Trick or Treat pályamű: Simon Zsuzsanna

Simon Zsuzsanna: Vérbosszú

A halál mindig fájdalmas, felkavaró és megdöbbentő, még akkor is, ha számítunk rá, akkor is, ha tudjuk, hogy a halál nem egyéb, mint változás a lét forgatagában. Születünk és elmegyünk.

Hideg éjszaka volt, épp mint akkor régen. Túl sok tényező hasonlított ahhoz a tragikus eseményhez ami két éve történt, bár azért nem minden volt ugyan olyan. Az utcát elárasztották a rémisztő teremtmények. Szellemektől az élőhalottakig, boszorkányoktól a vérfarkasokig, minden apró szörnyeteg a várost járta zsákmányszerzés szempontjából. Legalábbis a gyerekek számára bizonyos volt, hogy az éjjel az édességeké. De nem csak a gyerekek voltak azok akik az utcákon töltötték az éjjelt. Habár már nem mondhatóak gyerekeknek mégis meglehetősen gyerekesen viselkedtek a város gimnazistái. A megterhelő tanítási napok után nekik is ki jár egy kis pihenő, amit az érettségi előtt álló fiatalok sajátosan oldanak meg némi sörrel a középpontban, várva a mámoros állapotot amikor már nem számít mit teszel. És pontosan erre a nyugodt illuminált éjszakára gondolt Amanda is, amikor elhatározta, hogy aznap éjjel túl lép a bűntudatán, azon a lassan két éve tartó bűntudaton ami szüntelen a szívét mardosta, ám tévedett. Amanda az a típusú lány volt akinek mindene megvan és ezt nem fél mások orra alá dörgölni. Gyerekkora óta megkapott mindent a szüleitől és ez egészen így ment addig, ameddig el nem váltak. A gimnáziumban aztán már az első évben beválasztottál a szurkolócsapatba, tökéletes alkata és derekáig érő szőke haja aztán csak tetézte a benne dúló büszkeséget, és a dacot ami aztán elidegenített mindenkit a közeléből, kivéve a sajátos baráti körét.

Mint minden gimnáziumban a különböző körök itt is megjelentek. Az élsportolóktól a szurkolókig, a számítógép zseniktől a matekosokig. Mindenki csak az ő saját csoportjában érezhette magát otthon, elvégre bárki is a másik területére merészkedett abból mindig vita, esetleg megaláztatás kerekedett.

Az év botránya mégis Amandával volt kapcsolatos. „Az éltanuló, szurkolócsapat vezetője összeszűrte a levet a stréber Jeremyvel.” Harsogták az SMS-ek amik futótűzként terjedtek az iskola diákjai között.

De a mindenki által irigylendő Amanda 180°-os fordulatot vett azután a bizonyos éjszaka után.

Az eddig mindig életvidám lány letörten járta az osztálytermeket, és a baráti körét kikerülve az egyetlen akivel szóba állt az Jeremy volt. Jeremy akit naponta alázott meg és gúnyolt ki a focicsapat, egy perc alatt az iskola egyik legfelkapottabb diákja lett.
És ez volt az a végső fordulat ami megváltoztatta őket, és kitartott egészen a mai napig.

- Jeremy nő létemre kevesebbet készülődöm mint te.-

Gúnyolta ki játékosan Amanda miközben megrázta a kocsikulcsokat.
- Ha nem sietsz én fogok vezetni. -
Ám ebben a percben lépett ki a fürdőszobából Jeremy hűen ábrázolva a Lugosi játszotta Drakulát.
- Az én kocsimhoz aztán nem nyúlsz. -
Kapta ki a kezéből a kulcsokat, lehagyva a még mindig elképedt barátnőjét, aki sajátosan angyalnak öltözött. Fehér rövid ruhája lágyan tapadt bőréhez, ahogyan fehér farmer is tökéletesen illett vékony ám formás lábaira. Szárnyak nélkül is tökéletesen beleillett egy angyal képébe ám a hófehér tollak voltak azok amik megkoronázták jelmezét.
- Kérlek mondd, hogy ez nem az én arcpirosítóm.-
Megköszörülte torkát majd bocsánatkérőn nézett a lányra.
- Attól tartok nem mondhatok nemet. - Mielőtt kedvese félbeszakíthatta volna újból közbevágott.
- Muszáj volt ez adja meg Drakula eredetiségét. -

A lány összeszorította ajkait és gyilkos pillantást vetve barátjára kikapta a kulcsokat kezei közül.

- Ezért én vezetek, de a sminklemosóm közelébe se menj. - Megegyezően belemosolygott a dacos arcába majd egy gyors csóktól minden bosszúsága elpárolgott.
Az autó halkan dorombolt a lány kezei között. Amanda mindig is szeretett vezetni. Élvezte, hogy kezei között tudhatja az irányítást. A levegő már kezdett lehűlni őt mégsem érdekelte, és lehúzott ablakkal olvadtak bele a város félhomályába.
Újonnan szerzett Drakulája az anyósülésbe préselődve próbálta leplezni sebességtől való félelmét.
- Lassítsak ? - Kérdezte letörölhetetlen vigyorral arcán miközben barátja rémült tekintetét fürkészte.
- Jó lenne. - Válaszolta vissza, de nem volt idő lassításra mert abban a pillanatban arca a műszerfalhoz ütközött a fékezés következtében. Nem tudta mennyi idő telt el percek, vagy órák, de Jeremy remegő kezeire ébredt amint azok szüntelen próbálják ébresztgetni. Aztán a lány tekintete az útra tévedt megpillantva a halálra vált kislányt, aki riadtan pislogott a fényszóróba.
- Te jó ég...- Lihegte Amanda miközben a másodperc töredéke alatt próbált kikászálódni az autóból, ám az csak lassan sikerült, de mire feleszmélt a lány köddé vált és már a távoli házak felé rohant.
Az eddig adrenalin pumpálta teste a földre rogyott, tekintete előtt kezdett minden elhomályosulni. Az utolsó amire emlékszik Jeremy aggódó tekintete és saját riadt zihálása.

^{2 évvel korábban...}

Haloween éjjelén.

- Jason ezerszer mondtam már, hogy a lányok nem szeretik az egoista izomagyúakat. -
Nevetett bele kacéran a telefonba miközben a túlságosan kirívó nyuszi jelmezét öltötte magára, vállával támasztva meg a telefont.
- Én nem a lányokat kérdezem, hanem téged. Mi lenne ha a buli után nálam aludnál ? -
Amanda teátrálisan megforgatta szemeit, majd felhúzta a cipzárját és felsóhajtott.
- Még megfontolom, de most mennem kell.- Tette le elköszönés nélkül a kagylót, miközben a meredek magassarkúin leegyensúlyozott a lépcsőn egészen a kocsiig.
- Én mondom Amanda a mai napot sosem fogod elfelejteni. - Harsogta túl a rádiót Amanda egyik legjobb barátnője miközben megközelítették az iskolát. És valóban nem felejtette el sosem. Nem azért mert azon a napon leöntötték a jelmezét és a vérvörös puncs sosem jött ki a ruhájából, nem is azért mert Jason leitta magát és megaláztatta az egész iskola előtt és nem is azért, hogy aztán puncstól ragadósan kellett hazasietnie. Bár ez utóbbi nem egészen így történt.
- Amanda – Szólalt meg egy hang a sötétben és ha nem lett volna ennyire dühös, valószínűleg a szíve is kiugrott volna a helyéről. Meglepő módon észre sem vette a mellette guruló ezüst színű Volvót, ami nagy valószínűséggel kölcsönzött, mert aki benne ült annak lehetetlenség, hogy egy ilyen kocsi birtokában legyen.
- Ó remek már csak te hiányoztál.- Szitkozódott hangosan Amanda. Az utóbbi időben, de ha jobban belegondolok sohasem érdekelte mások érzései. Ezért is mondta ki minden sértő gondolatát azoknak akik nem a barátai voltak.

De Jeremy már hozzászokott ehhez, a mindennapos megaláztatáshoz és ahhoz, hogy mindenki vagy láthatatlannak nézi, vagy minden létező rossz tulajdonságát felszínre hozzák.
- Pedig épp fel akartam ajánlani, hogy hazaviszlek. De ha nem hát nem. -
Mosolyodott el kedvesen szemüvege alatt és épp meg akart indulni, mikor Amanda túlverekedte magát az önfejűségén és büszkeségén, amit meglehet már akkor elhagyott mikor Jason részegen letámadta aztán a vadonatúj cipőjére hányt. Felsóhajtott majd megtorpant.

- Várj! Vezethetek? - Kérdezte mire Jeremy csak barátságosan bólintott és átült az anyósülésbe.
- De ugye van jogosítványod? - Vetette fel a kérdést miközben a kocsi kerekeit csikorgatva indult el Amanda és száguldott át a kihalt erdős úton.
- Jaj ne legyél már ennyire begyepesedett. -

Vágta rá dacosan a lány miközben felgyorsított.
- De én nem is vagyok... - Akadékoskodott Jeremy, de nem tudta befejezni mondandóját mert a pánik úrrá lett rajta, ahogy a sebesség az ülésbe passzírozta.
- Amanda lassíts! - Förmedt rá túlkiabálva az ablakon besüvítő szelet amitől egyre inkább kivörösödött arca. Ám kétségbeesett kérésén a lány csak elmosolyodott.
- Tudod, ha csak egy kicsit képes lennél elengedni magad akár még élveznéd is. Sőt megkockáztatom, hogy ha igényesebben öltözködnél kevesebben gúnyolnának. Na jó ez utóbbi annyira talán nem igaz. -
Hadarta el indulatosan Amanda miközben alig pillantott az útra.
- Te meg ha kevésbé lennél sekélyes és elkényeztetett talán nem néznének buta libának. Bár ez utóbbi talán nem igaz. -
Vágott vissza a fiú ám Amanda már nem tudott egy újabb sértést Jeremy fejéhez vágni, mert figyelmét hangos csattanás terelte el, ami a motorháztető felől érkezett. Rátaposott a fékre, majd ahogy pár méterre eltávolodtak, akkor jutott el tudatáig mit is tett. Kezeit ajkai elé kapta, hogy megakadályozza annak remegését. Jeremyre pillantott ám az leblokkoltan bámult ki az ablakon. Ujjai a bőr ülésbe mélyedtek ám remegésük egy pillanatra sem állt le.
- Mondd, hogy csak egy állat volt. - Kérlelte a fiút ám ő sem tudott többet a lánynál. Hazudott magában százszor is, ahogyan ismételgette magában, hogy csak egy farkas, vagy talán egy kutya lehetett ám ő maga is tudta valahol mélyen legbelül, hogy egy piros hátizsák villant meg a fényszórók között.

-Amanda, Amanda nem történt meg újra. Hallasz Amanda ? -
Kérlelte a fiú miközben kezeit a lány arcára tette és olyan közel hajolt hozzá ahogy csak tudott, tekintetét az övéibe fúrva. A lány feleszmélt könnyes tekintetét felemelte majd mélyen beszívta a levegőt és hevesen bólintott miközben letörölte a könnyeit.
- Én csak, annyira élethű volt. Jeremy én annyira sajnálom. - Dadogta a lány miközben észre sem vette ahogy barátja kabátját markolja. A lágy karok finoman ölelték körbe és csitították el miközben lassan felállt.
- Css ne gondolj rá, semmi baj nincs. Gyere állj fel még a végén összekoszolod a fehér nadrágodat. - Próbálta meg elterelni barátnője gondolatait, miközben visszaterelte őt a kocsiba. A lány még pár percig próbálta kiheverni az előbb történteket, majd felöltötte az áthatolhatatlan maszkot amiről semmit sem lehet leolvasni. Sem örömöt, sem bánatot. Megigazította sminkjét majd legyintett mint aki az est hátra lévő részében nem is akar erről beszélni. Nem, hogy beszélni de kedve sem volt már ehhez a „ Haloween esti horror” nevezetű unalmas összejövetelhez. De ha már így kiöltöztek kénytelen volt pár percre beugrani, amit már az elején meg is bánt.
- Amanda! Kit látnak szemeim. - Torpant meg előtte Jason a focicsapat egykori vezetője. Bár egy apró bukás miatt „lefokozták” még mindig ugyan olyan befolyása van a diákok körében mint eddig.

- Sajnálom Jason nincs időm a hozzád hasonló szemetekre. -
Vágta rá Amanda és megfogva Jeremy kezét eloldalazott volna a fiú mellett ám az visszahúzta.
- Semmi gond, megbocsájtok és kész vagyok visszaengedni téged a társaságunkba. Később elmegyünk a Levendula házba. - Kúszott gonosz vigyor Jason arcára miközben próbálta kifürkészni Amanda gondolatait ám letörölhetetlen maszkja most sem engedett át semmiféle érzelmet.
- Idióta vagy ha azt hiszed a te társaságodban akarok lenni. -
Mosolyodott el miközben szemei szikrákat szórtak. Ám ezzel még nem volt vége. Ahogy hátat fordítottak Jason bevetette az ütőkártyát.
- Ó csak nem félsz kicsi Mandy. -
A lány megtorpant és Jeremyre pillantott tekintetével bocsánatért esedezve miközben újabb mogorva pillantással megfordult.
- Azt hiszed félek egy háztól, vagy a benne lakótól? Nem léteznek sem kísértet házak, sem boszorkányok. De gondolom ezt neked nehéz beismerni tekintve, hogy még mindig szereted az esti meséket. Ne aggódj ott leszek. -
Zárta le ennyivel a lány mire Jason vörös arccal a „csorda” felé igyekezett. A Levendula házként ismert ház a város szélén épült. Régebben még jól karbantartott és szép ház volt, nevét a mögötte lévő levendulamezőről kapta. Ám a ház másfél éve kezdett el tönkremenni. Az ott élő asszonynak sem ereje sem pénze nem volt rendbe hozatni. Persze a városiak próbálnak minden félét belemagyarázni a történtekbe mint például, hogy kísértetház, vagy hogy egy boszorkány birtokában van. Amanda sosem hitt az ilyen históriáknak főképp nem akkor, ha ez az ő kisvárosában történik, de most mégis úgy érezte el kell mennie. Nem is a bizonyításért és nem is azért, hogy megvédje becsületét. Valami sokkal felfoghatatlanabb dolog kezdte húzni amit csak akkor kezdett sejteni mikor már a ház előtt állt.

- Biztos be akarsz menni ? - Kérdezte Jeremy, miközben próbálta figyelmen kívül hagyni Jason önelégült vigyorát. A lány bólintott majd bátortalanul az ajtóhoz lépett, és megragadta a régi oroszlánfejet ábrázoló kopogtatót. Nem kellett sok idő az ajtó kitárult és Amanda arcán egy műmosoly jelent meg.
- Csokit vagy csínyt. - Lóbálta meg az asszony előtt a töklámpás alakú kosarát, miközben próbálta nem magára venni a méregető tekintetet.
- Nem vagytok ti egy kicsit idősek ehhez ? Lényegtelen nem is akarom tudni. - Legyintett majd beinvitálta a párt. - Gyertek be lehet van még valahol egy kis édesség. - Anne a ház tulajdonosa rengeteg dolgon ment át ami meglátszik rajta. Gondjai ólomsúlyként nyomják vállait és ő nem tehet ellene semmit, csak cipeli a végsőkig. Amanda és Jeremy belépve az ajtón próbálták palástolni megilletődöttségüket. A ház belülről meglepően otthonos és hangulatosnak mondható, a karmazsin függönyökkel és a régi bizonyára sokat érő nippekkel.
Anne elhúzta az ablak elől a függönyöket majd felhorkanva megszólalt.
- Ezek az ökrök meg mit állnak a házam előtt? Ez egy fogadás vagy valami vicc igaz?-

Kérdezte felvont szemöldökkel az asszony miközben nehézkes járása végett jobbnak látta ha kényelmesen elhelyezkedik a fotelben.
- Hát igaz ami igaz kering pár rémhír a házról. - Vallotta be bocsánatkérőn Jeremy ám Amanda rögtön rárivallt. - Jeremy! - Nézett rá majd az asszonyra aki akaratlanul is belemosolygott mondanivalójába.
- Én is hallok ám ezt azt. Boszorkányok és kísértetek. - Nevetett fel ércesen Anne, ám Amandában mintha megfagyott volna a vér, majd burkolva rémületét megforgatta szemeit és akaratlanul is kicsúszott a száján a következő.
- Na persze. Butaság az egész, ha voltak is valaha még Salemben véget vetettek az egésznek. -
Ám az asszony magára véve Amanda kijelentését úgy kelt fel a fotelből, hogy egy pillanatra lábfájását is elfejtette. Erős ujjait egy szempillantás alatt a lány felé meresztette mire Amanda hátralépett ám pár lépés után a karmazsin függönybe ütközött a mögött pedig a falba. A vaskos és erős ujjak fenyegetően szorultak torkára, de képtelen volt segítségért kiáltani. Jeremy mintha földbegyökerezett volna. Nem nézett sem rá, sem az asszonyra tekintete még mindig a fotel felé szegeződött és még a mellkasa mozgását is alig lehetett kivenni. A levegő lassan kezdett kiszökni a tüdejéből, de mégis jobban aggódott Jeremyért mint a saját életéért.
- Mit csinált vele ? - Kérdezte erőlködve ám válasz helyett az asszony tekintete mintha megvillant volna a félhomályban, és a karmazsin függöny lángra kapott Amanda mellett. A tűz, olyan gyorsan terjedt, hogy már már természetellenesnek volt vélhető. A füst lehatolt egészen a tüdejéig és ahogy Anne elengedte köhögésben tört ki. Nem volt ideje terveket szövögetni, vagy megkérdezni, mégis mért csinálta az egyetlen gondja az volt, hogyan juttassa ki Jeremyt ebből a pokolból. Ám a fiú nem mozdult akár egy szobor úgy állt ott, szinte észre sem véve a körülötte forgó káoszt. A lány pedig hisztérikus zokogásba kezdett. Próbálta megmozdítani a fiút ám semmi sem történt, meg akarta keresni tekintetével az asszonyt ám már ő sem volt sehol. A következő pillanatban Jeremy és Amanda közötti helyett egy leomlott tartópillér torlaszolta el. A lány ajkai elé kapta kezét, de rájött nem tehet semmit és ha nem siet ki akkor ő maga is bent ég. Az ajtó feletti fal lassan meginogott, de még épp elég ideje volt ahhoz, hogy kirohanjon rajta. Fogalma sem volt arról, hogyan jutott ennyire messzire a háztól, de arra eszmélt, hogy a várostól nem messze lévő tóparti házuk felé siet. Az eddig adrenalinnak tulajdonított erő most kezdett kiszállni belőle, habár könnyei most sem apadtak el. Cikáztak a gondolatai, de a legfőbb még mindig a fájdalom volt amit Jeremy elvesztése miatt érzett. A torkában érzett gombóc egyre inkább kezdte megfojtani. Fájt az érzés és fájt a gondolat is, ha arra összpontosított, hogy Jeremy nincs többé. Képtelen volt túltenni magán ezen tényen, ezért ahogy belökte az ajtót maga előtt gyengén esett össze a sötét fapadlón. Nem akarta hallani a körülötte zajló világot, nem akart érezni, nem akart látni és hallani. Mégis ott volt, a tóparti háznál és jól volt. Testileg legalábbis bizonyosan. Az pedig, hogy lelkileg mennyire volt sérült csak ő tudta. Túl nagy volt a csend, túlságosan elhalkult a világ körülötte, az egyetlen amit hallott az a saját lélegzete volt.

Érezte a könnyeitől nyirkos padló minden barázdáját, a megperzselődött szövet szúrós illatát, az izzadtságtól nyakához tapadt hajtincseit. A fehér ruhája bizonyára mostanra már befeketedett a portól, sártól és koromtól de őt ez sem érdekelte, hogyan is érdekelte volna hiszen elvesztette a legfontosabb személyt életében.
- Mit tettem? - Suttogta a sötétségbe miközben ott abban a percben azt kívánta bárcsak megnyílna alatta a föld. De nem nyílt, meg sem mozdult ahogyan Amanda sem. Álomba sírva magát jó pár órával később ébredt fel. Nem tudta, hogy gyomra azért fordult fel mert még most sem tudta feldolgozni Jeremy halálát, vagy mert undorodott saját magától. Tenyerét az érdes fapadlóra nyomta úgy próbáld felülni, de képtelen volt, mert a gyengeség felül emelkedett rajta. Ebben a pillanatban gyomra és teste egyaránt megadta magát és minden ami benne volt kijött belőle. A nap gyenge sugarai besütöttek a poros ablakon és lassan bevilágították a szobát. Amanda arcára megdöbbenés ült ki ahogyan észrevette, hogy az eddig nyirkos fapadlón egy óriási sártócsa fekszik. Kezét óvatosan végighúzta az ajkain ám megdöbbenésére azok is sarasak voltak. Érezte a sár émelyítő ízét és újból felfordult a gyomra. Erőt vett magán és kisietett a faházból remélve a friss levegő majd segít a hányingerén. Ám nem így lett a sár amit bent látott újból feltört gyomrából beterítve a füvet. Az eddig csupán megrettent és összetört lány kétségbeesett. Nem értette mért történik ez vele, de erőt kellett vennie magán. Haza kellett mennie elmondania a szüleinek mi történt és Jeremy szüleinek is. Ki tudja mióta keresik már őt és Jeremyt. Az út rövidebbnek tűnt éjjel mint most, de még így is rendkívül hamar hazaért. Ám ahogy benyitott nem talált otthon senkit. A cipője sáros nyomokat hagyott végig a nappalin, kezével végigsimított a családi képeken néhol összepiszkolva azt. Bármit megadott volna azért, hogy otthon találja az anyját ám úgy tűnt egyedül kell megbirkóznia a gondjaival. Mindenek előtt le kellett zuhanyoznia. Nem bírta azt ahogy a mocskos ruha a bőréhez tapadt ezért megkönnyebbülés volt levenni azokat és egyenesen a kukába dobni. Ahogy megengedte a vizet és az végigfolyt testén, újból egyedül maradt a gondolataival. Eleredtek a könnyei majd végül a hideg csempéhez dőlt. Nem akart a történtekre gondolni de mégis csak az járt a fejében. Felbontotta kedvenc samponját és alaposan megmosta ragacsossá vált haját. Miután végigsimított szőke hajtincsein döbbent tekintettel meredt tenyerére. Észre sem vette mikor kezdett el zihálni és mikor rogyott a földre. Fogalma sem volt arról mi történt vele, de az eddig mindig gondosan ápolt hajtincsei most a tenyerén pihentek. Újból és újból végigsimított haján ám minden egyes alkalomkor egyre több haja hullott ki.
- Szent ég. - Suttogta magának miközben lassan felállt. Elhúzta a zuhanyfüggönyt ám azonnal meg is torpant.
Egykoron hófehér bőre most még fakóbbnak tűnt ahogy barna hajtincsei az arcába hullottak. Szemei táskásak ajkai pedig cserepesnek hatottak mégis, még most is gyönyörű volt.
Amanda próbált erőt meríteni és elővenni kedvesebbik énjét ám ez kevésbé sikerült.
- Te jó ég. Hogy jutottál be a házba? -
Szólalt meg kérdőn miközben a másodperc tört része alatt húzott maga elé egy törölközőt.
Bár még csak kislány volt mégsem akart meztelenként mutatkozni. Bár kérdésére válasz nem érkezett Amanda mégis úgy gondolta ésszerű magyarázat van arra, hogyan jutott be ez a kislány a házba. Gyengéden elmosolyodott ám ez a mosoly nem is állhatott volna távolabb attól a mosolytól ami egykoron bearanyozta Jeremy napjait.
- Mi a neved? Eltévedtél? - Kérdezte kedvesebben miközben leguggolt. Furcsán ismerősnek tűnt számára a kislány, de az érzést figyelmen kívül hagyta.
A lány elmosolyodott de nem adott választ a kérdéseire.
- Na jó elzárom a vizet aztán megkeressük a szüleid. - Mosolyodott el bátorítóan Amanda majd hátat fordítva az apró idegennek elzárta a vizet, ám ahogy visszafordult az nem volt ott. Lesietett a lépcsőn, benézett a szobákba ám sehol sem találta. Bizonyára a nagy Haloween esti csokikéregetés közben tévedhetett el ezért figyelmen kívül hagyta és öltözni kezdett. Megritkult haját egy kalap alá tömködte majd lélekben felkészítve magát elindult. Furcsa érzés kerítette hatalmába ahogyan kilépett a bejárati ajtón. Az utca meglepően kihaltnak tűnt. Ilyenkor már rég munkába készülődnek a szomszédok, a háziasszonyok a kertjüket öntözik, a gyerekek az udvaron játszanak. Most mégis egyetlen lelket sem látott.

Bizonytalanul indult el reménykedve, hogy lát valaki ismerőst. De az úton egész végig csend volt. Még Tamsin a foltos macska sem szaladt oda hozzá, ahogy minden reggel teszi. Ahogy befordult arra az útra, ahol Jeremy háza is található megpillantott egy férfit. Arca véres volt, mintha ellőtték volna a fél arcát. Ahogyan Amanda szemeibe pillantott megfagyott ereiben a vér. Ám az idegen csak felnevetett és továbbsétált. A baljós nevetés nem hagyta nyugton, de most arra kellett koncentrálnia, hogy szóljon Jeremy szüleinek. A semmiből tűnt elő a kislány aki most is ugyan olyan kedves mosollyal állt ott Amanda előtt. Viszont ő már nem volt annyira nyugodt. Elkeserítő helyzetbe került. Először a hányinger, majd a hajhullás aztán pedig ezek a hallucinációk. Igen csakis hallucináció lehet az ami itt folyik. Tudata felmondta a szolgálatot és inkább valamiféle tévképzetbe ringatja magát mintsem, hogy erőt vegyen.
- Mi folyik itt ? - Kérdezte szörnyülködve Amanda, de a választ most sem kapta meg. A gyermek kedves arca most rettegővé vált és kétségbeesetté.
- Kérlek ne bánts. Ugye nem fogsz többé bántani? Annyira félek. -
- Nem dehogy bántalak, miről beszélsz ? - Guggolt le hozzá újból és letörölte arcáról a könnyeket, de ezzel a mozdulattal felsértette a gyengévé vált bőrt ami levált a lány arcáról.
- Te jó ég. - Ejtette ki a szavakat halkan és az ajkaihoz kapva kezét halálra vált arccal állt fel a lány mellől.
- Bántottál! - Az eddig kétségbeesett kislányt most inkább lehetne dühödtnek nevezni.
- A mamám majd megtalál. - Suttogta halkan majd újból kámforrá vált.
Amanda már nem tudta mi tévő legyen, de abban a pillanatban rohanni kezdett ahogy a lába bírta. Nem figyelt arra merre csak minél távolabb legyen ettől az agyrémtől. Ám a távolban megpillantotta a Levendula házat.
- Ez lehetetlen... hiszen ez … - Dadogott de mindennél jobban ki akarta deríteni mi folyik itt és reményei szerint az egyetlen aki el tudta mondani az Anne volt. A kopogtatóhoz érve az ajtó kérés nélkül nyílt ki és az eddig romosnak vélt ház épp úgy nézett ki mint előző nap és Anne is ugyan úgy ült ott a fotelben.
- Hát idetaláltál. - Kúszott gonosz mosoly arcára miközben végigmérte a lányt.
- Mi folyik itt? Tudom, hogy maga csinálta. - Ordított rá az asszonyra Amanda de hamar rájött, hogy ilyen beszéddel semmit sem ér. - Én sajnálom amit mondtam előző nap. Kérem, könyörgöm csinálja vissza. Bármit megteszek csak hozza vissza Jeremyt. Vissza akarom kapni ő nem érdemelte meg a halált. -
Zokogta miközben lassan az asszony elé térdelt megragadva annak kezét. Ám segítség helyett az a képébe nevetett.
- Sajnálod ? Te sajnálod ? - Nevetett tovább miközben Amanda felé emelkedett.
- Ő valóban nem érdemelte meg a halált, de te igen. Te aki két éve saját kezűleg ölted meg a lányom. -
Amanda tekintete elsötétedett, tökéletesen tudta mire gondol Anne. Ő tette egyedül az ő hibája az ami két éve azzal a lánnyal történt. Két évig hitegette magát, hogy csak egy állat volt, de saját maga volt az aki eltemette valahol az erdőben.

- Mogyoróbarna haja elterült a betonon, arca véres volt és elgyötört. Szinte kiült rá az iszonyat és te vagy a hibás mindezért. Ő volt a mindenem. A szemem fénye de ezt te úgy sem tudod felfogni.-
Ordította a lány arcába és ez volt az a perc amikor megvilágosodott. A lány akit az imént látott az volt akit megölt. Akit eltemetett azért mert gyáva volt. Gyáva volt a szülei és a rendőrség szemébe nézni, gyáva volt magára vállalni szörnyű tettét ezért egy másik rettenetes tettel palástolta azt.
- Istenem … - Suttogta maga elé de csak újból kinevették.
- Nem aranyom itt Isten nem segíthet. - Mosolyodott el ördögien az asszony.
- De miért Jeremy ? Kérem adja vissza Jeremyt én esküszöm megteszek bármit. - Kérlelte tovább de a letörölhetetlen mosolyon kívül nem kapott többet.
- Még most sem érted ugye? Nem ő a halott édesem. Hanem te vagy az.-A halál mindig fájdalmas, felkavaró és megdöbbentő, még akkor is, ha nem számítunk rá, akkor is, rettegünk tőle és akkor is, ha ez az egyetlen módja, hogy megbűnhődjünk.