Kiléptem a liftből, sietős léptekkel átvágtam a hallon, majd a forgóajtón keresztül kijutottam a fullasztó épületből, egyenesen az esőbe. Éreztem, hogy figyelnek, már napok óta nem hagyott nyugodni az érzés, hogy valaki folyton a nyomomban van. Gyermekkorom óta mindig beigazolódtak az effajta félelmeim, ezért legtöbbször az őseimet okoltam, állítólag a szépnagymamámat boszorkányságért égették meg, és jómagam is a női ágon öröklődő vörös hajkorona nem éppen büszke tulajdonosa vagyok. Most is azt éreztem, amit nagypapa halálának estéjén, azt a baljós előjelet, amit soha nem tudtam megindokolni, de kétségbe sem vontam (legalábbis tapasztalataim szerint, jóval pontosabbak és megbízhatóbbak, mint ezek a fránya MÁV-os járgányok… azért elég gáz a magyar közlekedés, ha már holmi szeszélyes megérzéseket igazabbnak látok). Idegesen körbe kémleltem, hirtelen minden járókelő baltás gyilkosnak tűnt, de senki konkrétat nem szúrtam ki.
Bosszúsan felsóhajtottam, ahhoz képest, hogy előző nap napos időt ígértek (na, még egy dolog, ami kevésbé megbízhatóbb, mint a hátborzongató álmaim és hasonlók, a meteorológusok), a térdig vizes nadrágom és a leforrázott hódhoz hasonlító frizurám nem erről árulkodik.
Táskámat a fejem fölé kapva rohantam a legközelebbi, némileg száraznak tűnő helyre, az aluljáróba. Itt általában hatalmas tömeg van, de most (naná, mikor máskor, mint mikor úgy érzem magam, mint egy beszari hörcsög egy rakat macska kereszttüzében) teljesen kihalt és kísértetiesen csendes volt. Egy másodperc alatt felmértem a terepet, de semmi gyanúsat nem találtam… aztán tovább rontva a magyar minőségellenőrzés hírnevét, az egyik lámpa villogni kezdett. Ezek sosem cserélnek égőt? Mi jöhet még? Nem elég, hogy Halloween van, a legbénább ünnep a világon, de még a világítás is hibádzik.
Egy árus sem volt már kint, a szokásos kínai bolt (ahol minden az original ár fele, magyarul az olyan csóróknak, mint én maga a mennyország) is eltűnt, mintha ott sem lett volna, csupán néhány csokoládés papír árulkodott arról, hogy igazaik voltak. Őszintén szólva, sosem óhajtottam ennyire megismerni ezt a helyet főleg nem éjszaka, teljesen egyedül (leszámítva a lehetséges, hogy csak fáradt agyam által kreált üldözőmet) az iPodom nélkül (hetekig kenyéren és vízen éltem, hogy összespóroljam rá a pénzt), full csendben. Életemben először örültem volna a veszekedő asszonyoknak, a részeges trógernek, aki mindig lesben áll a mozgólépcsőknél és „véletlenül” megfogja a fenekemet, a vak zongoristának és a néha már agyamra menő szórólaposoknak.
Kis híján felsikkantottam, a szemem sarkában, mintha egy árnyékot láttam volna elsuhanni, de mire odakaptam a fejem már semmi nem volt ott. Egy ember sem lehet ilyen gyors… biztos csak képzelődöm, lehet, hogy el kéne mennem orvoshoz (néhány barátom szerint mániákus depresszióban szenvedek, mire megmondtam nekik, hogy ilyen barátok mellett nem is csodálkoznék, de a mostani állapotomat tekintve, még az is lehet, hogy nekik volt igazuk)! Nyugi, nyugi, azt is túléltem, mikor beültem a Sanyi által vezetett kamionba (ha valaki ismeri, Sanyit az tudja, hogy ez felért egy öngyilkossági kísérlettel), ez ahhoz képest habcsók tejszínhabbal! De hiába próbáltam lehiggadni, a fejemben továbbra is egymást kergették a hátborzongatóbbnál hátborzongatóbb teóriák. Elmélkedésem alatt a lámpa végleg feladta az küzdelmet a működöséért, ami eléggé feltuningolta a tempómat, így nem hallottam mást csak a cipőm ütemes és egyre szaporább kopogását. Kopp, kopp, kopp, kopp. Magamban próbáltam felidézni azt az idegesítő gyerekdalt, amit anya mindig elalvás előtt énekelgetett, azon a ritka hamis hangján, de minden próbálkozásom kudarcot vallott. Aztán meghallottam. A vadállatias lihegést, ami egyre csak közeledett, és közeledett. A szívem őrjítő sebességgel vert. Bumm, BUMM, BA-DUMM… nem bírtam tovább. Fenébe a büszkeségemmel és az érett higgadtsággal, rohanni kezdtem, ahogy a lábam bírta, csak ki innen. Csak ez villogott az agyamban, mintegy vészjelzőként, haza kell jutnom, otthon biztonságban leszek. Az persze eszembe sem jutott, hogy ennek az izének nem okoz gondot velem együtt bejutni. A lépcsőkön majdnem a képemen landoltam, de az utolsó pillanatban visszaszereztem az egyensúlyomat és kutyával nem törődve kotortam ki a levegőre. A lépcsők tetejéről még visszanéztem, de ahogy számítottam rá semmit sem láttam, csak a kihalt aluljárót. Félig meddig megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt és relaxáció céljából megpróbálkoztam a csillagszámlálással. Nem volt jó ötlet. Az égen egy darab sem volt, az egész nagy feketeségként terült el fölöttem, egy hatalmas teliholddal a közepén. Nagyszerű. Erről azonnal eszembe jutottak, nagyanyám rigolyái, amikor még kicsi voltam, minden áldott teliholdkor ki kellett kísérnem a temetőbe tisztelegni az őseink előtt. Teljesen zakkantnak tartottam, de az éjszaka eseményeire visszagondolva, talán nem ő volt az őrült a családban. Megráztam magam és hideg elhatározottsággal vágtam neki a lakásomig hátralévő három utcának. Természetesen az első lefordulás után igencsak megfogyatkoztak az emberek, így megint szabad prédának éreztem magam. Nem kertelek, rettenetesen be voltam majrézva. Minden egyes nesz, hangos kiáltásnak, robbanásnak érződött, minden apró bogárban, oszlopban szörnyeket láttam, minden érzékszervem a kétszeresére erősödött. A dolgokat, amiket egyébként biztos nem veszek észre, most pontosan megfigyeltem. Bal, jobb, bal, jobb, bal. Csak koncentrálj a lépéseidre, csak a lépésekre. Bal, jobb, bal…
- Mrrr… - a levegő a tüdőmbe fagyott. Ne, ne, ne! Kérlek Istenem csak ezt ne! Minden karácsonykor elmentem a templomba, most nem teheted ezt velem! Nem lehet az, amire gondolok. Újból futásnak eredtem, magam mögé rúgva egy kukát hátha feltartja egy ideig, de persze nem jártam sok sikerrel, pár másodperc múlva újból hallottam a kiéhezett lihegést. Már csak pár méter és biztonságban leszek, ismételgettem magamban mantraként. A szívem zakatolásától már alig hallottam az ő és a saját zihálásomat. Rettegtem, hogy ő is megérzi és hallja majd milyen őrült tempóban ver. Hirtelen mozdulattal átvetettem magam, a szomszédom alacsony kerítésén, majd a másik oldalon ki, hátha ezzel összezavarom és sikerrel is jártam. A saját légzésemen kívül nem hallottam másét. Adrenalintól remegő lábakkal tántorogtam el a bejáratig és reszketeg kezekkel kerestem a kulcsomat. Bármelyik percben itt lehet. kétségbeesetten halásztam elő a kulcscsomót, amikor az kiesett a kezemből. A sírás határán állva, hajoltam le érte, hogy végre bejussak, de a testem képtelen volt abbahagyni a remegést.
- Hah…mrr…. - a legnagyobb félelmem igazolódott be.
- Neee – próbáltam elhajolni, de már késő volt, a fenevad rám vetette magát. A súlya neki csapott a falnak, majd zsákként lecsúsztam és rongybabaként terültem el a földön. Ő fölém hajolt és a leheletének bűze megcsapta az arcomat.
- Hajj, Buksi, hát már sosem szabadulok tőled?! Legközelebb biztos távolabbi menhelyre viszlek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése