Trick or Treat pűlyamű-Szentgyörgyi Flóra

Szentgyörgyi Flóra: Randevú a Halállal

16 évesen – Útvesztő minden út

A kémiaóra kellős közepén unatkozva veszettül fájt a fejem. Nem éppen kellemes állapot dolgozatírás közben. Hiába próbáltam gondolkodni, akárhányszor megerőltettem volna az agyamat, lüktetés hasított a homlokomba. Halkan szűrődött fülembe a tollak kopogása, a papírok sercegése és a dühös sóhajtózások az osztálytársaim felől. Ami fogalmat belevertem még szünetben az emlékezetembe, kelletlenül lefirkantottam, a számolást viszont nem nekem találták ki, úgyhogy nem szenvedtem tovább vele.
Örök időknek tűnt, amíg sikerült rábeszélnem magamat, hogy adjam át a lapom, és kérezkedjek ki vécére. Észrevétlenül előkotortam egy doboz fájdalomcsillapítót a táskámból, a zsebembe gyömöszöltem, majd kikullogtam. A tanár közömbösen elvette a dolgozatomat, és bár morgott pár másodpercet, azért elengedett a mosdóba. Szörnyen hálás voltam.
Mint mindig, most is elfogott az érzés, hogy rosszkor vagyok rossz helyen, ami talán igaz is lehet. Megvárhattam volna a szünetet.
Ne tétovázz! Intézd a dolgod, és menj vissza órára!
Mielőtt a mosdóba kerültem, szükségem volt néhány percre, hogy összeszedjem magam. Belekapaszkodtam a korlátokba, és egyensúlyozva igyekeztem kiűzni a fájdalmat. Ő azonban egy lépéssel előttem járt, folyton utolért. Ernyedt ütést okozott még a legapróbb nesz is, mintha lassan vésődne be oda, ahol szúrhat.
A csapnál annyi vizet locsoltam a képembe, hogy szinte fulladoztam. Megnedvesítettem a karomat, és fürgén lenyeltem a gyógyszert. Nem akartam sokáig vacakolni. Végigmértem a testemet, konstatálva, hogy sosem leszek szép, sosem leszek az, akire jó ránézni. Kócos, nem valami ápolt barna haj, rideg szempár, kemény arccsont, vékony, csenevész végtagok. Egész magas lány voltam. Még élénken élt bennem az a természetnek ellent kiáltó elmélet, hogy hasonlítok egy emberre, akit nem ismerek, de hamarosan meg kell ismernem. A felnőttek és az idősebbek biztos ezért hisznek bolondnak.
A mosdóban nyitva tárult ki az ablak, hűvös, de selymes szellő bukdácsolt be rajta. Felfedeztem a villany árnyékait a falon, és láttam, hogy minél nagyobbra nőnek, annál homályosabbá gömbölyödik a világ. Kihajoltam az ablakon, hagytam, hogy kicsit csapkodjon a szél. Túl mélyre hajoltam, de mielőtt erre ráeszméltem volna, talpam elrugaszkodott a padlótól, a gravitáció pedig rángatott, mint az őrült. Két töredékmásodpercbe telt, mire felfogtam, hogy lezuhantam az épületből és mindjárt széthorzsol a beton. A szellő visszatükrözte nekem a tükörképemet, pontosabban azét, aki hasonlít rám. Ő már nem én lennék. De határozottan hasonlítunk. Miért a mostani alkalmat választotta, hogy megkeressen?
Féltem, de a felfájásom elbúcsúzott tőlem. Ha Ő itt lesz, soha többé nem fog fájni.



Nos, mióta lélegző lény vagyok, rengeteg variációt gyártottam arról, milyen lesz találkozni Halállal, de esküszöm, nem így képzeltem el. (Pedig a fantáziám áthágja a lehető legdurvább határokat is.) Halál úgy néz ki, mint egy ember, azt leszámítva, hogy szemkápráztatóan gyönyörű. Ha hasonlítani kéne, nem angyalhoz, ördöghöz, vagy bármi más emberfelettihez hasonlítanám. Hanem magamhoz. Ő volt az én távoli ismerősöm, fekete hajjal, iszonyúan fagyos tekintettel, amiről fogalmam sincs, milyen színű. A tengerkék és a szürkészöld közt vacillálok. (Netán halvány világosbarna?) Az arca tökéletesen egybefolyt a merész sápadtság fogalmával. Sötét és elegáns köpenyt viselt, kiemelte sűrű tincseinek színét. Ajka éppen olyan vérvörös volt, mint az enyém. Nem használtam soha rúzst, a szám piros, mintha legalábbis vérrel kenték volna be.
Halál engem kémlelt, és ekkor jöttem rá, milyen rettenetesen festhetek, és hogy hanyatt fekszünk valahol. Felültem, de ha nem ragadja meg a kezem, visszadőlök. Ujjaink finoman összekulcsolódtak. A bőre porcelán szépségről árulkodott, az érintése pedig egyszerre lehetett lágy és merev.
- Lám, te is megkerestél – szólt. – Mi tagadás, előbb utóbb hozzám kallódnak a lelkek. Hisz útvesztő minden út.
Gőzöm sem volt, miről beszél. Csak bámultam, vészesen közel, centikre attól, hogy megcsókoljon. Majdnem fellángolt szívemben a düh parányi szikrája. Itt van előttem a Halál, és az első gondolatom az, hogy smároljunk? Ezt a dühöt mégis tovaeresztettem, mert a pillanat vigyázott, nehogy tönkretegyem.
- Érdekes, hogy az emberek rondának találják a nevem, neked viszont szép vagyok – folytatta könnyedén. – És azoknak is, akik elvágyódnak innen.
Nem működnek a hangszálaid. Az Ő hangja elnyomja a tiédet. Nagyon élesen, puhán, főként dallamosan tudta formálni a mondandóját. Talán énekelt, de ez nem jutott az agyamig. Ezer százalék, hogy énekelt! Nem feltétlenül rímeltek a sorok, de csodálatosak voltak.
Hirtelen közelebb kerültünk, és az orrunk hegye röpkén összeért. Halál tüstént felpattant, és a szoba másik falához menekült.
- A munkám nem fejeződött be. Ha akarnám, véget vethetnék neki, de ekkor megjelensz, mikor tényleg kezdeném unni – hadarta szégyenlősen. Burkolt szerelmi vallomásoknak millió fajtája van. Számára ez az egyik. – A jelenléted elvakít. Fény árad belőled, és ettől idegronccsá válok.
Ha Ő a Halál, akkor miért ennyire bizonytalan? Miért dobálózik kérdésekkel, amelyekre nyilván nem fog felelni? És miért beszél úgy, akár a költők? Furcsán és zavarosan? Egy halom borzalmat hányhatna a szememre, miért énekel és szaval helyette?
- Mindez veszélyes! Elveszíteni a természetemből fakadó hideget, és kívánni azt, hogy forrón átölelj – suttogta. Emeltem a lábamat, aztán hipp-hopp előtte termettem. Kitartotta a kezét, nem engedte, hogy hozzáérjek. Intenzíven remegett. – Az ennél is veszélyesebb, hogy veled akarok lenni, és még a földi létet is bevállalnám.
Tenyerével az arcomat cirógatta, és az eddigieknél is közelebb tolta ajkát az enyémhez. Ám amikor hunytam volna le a pilláimat, hogy megcsókoljon, már nem állt mellettem. Ismét elszaladt.
- Döntést kényszerít rám az átkozott sors. Szerinted melyik vagyok én? A hóhér vagy a hősszerelmes? – őrlődött kínlódva. – Mégsem átkozott, hiszen a miénk úgy íródott, neked majd jönnöd kell… nekem meg várni, hogy megérkezz.
Intett, és váratlanul elájultam. Ledöbbentett, hogy ilyen hamar eltaszít, de a szándéka nem az volt, hogy amint találkoztunk, rögvest holtan essek össze. Tisztában van a ténnyel, hogy nem szeretem, egyelőre nem.
Ő nem az az erőszakos típus, hanem végtelenül türelmes alkat. Ki fogja várni, míg belészeretek!


Szirénák harsonája riasztott fel a bódulatból. A mentőautó sípolva rohant, eloszlatva az utcai forgalmat. Miután felébredtem, egy darabig nem tudtam, mi a fene történt. Még égett a szemem, az Ő látványa nem takarodott ki könnyen a memóriámból. Az se garantálhatom, hogy valóban ébren voltam. Ha az embert életveszélyes állapotban szállítják a kórházba, valószínűleg eszméletlen, nem igaz? Ostoba téveszmék, elmeháborodott gondolatok!
Az intenzív osztályon gépekkel aggatták tele a karom. Nem érthetem meg, hogyan érzékeltem ezeket, különben rohamom lesz, és akkor bezárnak az idegklinikára. Ismerem magamat eléggé ahhoz, hogy tudjam, nem a normálisok kategóriájában tengődöm. A bolondok között kárhozom el. A következő napokban (években?) kómában sorvadoztam az undorító szagú, kényelmetlen kórházi ágyon. Ha tehetném, fészkelődnék, forgolódnék, de nem lehet! Nincs lehetőségem megmozdítani az ujjam, haszontalanok az izmaim. Nem siettek be látogatóba. Egyértelműen elfelejtkeztek rólam. Nem vagyok fontos senki számára. Utálnak.
Kínkeserves időszak, bujdosás a tankönyvek mögött, zárkózás a külvilágtól, a temérdek bántalmazástól. Nem mosolyogtam, kivéve, ha a tükörképemet mustrálhattam. A stressz legyőzése érdekében jártam uszodába, hogy a testem érjen is valamit. Mikor nem a tanulnivalóba temetkeztem, verseket és novellákat írtam. Mindegyik Róla és rólam szólt. Szépen lassan múltak az évek, és felcseperedtem, majd férjhez mentem. (Férjhez adtak. Kényszerítettek. Megszabadultak az idióta lányuktól.) Csupán léteztem, ennyi! Ha ablakokat láttam, csípő könnyek gyülekeztek a szememben. Minél előbb túl akartam lenni az esküvőmön, miközben legszívesebben egy Áruló vagy Hűtlen feliratú táblát akasztottam volna a nyakamba.
- Megszoksz vagy megszöksz – mormoltam a tükörképemnek. – Szerelmes leszel a férjedbe, muszáj! Kötelességed!
Ahogy peregtek az órák, tucatszor eszembe ötlött, hogy az élet áldozatának minősíteném magam. Az életének. Nem a Halálnak, hanem az életének. Mások nem így vélekednek erről, ugyanis hogy ha valaki áldozat, akkor a Halálé. Engem az élet zárt a bilincseibe és az a szerelem, ami soha nem teljesül be. Ezeknek voltam az áldozata. Nem én irányítottam, hanem a környezetemben lévő családtagok. Ők szabták meg, ki legyek. Börtönbe löktek, és még csak nem is sejtették, mekkora borzalmat okoznak. Érdekes, hogy nem fájt. Egyszerűen léteztem az életem unalmas, kacskaringós hegyvonulatán.


22 évesen – A végső tánc

- Kér inni, asszonyom? A gyógytea csillapítja az izgalmat – nyávogta a cselédlány az esküvőmön. Iszonyatos, habos-babos menyasszonyi ruha feszített rajtam, szinte összezsugorodtam benne. A hajamat szanaszéjjel fújták lakkokkal, majd kontyba tűzték. A fodrász sokat káromkodott, mire végre megzabolázta a rakoncátlan fürtjeimet. Én meg azért káromkodtam, hogy cibálja a bőrt a fejemen.
- Köszönöm – sziszegtem gorombán. Belekortyoltam a teába, és azt kívántam, bárcsak „véletlenül” leönteném a borzadályos abroncsomat. Inkább nem kockáztatom meg, hogy a szüleim pépesre verjenek a nászéjszaka előtt.
Teringettét annak a kegyetlen, zsarnokoskodó nászéjszakának! Sikerült ráerőltetnem az objektívabb énemet, hogy egy cseppnyi érzelmet mutasson a férfi iránt, aki feleségül vesz. Jóképű férfi, korábban rajongtam érte, és hazudnék, ha azt mondanám, nem érdekelt. A nászéjszakától viszont a hideg rázott.
Az esküvőm nem is volt olyan rossz, a szobalányok és a túlbuzgó cselédek körülöttem sündörögtek, lesték minden óhajomat-sóhajomat. Annyi gyógyteát ittam, hogy egyfajta marionett bábus szerep keletkezett rajtam. Az apám odavezetett, játszott a zsinórokkal, a manipuláció hatására pedig kinyögtem egy igent. A saját unszolásomra úgy viselkedtem, mintha szeretném a férjemet. Sőt, bemagyaráztam, hogy tényleg szerelemmel szeretem. Ironikus, nemde? Nemcsak a családom, én is rángattam azokat a zsinórokat. A tulajdon senyvedésem zsinórjait.
A nászéjszaka előtt elindultunk a lagziba, ami egy fokkal vidámabb ütemben haladt. Néhányan kellőképpen becsiccsentettek ahhoz, hogy észrevétlenül kiosonjak a kertbe. A helyszín viktoriánus kort idézett elő, és az udvar százféle virágtól illatozott. Eleinte azzal szórakoztam, hogy a szirmokkal simogatom orcámat, aztán a rózsa tüskéje befurakodott a csupasz karomba. Sima karcolásnak tűnt, de hirtelen folyni kezdett a vér, és mintha lefagyott volna az idő. Már nem hallottam a bentről fakadó tombolást, partizást, csak a jeges szél könyörtelen fúvását.
- Elrúgtál – kiáltott fel egy masszív, éneklő hang. – Zajlott a párharc, te pedig őt választottad, és elrúgtál.
Szólni se bírtam a meghökkenéstől. Halál ezúttal fehér köpenybe burkolózott, amely kiköpött mása volt az én krémszínű menyasszonyi ruhámnak. Az első találkozásunknál tekintete vággyal telt meg, most dúló csalódással és zordsággal. Csöndesen, eltökélt higgadtsággal lépkedett felém, és magához vont. Reszketve érintette kezével az ujjaimat, karizmája a régebbinél is jobban uralta. Pörgetett párat, nem ellenkeztem, hogy alaposan megtáncoltasson. Sokan úgy morfondíroznak Halálról, hogy nincsen lelke. Én voltam az a nő, mellesleg az a férjes asszony, aki bizonyíthatná, hogy van! Érzéketlenséget bocsát ki az aurájából, de ugyanolyan érzelmek munkálnak a lelkében, mint nekünk.
- Mi az? Csodálkozol? Nem számítottál rá, hogy vendég leszek az esküvődön, ugye? – forgatott meg újból. Kis híján elestem, mert leemelte rólam kezeit, és így sebesen arrébb táncoltam. Távolságot mért közénk.
- A házasságkötős mizéria egy óriási látszat. Biztosíthatlak, hogy nem ez az utolsó találkozásunk – pásztázott áthatóan. – Lehet, hogy hűséget fogadtál a férjednek – a „férjednek” szócskát őszinte, leplezetlen gyűlölettel ejtette ki. – De vonzódsz hozzám. Mikor őt öleled, elkönyvelhetem annak, hogy engem ölelsz.
Úgy pislogtam, akár a retardáltak az igenis világos monológokra.
- Ne nézz ilyen kérdőn, pontosan tudod, mit jelent és hová vezet mindez – darálta. – Az utolsót, a haláltáncot én kapom meg. A végső táncot csakis velem fogod átjárni.
Tárgyilagosan sétálgatott ott, gigantikus rémülettel lövöldözve a testemre. Húzz el! Menekülj előle. Húzz el!
Az életem során egyfolytában az ész diktálta, mit reagáljak azokra, amik rám záporoznak. Azonban, ha Ő itt állt a közelemben, a szívem kalapált csökönyösen és karakánul.
- Eközben nyilván elfáradtunk. Múlik az idő, romlanak a dolgok. A tükörképed forr – sorolta.
Tisztában volt azzal, hogy a tükörképem fürkészésénél Őt látom. Őt, a hasonmásomat.
Elismételte azt, amit az imént énekelt az utolsó táncunkról. Igen, most már tény, hogy énekelt, hiszen a zeneszámokban szokás megismételni a sorokat.
- A sötét éjszakák mélyén figyellek, óvakodva, nehogy bárki lásson. Miért kéne félnem? – mormolta. – Mert vesztettem. Mégis én, a legnagyobb vesztes, nyerni fogok!
Ismétlés a haláltáncról, magasabb hangok kiéneklése. Pillantását nem szegezte le rólam, akkor se, mikor szertefoszlott a szélben.
Utolsó napomon ropjuk majd a végső táncot. Ezzel a dallal azt fejezte ki, hogy egy halálra szánt ember vagyok.



45 évesen – A betegség

A saját romjaim alatt hevertem. Ha akadtak boldog pillanatok, azok túl hamar elködösültek, és így igazán átélni se maradt időm őket. Szültem egy fiút, ő volt az egyetlen támaszom. A férjem majdhogynem nem is lakott már velem. Nem faggatóztam, de amikor éppen ki akart engesztelni, védekezett, hogy a munkájának rabja. A szolgák többet foglalkoztak a fiammal, mint én valaha is.
Egy nap férjem bejelentette, hogy elutazik, ami akár hetekig tarthat. Ez volt az első és egyben az utolsó alkalom, hogy megalázkodtam előtte. Könyörögtem neki, hadd menjünk mi is, de közölte, hogy nem pazarolhatja ránk az idejét. Itt ébredtem rá, hogy elárult. Szédületes harag kerített hatalmába, ezért úgy határoztam, nem érdekel, ki mit gondol, végeztem azzal, hogy mások navigálják az életem. Összepakoltam a cókmókomat, és mindent – még a gyerekemet is – magam mögé söpörtem. Úgy kezelhettem, akár az otthon felejtett csomagot. Tudtam, elég idős már ahhoz, hogy megbirkózzon az egyedülléttel. Kölyökkoromban én mindig egyedül voltam, akkor ő is túléli, főleg ha közben cselédek szorgoskodnak körülötte.
Nem sokáig élvezhettem a kiruccanást, ugyanis felhívott a férjem, hogy utánam küldött egy-két cselédlányt, mert szerinte nélkülük nehezen boldogulnék. Folytatódott a folyamatos irritálás, én pedig megkönnyítettem a feladatukat úgy, hogy nem ettem semmit. Irtóztam az ételtől, lesoványodtam, és inkább tornáztam helyette. A szolgálók kétségbeestek, szüntelenül hordták a finomabbnál finomabb leveseket, húsokat és desszerteket. Erre csak megcsóváltam a fejem, majd iszkoltam tornázni. Éreztem, hogy a szervezetem nem bírja hosszú távon, így hát nem is ért meglepetésként, amikor elájultam.
A cselédek persze rögvest jajveszékelni kezdtek. Odacipeltek az ágyamhoz, és mitugrász módra orvos után szaladgáltak.
- Jobban vagyok, nem szükséges jönnie az orvosnak – hajtogattam, de mintha a falnak beszélnék.
- Hála Istennek, magához tért… Ne aggódjon, már itt van az orvos.
- Mi történt? – ütötte meg a fülemet egy kemény hang.
- Éppen tornázott, és valószínűleg leesett a vércukorszintje. Nem sűrűn ájul el, most azonban alig eszik. Próbáltuk rávenni pár falatra, de az asszonyunk nem hallgat a jó tanácsra… – hadarta készségesen a szolgálólány.
- Hagyjanak magunkra! – parancsolta az orvos, beléfojtva a szót szegény, rémült lányba. Az ágyam mellett terpeszkedő kis székre ült. Megvizsgál. Már csak ez hiányzott.
Végigsimított a karomon, és motyogott valamit.
- A szív…
- Jobban vagyok – szakítottam félbe.
- Szinte ég – állapította meg. Az orvosok olyan tévhitűek! Problémát csapnak a legapróbb helyzetből is.
- Nincs bajom!
- A szemhéj túl fehér – simogatásába beleborzongtam. – Ha tudásom nem csal, ön súlyos lelki traumában szenved – felpattant a székről. – Ezt a traumát a férje okozhatta.
Azonnal kikecmeregtem az ágyból, és mérges pillantásokkal ajándékoztam meg.
- Mire céloz? A férjem hű hozzám!
- Nos, ön téved ebben – búgta, és valamiért hittem neki. Furcsa egy aggyal rendelkezem, de per pillanat csak az éltetett, hogy a férjem megcsalt. Miért nem volt ez már korábban gyanús? Sosincs otthon, tucat ügyet intéz, és ritkán mesél róluk.
Elkeseredettség takarta be a lelkemet, hogy mással osztja meg az ágyát. Utáltam érte! Mit vétettem én, hogy ezt érdemlem? Mindent megkapott tőlem, amit egy jó feleség adhat. Nálam jobban senki se szeretheti. Vajon ő viszontszeretett valaha is? Nos, néha azon merengtem, hogy ő kizárólag a munkájába szerelmes.
- Ha ez igaz, undorító játékba rántott – töröltem le könnyeimet.
- Mindez már tény!
- Annyira gyűlölöm őt, képes ezt felfogni? Megmondom, hogy elválunk… vagy talán az még helyesebb volna, ha meghalnék – szipogtam abnormálisan. Minek fakadtam ki ennyire egy (nem teljesen) átlagos orvosnak? Értheti, hogy mit érzek? Kölcsönös a fájdalmunk?
- Tedd azt! – ordította hirtelen. Letépte a kabátját, eldobta a kalapját, és nyoma sem volt az orvosos külsőnek. – Én… én ennek örülni fogok!
- Te! – rikácsoltam döbbenten Halálra. Istenem, ez lehetetlen! Orvos képében, álruhában látogatott meg! Tekintete izgalommal telítődött, azért hogy azt mondtam, meg akarok halni.
- Most vallottad be, hozzám vágyódsz. Tagadd meg a férjedet, és következzen már a végső tánc. Hidd el, jobb lesz így – énekelte belelovalva magát. Két kézzel megragadott, és a szobám sarka felé hurcolt. Létezik egy sanda képzeletem, miszerint a másvilágra cipelt.
- Még nincs itt az idő! – tiltakoztam, gyorsan kibontakozva az öleléséből. – Férjem mocsoksága csupán csak feloldoz, és szabaddá tesz. – Halál úgy bámult rám, mint egy bődületes idiótára. Nem is csodálom. – A csalárdsága mutatja, mit kell cselekednem. Bosszút forralok ellene – esküdöztem. – Menj!
Halál ridegen méregetett, majd vészjóslóan elpárolgott. A könnyek égették szememet. Felbátorodott, ehhez nem fér kétség. Ő túl türelmes, akárcsak én. Nem véletlenül a hasonmásom.



Halálból sugárzott az elszántság. Éjszakákon át újra és újra megjelent, néha énekelt, néha pedig csendben stírölt. Amikor énekelt, az zavarba ejtő volt. A dalok árnyékokról szóltak, melyek elhatalmaskodnak és növekednek. A gyerekemet is említette pont azon az éjjelen, miután a fiam váratlanul betoppant az ideiglenes lakásomba, és kérlelt, hogy töltsek több időt vele, valamint térítsem észhez az apját. Azt feleltem, hogy nem borulok le a férjem lábai elé, hiszen egy fikarcnyi emberség sincs benne. A fiam távozott, és mintha sértődött lett volna.
Másnap tőrdöfésként ért a hír, hogy öngyilkosságot követett el. Halál mosolygott a temetésen, és tudtam, szövetkezett a fiammal.
- Ölj meg!
- Tanulságos, ugye? Az érzékeny gyermeked pusztulása – vigyorgott fölényesen.
- Ölj meg! Ezt a kívánságod, nem? Tessék, itt a lehetőség! Vess véget az életemnek, te átkozott!
Közvetlenül a hátam mögé ugrott, megmarkolta a vállaimat, és dermesztően suttogott a fülembe.
- Nem úgy kellesz, hogy a lelkiismeret-furdalás vezérel, édesem.
Zimankós sziszegése bénította a lábaimat. Összeomlottak a csontjaim, erő hiányában a földre rogytam, Ő pedig csak figyelte. Szemei nem árulták el, hogy sajnál-e vagy bármi. Bizonyos nézőpontból egyet lehet érteni vele, hiszen korábban én voltam az, aki ellökte őt. Most ő lökött el, és ez korántsem olyan, mint a bosszú. Arra vár, hogy megszeressem.
Mostantól Ő az egyetlen személy, aki mellettem van ebben a reménytelennek mutatkozó labirintusban.


46 évesen – Hogyha kell egy tánc

Innentől vette kezdetét életem újjászületős szakasza. A válás rövid volt, és cseppet sem nyálas vagy csöpögős. Megkértem a férjemet, hogy lehetőleg ne produkáljunk szappanoperába illő jeleneteket, ő pedig volt oly’ kedves tiszteletben tartani a kérésemet. Lekötelezett.
Hirtelen tengernyi időm lett végiggondolni az életemet. Arra jutottam, hogy az eddig történtek olyanok voltak, akár egy tánc. A zsűrik – a családtagjaim személyében – csettintettek, mire pördültem a tengelyem körül, és táncoltam. A szívem mélyén elégedetlenkedtem azzal, hogy ők szabnak meg mindent. Aztán persze megismerkedtem Halállal, és Ő kiszabadított a mókuskerékből. Vele úgy táncolhattam, ahogy akartam, ahogy Ő akarta, ahogy mi akartuk. Ezt inkább nem mondtam neki, mert akkor ismét izgalomba jönne, az pedig csak friss botrányhoz vezetne. De tulajdonképpen nem is volt szükség a beszélgetésre. Tudta Ő magától is, mi jár a fejemben. Ez roppant mód idegesített. Nem szóltunk semmit, ugyanis annyira azonosultunk egymással, hogy simán kitaláltuk, min spekulál a másik. Gyakran vesztettem el a közelében az időérzékemet.
Egy őszi estén falevelek röpdöstek be az ablakomon, amit nyitva felejtettem. Szitkozódva súroltam az immár sárga levelek gyanánt sáros szőnyeget, Halál meg a párkányon ücsörgött és legeltette rajtam acélos szemét.
- Győztünk – suttogta.
- Én győztem! – manapság az is gyakran megesett, hogy az „én” helyett „mi” hagyta volna el a számát.
- Mi győztünk – használta a gondolatolvasást. Pír költözött az arcomra. Biztatóan mosolygott rám, mintha azt sugallná, itt az idő. – Én tereltem jobb irányba a helyzetet.
Nem firtattam tovább a témát.
- Lekerültek a kezemről a kötelek. Többé nem leszek a bábu, akit kedvükre szorongathatnak – dúdoltam. – Hogyha kell egy tánc, végre én rendezem meg, milyen legyen, és én választok már zenét.
Mi választunk már zenét. A boldogság, a szenvedély zenéjét.
- A magam útján vándorolok – folytattam.
- Nekem vagy szabad!
- Réges-rég a saját utamon menetelek, nélküled! – doromboltam álmosan.
- Megszerettél, mert a szabadság csupán nálam vár, és rajtam kívül nem ért meg senki – erősködött. – Hogyha kell egy tánc, mi írjuk a ritmust, mi határozzuk meg, meddig tartson.
- Nem szeretlek – ráztam a fejem.
- Fogsz te még szeretni! – bólintott felém, majd ezután kórusban énekeltük a sorokat.
- Hogyha kell egy tánc, mi rendezzük meg, milyen legyen, mi választunk már zenét. Hogyha kell egy tánc, mi írjuk a ritmust, mi határozzuk meg, meddig tartson. Mi választunk partnert, nem más!



60 évesen – Lehull a fátyol

A szabadságot, amit Halálnál megkaparinthattam volna, kipróbáltam az életben is. Egyedül és kissé magányosan utazgattam szerte a világban. A mélabú és unalom lassan terjeszkedett szívem peremén. Utáltam ezt a szabályosan gonosz lassúságot. Fiatalon még élvezném a kalandokat, de megöregedtem, és hiába volt a lelkem még fiatal, hiába nem ráncosodott semmit az arcom, az elmúlás belém égette magát.
Október végét taposhattuk, amikor lehullott a fátyol. Milyen fátyolról beszélek? Mindjárt kiderül. Rövid történet, a kívülállóknak fájdalmas és szomorú, számomra azonban a boldogságra lelés. Ahhoz képest, hogy október végét jártuk, szokatlanul tűzött a nap. Hűs levegő áramlott a városban, de a nap ránk sütött. Talán azért sütött ennyire, mert sejthette, hogy most látom őt utoljára. Hamar elbúcsúzott tőlem. Délután fél hat tájban integetett néhányat, aztán elnyelte az ég lángoló forgataga.
Nemsokára vaksötétség zárta uralma alá a várost, szinte botladozva vánszorogtam a szállodámhoz. Berendezkedtem a szobámban, kértem egy tálca vacsorát, és vártam, hogy hozzák. Enni nem akartam, de mindig is a látszat híve voltam. (Ezt Halál tudja a legjobban.)
Amikor a férfi üres tálcával érkezett, megpillantottam a párkányon szobrozó Halált. A férfi kisomfordált a szobámból, én meg elkezdtem gimnasztikázni. Hiányzott az otthoni tornatermem, és bár úgy emlékszem, a szálloda birtokolt egy konditermet, nem bírtam, ha az emberek bámulták, ahogy edzek.
- Enned kéne – mondta Halál.
- Soha többé nincs gusztusom az ételhez!
- Ha nem eszel…
- Tudom, és nem érdekel – dőltem el a szőnyegen. – Sőt! Jólesik. Az éhezés legalább nem unalmas.
Halál eleinte savanyú képet vágott, de most felcsillant a szeme.
- Lehet egy kérdésem? – tápászkodtam fel.
- Ez is egy kérdés.
- Mire vársz? – nyögtem ki, mielőtt elfogy a bátorságom.
Leszakította az udvarban kókadozó bükkfa ágdarabkáját, és elegánsan pörgette az ujjaival.
- Te mire vársz? Legutóbb magad közölted, hogy nem kívánsz még velem lenni.
- Mert szentül meg voltam győződve, hogy képes leszek egyedül ballagni az ösvényen.
- Az életed csupa tévedés kereszteződése.
- Meg árnyékoké – kacsintottam. – Növekvő árnyékoké.
- Meg táncoké – egészítette ki. – A végső tánc.
Ajtócsapkodás zaja rántott vissza. Halál kihalászott a kabátjából valami éleset, majd elhajította. Automatikus megfordultam, és az a férfi állt előttem tőrrel a kezében, aki az imént az üres tálcát hozta. Tekintete barátságos mosollyal rábukkant az enyémre. Fölemelte a fegyvert, hogy habozás nélkül lesújtson. A kés fénye a retinámig hatolt.
Nem fogtam fel, mit tett a férfi. Léptem egyet, még egyet és még egyet. Három centi, kettő centi, egy centi. Ablak.
A szívem alatt seb tátongott, a fröccsenő vér folydogálása döbbenetet gyakorolt reakciómra. Megszűnt minden fájdalom, melyeket életem folyamán tapasztaltam. Az ilyen fájdalmak, bármerre is menekülsz előlük, követnek téged. Ezért fog fájni mindaddig, míg élsz. Ha pedig meghalsz, a fájdalom, ami társaddá vált, hirtelen eltűnik.
Nem küszködtem a levegőért, mert úgyse sikerült volna. Fejemet Halál ölébe hajtottam, Ő meg masszírozva kezdte cirógatni töredezett hajszálaimat. Résnyire nyitva tartott szemem fellesett az égre, és körülkémlelte egy utolsó csillag után kutatva.



Rikítóan, káprázatosan fehér ruhában toporogtam régi házamnak a kertjében. Hajam selymességét nem ronthatta el semmi, testem ruganyossága megköszönte a hosszadalmas sportolásokat. Újból huszonkettő évesnek éreztem magam, élénknek, szabadságra éhesnek és ragyogónak.
Halál mellettem várakozott, ajkában halvány mosoly bujkált. Nem nagyon mosolyogtunk, ez is egy volt, amit feleslegesnek ítéltünk meg a létben. Odalépett hozzám, átölelte a derekamat, aztán szenvedélyesen megcsókoltuk egymást. Rövid volt és rendkívül megváltó. Lezuhantak rólam a földi gondok, életemnek nehéz fátyla, melyet olyan sokáig cipeltem, most a gondokkal együttes tempóban hullott le arcomról. Halál kinyújtotta a kezét, szépen összefontuk ujjainkat, és ketten indultunk el az éjszaka szabad útjára.