P.Dorina: A Vihar
Hirtelen felriadtam. Nem emlékszem miért,
talán hallottam valamit, vagy rosszat álmodtam. Mindegy is, az álom kiszökött a
szememből. Hiába próbáltam visszaaludni, nem sikerült, csak forgolódtam az
ágyamban. Túl csendes volt a ház. „ Persze,
anyu és apu nincs itthon. Így jár az ember, ha a folyóparton lakik, távol a
várostól. Az első szomszéd kilométerekre..”
Aztán visszaaludtam. Legalábbis mikor újra kinyitottam a szemem már
vihar tombolt odakint. A szél hangosan süvített. Nyitott szemmel feküdtem, s a
plafont bámultam. A felragasztott foszforeszkáló csillagok, már alig
világítottak. A villámok fénye
kísértetiesen meg-megvilágította a szobát. Az égdörgés folyamatos volt. „Az ördög veri a feleségét.” gondoltam a
kiskoromban hallott magyarázatra. Ráébredtem, hogy nagyon szomjas vagyok.
Felkeltem az ágyamból, fázósan magamra húztam a köntösöm, belebújtam a bolyhos
papucsomba és elindultam a földszintre, hogy igyak egy pohár vizet. Felkapcsoltam
a konyhában a villanyt, és odaléptem a kisgyerekkori rajzaimmal teleragasztott
hűtőhöz, és kivettem egy palack ásványvizet. Kinyitottam az üveges szekrényt és
egy poharat vettem elő. Félig töltöttem. Belekortyoltam. A jéghideg víz lefolyt
a torkomon, s én köhögni kezdtem. Nem gondoltam, hogy ennyire hideg. Kinéztem
az ablakon, még mindig a poharat szorongatva. A visszabámuló, karikás szemű
tükörképemen túl a szél a fák lombját tépte, a bokrok már szinte vízszintesen
feküdtek a talajon. Az eső vadul kopogott.
Az ereszek, az ablak néha meg-megzörrent. Megfordultam, s a döbbenettől
felsikoltottam, a pohár kicsúszott a kezemből, és hangosan csilingelve tört
apró szilánkokra a padlón. Egy kisfiú állt a konyhaajtóban. Tetőtől talpig
csurom víz volt, citromsárga kabátján hatalmas sárfoltok éktelenkedtek, az egyik
lábáról hiányzott a cipő. Ahogy az arcára esett a pillantásom, hátrahőköltem.
Hatalmas vágás futott végig a bal szemöldökétől az álláig. Még most is folyt
belőle az élénkvörös vér. Majd amilyen hirtelen megjelent, úgy el is tűnt. A
szívem őrülten dobogott, és rájöttem, hogy visszatartom a levegőt. Mikor végre meg tudtam mozdulni automatikusan
a seprűért és a lapátért nyúltam, és elkezdtem összesöpörni az üvegdarabokat.
Zihálva lélegeztem. „Mi volt ez? Nem
lehet szellem vagy ilyesmi, ez nem egy régi ház, és mi sem most költöztünk ide,
miért kísértene itt valaki? Talán csak képzelődtem? Remélem…” Mikor
eltakarítottam a pohár összes kis szilánkját, úgy döntöttem felmegyek a
szobámba, hisz a takaróm alatt nem érhet semmi baj….ugye? Elindultam, hogy felkapcsoljam az összes
fellelhető lámpát a házban. Nem most
jött el az ideje, hogy a villanyszámla miatt aggódjak. Fény töltötte be az egész helyiséget. Ahogy
elvettem a kezem a villanykapcsolóról vörös folt maradt utána. „Nahát, vérzem.”- gondoltam, bár ahogy letöröltem
a maradék vért a tenyeremről nem láttam vágást. A nappaliban kikerültem az étkezőasztalt, és a
lépcső felé igyekeztem. De hirtelen cuppanó hangot hallottam, és hideget
éreztem a lábamnál. Lenéztem. A szoba elkezdett vízzel megtelni. A papucsom cuppogott.
Csak álltam és bámultam az egyre növekvő vízszintet. Már a térdemig ért, de a
hajam is vizes volt, mert hullámok csapkodtak minden felé. Az erős sodrás
majdnem ledöntött a lábamról. Erre feleszméltem. A lépcső felé kezdtem futni.
Fújt a szél, a jeges vízcseppek tűszúrásként érték az arcom, a jéghideg vízben
már nem éreztem a lábam. Valahogy mégiscsak sikerült kimásznom a lépcsőre, azt
még nem lepte el a víz. Visszafordultam, és megláttam a kisfiút. Csak a
levegőben lebegett. Nem volt vizes, és nem is volt megsérülve. Csak egy kisfiú
volt, egy telepakolt hátizsákkal. Mintha egy némafilmet látnék. A kisfiú
veszekszik az anyukájával, durcásan felmegy a szobájába. Összepakol a
hátizsákjába, és kioson a hátsó ajtón, amikor nem figyelnek a szülei. Eltökélt
arckifejezéssel távolodik a háztól. Megszökik. Egyre csak megy, megy. Messze
kerül a háztól. Sötétedni kezd. A kisfiú fél, visszafordulna, de nem tudja
merről jött. Már koromsötét van. Gyülekeznek a viharfelhők. Villámlik és dörög
az ég. Szélvihar támad, s elered az eső. A kisfiú kétségbeesve próbálja
megtalálni a hazafelé vezető utat. A folyópartra ér. Innen nem messze laknak,
már tudja, hogyan talál haza. Rohanni kezd, de a nedves talajon megcsúszik.
Elveszti az egyensúlyát, a folyó menti sziklákra zuhan. Az éles kő felhasítja a
homlokát. Elveszti az eszméletét és a vadul, dühösen habzó folyó magával
ragadja elernyedt testét. Hirtelen eltűnik a kép. A kisfiú ott állt előttem.
-
Mond meg anyáéknak, hogy sajnálom- mondta, majd mintha
magába szippantaná az alattunk
csapkodó hullámokba dőlt.
csapkodó hullámokba dőlt.
-Neee!- kiáltottam, és a keze felé
nyúltam, de csak a levegőben markoltam. A lendülettől megbotlottam a lépcsőn és
a fiú után zuhantam. A fagyos víz körülvett. Először próbáltam küzdeni, de
egyre csak mélyebbre és mélyebbre süllyedtem. Már nem volt erőm kapálózni. Nem
tudtam visszatartani a lélegzetem. Jéghideg víz áramlott a tüdőmbe, mintha belülről
fagynék meg. A homályos vízen keresztül még láttam, ahogy a csillár veszélyesen
leng a mennyezeten, majd elsötétült előttem a világ.
Hirtelen felriadtam. Az ágyamban feküdtem. A
rémálom képei egy szempillantás alatt eszembe jutottak.
- Még jó hogy csak álmodtam- mondtam ki
hangosan. Reggel hat óra. Az órám még mindig csörög. Hétfő volt. Iskola.
Kikászálódtam az ágyból, megmosakodtam, felöltöztem. Lementem a földszintre,
megreggeliztem. Tiszta tavaszi reggel volt. Úgy döntöttem, hogy mivel még van
negyed órám a busz indulásáig, kimegyek a kertbe és ott iszom meg a kávémat.
Ahogy kiléptem a házból hallottam a folyó zúgását. A vízszint magasan volt a
tegnapi vihar miatt. A kert végéhez sétáltam, a kedvenc helyemre, a
folyópartra. Papucsomban halkan lépegettem. A szemem sarkából megláttam egy citromsárga
villanást a folyóparton. A kávésbögre hangosan koppanva tört darabjaira a földön.
A kisfiú volt ott. Holttestét a kertünkbe sodorta a folyó…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése