Trick or treat pályamű- G.Vivi

G.Vivi: Víz

A víz, ha fölötte vagy mindent hallasz, mindent látsz, és néha szédülsz és émelyegsz, csak a baj van vele.

De, ha alatta vagy... Megszűnik a világ, a legjobb hangtompító az összes közül, mindenütt csend, és béke. A hajadat cifrán lebegteti a felszín felé, keservesen próbálkozik az életben tartásoddal, de nincs elég ereje, és csak merülsz és merülsz. Ámbár erejét nem hagyja veszendőbe, és csuklódnál fogva próbál kihúzni, esetlen küzdése sikertelen.

Mikor kinyitod a szemed, egy szikrázó szinte már villámként hasogató, szemednek egészen fájdalmas látvány tárul eléd, a nap, de mégis megbabonáz, sóvárogva, bálványként tekintesz rá.

Amint elfogy a levegőd, kapkodsz utána, de levegő nem jön csak a víz, ami szépen lassan ellepi a tüdődet, csak elterül benne, mint a selymes homokon a puha tollpihe, lágyan és kecsesen száll, majd leér, és megnyugszik.

Pont ilyen mikor belélegzed a vizet, háborgó tengerként tör utat a tüdődbe, erőszakosan suhan, végig a járatokon majd betör, és feltölti az üres teret. S akkor úgy érzed, hazaértél, leért a tollpihe. Már nincs miért küzdeni, itt és most vége szakad mindennek. A csuklóid még mindig lebegnek az élet, és a levegő, az életet adó levegő irányába. De már mind hiába, hiába való az összes próbálkozás, a tüdődet ellepte a víz, a szívedet már nem éri több friss oxigén, nincs mit pumpálnia, és lassan leáll. Még egy utolsó erőtlen dobbanás, szinte már sír, küzd az utolsó kis levegő foszlány után is... de vége, már vége.

A nap fénye kivilágosodik, egyre vonzóbb lesz, hívogat. De nem tudod megérinteni, mégis úgy érzed kell, szükséged van arra fényre ott tátong kihívóan, légiesen, kecsesen ringatózik a vízen.

Valami oknál fogva mégsem tudsz megmozdulni, s a nap fénye elhalványul, hideg levegő csapja meg arcodat.

Fájdalmas mintha a karodat ki akarnák tépni a helyéről, milliószor rosszabb, mint az utat törő víz, és a szíved küzdésének erőltetett tempója.

Aztán az a nyomás a mellkasodon, mintha egy kamion ütne el, egymás után többször, újra, és újra, és újra. Egy végtelen sémaként, aztán az az érzés, ahogy a tüdődből mintha csak egyfajtapumpával húznák ki azt a biztonságos vizet, amivel feltöltődött. Mintha sziklák zuhataga temetne be, a fájdalom mindent elsöprő, ahogy a víz most nem befelé hanem kifelé hömpölyög, és éles fájdalommal ötvözve töri az útját, öklendezni kezdtem ahogy a torkomba került.

Az az undorító íz, és kijött, aztán ismét öklendezni kezdtem, ez a második hullám, hallottam ahogy halkan a homokra folyik.

Valamilyen ismeretlen erő az oldalamra fordított, és levegőhöz jutottam, a szívem heves dobogásba kezdett, kalimpált össze vissza, rendeszretelenül.

A szemhéjam újra meg újra megremegett, míg végül kinyílt, a nap egyáltalán nem volt olyan erős, és hívogató, egészen egyszerű, sőt közönséges halvány fénnyel ragyogta be a sötétkék eget.

Nehézkesen a hátamra dőltem...... És a szememmel a biztonságot nyújtó, halványan fodrozódó vizet kémleltem. Elbúcsúztam tőle, de a lelkem egy része örökre az övé lett.

Nekem még van dolgom ezen a helyen, ebben az életben.

- Köszönöm. - suttogtam, egy idegen, gyenge hangon, szinte fájt kimondani, mintha ezer meg ezer késsel szurkáltak volna, de ennyivel tartoztam az életemért, s a jövőmért...
Az idegen-ismerős kinek az életemet köszönhetem gyöngéden megsimogatta arcomat és odébb tolt pár tincset az útból, ragyogó lomb zöld szemeivel vizslatott. Ez volt minden emlékem róla, sötétségbe zuhantam, mély álmatlan alvásba.

2 nappal korábban

Éles sípszóra riadtam, először arra gondoltam, hogy valamelyik bátyám ismét felgyújtotta a konyhát, aztán ráeszméltem, hogy csak az ébresztő az. Basszus. Lassan felültem és a párnám alatt kezdtem kotorászni a zseblámpám után, mikor egy henger alakú tárgyba ütköztek az ujjaim azonnal megragadtam, és megvilágítottam a kis sípoló órát. Hogy miért is van erre szükség? Egyelőre hagyjuk, hosszú történet a lényeg csupán annyi, hogy van valami kellemetlen neurológiai betegségem, ami miatt az égvilágon semmit sem érzek… Szívás.
- Rion! - hallottam lentről idősebb bátyám medve üvöltésért, egy hatalmasat sóhajtottam. Askel volt az idősebb, Ulysses a fiatalabb, és a csendesebb is, én pedig a legfiatalabb vagyok a családban. Meg az átkos, a szerencsétlen, a halk szavú és a csendben dühöngő. Persze a két nagy medve között nem nehéz csendesnek lenni, Uly áll közelebb hozzám többek közt azért is, mert csupán egy év van közöttünk, Askel pedig hat évvel idősebb nálunk, ezért is lakunk egy fedél alatt, a nagytestvérhez kellett költöznünk mikor anyut át telepítette a cége az Ország másik felébe, Chicagoba.
- Rion, felkeltél már? - csak annyit hallok, Brumm, brumm.
- A francba is megyek már! - pattantam ki az ágyból, elslattyogtam az íróasztalomig, amire rádobtam a köntösömet még előző este, és felkaptam. Pillanatokon belül Uly rontott be és hahotázva kapcsolta fel a villanyt.
- Igaz, igaz! - ordította nevetve. Nem értettem mi olyan vicces, mire Askel is bedugta a fejét, alsó ajkát harapdálta nehogy elnevesse magát.
- Most meg mi van? - méregettem őket bosszúsan, Ask csak lefelé mutogatott a padlóra, míg továbbra is a száját takargatta. Akkor eszméltem rá, hogy a parkettát Lego tenger borítja és nekem még csak fel sem tűnt.
- Vadállatok! Vadállatok! - mindent kezdtem hozzájuk vágni, amit csak az íróasztalomon találtam: Jegyzettömb, Toll, Nyaklánc, Gyűrű, Olló, Ceruza, Legyező, Könyv, Szótár….
- Au! - visított fel valamelyik. A szótár bevált, mind a ketten eltűntek a szobámból én meg dühöngve rugdostam a Lego darabkákat.


Néhány órával később a reggeli kirohanásom után, már a suliba tartottam gyalog, Askel szokott elvinni, de dühömben csak rájuk vágtam a bejárati ajtót és inkább a gyaloglást választottam. Végzősnek lenni, szívás. Végzősnek lenni, két báttyal, az Oregoni Ashlandben, katasztrófa. Ezt dobta a gép, szóval alá vetettem magam a sorsomnak.
Hosszú napom volt, délután két szakkörre is be kellett mennem, és tél lévén már elég sötét volt, amikor haza indultam. Utáltam a fiúkat, amiért erre kényszerítettek, az egész az ő hibájuk! A neurológiai hibám miatt a hideget sem érzékeltem szóval mindig figyelnem kell az ujjaimat, ha nagyon kékülnek, az azt jelenti, alul vagyok öltözve, most elég pirosnak tűntek, a biztonság kedvéért felhúztam a cipzáramat, azután a kesztyűimet is. Hirtelen valami hátrarántott és a hátsómra estem, először a cipőimre néztem, majd a földet pásztáztam, de semmi, amiben esetleg megbotolhattam volna. A fejem fölött sem volt egy faág, amibe bele ütközhettem volna… Erre valamilyen erő hátrafelé kezdett húzni a nyakamhoz kaptam hátha a sálam akadt bele valamibe, mire ráeszméltem, hogy a hajamat húzza valami, vagy valaki, de nagyon erősen, kétségbe estem, valaki megragadta a hajamat és annál fogva rángat, felsikítottam a reakciómra pedig az egész világ elsötétült.


Furcsa hangokra keltem, az első dolog, amire ráeszméltem, hogy ez nem a szobám. Csak is a fiúk hülye tréfája lehet, körbenéztem rácsok, mindenhol rácsok…
- Mi a… ? - ordítani kezdtem, visítani teljesen kétségbe estem. Minden rettenetesen sötét volt, víz csöpögött a plafonról és halvány fekete foltok borították a falakat - talán moha. Ez nem az ő művük, amitől csak még inkább kétségbe estem.
- Shh! - szólalt meg valaki a bal oldalam felől, ez kizökkentett, elhallgattam és csak hunyorogtam a hang forrásába, talán ez az a szemét, aki idehozott. Megpillantottam egy zöld szempárt, nagyon mást nem láttam belőle csupán annyit, hogy ő is ketrecben van.
- Ki vagy? - kérdeztem, ezúttal kicsit halkabban. Legalább nem vagyok egyedül, sovány vigasz.
- Az nem számít a lényeg, hogy maradj csendben, van egy tervem! - jelentette ki magabiztosan, a hangja kicsit érdes volt, mint amikor valaki sokáig nem iszik és az egésznapi krákogástól bereked.
- Hogy a francba kerültem ide, és te, hogy kerültél ide és honnan tudjam, hogy nem te hoztál ide? - rázúdítottam minden kérdést, ami eszembe jutott, így hirtelen az után a mobilom után kutattam, a belső zsebembe tettem, de nem volt ott, francba.
- Milyen kis naiv. - felelte gúnyosan a mellettem ülő. - Ki hitte volna, hogy valami varázslatos módon nálad lesz a mobilod. A kérdéseidre válaszolva nem tudom, nem tudom és onnan, hogy HAHÓ én is ezek mögött a nyavalyás rácsok mögött ragadtam. - oké lehet benne valami, de teljesen be pánikoltam nem tudok már racionálisan gondolkozni.
- Nyavalyás? Ki beszél így manapság? - kérdeztem ostobán. Minek is nyitom én ki a számat?
- Most komolyan ezen akarsz vitatkozni, egy kétszer két méteres cella közepén, a fagyhalál küszöbén? - döbbent képpel vizslat engem, én meg csak vállaimat rángatom. - Én így beszélek, most boldog vagy? - megráztam a fejemet. - Nagyszerű, egyéb kérdés?
- Mi az a zseniális terved? - Sóhajtottam - ja és mióta vagyok itt?
- Talán egy napja nem tudom feltűnt-e de mivel egy darab ablak sincs, fogalmam sincs az idő múlásáról… - nyikorgást hallottunk, valahol a fejünk fölött majd lépésszerű hangokat. - Maradj csöndben, és tegyél úgy mintha még mindig ki lennél ütve! - suttogta én meg jobb híján hallgattam rá. Becsuktam a szememet és ernyedten a padlóra dőltem. Ahogy leraktam a fejem már nyílt is az ajtó, halvány fény szűrődött be, villanykörte kattant. Derengő fény világította be a helységet, olyan volt, mint egy elhagyatott raktár vagy húsüzem, erőlködnöm kellett, hogy ne kezdjek levegő után kapkodni ijedtemben. Egy hústorony férfi közeledett lefelé, legalább 190 centi magas volt, egy maszkot viselt, ami egy eldeformálódott arcot formázott, kidülledt szemek, varrások mindenhol a haja csupán foltokban nőtt, libabőrös lettem. Na, nem mintha éreztem volna, csak az előttem fekvő karomon láttam az apró pöttyöket. Menekülni akartam, baromi gyorsan és baromi messzire. Nyikorgás hallatszott, ismét kiabálni akartam, sírni, ordítani, futni… Rettegtem. Nem én irányítottam és ez kiborított. Mellém lépett.
- Ébresztő tündérke! - recsegte. A hangja olyan volt mintha nem elég, hogy láncdohányos lenne, de már átesett volna egy gégemetszésen is, nem reagáltam. Azt hiszem kicsordult a könnyem félelmemben, de nem vagyok benne biztos. Lendítette a lábát és belém rúgott, nem hiszem el belém rúgott. A hátamra gördültem, önkéntelenül, úgy kellett tennem, mint aki felébred a fájdalomra, holott semmit se éreztem. - Hát ébren vagy! Szia, gyönyörűm hát nem ragyogó ez a mai délután? - csak rémülten pislogtam. - Jaj, mi ez a szomorú arc hát meg se ismersz? Ó tényleg, biztos ez a vacak… - megtapogatta a maszkot az arcán majd levette. Az arca borostás volt a szája keskeny, mosolygott. Néhány foga hiányzott, a metsző fogából pedig hiányzott egy darab, fintorogtam, az orra is ferde volt a szemei pedig feketék és hűvösek. Szögletes volt az arca, a haja pedig hasonlított a maszkjának a hajához, tele volt kopasz foltokkal, mintha saját magának tépte volna ki, nem vágta, tépte. Az arckifejezésem eltorzulhatott, mert hirtelen eltűnt a mosoly az arcáról, és ismét belém rúgott. - Miért nem ismersz meg? - ordította és ismét belém rúgott. Féltem nagyon féltem, nem éreztem semmit, ami ugyan ebben a helyzetben jó dolog, de akármikor lehet belső vérzésem vagy eltörhet valamim anélkül, hogy tudnám. Orvoshoz kell mennem… muszáj. Két rúgással később kirohant a cellámból, visszahúzta a maszkját és eltűnt a raktárból, feldübörögtek fölöttünk a léptek, majd egy ajtócsapódás és csönd. Biztos voltam benne, hogy hamarosan visszajön és abban is biztos voltam, hogy meg akar ölni, éreztem.
Hatalmas csönd a mellettem lévő cellára pillantottam, a fiú összeszorított szemmel és szájjal ült felhúzott térdekkel. Barna haja a homlokára tapadt, fekete sí kabát és farmer volt rajta, meg egy bakancs, félt, tudtam, hogy fél.
- Mi az a zseniális terv? - szólaltam meg néhány perccel később, az egy szem villanykörte még mindig égett, jól láttam, amikor felkapta a fejét és csodálkozva nézett rám. Percek teltek el mire megszólalt:
- A ketreced - kezdte halkan, megköszörülte a torkát - menj a zárhoz. -odamentem. - Sportolsz valamit? -kérdezte.
- Járok futni, de miért kérdezed? - néztem rá gyanakodva.
- Rúgd meg a zárat csak jó erősen célozz a jobb alsó sarokra. - adta az utasítást.
- Miért nem csinálod te? - szegeztem neki a kérdést, pasiból van, bakancs is van rajta, és nyilván jóval erősebb nálam.
- Hát - vett egy mély levegőt. - volti itt valaki előtted, abban a ketrecben…
- Mi? - nem értettem, és nem voltam benne biztos, hogy tudni akarom mi lett vele.
- Már feszegette a zárat, gyengébb, mint az enyém, csak csináld! - a végén kicsit felemelte a hangját, mire összerezdültem. - Ne haragudj.
- Veled mi lesz? - megrántotta a vállát.
- Ha kijutsz, nézz körül talán találsz valamit, akármit ami apró és hegyes, vagy egy faltörő kost esetleg. - ha a helyzet nem lenne ilyen kritikus még nevettem is volna, de most inkább csak felpattantam a földről kinyújtóztattam a lábaimat és szemügyre vettem a zárat. Párszor megrángattam az ajtót és valóban kicsit kilengett. Kifújtam a levegőt, elszámoltam háromig és nekifutottam, lendítettem a lábamat. Jobb alsó sarok.
Az egész ajtó beleremegett, de semmi, második nekifutás, harmadik nekifutás. A szemembe folyt az izzadtság a homlokomról, letöröltem, utolsó nekifutás.
Kinyílt. Rohantam, ahogy csak tudtam az ajtó felé, aztán megtorpantam. A fiú.
- Mi a neved? - néztem hátra a vállam fölött.
- Vince, és a Tiéd? - néz föl reménykedve.
- Rion. - felelem egyszerűen. - Hé Vince!
- Igen?
- Kihozlak onnan. - egy vérszegény mosolyt eresztek, meg aztán elindulok az ajtó felé. Ez egy ígéret volt. Az ajtó könnyedén kinyílt, mai elég furcsa volt, de most nem volt időm gondolkozni, először is kulcsot kerestem, vagy valami tűszerű tárgyat esetleg csavarhúzót. Egy mobilban is reménykedtem, de most az másodlagos volt.
Legalább fél órája szenvedhettem már kezdtem feladni a fenti keresést, ez a helység leginkább egy irodára hajazott, sehol semmi minden fiókot kiforgattam, az asztalról már mindent lesöpörtem a földre, mindenütt csak lapok és papírok, kapkodtam. Valami csörrent a talpam alatt, kulcsok, legalább hat. Oké ez is valami, sóhajtottam, szinte biztos voltam benne, hogy egyik se lesz jó felmarkoltam egy pár gemkapcsot egy dobozból és visszarohantam.
- Vince - nyikorogtam, a hangom elég erőtlen volt, nyilván sokkos állapotban voltam, fel kellett volna állítanom egy ön diagnózist, amit a dokim tanított, hogyan végezzek el, de most nem volt erre idő. Behajítottam neki a kulcscsomót, míg a gemkapcsokat próbáltam ki hajtogatni, hogy olyan formájuk legyen, mint amilyet a filmekben szoktak velük csinálni. Kész vicc képes vagyok gagyi filmes trükkökkel próbálkozni, hülye liba.
- Működik! - kiáltott fel Vince nevetve. El sem hittem, nem sok dolgot érzek, de ezt a követ, ami a szívemről épp lehullott nagyon is éreztem.
- Merre? - kérdeztem hirtelen, ahogy kinyílt az ajtó megölelt. Esküdni mernék, hogy éreztem a kezét a tarkómon, azután egy csókot lehelt az arcomra, na jó ez már szinte egy elektromos szikra volt. Megborzongtam.
- Nem akarok odafent kockáztatni, azt hiszem, tudom hol vagyunk, arra - mutatott jobbra - van egy ajtó, ami reményeim szerint egy létrához vezet. Apu gyáréban legalábbis olyan van, a szennyvíz elvezetőhöz vezet, ami ki kell, hogy vigyen a tóhoz.
- És te ezt onnan tudod, hogy? - kérdeztem bandzsítva. Nem tudtam, hogy a gyáraknak van egy csapó ajtajuk, ami a szennyvíz csatornákhoz vezet. Zavart voltam, főleg azért mert nem vagyok oda a vízért, de ezért a helyért még annyira se vagyok oda, mint a vízért szóval inkább a víz.
- Apu gyakran vitt be a gyárba, autó alkatrészeket gyártottak az alagsorban azt hiszem. Mindegy, kíváncsi voltam, lemásztam és beleestem a vízbe, kicsi voltam és magával vitt az áramlat a tóban lyukadtam ki apám égre-földre kerestetett mire beállítottam a házba csurom vizesen és irtó büdösen. - megrázta magát. - Még ma is érzem azt a szörnyű szagot. - elindult az ajtó felé. - És most induljunk, készülj a szagra! - jelentette ki határozottan, feltépte az ajtót és elkezdett mászni lefelé, én meg utána. Már hallottam is a vizet, ahogy szilárd talajt éreztem a lábam alatt körbenéztem. Elég büdös volt, a víz sebesen folyt, ha lett volna valami a gyomromban most tutira elhánytam volna magam még jó, hogy nem volt.
- Oké mielőtt meghalnék a teljes nevem Marion Marcial, van két bátyám a városban, keresd meg őket ha megfulladnék. - próbáltam úgy mondani, hogy ironikusnak hasson, de nem volt az valójában komolyan gondoltam.
- Vincent Price - nyújtotta a kezét, én meg megráztam. - egyke vagyok, és rohadtul nem fogom hagyni, hogy meghalj. - kacsintott, majd megragadta a karomat. - Készülj fel, ugrás! - és ugrottam, az egész olyan volt, mint egy vízi csúszda…

***

Mikor felébredtem egy kórházban találtam magam, Uly és Vince egy-egy széken ültek az ágyam két oldalán, elmosolyodtam. Túléltem, túléltük. Megpróbáltam felülni, de nem ment, és ami még furcsább volt éreztem, fájt. Fájtak a bordáim, a hasam, a fejem, a mellkasom. Ez valahol jó volt, valahol pedig szörnyű, Askel hangját hallottam odakintről, telefonált.  
- Nem tudom Enid, fogalmam sincs, már három napja alszik… - csíptem el egy mondatot, Enid, ő az anyukám. Anyu is tudja, meg fogja ölni a fiúkat, amiért hagytak egyedül elmenni.  
- Uly - nyögtem ki halkan. - mond meg neki, hogy jól vagyok. - biccentettem az ajtó felé erőtlenül.  
- Úristen! Végre felébredtél! - ölelt meg. - Askel! Askel! Felébredt! - ordította mire nem csak Askel rohant be, de Vince is felugrott, mind a hárman megöleltek, a két bátyám és a megmentőm.  
- Ezt érzem. - mosolyogtam. - Köszönöm, hogy nem hagytál meghalni Vince. - néztem bele abba a biztonságos zöld szempárba.