Trick or Treat pályamű-Mendler Laura

Mendler Laura: ParaPark, ahol a rémálmaid valóra válnak

- Lefoglaltad már a jegyeket?-kérdezte izgatottan Andris. Bólintottam, majd tovább gondolkodtam. Nem tartottam a legjobb ötletnek az egész ParaPark-os dolgot. Nem arról volt szó, hogy féltem, hanem inkább a rossz előérzetemről. Nem szóltam róla senkinek, mert biztos, hogy kinevettek volna.

Már csak két nap volt hátra az ominózus kirándulásig. Márk és Rebi éppen azon voltak, hogy elkéredzkedjenek a szüleiktől, kisebb-nagyobb sikerrel. Az előttünk járó generáció szentül meg volt róla győződve, hogy rendkívül veszélyes amit tenni készülünk. Hogy mennyire igazuk volt!

A ParaPark bejáratánál vártunk a sorunkra. Mi voltunk a következő csoport. Rebi és Andris hangosan tárgyalták, hogy mennyire király az egész hely, kissé távolabb tőlük Márk zenét hallgatott, Vivi és én pedig kissé feszengve pillantgattunk a nem túl bizalomgerjesztő ajtóra.

- Laura? Ne nézz hülyének, de én félek.-motyogta elhaló hangon. Egyesekkel ellentétben, nekem egyáltalán nem állt szándékomban nevetség tárgyává tenni őt. Egyrészt azért, mert a barátnőm, másrészt pedig én is rendesen be voltam tojva. És ugye sorstársakat nem nevetünk ki.

Pár perc múlva az ajtó kinyílt és egy pár jött ki rajta nevetve.

- Hallod Kriszti! Az a bohóc nagyon para volt.-fogta meg a lány kezét mosolyogva, majd elindultak a belváros felé.

A gondolattól, hogy hamarosan pár kaszkadőr ránk fogja hozni a frászt, kirázott a hideg.

- Laura, Vivi! gyertek! Mi jövünk.-vigyorgott Rebi. Vettem egy mély lélegzetet, majd beléptem a romos épületbe.

A pénztárnál egy unott arcú, húszas évei elején járó, magas lány ült. Éppen el volt foglalva valamivel, mikor hangos társaságunk belépett a helyiségbe.

- Helló kislány!-csusszant oda hozzá Andris, miközben a szemöldökét vonogatta. Igazán romantikus jelenet lett volna, ha a csaj nem csapja fejbe barátunkat egy vastag telefonkönyvvel.

- Mára van időpontunk.-léptem előre, mint csoportunk eszes tagja.-Öt főre.-tettem hozzá, bár legszívesebben letagadtam volna a mellettünk ácsorgó, nyáladzó, ismeretlen helyekről származó trutyit nyalogató idiótát.

- Üljetek le.-intett négy fotel felé, amiknek ha lett volna szavatossága, már nem lett volna. Rebi, Vivi, Márk, Andris és én egymásra néztünk, amolyan "Aki kapja, marja" pillantással. Egyszerre indultunk meg az ülőalkalmatosságok felé. A harc nem tartott sokáig, ugyanis a lányok elsőbbséget élveztek hosszú körmeikkel. Pár véres csík díszítette a két fiú arcát, amiből megtanulhatták, hogy velünk nem éri meg pár koszos fotelért verekedni. A negyedik hely végül nem talált gazdára.

Márk négy perc után unottan eltette az Mp3 lejátszóját és csatlakozott a beszélgetéshez.

- A bátyád már volt itt, nem?-kérdezte Rebi a morcos Andristól.

- Ja. Azt mondta, hogy közel sem olyan félelmetes, mint ahogyan a reklámban állítják. De látszott az utólag nyilvánosság elé került képeken, hogy totál be volt szarva.-röhögte el magát.-Persze tagadta és azt mondta, hogy photoshop.-forgatta meg a szemeit.

- A rémület photoshop-ja.-röhögtem el magamat, mire a többiek is csatlakoztak. Nem telt el negyed óra sem, mire a "Rémiroda" felirítú ajtó kinyílt és egy öltönyös, csöppet sem ijesztő fickó lépett ki rajta.

- Üdvözöllek benneteket a ParaPark csodálatosan rémisztő világában! Készen álltok arra, hogy megcsodáljátok egy ősrégi pince alagsorait?-kérdezte ünnepélyesen.

- Aha. Mehetünk?-türelmetlenkedett Andris, idegesen rágózva.

- Persze, fiatalember, de először ismertetem magukat a szabályokkal.-bólintott a férfi, név szerint Ábel Bálint, főigazgató.-Először is leszögezem, hogy senkiért nem vállalunk felelősséget! Másodszor, a kaszkadőrökhöz nem, ismétlem, nem nyúlunk! Harmadszor, ha nem találjátok meg a kulcsot egy órán belül, a pénzt nem szolgáltatjuk vissza! És végül, de nem utolsó sorban, nem válhattok szét. Sem kettő-három, sem pedig egy-négy feloszlásban. Ha ezt mégis megtennétek, akkor magatokra vessetek.-fejezte be, majd intett a pénztároslánynak, hogy nyissa ki az ajtót.

Idegesen ragadtam meg Vivi izzadt tenyerét, aki ugyanolyan rémültnek tűnt mint én. A fém éles nyikorgása törte meg a feszült csendet. Andris és Rebi visongva rontottak be a pincébe, Márk ráérősen besétált, mi pedig vártunk a csodára, hogy maguktól megmozduljanak a lábaink.

- Nem lehetne, hogy mi mégis inkább itt maradjunk?-mosolyogtam kényszeredetten az igazgatóra.

- Igazán sajnálom Aranyom, de a játék elkezdődött. Innen már nincs visszaút.-mondta, majd belökött minket a sötétségbe.

Nem láttam semmit, csak azt érzékeltem, hogy Vivi még mindig erősen szorongatja a kezemet. Felszisszentem a fájdalomtól, de szorítása nem enyhült.

- Engedj már el, hallod?-kérleltem dühös hangnemben.

- Hozzád sem érek.-suttogta pár méter távolságból barátnőm. Hirtelen felsikítottam, majd rohanni kezdtem. Eszembe sem jutott, hogy akár neki is mehetek valaminek, rosszabb esetben pedig valakinek. Esetleg Freddy Krueger-nek, vagy egy kísérteties bohócnak.

- Ki az az elmeháborodott ember, aki kedvtelésemre sikítozik?-kérdezte egy mézesmázos, mély hang. A félelemtől megdermedtem és mozdulni sem bírtam. Valami éleset húzott végig valaki a hátamon, ami leginkább egy kés pengéjére emlékeztetett.-Nincs kedved játszani?-suttogta közvetlenül a fülembe. Odacsaptam ahonnan a hang jött, de nem találtam el semmit a levegőn kívül.

Pár percig bolyongtam, de nem találkoztam a társaságunkból senkivel. A szívemet egy vasburok vette körül. Nem akartam szabadulni a szorongató érzéstől, hogy valaki figyel engem. A szemek már kezdetektől fogva rám tapadtak és nem hagytak nyugodni.

Mikor meghallottam Andris jól ismert ordítozását, megkönnyebbülten felsóhajtottam. Amint megláttam őt és Rebit, mosolyogva odasétáltam és mit sem törődve ellenkező csapkodásaikkal, megöleltem őket.

- Laura! Engedj el, mert megfojtasz.-szuszogták szinte teljesen egyszerre, mire engedtem a szorításon.

- Annyira örülök, hogy megtaláltalak titeket.-motyogtam könny áztatott arccal. Rebi csitítgatott egy darabig, hogy maradjak velük.

Én azon voltam, hogy meggyőzzem őket arról, hogy keressük meg Márkot és Vivit, mert nem szabadott volna különválnunk. Beleegyezően bólintottak, majd elindultunk felkutatni hiányzó csoporttársainkat.

Míg kutakodtunk, elmeséltem, hogy mi történt velem és miért váltam le tőlük olyan hamar. Jól kinevettek, de legalább hittek nekem. Mondjuk egy olyan helyen az ember mindent elhisz. Legalább tíz perce tébláboltunk, de nem jutottunk semmire. Andris felvetette, hogy talán szét kéne válnunk, de én erősen elleneztem a borzalmas ötletet. Hiányzott valaki mellőlem - hogy pontosítsak, Vivi - aki ugyanannyira be volt szarva, mint én.

Végül megtaláltuk barátnőmet, aki egy sarokban kuporgott rémülten. Megszólalni sem tudott a sokktól. Mutogatott és hápogott, de egy szót sem értettünk belőle. Végül mikor kissé megnyugodott, kitört belőle a zokogás és kinyögte, hogy kövessük.

Elvezetett minket egy orvosi rendelőként felépített helyiségbe. Egy nagy szék volt a szoba közepén, azon pedig egy emberi alak feküdt, lepedővel a testén.

Andris volt a legbátrabb, mert egy szó nélkül odasétált és horrorfilmekbe illő lassúsággal lehúzta a fehér anyagot, ami végül a földön kötött ki.

Sztereóban kezdtünk sikítozni, mi, lányok. Ugyanis a széken nem más feküdt, mint Márk, aki láthatóan nem élvezte, hogy a belei a műtőasztalon fekszenek.

Vivinek nem hiányzott más, minthogy egy halott embert lásson. Összeesett és ordítozni kezdett, hogy "nem bírja tovább".

A hideg futkosott a hátamon, mikor eszembe jutottak a főigazgató szavai. "Először is leszögezem, hogy senkiért nem vállalunk felelősséget!"

- És most mégis mi a francot fogunk csinálni? Megmondaná valaki, hogy mit fogunk mondani Márk szüleinek? "Óóó, bocsánat, de egy véletlen folytán a fiukat kibelezte egy szadista állat?"-ironizált a nem legmegfelelőbb pillanatban Rebi. Idegesen megráztam a fejemet.

- Legalább szorulhatott volna beléd egy kis együttérzés is. Csak úgy a köcsögség mellé egy pici.-mondtam, majd próbáltam megvigasztalni a teljesen K.O. Vivit.

- Szerintem veszekedés és összeomlás helyett húzzunk innen francba.-túrt bele sötétbarna hajába Andirs. Bólintottam, majd intettem a mellettem toporgó, idegbeteg lánynak, hogy segítsen támogatni a barátnőmet.

Végül sikeresen eljutottunk a következő helyiségbe, ami egy gyerekszobának volt kialakítva. Egy rémisztő bölcső dülöngélt a sarokban, mellette pedig egy babaszék. Nagyjából ennyi volt az egész berendezés. Ja, csak a feltűnő vértócsákat a padlón és  a falon. Csak ezeket hagytam ki.

Próbáltuk gyorsan szedni a lábainkat és még véletlenül sem belenézni a bölcsőbe, de persze Vivinek pont akkor jött a "nézzünk fel, hogy mi van a nagyvilágban" érzés, így meglátta a tartalmat. Öklendezni kezdett, és a kényes Rebeka pedig az undortól elejtette barátnőm fél karját, aki a lendülettől így elesett. Bele egy bazi nagy pocsolyába, ami nem vizet tartalmazott.

- Az Isten szerelmére! Ha innen kijutunk élve, esküszöm, hogy a te örömöd nem fog sokáig tartani!-ordítottam a megszeppent Rebinek, aki sértődötten vonult oda az eddig észre nem vett szekrényig.

Mikor végre összeszedte annyira magát a barátnőm, hogy el tudjunk indulni, feltűnt, hogy Rebi nincs a szekrénynél.

- Hova ment?-mutattam az említett bútor felé, mire Andris megrántotta a vállát. "Marha jó. Remélem valaki őt is kibelezte."-gondoltam, majd elráncigáltam a félájult Vivit a következő helyiségbe, Andrissal a nyomunkban.

Az eddigi legnormálisabb terembe értünk. Ott volt világítás és normális berendezés. Bár nem a legtisztább konyha amit valaha láttam, a célnak tökéletesen megfelelt. Nem tudom milyen idióta, kósza gondolatom támadt, de benéztem a hűtőbe, hátha van valami innivaló, amivel felébreszthetem a mi kis élőhalottunkat. Sajnos, egy penészes sajton és pár csótányon kívül semmi nem volt benne.

- Tudja valaki, hogy hogyan fogunk kijutni? Mert csak a kulccsal lehet.-nézett rám Andris. A kezdeti lelkesedés már neki is tovaszállt a szeméből.

- Fogalmam sincsen. Először azt a beképzelt ribancot kellene megkeresni, majd felébreszteni abból a köztes dimenzióból ezt a lányt, amibe éppen belecsöppent. Nem tudom, hogy hol van a kulcs. Ha tudnám akkor nagy valószínűséggel már a McDonald's-ban ülnénk és sült krumplit eszegetnénk.-adtam ki magamból a fél óra alatt összegyűlt feszültséget. A velem szemben álló - már csöppet sem magabiztos srác - idegesen elindult a következő helyiségbe.

- Ne hagyj itt!-kiáltottam utána, majd megragadtam barátnőm kezét és Andris után indultam.

Sajnos az utolsó szobába értünk, ahonnan nem volt kiút. Tele volt téglákkal és különböző építőanyagokkal, de akit kerestünk, az nem volt ott.

- Nem hiszem el. Az egyik osztálytársamat kibelezték, a másik felszívódott, ugyanúgy mint a harmadik. Erre pont te, a félig eszméletlen lány maradsz itt nekem, akivel semmire sem megyek. Ez marha jó!-kiabáltam magamból kikelve és dühösen belerúgtam egy téglába, ami messze elrepült tőlem. Kétségbeesetten leültem a földre és vártam, hogy valaki felbukkanjon és közölje, az egész csak átverés volt, és mivel én túléltem, kapok tízmilliárd forintot a bátorságomért. Bár abban a helyzetben nekem az is elég lett volna, ha Vivi felébred.

Annyira kimerült voltam, hogy hallucináltam. Annyira ki akartam jutni, hogy megláttam a földön a kulcsot. Annyira reménykedtem, hogy az az a kulcs, ami a kijutáshoz szükséges, hogy igénytelen módon odavonszoltam magamat a csillogó tárgyhoz.

Felemeltem. Egy kulcs volt az. A megkönnyebbültségtől könnyek szöktek a szemembe.

- Vivi! Megvan! Megvan a kulcs! Kiviszlek innen. Esküszöm, hogy kiviszlek.-tettem ígéretet, amit reményeim szerint pár percen belül megvalósítottam volna.

A zárat persze hosszú percek után sem találtam. Már nem maradt elég idegem ahhoz, hogy minden egyes helyiségbe visszamenjek, így csak abban az egy szobában próbálkoztam.

Végül türelmemnek köszönhetően megtaláltam a rejtett ajtót, ami mögött reményeim szerinti szabadság rejlett. Beleillesztettem a kulcsot a lakatba, majd elfordítottam kétszer, és láss csodát! Az ajtó kinyílt.

A még mindig fél kábult Vivit felrángattam a földről és kivonszoltam az ajtón.

Mikor megláttam a közeledő Ábel Bálintot - a főigazgatót - elmosolyodtam, hogy megérkezett a felmentősereg, majd elájultam.

Már négy hét telt el azóta.

Márk temetése két napja volt. Senki nem sírt az anyukáján kívül. Mi némán emlékeztünk rá.

Rebi előkerült, nem teljesen olyan állapotban, ahogyan szerettük volna. A testét megcsonkították és a fogait - feltételezések szerint - egyenként kihúzták.

Andris is meglett. Az ő testének nem esett semmi baja, pár horzsoláson kívül. Az elméje annál inkább sérült. Teljesen megháborodott és intézetbe került. Természetesen rajtunk kívül senki nem hitte el a bohócot, a kibelezést, a véres szobákat és a többit.

Vivi pár nap múltán kiheverte a sokkhatást, de a szülei megtiltották neki, hogy felvegye velem a kapcsolatot. A ParaParkban tett látogatás óta, csak egyszer, a temetésen láttam. Rám sem nézett.

És én? Én élek. És teljesen normális állapotban vagyok mind testileg, mind lelkileg. kivéve az álmokat. Az álmokat, amikben benne van a megoldás. A kulcs, amivel előbb is kijuthattunk volna. A kulcs, ami megmentette volna a barátaim életét. A kulcs, ami tönkretette rengeteg ember életét. A kulcs a gyilkos. Senki más, csak az a fránya kulcs...