Trick or Treat pályamű: Szűcs Lajos Attila

Szűcs Lajos Attila: Egy emlékezetes éjszaka

Hűvös októberi szél fújt, felkavarva és megtáncoltatva a megsárgult, száraz faleveleket. A színes kavalkádban egy újságpapír sodródott, szakadt előlapján a következő szalagcímmel:

„Még mindig szökésben a Halloween-i gyerekgyilkos! Vajon idén is lecsap?”

Az ügy részleteit taglaló cikk szétázott, fakó betűire egy fekete, szegecselt bakancs taposott. A lábbeli tulajdonosa térdig érő sötét bőrkabátot viselt, az arcát takaró koponyamaszkot elrejtette a fejére húzott csuklya árnyéka. Egyik kezében egy hentesbárdot tartott, a másikban szövetzsákot. Lassú, megfontolt léptekkel közeledett az egyik városszéli ház verandáján ácsorgó gyerekcsapat felé.

-Csokit, vagy csalunk! –kiáltották a gyerekek, ahogy kinyílt az ajtó.

-Csokit, vagy csalok! –üvöltött fel a hátuk mögé toppanó sötét alak, amitől a kicsik sikítva ugrottak szét. Az idegen levette maszkját, mire a gyermekek megkönnyebbült arccal sereglettek köréje.

-Jake bácsi! –kiáltották lelkesen.

-Jake… -csóválta a fejét az ajtóban álló asszony, de azért ő is mosolygott.

-Ki kér sült gesztenyét? –kérdezte a férfi, de válasz helyett csak fintorgást kapott. –Hát persze, cukorra fáj a fogatok –nevetett. –Na gyertek ide, cukorzabáló haramiák, Jake bácsi mesél nektek egyet. –A gyerekek közelebb húzódtak hozzá. –Pont ugyanilyen idő volt tavaly halloweenkor is… Az öreg Ebensworthöt, tudjátok, azt a vén szivart, aki sosem adott cukrot ilyenkor, épp az előző nap temették. Azt beszélik, volt egy fia, törpenövésű, és sajnos bolond, akit bezárva tartott és nem engedte neki, hogy édességet egyen. Az öreg halála után a fiú jelmezt öltött, így, termete miatt, nem lehetett megkülönböztetni a gyerekektől, és elindult cukrot gyűjteni. Állítólag annyira ízlett neki, hogy nem bírt betelni vele, viszont úgy bepörgött tőle, hogy nekiállt gyerekeket rémisztgetni, és elvette tőlük az édességet,

Hosszas csönd telepedett a társaságra, egy pisszenést sem lehetett hallani. A gyermekcsapat feszülten figyelt a férfira, s moccanni sem mertek.

-Vhááá! –rontott közéjük egy zöld kalapos, csíkos harisnyás, rőtszakállú kobold. –Ide a csokitokkal!

Ismét sikítozás következett, az egyik kislány –kék tütüje alapján, és persze tudva, hogy apja fogorvos-, aki fogtündérnek öltözött, egyenesen Jake bácsi nyakába ugrott.

A kobold hangosan felkacagott.
-Victor! –dörrent rá a nő. –Nem volt vicces!

-Elnézést, Margaret néni! –hajtotta le a fejét a manó bűnbánóan.

-Ugyan már, Marge, hát nincs semmi humorérzéked? –állt fel az öreg, és letette a nyakába csimpaszkodó fogtündért.

-Te, és a hülye humorod –Az asszony megragadta és megcsavarta csintalan férje fülét. –Adj nekik cukrot!

-Jól van, na! –belemarkolt a zsákjába, és mindenkinek bőségesen osztott a csemegéből.

-Te pedig, Vick –fordult Margaret a kobold felé. –Szégyelld magad! Hányszor mondtam már, hogy ne hallgass erre az idiótára? –bökött férjére. –Na jól van, tessék. –adott neki egy kis vajkaramellát. –Most pedig tünés, és jövőre kisangyalnak öltözve lássalak!

-Köszönöm Margaret néni! –köszönt el a fiú. –Várjatok meg! –szaladt a többi gyerek után.

-Nem! –fordult meg a legidősebb lány. –Elég volt az ostoba vicceidből. A kis Frankie megint bepisilt miattad.

-De…

-Nem vicces! Most már nem…. Gyűjtögess egyedül!

Victor magára maradt, s hirtelen nagyon elesettnek érezte magát. A falevelek sercegése és az ágak recsegése egyszeriben roppant ijesztő lett, nem beszélve az utcában felállított horror díszletekről.

Egy kis kertvárosban élt, az egész település mindössze néhány utcából állt, és mindenki ismert mindenkit. Alig fél éve költöztek ide szüleivel, de csínyjei miatt hamar kiközösítették. Az öreg Jake bácsiban talált cinkostársra, mindketten szerették a durva tréfákat, így hát nagypapájaként szerette a férfit. Most azonban túl messzire mentek, s úgy tűnt, a gyerekek végleg megharagudtak Victorra. Bele sem mert gondolni, mit kap majd ezért otthon. Márpedig most haza kellett mennie, hisz egyedül már egyáltalán nem volt olyan szórakoztató a hűvös éjszaka. Egy kanyarra járt házuktól, amikor az egyik lépcsőn meglátott egy magányosan üldögélő kísértetruhás gyereket. Tény, hogy újnak számított, de azért elég jól ismert már mindenkit, róla azonban nem tudta kitalálni, ki lehet. Mindenesetre önmagára emlékeztette a búskomoran ücsörgő gyerek, ezért odament hozzá.

-Szia! Most költöztetek ide? –szólította meg.

-Nem, csak a nagymamához jöttem el az ünnepre –felelte a kísértet. Vékony hangjából nem lehetett eldönteni, fiú-e, vagy lány.

-Hogy hívnak?

-Chriss. Téged?

-Victor. Van kedved cukrot gyűjteni?

-Persze! –ugrott fel Chriss lelkesen.

Együtt indultak el, immár mindketten jó hangulatban, s bizony tisztességes mennyiségű finomságot gyűjtöttek.

-Ki a nagyid? –kérdezte Victor, miközben a cukorkáit számolta a különösen bőkezű tesitanár háza előtt.

-Betty mama –áttöltötte a zsákmányát Vick kosarába.

-Tyű? De miért? –bozontosra maszkírozott szemöldökei magasra szaladtak homlokán ámulatában.

-Hiperaktív vagyok. Ha találsz cukormenteset, azt majd nekem adhatod –nevetett.

-Szóval Betty Watts? Watts néni?

-Igen, ő.

-Nem is tudtam, hogy Watts néninek van unokája.

-Ritkán járok erre. De ha jól sejtem, amúgy is új vagy itt, igaz?

-Fél éve költöztünk ide.

-Ismered Jake bácsit?

-Nagyon kedvelem őt.

-Mesélte az öreg Ebensworth történetét?

-A riogatós csoki tolvaj törpét? –elvigyorodott. –Még szép!

-Tudod, nem csak ijesztgetett. –hangja elkomorodott. –Gyilkolt is.

-Úgy érted, igaz történet?

-Igen, benne volt az újságban is. Ezért nem szabadna egyedül halloweenezni.

-Te most csak viccelsz ugye? Az csak egy bugyuta rémmese.

-Nem.. Tényleg megölt egy gyereket, aztán eltűnt. Nézd csak… –benyúlt a lepedő alá, és egy megsárgult újságlapot húzott elő. –Itt a képe a körözésről. –A fekete-fehér fotón egy szemlátomás alacsony termetű ember látszott. –A gyilkosság után nyoma veszett. Felszívódott, így soha nem tudták rábizonyítani.

-Lehetséges, hogy még mindig itt van? Vagy visszatért?

-Nem hiszem, tök üres a háza… Hé, akarod látni?

-Mit?

-Hát a házát! Gyere, nézzük meg!

-Mi? Na ne már!

-Na de már! Ne fossál már! Gyere, jó lesz! –megragadta a karját és húzni kezdte.

-Mi lesz a cukorgyűjtéssel? –próbált kitérni, mert igencsak megrémült az igazságtól.

-Kaptál tőlem egy csomót –egy kisdudor jelent meg a lepedő szájrészénél, ahogy Chriss kiöltötte a nyelvét.

-Egye fene! –bekapott egy savanyú cukrot.

-Ne vágj már ilyen savanyú képet! –incselkedett a kísértet. –Azt hittem, te vagy az ügyeletes bajkeverő. Berezeltél?

-Nem rezeltem be! Mutasd az utat! –húzta ki magát Vick.

Egy folyóparti épülethez mentek, mely meglepően jó állapotban volt. Victor járt már erre, de soha nem figyelt még fel a messziről egész átlagosnak tűnő házra.

-Biztos, hogy elhagyatott? –kérdezte bizalmatlanul Chrisstől.

-Tutira! Egy rémes romra számítottál, vagy mi? –nevetett. –Hé, ez nem egy horrorfilm.

A telken fűzfák sorakoztak, melyek eltakarták a Hold, de még az utcai lámpák fényét is, így a bejárati ajtó teljes sötétségbe burkolózott.

-Szerinted nyitva van? –Victor hangjából bizonytalanság érződött, egyáltalán nem tűnt már annak a vakmerő csínymesternek, akit pont merész viccei miatt utáltak ki a többiek.

-Nem tudom, nézzük meg! –felelte Chriss, de ő sem tett egy lépést sem a ház felé. Végül mégiscsak Vick indult meg először. Tizenkét éves nagyfiú volt már, idősebb –magassága és hangja alapján legalábbis erre következettet-, mint a kísértetruhás srác, s ezt meg is akarta mutatni.

Maga sem tudta miért, de ösztönösen bekopogott az oroszlánfejes rézkopogtatóval. Alighanem kislányként sikítva szaladt volna el, ha valaki ajtót nyit, de nem történt semmi. A kísérteties csöndet csak a fűzfák susogása törte meg.

-Nincs bent senki –nézett be az ablakon Chriss.

Victor remegő kézzel nyúlt a kilincshez, majd kissé erőlködve lenyomta azt. Az ajtó hangos nyikorgással nyílt ki. Egyből a villanykapcsolóért nyúlt, de barátja megragadta a kezét.

-Ne! –suttogta. –Még valaki meglát minket, és akkor nagy bajban leszünk.

Vick némán bólintott, majd tett egy tétova lépést. A padló fájdalmasan megreccsent lába alatt, amitől mindketten összerezzentek. A nagyobbik fiú humorral próbálta leplezni félelmét.

-A végén nem is meglátnak, hanem meghallanak minket –nevetni akart, de csak egy mosolyra futotta, ám a sötétben ez sem látszott. Becsukták maguk mögött az ajtót, de egészen addig nem távolodtak el a kijárattól, amíg szemük hozzá nem szokott a félhomályhoz.

-Merre? –kérdezte Chriss. A fiú lelkesedésének eddigre nyoma sem maradt.

-Talán… erre! –indult meg az egyenes folyosón Victor, bár szíve szerint visszafordult volna.

A házban öregszag keveredett az elhagyott épületek dohos levegőjével. A bútorokat vastag porréteg fedte, csakugyan úgy tűnt, hosszú ideje nem járt itt senki. A tárgyak érintetlenül hevertek, mintha még a rendőrök sem nyúltak volna semmihez.

-Hátborzongató –suttogta Vick.

-Vajon hol tartotta a fiát? –tűnődött Chriss.

-Komolyan erre vagy kíváncsi?

-Miért, te nem?

-Már ha igaz a történet…

-Láttad az újságot…

-Ja… Akkor talán a pincében?

-Áh, az annyira tipik… -megtorpant. –Hallottad ezt?

-Mit?

-Valaki van a házban.

-Ne szívass már!

Megnyikordult a padló. Szinte egyszerre fordultak meg. Egy bohócjelmezt viselő alak állt mögöttük.

-Te félsz a bohócoktól? –kérdezte Chriss.

-Ebensworth! –kiáltotta Victor, és futásnak eredt. Nem gondolkozott, merre megy, csak benyitott egy az egyik ajtón. A talaj eltűnt a lába alól, s lebucskázott a lépcsőn a sötét alaksorba. A holdfény egy keskeny sávban bevilágított a pinceablakon, így odakúszott. Addig is ingatag lábakon álló bátorsága és önbizalma egy szempillantás alatt szertefoszlott, s térdeit átölelve kucorgott az ablak alatt. Arra gondolt, kimászhatna, de nem hogy megmoccanni, még körülnézni sem mert. Hirtelen zajt hallott.

-Talán csak az ágak… -suttogta magának. –Esetleg Chriss –eszébe jutott, hogy talán kiabálhatna barátjának, de rájött, hogy a bohóc is meghallhatja. Ebensworth fia…

Akaratlanul is a lépcső tetejére, az ajtóra pillantott, de a szélfútta fűzfaágak beszűrődő fényben kígyózó árnyai tovább vezették tekintetét, így akaratlanul is körbe nézett. A látványtól félelem, és döbbenet járta át. Ebensworthnek nem volt fia. Lánya volt! Az egyik sarokban rózsaszínre festették a falakat, a poros szőnyegen molyrágta babák és plüssjátékok ültek. Kíváncsisága felülkerekedett rajta, s odabotorkált. A gyér fényben ki tudta venni a földön heverő lányos ruhákat is. Egy dolgot nem értett csupán, a fényképet, amit Chriss mutatott. Azonban ahogy mélyebben belegondolt, rájött, hogy a törpének hosszú haja volt, és igazából nem is lehetett egyértelműen megállapítani a nemét.

Egyszer csak kinyílt az ajtó, s közeledő léptek zaja hallatszott. Torkában dobogó szívvel fordult meg, s remélte, hogy csak Chriss az, de egyáltalán nem lepődött meg, amikor a bohócot látta közeledni. Ebensworth lánya hazatért.

Sok rémfilmet látott már, de sosem hitte, hogy egyszer belecsöppen majd egybe. A valóságban megélni természetesen egész más volt, mint félig a takaró alól kilesve nézni a képernyőt, s a kiskamaszok végtelen bölcsességével azt latolgatni, ő mennyivel okosabban cselekedett volna az adott helyzetben. Most azonban valósággal megbénult, akárcsak a horrorfilmek szereplői.

A bohóc megszólalt.

-Haha, a bajkeverő bajba keveredett –hangja ismerősen csengett Victor számára.

-Bill? –kérdezett vissza enyhén megkönnyebbülten. –Bill Bully?

Bill Bully Vick legidősebb osztálytársa volt, aki már kétszer visszabukott. Vérbeli keményfiúnak számított, aki elvette a gyerekek ebédpénzét, és mindig kötekedett, persze csakis a kisebbekkel. Nem éppen kellemes társaság, de még mindig ezerszer jobb, mint egy gyilkos.

-Mi van, a kis Victor egy kísértetházban is babázik? –vette le álarcát Bill. –Tudod-e, ki lakott itt?

-Ebensworth lánya…

-A fia, te kis hülye! –közelebb lépett, és halkabban folytatta. –Aki egyébként gyilkos is volt. Fogadjunk nem tudtad…

-Igazából…

-Biztos nagyon félsz itt egyedül –szakította félbe a kötekedő.

Egyedül? Hova lett Chriss? És Bill hogy-hogy nem látta meg őt? –kérdések sora rohamozta meg Vick elméjét.

-Hű, mennyi cukor! –folytatta Bill. –Ebensworth fia cukorra pályázott, nagyon veszélyes ennyi édességgel mászkálni ilyenkor –aggódó arcot mímelt. –Nem akarom, hogy bajod essen, Add csak ide szépen, majd én vigyázok rá! –elvette Victor kosarát, a fiút pedig belökte a falnál álló ruhásszekrénybe. –Talán Ebensworth fia majd kienged –gúnyolódott, majd az egyik kisszékkel kitámasztotta az ajtót, hogy belülről ne lehessen kinyitni.

Vihorászva csörtetett el, s hamarosan újra csend telepedett a pincére. Vick egészen összekucorodott –irtózott a fogasokon csüngő ruhák érintésétől- s lehunyta a szemét. A vaksötétben úgysem látott semmit. Mivel szemére nem hagyatkozhatott, hallása egészen kiélesedett, így már messziről meghallotta, hogy valaki a lejárat felé közeledik. Megismerte Chriss lépteit, aki hamarosan ki is szabadította.

-Merre jártál? –kérdezte köszönés helyett a kísértetruhás fiútól.

-Visszaszereztem neked ezt –nyújtotta át Victor édességgel teli kosarát. –Elég volt előugranom egy sötét sarokból, és Bill úgy szaladt, hogy hátra sem nézett.

-Nagy vagy! –szólt elismerően Vick. –De hova lettél, mikor betoppant?

-Te szaladtál el, helló!

-Mindenesetre köszi!

-Mindenesetre nincs mit!

-Megtaláltam Ebensworth fiának a „szobáját”. De nem fia volt, hanem lánya –bökött a ruhákra, ám ekkor meglátott közöttük valamit. Egy lyukas, vérfoltokkal tarkított lepedőt húzott ki a gyűrött kupacból. –Ez pont olyan, mint a te jelmezed. –Hangja gyanakvóan csengett. –Várjunk csak…

Fejében elkezdte összerakni a dolgokat. Chriss vékony hangja, a termete… Eddig úgy hitte Christian, vagy Christopher a teljes neve, de lehetett akár Christina is.

-Te vagy Ebensworth lánya! –hátrált ijedten a kísértettől.

-Micsoda? Honnan veszed ezt a sületlenséget?

-A jelmezed… a hangod… mit csináltál Billel, Chriss? Vagy szólítsalak inkább Christinának?

-Te tisztára megzakkantál…

-Vedd le a lepedőt!

-Ha tényleg ezt akarod… -kibújt a lepelből. Egy sápadt, beesett arcú, szőke hajú, fekete szemű kisfiú állt Victor előtt. Teljesen átlagos gyereknek tűnt.

-Ne haragudj! – Vick hangja nem bűnbánóan, sokkal inkább megkönnyebbülten csengett.

-Semmi gond. Nem kellett volna Ebensworth fi… lányának öltöznöm.

Egy pillanatnyi csönd után hangos nevetés szakadt fel mindkettejükből, s hosszú percekig nem is bírták abbahagyni. A félelem keltette feszültség lassan feloldódott bennük.

-Azért jobb lesz, ha eltűnünk innen! –komolyodott el Victor.

-Ja. A legjobb az lenne, ha haza is mennénk.

Fürge léptekkel hagyták el a házat, ám az utcára érve lassítottak. Odakint még egész sokan járkáltak, édességet gyűjtögetve.

-Szerinted köztük van Ebensworth lánya? –kérdezte Vick.

-Mondtam már, hogy nem hiszem. Nyoma veszett. Eltűnt. Felszívódott… Remélem –tette hozzá Chriss, kicsit komolytalanul, hogy érződjön, csak ijesztgetni próbálja barátját. –De különben is, há’ csak felismernénk.

-Most miért? Nem mindegyik jelmezről lehet tudni, ki van benne. Itt vagy például te. Vagy Billy. Vagy ő! -Egy töklámpás fejű madárijesztő közeledett feléjük, majd melléjük érve Danny Schneider, az egyik hatodikos fiú hangján köszöntötte őket. –Na jó, tényleg haza kell mennem, túl gyanakvó vagyok –nevetett Victor.

-Jó éjszakát. –intett neki Chriss.

-Találkozunk holnap?

-Ki tudja –a lepedőn lévő két lyuk mögötti szempár huncut mosolyról árulkodott.

-Akkor a mielőbbi viszont látásra! – Vick teátrálisan megemelte túlméretezett koboldkalapját, majd fürge léptekkel bekanyarodott az utcájukba. Hazaérkezve vidáman újságolta el, miféle kaland esett meg velük Chriss-szel, majd büszkén szórta ki cukorkazsákmányát az asztalra, anyja azonban nem osztozott a lelkesedésében.

-Chriss? –kérdezte fiától döbbenten. –Chriss Watts?

-Igen. Miért?

Az anyuka megkövült arccal pötyögött valamit laptopján, majd a gyermek felé fordította a gépet. A képernyőn egy tavalyi keltezésű cikk jelent meg, a szalagcím alatt Chriss fotójával.

„2012, november 1.

Megtalálták az eltűnt kisfiú, Christian Watts holttestét. Az áldozatot brutálisan meggyilkolták, valószínűleg a halloweenkor gyűjtött cukorkáiért. Részletekért kattintson a tovább gombra. Vigyázat, felkavaró lehet! …”

Vége