Trick or Treat pályamű: Natasha L. Zajcev

Natasha L. Zajcev: A Porcelán rabja

Minden azzal a játékbabával kezdődött.

Október 30-át írtuk, otthon ültem, és a másnapi matek témazáróra tanultam. Trigonometria, szinusz, koszinusz, függvények, egyenletek és a többi nyalánkság. A hátam közepére sem kívántam az egészet, de főállásban gimnazista voltam, akinek a tanulás a legfőbb feladata. A nevem Angela, de osztálytársaim csak Gótfehérkének neveznek, mert ugyanolyan hullasápadt bőröm, szurokfekete hajam és vérvörös ajkam van, mint a mesehősnek, valamint divat ügyében megrekedtem a fűzős, csipkés szoknyák idejében. Nem tudták azonban, hogy ez utóbbi az Őrzők egyenruhája. Másodállásban ugyanis démonvadászként tengettem a napjaimat, és a köztünk járó, rendbontó varázslényeket próbáltam jobb belátásra téríteni. A gót cuccokra azért volt szükség, hogy az Őrzők felismerhessék egymást, származzanak a világ bármely pontjáról.

Éppen egy tangensfüggvényt transzformáltam, amikor kopogtattak a szobaajtómon, majd a válaszomat meg sem várva Kenny rontott be a szobámba. Tíz éves öcsém zöld szeme lelkesen csillogott, és úgy szaladt, hogy kerek lencséjű Harry Potter-szemüvege majd’ lefordult az orráról.

- Angie, nézd, mit vett nekem apa! - rikoltotta vidáman, és egy körülbelül húsz centis figurát nyomott a kezembe.

Elsápadtam, ahogy megpillantottam a pöttyös ruhájú porcelánbabát. A kislány hosszú, szőke loknijaival és szív alakú arcával anyára emlékeztetett, és a gondolattól összeszorult a szívem.

Anya közel hét éve itt hagyott minket, meghalt, autóbalesetben, és a mai napig fájt rágondolnom. Egy igazán kedves, türelmes, melegszívű nő volt, aki a végletekig szeretett minket, és önzetlenül segített bárkin. Miért kellett ilyen fiatalon elmennie?

Mégsem a hasonlóságtól rázott ki igazán a hideg, hanem a baba szemeitől. Az alkotója olyan élethű, jeges kék szempárt bűvölt a kislánynak, hogy az embernek az az érzése támadt, a játék árgus, vizslató tekintettel méregeti őt. Nyugtalanított ez a nézés, hirtelen úgy éreztem, ez a baba él, lélegzik, lát, mindent felfog, ami a környezetében történik, és mindent tud rólam.

- Angie! Minden rendben van? - kérdezte öcsém értetlenül. Megráztam a fejemet, hogy elhessegessem a nyomasztó gondolatokat.

- Semmi - intettem le. Nem fontos. Csak agyamra ment, hogy holnap Halloween, a szellemek, boszorkányok és egyéb rosszindulatú lények minden valószínűség szerint megpróbálnak majd megölni, mert ezen a napon sokkal nagyobb az erejük, és ennek következtében mindenhol rémeket látok. Igen, a paranoia felsőfoka, de nem érdekelt. Fő az elővigyázatosság!

- Mit csinálsz? - hajolt öcsém a füzemet fölé. - Fúj, ez tök unalmas! - kommentálta a függvényt. - Játssz inkább velem! Lehetnél a babával, én pedig a plüssoroszlánommal!

- Sajnos nem lehet, még dolgom van - sandítottam a füzetemre. Kenny szája legörbült, mire magamhoz intettem és vigasztalóan megsimogattam a haját.

- Majd holnap, rendben? - ígértem, mire azonnal szélesen elmosolyodott.

- Holnap! - visszhangozta lelkesen, majd puszit nyomott az arcomra, felkapta a babát, és amilyen sietve jött, olyan vihartempóban távozott is. Felsóhajtottam. Remélem, a boszorkányok, kísértetek, démonok, vérfarkasok, vámpírok és egyebek holnap megkímélnek!

***

Aznap este még sokáig tanultam, és örültem, amikor tizenegykor végre aludhattam. Alapvetően gyűlöltem éjszakára kikapcsolni az agyamat, mert ilyenkor voltam a legsebezhetőbb. A boszorkányok gyakran próbáltak meg ugyanis az Őrzők álmaiba betörni, hogy végezzenek velük, mert így, a lelki síkon több eséllyel indultak, mint egy, a fizikai valóságban lezajló küzdelemben. Egyszer már nekem is meggyűlt a bajom velük, így igyekeztem mindig csak annyit pihenni, amennyi feltétlenül kellett ahhoz, hogy másnap egy zombinál több életkedvet mutathassak.

Ezúttal viszont örültem, amikor átléptem az álmok földjére. Itt talán megszabadulhatok a babától! A nyomasztó tekintete ugyanis tanulás közben folyamatosan ott lebegett a lelki szemeim előtt, és bármennyire próbálkoztam is, nem sikerült kivernem a fejemből. Tudtam, hogy Kenny kivitte magával, mégis az a benyomásom támadt, hogy a bájos baba figyel, és még a falakon is átlát.

Álmomban a városi temetőben jártam, éjjel, és a telihold fényénél a sírokat kerülgettem. Az emberek azt gondolták, a gótok bulizni jártak ide, de ebben tévedtek. Vadásztunk, többnyire anyagtalan lelkekre, akik túl hirtelen haltak meg ahhoz, hogy elhagyhassák ezt a létsíkot. Itt ragadtak, bosszúvágytól és dühtől fűtve, gyenge akaratú embereket keresve, akiknek elnyomhatták a tudatukat, majd birtokba vehették a testüket. Démonoknak neveztük őket, és a legveszélyesebb természetfeletti lények közé tartoztak, mert keserédes szavaikkal a legtöbb halandót behódolásra tudták késztetni. Amikor aztán mocskos munkájukat elvégezték, boldog, rémtettekkel telitűzdelt életet éltek, és ha a testük megöregedett, egyszerűen elhagyták, lecserélték egy fiatalabbra és erősebbre. Minden egyes váltással hatalmuk csak fokozódott, így az idősebbek ellen gyakran több Őrző csapatmunkája kellett.

A temetőben csak úgy hemzsegtek az efféle, kóbor, még testetlen lelkek, ugyanis a sajátjuktól nem tudtak teljesen eltávolodni. A sírjuk közelében lebegtek mindaddig, amíg be nem költöztek egy másikba. Ilyenkor voltak a legsebezhetőbbek, ilyenkor tudtunk a legnagyobb eséllyel leszámolni velük.

Ezúttal, álmomban egy ilyet kergettem. Bal kezemben egy megbűvölt rubinkövet szorongattam, amely látni engedte az anyagtalan, illetve halandók számára láthatatlan varázslényeket, jobbomban pedig a vadásztőrömet markoltam. A mágikus pengét angyalok kovácsolták égi platinából, és játszi könnyedséggel elporlasztotta ezeket a kóbor, bosszúálló lelkeket. Feltéve, ha sikerül beléjük döfnöm.

Az áldozatom megérezte a közelségemet, mert igyekezett elrejtőzni. Hamarosan egy morbid, sírok közti fogócska-bújócska játékba kezdtünk, amelyben a vadászat sikere volt a tét. Hiába futottam, a szellem mindig egy lépéssel előttem lebegett, és időnként hátra-hátrapillantott egy gúnyos mosoly erejéig. Inamszakadtából loholtam utána, míg meg nem érkeztünk a temető közepén magasodó, apró kápolnához. A lélek megtorpant - valószínűleg tovább már nem menekülhetett ebbe az irányba - és rám vigyorgott. Viselkedése óvatosságra intett, így én is megálltam.

- Tessék. Győztél - jelentette be a szellem, majd gúnyosan felkacagott. - Jöjj ide, végezz velem! - integetett hívogatóan. - De a Nagyúr nem fogja megbosszulatlanul hagyni a halálomat!

Nekünk, fiatal Őrzőknek azt tanították a tapasztaltak, hogyha előnyösebb helyzetben vagyunk, ne álljunk le csevegni, hanem azonnal intézzük el az ellenséget. Szavai azonban felkeltették a kíváncsiságomat, mert ilyen megnevezésű illetőről sose hallottam még korábban.

- Nagyúr?

- Igen. A Lidércek Királya, immáron hét éve. A mentorunk, az oltalmazónk, a legfőbb bizalmasunk! Sereget gyűjt lelkekből, és eltipor benneteket, szánalmas Őrzőcskéket! - sorolta a lélek átszellemülten, végszóra pedig a kápolna ajtaja kitárult, és egy fekete köpenyes alak lépett ki. A Hold fényében hunyorogva megpróbáltam kivenni az arcát, és amikor ráismertem, a szívem kihagyott egy ütemet.

Morris Gilbertet utoljára hét éve láttam, a baleset tárgyalásakor. Anyának elsőbbsége volt, a férfinak pedig kamionja. A vizsgálatok szerint semmit sem tett, hogy eleget tegyen az elsőbbségadási kötelezettségének, hanem nyugodt szívvel letarolta a Renault Cliót. Mindezek ellenére nem tűnt bűntudatosnak, és még ő háborodott fel, amikor megkapta a börtönbüntetését. Azóta nem láttam, és abban a tudatban éltem, hogy a sitten csücsül, de ezek szerint csalódnom kellett.

- Üdvözöllek, kedvesem - szólított meg gúnyosan, amikor felismert, majd a semmiből egy gigantikus, kétkezes kardot varázsolt elő. A tőröm nagy-nagy-nagybácsiját. - Igazán pompás időnk van, nemdebár?

- Anyu után már engem is meg akar ölni? - vágtam a képébe, hiszen mi más lehetett az akciója, ha nem gyilkossági kísérlet? Az indíték ugyan rejtve maradt, de a jelek arra utaltak, tudatosan tette.

A férfi szemében egy pillanatban a Pokol tüzének lángjai villantak fel, bizonyosságot téve, hogy az illető démon, és az ellenségem.

- Micsoda erős szó, kedvesem! - mondta aztán vidáman. - Mindazonáltal, nem mocskolom be veled a kezemet. Majd megteszi helyettem más… például a drága Lettice Bishop!

- Anya nem tenne ilyet! Anya sohasem emelne rám kezet, hiszen szeret! Különben is, úgyis átlépett! Kizárt, hogy belőle is démon lett volna, ő nem ilyen, ő nem nyomna el más lelket a test feletti uralomért, ő nem… - Igen, ha bepánikoltam, valósággal ömlött belőlem a szó. A mostani áradatomat azonban a férfi belém fojtotta.

- Valóban így véled? Lettice! - süvöltötte, és anyu neve szinte szitkozódásnak hatott a szájából. Szavait dermedt csend követte, majd feltámadt a szél, és a kápolna melletti szomorúfűz ágai közül egy halványan derengő alak bukkant elő. Anya volt az, ugyanabban a farmerben és pólóban, amit a balesete napján viselt. Szőke haja kócosan hullt a vállára, és a tekintetében ugyanolyan tűz izzott, mint Morriséban, így tudtam, elveszett. A férfi valami úton-módon maga mellé állította, és ugyanolyan vérszomjas démont faragott belőle, amilyen ő maga.

A torkom összeszorult, a szám kiszáradt. A kezem megremegett, a kés lehullt.

- Öld meg! - parancsolta Morris, anya pedig engedelmesen felém lebegett. Lépni akartam, elmenekülni, de az izmaim nem engedelmeskedtek. Ott álltam, dermedten, és vártam a halált…

***

Zihálva riadtam fel, és megkönnyebbülés töltött el, amikor tudatosult bennem, hogy otthon vagyok, a saját ágyamban, és a temetőkaland csak álom volt. Vettem néhány mély lélegzetet, majd felnéztem, és kis híján fel is sikoltottam. Amikor ugyanis kinyitottam a szememet, egy bájosan rémisztő arcocskával találtam szembe magamat - a porcelánbaba a mellkasomon ült, és ébredéskor ezt pillantottam meg elsőképp. Vagy inkább őt?

Egy pillanatra kedvem támadt volna a falhoz vágni, de eszembe jutott Kenny. Öcsém nem mutatta ki, de neki is borzasztóan hiányzott anyu, és nyilván azért vetette meg a babát, mert rá emlékeztette. Felsóhajtottam. Mégsem törhettem szilánkokra, bármennyire is késztetést éreztem rá, mert azzal öcsém szívét is elrepesztettem volna. Lassan belenyugodtam, hogy nem szabadulok meg könnyen a babától, majd leemeltem magamról, és az éjjeliszekrényre ültettem. Egy pillanatig még eltűnődtem, hogyan került ide, hiszen úgy rémlett, Kenny kivitte tegnap, de aztán ejtettem a gondolatot. Lehet, mégis bent felejtette, csak nem emlékszem rá.

A reggel kapkodós készülődéssel telt, majd apa elvitt minket iskolába. A városunk mindössze egyetlen oktatásügyi intézménnyel büszkélkedhetett, ahova ovistól kezdve, általános iskoláson át gimnazistáig mindenki járt, így gyakorlatilag az egész életemet itt töltöttem. Végigszaladtam az épületen, hogy az óra kezdete előtt még átnézhessem egyszer a matekot. A terembe érve azonnal kinyitottam a táskámat, és kirázott a hideg, amikor belenyúltam, de a könyvek helyett egy loknis hajjal fedett fejecskét tapogattam ki. Rosszat sejtve halásztam elő a porcelánbabát, és értetlenül ráncoltam a homlokomat. Mit keres ez itt már megint? Ismét harag ébredt bennem - nem elég, hogy a mai szörnynap, még a kislány is üldöz?

- Hű, de szép! - dicsérte meg a játékot a padtársam, Tammi. - Honnan van?

- Az öcsém kapta tegnap - feleltem szűkszavúan, majd visszacsúsztattam a babát a táskámba. Közben igyekeztem kitalálni egy elfogadható magyarázatot, amivel megnyugtathatom magamat. Valószínűleg Kenny el szerette volna hozni, megmutatni az osztálytársainak - gyakran tett ilyet, ha valami új játékot kapott - de véletlenül az én táskámba tette a sajátja helyett.

- Gyönyörű! - lelkendezett Tammi, majd a további szavakat belénk fojtotta a csengő, illetve a terembe belépő matektanárnő.

A dolgozat után egy angolt kellett végigszenvednem, majd a biológiát megelőző, negyed órás szünetben megkerestem Kennyt az alsós részen.

- Ezt elhagytad - nyomtam a kezébe a rémisztő játékszert, és válaszát meg sem várva siettem is vissza. Igen, bunkón viselkedtem, de nem érdekelt. A baba bosszantott, ugyanakkor félelmet is ébresztett bennem. Mégis mi ez, hogy mindenhová követ engem?

Még be sem léptem a termünkbe, amikor odabentről lelkes csacsogás ütötte meg a fülemet.

- Nézd, milyen cuki!

- De puha a haja!

- Bárcsak a kishúgom lenne ilyen édes!

Rosszat gyanítva sasszéztam a padomnál gyülekező tömeghez. Osztálytársnőim mind a padomnál nyüzsögtek, és áhítatosan nézegették… a porcelánlánykát. Nem kaptam levegőt, a szívem pedig olyan hevesen vert, mintha szét akarta volna repeszteni a bordáimat. Úgy éreztem magamat, mintha egy ismeretlen, láthatatlan, kiszámíthatatlan ellenféllel kellene megküzdenem. A homlokom verejték gyöngyözött, a térdem remegett, így megtántorodtam, és a középre állított csontváz után kaptam, hogy talpon maradjak. Miért? Az istenit, miért? Miféle ördögi találmány ez? A lányok sorfala mögül kilátszott a baba feje, azokkal a rémisztő szemekkel. Mintha egyenesen engem méregetett volna, gúnyos elégedettséggel. Lám, túljártam az eszeden, pedig csak egy tárgy vagyok! Az osztály előtt mégsem akartam műsort rendezni, így valamiféle ürüggyel kimagyaráztam a rosszullétemet, és igyekeztem úgy tenni, mintha minden rendben lett volna. Pedig épp ellenkezőleg, minden a feje tetejére állt.

A tanítást ezek után valóságos önkívületben töltöttem. Hiába próbáltam odafigyelni az órára, gondolataim minduntalan vissza-visszatértek a babához. Akadt már dolgom megbűvölt tárgyakkal, de a porcelánlánnyal ellentétben azok tárgyként is viselkedtek. Nem néztek ilyen intenzíven, nem változtatták a helyüket, és nem pécéztek ki maguknak. Kenny legújabb játékszere ezzel ellentétben furcsán élőnek hatott, amivel egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. Sokáig agyaltam, míg feladtam, és elkezdtem kifelé bámulni az ablakon. Még tombolt az indián nyár, így az amúgy sem fagyos tesitanár kivitte az osztályát focizni. Felélénkültem, amikor felismertem, Kennyék azok, és amikor megpillantottam egy gyanús, fekete köpenyes alakot közeledni a pálya felé, az izmaim megfeszültek. Az alak még messze járt, de vonásaiban Morrisra ismertem rá. Morrisra, aki démon, és az álom tanúsága szerint nem szállt le a családomról!

Felugrottam, kirántottam a késemet a lábszáramra szerelt tokból, és az ajtó felé viharzottam.

- Elnézést, de ki kell mennem mosdóba! - kiáltottam a döbbent osztályomnak, majd kiléptem a folyosóra, és minden erőmet bevetve rohanni kezdtem. Biztos voltam benne, hogy a férfi az öcsémért jött, és nem engedhettem, hogy bántsa!

Az üres folyosón ijesztő visszhangot vertek a lépteim, és rekordidő alatt odaértem az udvarra vezető ajtóhoz. Már meg sem lepődtem, amikor a porcelánbabát a tövében heverve találtam - gyorsan odébb ültettem, a radiátor tetejére, és lenyomtam kilincset. Értetlenül pislogtam, amikor az ajtó nem nyílt ki, hiszen ezt iskolaidőben sose zárták be. Újra próbálkoztam. Semmi.

- Add fel! - A kísérteties, nem evilági hang oldalról jött, a fűtőtest felől. Odanéztem, és nem láttam senkit… a babán kívül.

- Csend legyen! - üvöltöttem rá, és tovább feszegettem a kilincset. Más esetben hülyén éreztem volna magamat, amiért egy tárgyhoz beszélek, de dühöm és aggódásom most mindezt elfeledtette.

- Nem menekülhetsz! Az enyém vagy! - szólalt meg ismét a játék, majd a szeméből füst tört elő. Görcsösen megmarkoltam a vadásztőrömet, és magamra nyugalmat erőltetve figyeltem, mi történik.

A köd először nonfiguratív formát öltött, majd lassan kirajzolódott belőle egy ember alakja. Anyú. Szakasztott úgy nézett ki, mint álmomban, még a vörös tűz is ott lobogott a szemében. A látvány felidézte Morris gúnyos szavait… nem mocskolom be veled a kezemet. Majd megteszi helyettem más…

- Megöllek! - sziszegte a kísértet, és felém lebbent. Védekezően feltartottam a késemet. Tudtam, szúrnom kellene, de egyszerűen képtelen voltam megtenni.

A szellem kezében a semmiből hasonló tőr jelent meg, és felém vágott. Hárítottam a csapást, majd a támadáson felbátorodva visszavágtam. A furcsa mód nem teljesen anyagtalan lélek kivédte a szúrást, és újra próbálkozott. Vívni kezdtünk, és úgy éreztem, nem csak fizikailag harcolok, hanem lélekben is. A szívem ugyanis makacsul győzködött, hogy anya itt van, valahol mélyen ebben a lényben, a férfi elnyomása alatt, és akár még segíthetnék is rajta. Persze, erre reális esélyt alig láttam, így el kellett hitetnem magammal, hogy ez a lény hiába néz ki úgy, mint anya, nem lehet ő. Az igazi Lettice meghalt hét éve a balesetben, ez csak egy hasonmás.

Közel negyedórányi harc után bevittem az első találatot. A felkarján sebeztem meg, és egy pillanatra a sziluettje megremegett, és a láng is elhalványult a szemében. Aztán egy erőtlen hang megszólított.

Angela, figyelj rám!

- Elpusztítalak! - hörögte a kísértet fennhangon.

Angela, kérlek, hallgass meg! - ismételte az első beszélő. Szavai közvetlenül az elmémben hangzottak fel, anya hangszínén.

- Anya? - kérdeztem értetlenül.

- Ma estére a Pokol tüzén fogsz égni! - üvöltötte a jelenés, és a nyakam felé szúrt.

Igen, drágám, én vagyok. - Anya mérhetetlenül szomorúnak tűnt.

- Mi történt veled, és legfőképp… - Miért akarsz megölni? A második kérdést azonban nem mertem hangosan kimondani, így csak kivédtem a halálos vágását.

Morris démon. Foglyul ejtette a lelkemet, majd a babába zárta, és kényszerít, hogy teljesítsem a parancsait. Most, hogy megsebezted a démont, csökkent annyit az ereje, hogy beszélhessek veled. Meg kell állítanod Morrist, különben Kennyt is ugyanúgy szolgasorba kényszeríti, mint engem!

Aha! Szóval anyu nem akar bántani, csak az a szemétláda bábot csinált belőle, és dróton táncoltatja! Visszanyeltem a könnyeimet, és próbáltam erősnek mutatkozni.

- Mit tegyek?

A porcelánbabában van a lelke egy darabja, azon keresztül irányít. Törd össze a játékot, és szerezd meg! Akkor sakkban tarthatod.

Oldalra léptem, hogy helyet cseréljünk a kísértettel, és megragadtam a babát. Mély lélegzetet vettem, és megemeltem, hogy a földhöz vágjam, amikor rájöttem valamire…

- De anya, ha összetöröm… akkor te is meghalsz!

Nem számít, kicsim. Tedd meg Kennyért! Tedd meg mindenkiért, öld meg a démont!

- Nem! Kell lennie más útnak is! - tört ki belőlem a kétségbeesés. Szavaim azonban üresnek hangzottak, és az eszem tudta, csak magamat álltatom. De mégis…

- Megöllek! - hörögte a bábkísértet, és megsebzett az oldalamon. Felüvöltöttem, és visszatámadtam, de még mindig nem éreztem elég lelkierőt összetörni a játékot.

Nincs más út. Tedd meg, vagy Morris szolgasorba taszít mindenkit, akit szeretsz!

Mélyet sóhajtottam. Igaza volt.

- Szeretlek, anya… - suttogtam elcsukló hangon, majd teljes erőmből a radiátorhoz csaptam a porcelánbabát. A játék hangos csörrenéssel hullt atomjaira, és ezzel egy időben a kísértet is velőtrázó sikoltással semmivé foszlott. Az üvöltése pár másodpercig még ott visszhangzott a fülemben, egy erőtlen suttogással együtt:

Én is szeretlek, Angela.

Legszívesebben zokogva összerogytam volna, hiszen másodjára vesztettem el az édesanyámat, de nem engedhettem meg magamnak a gyászt. Várt a munka.

Lehajoltam, és a szilánkok közül egy rongyfigurát emeltem ki. A fehér, elfuserált voodoo-baba még a porcelánlánynál is ijesztőbbnek hatott felemás gombszemével, vörös cérnával vastagon kivarrt szájával, aránytalanul nagy fejével és fekete keménykalapjával. Ahogy megérintettem, összerándult, mintha a bele zárt lélekdarab megérezte volna, hogy illetéktelen kezekbe került. Helyes! Féljen csak! Lendületesen felmarkoltam, majd a tőrömmel feltörtem a zárat, és kiléptem az udvarra. Odakint valóságos káosz uralkodott, a negyedikes gyerekek visítozva rohangáltak erre-arra, az őket üldöző démonok és boszorkányok elől. Tessék, boldog Halloweent! Nekünk, Őrzőknek ezt jelentette, felfordulást, vadászatot és gyilkolást.

A tekintetemmel Morrist kerestem, és hamar rá is leltem. A férfi nekem háttal állva magyarázott egy seprűn lovagló boszorkánynak, jobb kezével pedig Kenny karját markolta. A látvány gyorsabb menetelésre késztetett.

Még messze jártam, amikor a férfi megérezte az érkezésemet, és felém fordult. Arcáról semmit sem tudtam kiolvasni, de a szemében egy pillanatra rémület csillant.

- Úgysem mered megtenni! - jelentette ki, miután felmérte az erőviszonyokat.

- Nem-e? - A tőröm hegyét finoman belenyomtam a baba egyik karjába, mire Morris felüvöltött. A látvány undorral töltött el - az Őrzők megvetették a vodoo-mágiát, így én is irtóztam tőle - de elhatároztam, folytatom, ha kell.

- Van még tovább is. Tedd, amit mondok, vagy elvágom a torkát!

Morris felszisszent, de végül kelletlenül bólintott. Rájött, hogyha rám uszítja a seregét, azonnal cselekszem, és túlságosan féltette a hitvány kis életét. Nem, ez nem is nevezhető életnek. A hitvány létezését.

- Jól van - nyugtáztam az együttműködését. - Először is, parancsold vissza a seregedet!

A férfi a fogát csikorgatta, de intett. A varázslények befejezték a negyedikes gyerekek üldözését, és visszaálltak a vezetőjük háta mögé.

- Helyes. Másodszor, engedd el az öcsémet!

Az ujjak elengedték Kenny karját, aki azonnal hozzám szaladt, és szorosan átölelt.

- Hé, óvatosan! Összeroppantod a csontjaimat! - intettem szelíden.

- Azt a fűződ már megtette - vágott vissza Kenny egy tízéves bájával, amitől nevetnem kellett. Aztán a kezébe adtam a késemet.

- Meg szeretnéd bosszulni a bácsin, amit tett? - tartottam elé a babát. Öcsém a fejét ingatta.

- Nem. Nem akarok ugyanolyan gonosz lenni, mint ő.

Szavait dermedt csend követte, majd elégedetten bólintottam.

- Ügyes vagy. Gilbert, jössz neki eggyel - közöltem a démonnal, aki csak dühösen fújt.

- Van még valami?

- Tűnj el, és hagyd békén a halandókat! Ezt az életet végigélheted, mert Kenny így határozott, de ha a tested meghal, át kell lépned, hiszen most már megteheted - soroltam a feltételeket. Morris szólásra nyitotta a száját, de egy intéssel elhallgattattam. Most én voltam fölényben.

- Ez - emeltem fel a voodoo-babát - nálam marad, arra az esetre, ha meggondolnád magadat. Most pedig menj!

- Látjuk még egymást, Angela! - ígérte a démon vészjóslóan, majd seregével együtt vörös lánggal felvillant, és a következő pillanatban már messze jártak. Helyes.

Természetesen, abban biztos voltam, hogy ez a béke csak ideiglenes fegyverszünet. A démonok sosem nyugodtak bele az efféle csatavesztésekbe, és gyanítottam, Morris sem fog. Bosszút forral majd, megpróbálja ellopni a babát, majd ismét az életemre tör…

- Vissza fog jönni? - kérdezte Kenny aggodalmasan. Nem lepett meg, hogy ő is ezen törte a fejét.

- Vissza, de ne aggódj. Akkor is itt leszek, és nem engedem, hogy bántson - ígértem meg, és tudtam, akkor is győzni fogok. Az őszinte szeretet ellen semmi esélye a démonok aljasságának.