi gyanúsat nem találtam… aztán tovább rontva a magyar minőségellenőrzés hírnevét, az egyik lámpa villogni kezdett. Ezek sosem cserélnek égőt? Mi jöhet még? Nem elég, hogy Halloween van, a legbénább ünnep a világon, de még a világítás is hibádzik.

Egy árus sem volt már kint, a szokásos kínai bolt (ahol minden az original ár fele, magyarul az olyan csóróknak, mint én maga a mennyország) is eltűnt, mintha ott sem lett volna, csupán néhány csokoládés papír árulkodott arról, hogy igazaik voltak. Őszintén szólva, sosem óhajtottam ennyire megismerni ezt a helyet főleg nem éjszaka, teljesen egyedül (leszámítva a lehetséges, hogy csak fáradt agyam által kreált üldözőmet) az iPodom nélkül (hetekig kenyéren és vízen éltem, hogy összespóroljam rá a pénzt), full csendben. Életemben először örültem volna a veszekedő asszonyoknak, a részeges trógernek, aki mindig lesben áll a mozgólépcsőknél és „véletlenül” megfogja a fenekemet, a vak zongoristának és a néha már agyamra menő szórólaposoknak.

Kis híján felsikkantottam, a szemem sarkában, mintha egy árnyékot láttam volna elsuhanni, de mire odakaptam a fejem már semmi nem volt ott. Egy ember sem lehet ilyen gyors… biztos csak képzelődöm, lehet, hogy el kéne mennem orvoshoz (néhány barátom szerint mániákus depresszióban szenvedek, mire megmondtam nekik, hogy ilyen barátok mellett nem is csodálkoznék, de a mostani állapotomat tekintve, még az is lehet, hogy nekik volt igazuk)! Nyugi, nyugi, azt is túléltem, mikor beültem a Sanyi által vezetett kamionba (ha valaki ismeri, Sanyit az tudja, hogy ez felért egy öngyilkossági kísérlettel), ez ahhoz képest habcsók tejszínhabbal! De hiába próbáltam lehiggadni, a fejemben továbbra is egymást kergették a hátborzongatóbbnál hátborzongatóbb teóriák. Elmélkedésem alatt a lámpa végleg feladta az küzdelmet a működöséért, ami eléggé feltuningolta a tempómat, így nem hallottam mást csak a cipőm ütemes és egyre szaporább kopogását. Kopp, kopp, kopp, kopp. Magamban próbáltam felidézni azt az idegesítő gyerekdalt, amit anya mindig elalvás előtt énekelgetett, azon a ritka hamis hangján, de minden próbálkozásom kudarcot vallott. Aztán meghallottam. A vadállatias lihegést, ami egyre csak közeledett, és közeledett. A szívem őrjítő sebességgel vert. Bumm, BUMM, BA-DUMM… nem bírtam tovább. Fenébe a büszkeségemmel és az érett higgadtsággal, rohanni kezdtem, ahogy a lábam bírta, csak ki innen. Csak ez villogott az agyamban, mintegy vészjelzőként, haza kell jutnom, otthon biztonságban leszek. Az persze eszembe sem jutott, hogy ennek az izének nem okoz gondot velem együtt bejutni. A lépcsőkön majdnem a képemen landoltam, de az utolsó pillanatban visszaszereztem az egyensúlyomat és kutyával nem törődve kotortam ki a levegőre. A lépcsők tetejéről még visszanéztem, de ahogy számítottam rá semmit sem láttam, csak a kihalt aluljárót. Félig meddig megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt és relaxáció céljából megpróbálkoztam a csillagszámlálással. Nem volt jó ötlet. Az égen egy darab sem volt, az egész nagy feketeségként terült el fölöttem, egy hatalmas teliholddal a közepén. Nagyszerű. Erről azonnal eszembe jutottak, nagyanyám rigolyái, amikor még kicsi voltam, minden áldott teliholdkor ki kellett kísérnem a temetőbe tisztelegni az őseink előtt. Teljesen zakkantnak tartottam, de az éjszaka eseményeire visszagondolva, talán nem ő volt az őrült a családban. Megráztam magam és hideg elhatározottsággal vágtam neki a lakásomig hátralévő három utcának. Természetesen az első lefordulás után igencsak megfogyatkoztak az emberek, így megint szabad prédának éreztem magam. Nem kertelek, rettenetesen be voltam majrézva. Minden egyes nesz, hangos kiáltásnak, robbanásnak érződött, minden apró bogárban, oszlopban szörnyeket láttam, minden érzékszervem a kétszeresére erősödött. A dolgokat, amiket egyébként biztos nem veszek észre, most pontosan megfigyeltem. Bal, jobb, bal, jobb, bal. Csak koncentrálj a lépéseidre, csak a lépésekre. Bal, jobb, bal…

• Mrrr… - a levegő a tüdőmbe fagyott. Ne, ne, ne! Kérlek Istenem csak ezt ne! Minden karácsonykor elmentem a templomba, most nem teheted ezt velem! Nem lehet az, amire gondolok. Újból futásnak eredtem, magam mögé rúgva egy kukát hátha feltartja egy ideig, de persze nem jártam sok sikerrel, pár másodperc múlva újból hallottam a kiéhezett lihegést. Már csak pár méter és biztonságban leszek, ismételgettem magamban mantraként. A szívem zakatolásától már alig hallottam az ő és a saját zihálásomat. Rettegtem, hogy ő is megérzi és hallja majd milyen őrült tempóban ver. Hirtelen mozdulattal átvetettem magam, a szomszédom alacsony kerítésén, majd a másik oldalon ki, hátha ezzel összezavarom és sikerrel is jártam. A saját légzésemen kívül nem hallottam másét. Adrenalintól remegő lábakkal tántorogtam el a bejáratig és reszketeg kezekkel kerestem a kulcsomat. Bármelyik percben itt lehet. kétségbeesetten halásztam elő a kulcscsomót, amikor az kiesett a kezemből. A sírás határán állva, hajoltam le érte, hogy végre bejussak, de a testem képtelen volt abbahagyni a remegést.
• Hah…mrr…. - a legnagyobb félelmem igazolódott be.
• Neee – próbáltam elhajolni, de már késő volt, a fenevad rám vetette magát. A súlya neki csapott a falnak, majd zsákként lecsúsztam és rongybabaként terültem el a földön. Ő fölém hajolt és a leheletének bűze megcsapta az arcomat.
• Hajj, Buksi, hát már sosem szabadulok tőled?! Legközelebb biztos távolabbi menhelyre viszlek!

Trick or Treat pályamű-Nilla Baker

Nilla Baker:Az új életem 1.

Az élet nagyon szép tud lenni, de mint minden előbb-utóbb vége lesz az élet csodálatos oldalának. Amikor tönkreteszi egy baleset a családot, szívfájdító döntések közepette összerokkan az ember, nem könnyű a túlélés. Keserű életet várja, de történik valami, amire álmaiban se gondolt volna. És minden megoldódik, bár még ott motoszkál a fájdalom a szívében, de szépen lassan már az is kitörlődik. A reménytelenségből újra megtalálja az utat, a reményt a boldogsághoz és az új, teljes élethez. 

                                                                                    

Lorette Brightmore-ral ez történt. Egy baleset bekövetkeztével minden megszokott más lett bár, kinek nem változik meg az élete egy ekkora esemény után? Azt hiszem mindenkinek, de ha valaki meghal, és utána visszatér az élők közé az egy kicsit más. Egy új élet kezdődik, új céllal, új barátokkal, új szerelemmel.

Lorette Brightmore vagyok, az Illinos-i Springfieldből. Hét éve élek itt anyukámmal és a macskámmal. Most 17 éves vagyok és Illinos egyik legjobb iskolájába járok. Nem szeretem, midig is kinéztek az osztályból, és azt hiszem sose fog megváltozni. Bosszantó megjegyzéseket tesznek a külsőmre, és egyáltalán nem kedvelnek. Utálok minden nap felkelni és egy újabb napot eltölteni köztük. De nemsokára érettségi és utána szabad leszek.

Egy ruha szalonban dolgozom, heti öt napot a suli után. Imádom a ruhákat és azokat, akik ugyanígy bolondulnak értük. Szoktam ruhákat is tervezni, mindenféle csipkés, flitteres, buggyos darabokat, bár ezek inkább jelmezek, vagy estélyi ruhák. A kedvenc korszakom a 15. század a reneszánsz, akkoriban a ruhák előkelőek voltak, hatalmas szoknyákkal, csábító fűzőkkel, a legszebb idők voltak.

Ma is volt egy varróórám, ahol a legújabb fűzőmet varrtam meg. Jó lett, nekem nagyon tetszik. Természetesen ez igazi, nem díszfűző. Vannak benne halszálkák szám szerint négy és hátul sok-sok kis lyuk meg egy piros selyem szalag. Elölről fekete alapon van két oldalt egy-egy rózsa, amik befelé, középpont felé irányulnak és a mellem alatt végződnek. Mire ezeket meghímeztem, eltelt 3 nap, de megérte, csodálatos lett.

Ez volt az egyetlen jó dolog a suliban. Olyan egy óra körül lehetett, amikor végeztem, és máris rohanok a munkába. A boltban több jelmez van, mit hétköznapi ruha, de így is jól megy a bolt. A felét én terveztem és varrtam. Ma összesen tíz pár jött be és nyolcan vásároltak is, de csak hárman az enyéim közül.

Este kilenc óra van, vége a munkaidőmnek. Készülődök, kétszer ellenőrzöm az ajtót, hogy jól zártam-e be.

Iszonyt fáradt voltam, alig tudtam nyitva tartani a szemem. Beültem a kocsiba és elfordítottam a kulcsot, előszörre nem sikerült beindítani a tragacsom, de újra próbáltam és nagy nehezen sikerült.

Régi a kocsim, de sose hagy cserben, csak néha többször is kell próbálkozni életet lehetni belé. Kifelé menet a botból láttam valamit, olyan volt mintha egy csapat fiú össze akar verni egy férfit. Vajon mi ütött beléjük? Elkezdték ütni, verni. Jól bírta, de egy kis idő után a földre esett.

- Minden rendben van ott?- odakiáltottam, hátha ki kell hívnom a zsarukat. Mindenki rám nézett. Ha jól látom, valami bandába taroznak ezek a fiatal fiúk. Mit akarnak tenni? Talán beavatási próba ez vagy mi?  Félelmetes volt a helyzet. Rögtön elővettem a mobilom és tárcsáztam a zsarukat.

- Kihívtam a rendőröket, úgyhogy tűnjetek el innen fiúk! Nem akarok balhét! - egy csöppet sem féltem, hozzá szoktam már az ilyen kis szarrágókhoz.

Amint meghallották a zsaru szót, rögtön eliramodtak és otthagyták a férfit a földön feküdni.

Odarohantam hozzá és láttam, hogy ezüsttel van körbetekerve a keze és a lába is. Te jószágú szent … Levettem róla mindegyiket, kitapintottam a pulzusát, éreztem, hogy egyre gyorsabb, egy perccel később magához tért.

- Uram, jól van? – reméltem, hogy nem kell mentőket is tárcsáznom.

- Igen, igen jól vagyok köszönöm.

- Fel tud állni.

- Igen..azt hiszem menni fog.

- Hadd segítsek!

Körülbelül 190 cm magas lehetett. A többit nem láttam, mert túl sötét volt, jóformán semmi fény nem világított ide.

- Ha minden rendben van, akkor én most megyek. Máskor jobban vigyázzon magára! – rámosolyogtam és biccentettem a fejemmel.

- Jó, még egyszer köszönöm, hogy segített. Viszlát! – egy kis mosolyt erőltetve magára.

Beültem a kocsiba és alig vártam, hogy hazaérjek.

Már az utolsó piros lámpánál álltam és pihentettem a szemem. Folyton a férfin járt az eszem, amikor bementem a boltba még semmi különös nem volt, alig voltam pár percet, bent és amikor kijöttem már kész volt a baj. Kinyitottam a szemem és pont egy fél pillanattal később zöld lett a lámpa.

Elindultam és csak arra figyeltem fel, hogy balról egy baromi nagy  lámpa világít, közeledik felém egyre gyorsabban.

De már késő volt bármit is tenni. Egy eszeveszett száguldozó belém hajtott…

Elkezdett pörögni a kocsi és fordul egy párszol, majd nekicsapódott egy villanypóznának.

Iszonyat erővel bevágtam a fejem az ablakba.

Nem éreztem a testemet, a kezeimet, a lábaimat, semmit. Alig tudtam levegőt kapni és azt vettem észre, hogy a fejemből ömlik a vér. Annyira megijedtem a történtektől és annyira féltem, hogy most mi lesz.

Tudtam, hogy ez a vég. Hírtelen megjelent előttem anyukám arca, meg a szép emlékek. Nem akartam itt hagyni őt, minden áron vele szerettem volna lenni.

Próbáltam megnyugtatni magam, úgyis megment valaki, mint a filmekben és én majd a karjaiba borulok, és köszönetet mondok, hogy megmentett. De tudtam jól, hogy ez nem egy film, a való világban nincsenek szuperhősök.

Láttam egy alakot messze a sötétben, közeledett felém.

Megmenekültem, tényleg igaz ez a szuperhősös duma?

Hirtelen nagy füst kezdett el jönni a kocsi elejéből. Lefagyott az a kis mosoly az arcomról, elillant az a csöpp remény, ami volt. Kigyulladt a motorháztető.

Éreztem, hogy a szívem ismét a torkomban dobog, nem kaptam levegőt.

Egyszer csak sötétség vett körül…Vagy csak eszméletlen vagyok? Meghaltam volna?

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

- Héj Mack! Te meg mi a csodát csinálsz?

- Éppen egy életet próbálok megmenteni, ha nem akadályoznál benne Nath! – mondta Mack egy kicsit ingerülten válaszolt és rohant egy nővel az lelátórészleg felé.

- Miről beszélsz? Ez a nő nem tartozik közénk! Te teljesen meghibbantál?- Nath az útjába állt és próbálta meggátolni a továbbjutásban Macket.

- Figyelj! Meg fog halni, ha nem segítünk rajta! Ez a lány más, mint a többi, meg kell mentenünk őt! – félretolta a barátját és rohant tovább.

- Hagynod kellene! Neki nincs itt helye, ha kiderül, bajba fogsz kerülni!

Inkább vidd vissza oda, ahol találtad.

- Nem érdekel, ha megmenthetem vele az életét! Majd Leo eldönti, mi legyen vele!

- Hidd el ez a lány nekem fontos, talán te még ilyet nem is éreztél. – ordította és a legközelebbi ajtót berúgta. Letette a lány az ágyra és elkezdte ellátni.

Mack értett egy kicsit a gyógyításhoz, tanult 1-2 dolgot a sok éven keresztül.

- Jó legyen, hívom Leot!

Ezzel a lendülettel előhúzta zsebéből a telefonját és máris tárcsázott.

- Hallo?

- Gyere az ellátóba Mack megőrült és kéne a segítséged!

- Máris ott vagyok. A beszélgetésnek végszakadt, Nath megállt az ajtóban és tudta, hogy ebből a szarból nagyon nehezen fog kimászni a társa. Mégis mi tudna tenni a makacs idiótáért, hogy észhez juttassa?

Pár perc múlva, hogy a hívásnak vége lett, hangos lépések hallatszódtak a folyosóról.

Megállt az ajtóban társának intve, hogy tűnjön el onnan.

- Mit csinálsz Mack? Úgy látszik te tényleg megőrültél! – összeráncol homlokkal, nézte a lányt.

- Leo, balesetet szenvedett ez a lány. Nem sokkal előtte megmentette az életemet és miattam volt balesete! Nem tudtam otthagyni, meghalni. Kérlek, segíts nekem megmenteni!- egy pillanatra abbahagyta, amit csinál és Leora nézett.

- Kérlek! – könyörgött a bűntudat miatt, amit érzett legbelül.

- Engedj oda, sőt inkább most hagyj magamra vele, mégiscsak én vagyok az orvos.

Dr. Leonard Collet egy jó kivágású, izmos testalkatú férfi, aki még nagyon rég a Harvardon kapott orvosi diplomát.

Mack befejezte, letett mindent és kiment, becsukta az ajtót és reménykedett, hogy életben marad a lány.

2014. október 30.-a volt és meghaltam.

Amikor felébredtem minden más volt. Nem értettem semmit. Felálltam, körülnéztem a szobában, ahol voltam, de egy csöppet sem volt ismerős.

Ami a legfurább volt az egész helyzetben, hogy nem éreztem fájdalmat. Talán kómában voltam egy ideig és most ezért nincs fájdalmam?

Aztán véletlenül elmentem egy tükör előtt… Feltűnt a szemem sarkából, hogy megváltoztam. Jobban megnéztem magam és teljesen fehér volt a bőröm. A szemem körül fekete smink volt, a hajam vérvörös lett és a szemem színe is megváltozott. Kék lett. Sokkal vékonyabb is lettem és az arckifejezéseim is másabbak lettek.

Kopogtak az ajtón.

- Igen?

- Szia, remélem, emlékszel rám. Én vagyok, akit megmentettel. Mack a nevem. Nyújtotta a kezét, de nem értettem, hogy ő mit keres itt. Meg, hogy valójában ki is ő? Akit megmentettem? Az a fickó csak magasságilag azonos vele. Bár már nem tisztán emlékszem az arcára.

- Szia! Lorette vagyok. El tudnád mondani, hogy hol is vagyok? Meg ki vagy te?

- Nincs okod félni tőlem, ez itt az én lakhelyem. Ide hoztalak a baleseted után.

- Baleset.. Mikor is volt? Kómában voltam?

- Nem. Furcsa vonások jelentek meg az arcán.  Tegnap történt mindez. Emlékszel valamire?

- Tegnap? Az hogy lehet? Nincs semmilyen fájdalmam.. Kezdtem kétségbe esni. Akkor milyen gyógyszerekkel tömhettek? Drogokkal? Mi történik itt?

- Figyelj, jobban tennéd, ha leülnél. Valamit el kell magyaráznom. Komolyan mondom, ülj le kérlek! Mutatott a dívány felé.

- Gondolom észrevetted, hogy egy kicsit megváltoztál? Más lett a hajad, a szemed, az összes érzéked élesebb lett.

- Igen. De bökd már ki végre, hogy miért. Kezdtem türelmetlen lenni. Akartam volna már végre tudni az igazságot, hogy tisztán lássak.

- Vámpír lettél. Meghaltál, de megmentettünk!

- Várj… micsoda? Ezt hogy érted? Ilyen csak a mesében létezik. Vámpírok nem léteznek!

- Akkor mégis mivel magyarázod, hogy teljesen megváltoztál? Átváltoztál. Most már közénk tartozol.

- Közétek? Kik közé? Hol vagyok? Mikor mehetek el? El akarok menni innen.

- Most nem mehetsz ki. Kint világos van. Elégnél a nap sugarától.

- De ez hogy lehet? Hogy történhetett ez meg? Mi lesz a régi életemmel? Hiányt éreztem belül, az anyukámra és a macskámra gondoltam. Mi lesz velük? Anyukám bele fog halni. nem bírom… Hiányzik a valós életem. Mikor lesz vége ennek a rémálomnak?

- A régi életednek vége. Ha gondolod, este hazaviszlek, hogy elbúcsúzhass az anyukádtól, de nem beszélhetsz vele soha többé.

- Mi??? Soha többé nem beszélhetek vele? Meg fog szakadni a szíve. Elkezdtem sírni. Vagyis el kezdtem volna, ha tudtam volna.

Később hazavitt Mack. Éppen Halloween estéje volt. Nem tűntem ki a sok álruhás ember közül. Akkor és ott úgy éreztem, visszatértem és normális ember vagyok, de mégsem voltam. Anyukámtól messziről búcsút intettem. Láttam rajta, hogy gyászol. Az ház bejárata előtt rengeteg gyertyát gyújtottak. Fényképekkel és plüssállatokkal. Minden gyertya értem égett. Nem tudom, hogy most mi lesz az életemmel. Hogyan lesz tovább, csak azt tudom, hogy teljesen újból kell kezdenem mindent, távol az otthonomtól, távol a szeretteimtől. De mindez már nem számít. Már nem ide tartozom. Az új világomban kell meglelnem a boldogságom.