A kés pengéjét
a bőrömön elhúzva, mint simogató kéz érintését érzem. Majd
jön a fájdalom, mikor már kiserken a vérem, az én piros vérem.
Az íróasztalra hanyatlok, és elkezdem megírni a levelemet, azt a
bizonyos utolsót. A papír aljára már a saját véremmel írok. A
levél megírása után nehézkesen lefekszem a szőnyegen fekvő
alak mellé, hogy az utolsó pillanatban átölelhessem. Még egy
utolsót dobban a szívem és az utolsó vércsepp is kifolyik a
csuklómon tett vágáson…
Órákkal később
A rendőrség
kifeszíti a sárga szalagot a kollégium komor épülete körül. A
bőszült fotósokat és a kíváncsi embereket alig tudják a
helyszínre rendelt rendőrök visszatartani, miközben az egyikük
esze azon jár, hogy milyen emberek ezek, akik szombaton korán
reggel egy gyilkosságra kiéhezetten az épületből éppen most
kihozott, szürke koporsókat nézik. Vagy éppenséggel melyik
újságírónak van hozzá kedve, hogy erről a csúnya ügyről
terjengős cikket írjon. Vajon majd lefesti a látványt? Az
elkékült, hullafoltos, keskeny kis kezeket, melyek átkarolják a
mellette fekvő fiú testét? A szobában terjengő édeskés
vérszagot? Vagy a hatalmas alvadt vértócsát, ami a szobatársnak
reggel a vad, pénteki buli után, hazajövet feltűnt, mert kifolyt
a bezárt ajtó alatt? Hányan szeretnék majd szegény lányt
megkérdezni erről a feldolgozhatatlan élményről, melyet ő maga
is nagyon el szeretne felejteni? Vajon helyszíni képek is lesznek a
cikk mellett? És hány óra múlva kerül ki a hivatalos közlemény,
melyben egy levélről lesz szó? Mert csak egyetlen levelet találnak
a helyszínen a groteszkül összekapcsolódó pár mellett, mely
mindenre választ ad:
Búcsúlevél Neked, Édesem!
Szerettelek téged és most is
szeretlek. A csókok, melyet váltottunk, még mindig bennem élnek.
Mégis elmentél és nem is néztél vissza, ezért vagyok én a
Halál elkorcsosult szolgája.
Érzem, ahogy a bús lehelete behatol
minden porcikámba és a szememen keresztül a világ színes
pompáját csak homályosan érzékelem. Tudom, hogy a betegség le
fog győzni, ebből a játékból én nem kerülhetek ki győztesen,
de ezt már megszoktam.
Mindig csak az élet morzsái jutottak
nekem. A beteg rózsák, az ősz és az elmúlás szomorú gondolata.
Csak ennyi maradt számomra. A hideg hajnalokon az emberek szemüket
a fagyos aszfaltra szegezve mentek el mellettem. Senki nem kérdezte
meg, hogy mi van velem, csak a sötétség kongott szüntelenül a
fejemben.
És ekkor jöttél Te, mint valami
sugárzó csillag a sötétbe boruló égen. Az én reménycsillagom.
Mégis is itt állok most megtörten és az utolsó órára, percre
várok. Nem tudom, hogy mit tehetnék ez ellen a gyilkos kór ellen,
mely belülről teljesen felemészt. A fájdalom teljesen keresztre
feszített, nehezen bírom ki, hogy ne kiáltsak fel ebben a
pillanatban is.
De erős vagyok és Te is mindig ezt
mondtad. Akkor ez most miért egy búcsúlevél? A válasz egyszerű:
nem élhetek tovább így. Miután megismertem veled a paradicsomot,
nem tudok tovább e csoda nélkül létezni. Nincs miért. Az egész
életemben a Halál kísért mindenhova, és most csalódtam
végérvényesen.
Gyerekként elhittem a szép meséket,
a fehér lovon közelgő herceget, de mára minden megváltozott. A
veled átélt emlékekkel teljessé vált az életem. Most, mikor már
tudom, hogy nincs visszavezető út, eszembe jut szinte a teljes
életem, mely itt és most lezárul.
Kérlek, ne haragudj rám, ne ítélj
el. Az öngyilkosság gondolatát én sem értettem meg eddig, de
mégis ezt választottam. A borítékra hulló vér láttán ne ijedj
meg, nem fájt semmi sem. Egy pillanat alatt elmúlt a fizikai
fájdalom, csak a lelkiek kínoznak mindig. Az, hogy bántottalak és
hogy beléd mártottam a kést először. Nem engedhettelek el, meg
kell értened. Fent majd találkozunk, Kedvesem. Nem kell már sokat
várnod, mert már érzem, hogy az utolsó vércseppek buggyannak elő
a mély, vágott sebből. Látom a húsom vörös színét és
undorodva nézek saját magamra. Még a halál torkában is felfordul
a gyomrom a vér látványától.
De tudom, hogy majd megtalálom Veled
a menedéket odafenn és ott már csak mi ketten leszünk… és
örökre szerethetlek… Kedvesem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése