Már szinte mindenki hazament
a temetőből, csak a mécsesek pislákoltak a sírokon. Könnyes szemmel néztem
körbe és feltápászkodtam a kis padról, hogy megmozgassam elgémberedett
végtagjaimat. Fogalmam sincs hány órát ülhettem a szüleim és a kishúgom sírja mellett,
csak azt vettem észre, hogy a fagyos hidegben teljesen elzsibbadt a lábam a
vastag csizma ellenére is. A kabátomat összehúztam amennyire csak lehetett és
úgy döntöttem ideje hazaindulni. Nagyiék már rég hazamentek, biztosan aggódnak
miattam. Nem szívesen hagytak magamra, annak ellenére sem, hogy a pszichológus
is megmondta, sikeresen kihevertem a tragédiát, elfogadtam a veszteséget és
képes vagyok túltenni magam a történteken és tovább élni szürke
mindennapjaimat. Magamnak is csak ezt hajtogattam, próbáltam elhitetni magammal
a pszichológus szavait.
A
temető kapuja mellett megpillantottam a buszbaleset áldozatainak emléktábláját.
Tavaly télen történt, majdnem egy éve, hogy a szüleim és egy kisteherautó
karamboloztak egy kisiskolásokat szállító busszal, a városból kivezető út,
kanyargós és télen meglehetősen csúszós lejtőjén. Senki sem élte túl. A
tragédia áldozatainak emléktáblát állítottak a veszélyes útszakaszhoz közeli
temetőben.
A márványtábla alatt
elhelyezett gyertyák fényénél éppen a neveket próbáltam elolvasni, amikor
mintha kuncogást hallottam volna a hátam mögül. Gyorsan megfordultam, de nem
láttam senkit. Szorosan becsuktam a szemem és arra gondoltam, hogy valószínűleg
ez már a téboly első jele. Mégis ki
kacarászna egy temetőben, ráadásul Mindenszentek napján? Megráztam a fejem,
mélyet sóhajtottam és határozott léptekkel megindultam a kapu felé. Semmi baj. Nem vagyok őrült –
mondogattam magamban, mint valami mantrát, de alig értem el a díszes,
kovácsoltvas kaput, mikor újból meghallottam a nevetést, most már sokkal
hangosabban és közelebbről. Ijedten megtorpantam, és amikor hátrafordultam,
legnagyobb meglepetésemre a hang gazdáját is felfedeztem.
Az egyik jókora sírkő mögül
egy répavörös hajú, szeplős kisfiú vigyorgott rám. Hatalmas szemeivel és kissé
elálló füleivel úgy festett, akár egy mesebeli manó. A síron lobogó gyertyák
lángja kísérteties árnyékokat rajzolt a kisfiú sápadt arcára, amitől furcsán
túlviláginak tűnt.
-
Nincs kedved játszani velünk? – kérdezte vékony hangon.
-
Kikkel? – kérdeztem vissza és alaposan körülnéztem a temetőben, de azt
már minden élő lélek elhagyta.
-
Gyere! – intett a fiúcska és futásnak eredt.
Hiába kiabáltam utána, hogy haza kéne mennie, vagy
hogy várjon meg, ő csak futott előttem a sírok között, fel a dombon. Én is loholtam
utána, ahogy csak tudtam, de nem bírtam utolérni. Végül a domb tetején állt
meg, ott ahol véget ér a temető és kezdődik az erdő. Errefelé már csak egy-két
elhagyatott, ősrégi sírhalom és kidőlt sírkő feküdt.
A
kisfiú csípőre tett kézzel és diadalmasan mosolyogva várt rám. Mikor végre
mellé értem, megfogta a kezem és az erdő felé húzott. Keze, ha lehet még az
enyémnél is hidegebb volt. Ahogy beléptünk a fák közé, hangfoszlányokat véltem
hallani. Gyerekek voltak. Sok-sok gyerek és egy ismerős dalocskát énekeltek,
közben fel-felkacagva.
Visszanéztem
a temetőre és a hideg futkosott a hátamon a sötétben imbolygó fények és a
gyereknevetés összhatására.
Annyira
koncentráltam arra, amit hallottam, hogy észre sem vettem, hogy a lábam elakadt
valamiben. Nagyot huppanva estem hasra.
-
Vigyázz! – sziszegte a kisfiú – Mindjárt ott vagyunk.
Segített feltápászkodni a sáros földről, de még így
sem tudtunk továbbhaladni. Az a valami, ami miatt elestem, még mindig a cipőmre
volt akadva. Miután lefeszegettem a lábfejemről, megpróbáltam kitapogatni, hogy
mi lehet az, majd amikor rájöttem, nagyot sikítva hajítottam el. Erre
abbamaradt az éneklés, az erdő elcsendesült, levél sem rezzent.
-
Miért kellett ekkorát sikítani? – kérdezte kis kísérőm szemrehányóan –
Csak egy koponya volt. Az erdőszéli sírokat gyakran kiássák a rókák. Nézz a
lábad elé! – utasított és nagyot sóhajtva tovább húzott maga után.
Egy darabig csendben lépdeltünk a zörgő avarban,
mígnem egy kis tisztásra értünk. A rét közepén egy szőke copfos kislány álldogált
a holdfényben és vidáman integetett felénk. Először nem akartam hinni a
szememnek, ahogy azonban közelebb mentem semmi kétségem nem maradt afelől, hogy
ki is áll előttem. Megfagyott a vér az ereimben. Lily volt az, a majdnem egy
éve halott húgom.
-
Angie! Úgy hiányoztál! – ölelt át olyan szorosan, hogy a lélegzetem is
elakadt.
Hogy fér ennyi
erő egy ilyen kis lányba? Óvatosan viszonoztam az ölelését, majd gyengéden eltoltam magamtól,
hogy jobban szemügyre vehessem. Pontosan úgy nézett ki, mint amikor utoljára
láttam. Azt leszámítva, hogy a bőre halálsápadt volt és jéghideg.
-
Lily – suttogtam lehajolva hozzá – Hogy lehetséges ez?
-
Majd idővel megérted – felelt az Aputól ezerszer hallott közhellyel –
Most játsszunk! – kiáltotta, mire még több gyerek bújt elő a fák közül.
Egy párat felismertem közülük. A buszbaleset
áldozatai voltak. Két tucat 9-10 éves kisgyerek. Újra rázendítettek az előbb
hallott gyerekdalra és ugrándozva körbe álltak. Lily és a vörös hajú fiú engem
is behúzott a körbe. Mindenki megfogta a mellette álló kezét és vidáman
énekelve ugráltunk körbe-körbe. A dal lényege és a gyerekek által legjobban
kedvelt része, az volt, amikor a végén mindenki hanyatt esett. Régebben én is
élveztem, de most már nem tudtam olyan önfeledten kacagva hemperegni a fűben,
mint a gyerekek.
Aztán
a dal újrakezdődött. Felálltunk, megfogtuk egymás kezét és ugráltunk tovább.
Körbe-körbe. Aztán újra. Esés, nevetés, ének, körbe-körbe… és újra. Nem tudtam
meddig játsszuk még ezt, de én már kezdtem a végkimerülés határához közeledni.
A gyerekeken nem látszott a fáradtság legapróbb jele sem. Ugyanolyan töretlen
lendülettel és lelkesedéssel ugráltak, mint órákkal ezelőtt. A hold már magasan
járt a sötét égbolton, talán nemsokára hajnalodik. Addig csak kibírom valahogy.
De
nem így történt. A ki tudja hány ezredik esés után nem bírtam többé
felkecmeregni. A földön fekve zihálva kapkodtam levegő után.
-
Mi a baj Angie? – hajolt fölém Lily aggódó arccal.
-
Nem bírom tovább – nyöszörögtem.
-
Bírnod kell! Csak még egy kicsit! – noszogatott és tőle szokatlan
erővel talpra rántott.
Olyan esdeklően nézett rám, hogy nem bírtam nemet
mondani neki. Talán soha többé nem láthatom. Játszok vele, ha belepusztulok is.
A
hányingerrel küszködve, remegő térdekkel ugráltam tovább, de az ének felénél a
távolba vesztek a hangok és forogni kezdett velem a világ. Újra a földön fekve
találtam magam, de ezúttal nem hallottam és nem éreztem többé semmit.
Éles
fényre ébredtem. Kinyitottam a szemem, de a nap pont a szemembe tűzött.
Elfordítottam a fejem és ekkor észrevettem, hogy még mindig a tisztáson
fekszem, de az egész erdő valahogy másnak tűnt. A fehér fény mindent áthatott,
a fák törzse csak göcsörtös, fekete oszlopoknak tűnt. A gyerekeknek nyoma sem
volt. Energia és melegség járta át a tagjaimat, a tegnap este csak múló
lidércnyomásnak tűnt.
Ekkor
a fák között három alak fekete sziluettjét pillantottam meg. A húgom volt az és
a szüleim. Megmagyarázhatatlan biztonságérzet és jókedv kerített hatalmába.
Tudtam, hogy most már minden rendben lesz. Elindultam feléjük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése