Ahogy Marley a konyhába lépett egyből elfelejtette, miért is jött ide. Körülnézett, és a szeme megakadt az asztalon lévő konyhakésen. A Hang a fejében ismét megszólalt.
- Nézd mily tüneményes. Simogasd meg! - Utasította a Hang. Férfi hang volt, mély és markáns. Marley csöppnyi örömöt érzett, hogy a Hang most egyszerre csak egy valamit mondott. Az őrületbe kergette, mikor egyszerre több dolgot is suttogott a fejében. Az asztalhoz ment, kezébe vette a kést, és végig simította a fém lapos felületét. Látta benne a tükörképét, amitől ingerült lett.
- Ne csak e módon simogasd! Így nem érzi, hogy menyire szereted!
Marley maga felé fordította a kést és elkezdte végighúzni jobb mutató ujját az élén. Azonnal elkapta a kezét, mikor megérezte a fájdalmat.
- Nem fáj, folytasd, Gyöngyöm! - Mondta a Hang izgatottan. Marley tovább húzta az ujját. A vére kibuggyant az ujjából. A Hang felnyögött.
- Ízleld meg! - Parancsolta a hang. Marley engedelmesen a szájához emelte a kést és végig nyalta a véres, lapos felületet. A fémes íztől eltorzult az arca. A kést az asztalra dobta, és futva menekült a szobájába. Meg-megbotlott a lépcsőn, közben a Hang dühösen ócsárolta.
- Hogy merészelted, balga?! Hogy merészelted ezt tenni véle?! Eldobtad! Eltaszítottad az egyetlent, ki szeretett! Más nem szeret, csak Ő! És te eldobtad, hogy kicsorbuljon!
Marley olyan erővel csapta be a szobája ajtaját, hogy beleremegtek a falak.
- Senki sem szeret! Senki sem szeret! Senki sem szeret! - Kántálta a Hang. - Csak én.
- Én pedig utállak! UTÁLLAK! Szállj ki a fejemből! - Üvöltötte Marley. - TAKARODJ A FEJEMBŐL!
A Hang most érthetetlenül és hangosan ordibált. Elérte, hogy Marley visítva verje a fejét az ajtóhoz kínjában. Egészen addig, míg el nem veszítette az eszméletét, és össze nem rogyott.
Marley véres hajjal és hasogató fejfájással ébredt az ágya puha párnái között. Kába volt, és nem emlékezett semmire. Nem mondhatni szerencsének, de volt, aki emlékeztesse. A Hang ismét felbukkant.
- Jó reggelt Csipkerózsika. - Szólt a Hang unottan.
- Mi történt?
- Az elméd elködösült, és eldobtad a késed, majd rájőve miféle szörnyűséget tettél, a fejedet az ajtóhoz verted. - Magyarázta a Hang.
- Ha te mondod. - Felelte belegyezően Marley. A faliórára pillantott, és látta, hogy estefelé jár. A fürdőszobába botorkált. Ahogy vette volna le a pólóját megakadt a szeme a véres mutatóujján.
- Hogyan? - Kérdezte meglepetten. - Elvágtam volna?
- Elvágni? De hisz nincs az ujjadon semmi, Gyöngyöm. Sértetlen.
Marley ökölbe zárta az ujjait majd széttárta. A Hangnak igaza volt, nem látott semmit az ujján. Sértetlen volt. Lassan tovább vetkőzött, míg a feje lüktetni nem kezdett. Hosszú, festett vörös hajába túrt. Vér tapadt a hajszálaira.
Hosszú ideig ázott a kádban, a holnapi napjáról társalogva magával. Volt, hogy megijedt, többször úgy tűnt: vérben fürdik, nem vízben.
Az éjjel a gyermekkori emlékeit látta maga előtt: a szülei úgy kiabáltak, marták egymást, ahogy az őt kínzó Hang is teszi vele.
Marley reggel nehezen ébredt. A szeme folyton leragadt, az ágya húzta visszafelé. Nagy nehezen kikászálódott az ágyából. Nagyot nyújtózott, majd az ablakhoz ment, hogy fényt engedjen a sötét szobába. Ahogy felrántotta a redőnyt, a szemeit önkéntelenül is becsukta. Mikor kinyitotta, a fény bántotta a szemét, de nem ez volt a legnagyobb baja. Ijedtében hátra ugrott, bele az ágyba, mikor megpillantotta az ablak előtt csüngő testet. A véráztatta, megcsonkított - vélhetően férfi - test enyhe kilengéssel jobbra-balra himbálódzott. Lábai nem voltak, csak apró csonkok maradtak meg a combjából. A szája helyén természetellenes mosoly húzódott. Valaki tovább vágta a ajkai végét, át az arcán, csak hogy állandó, véres vigyort fessen rá. A kikandikáló szuvas, élesre hegyezett fogairól vér csöpögött.
Marley szíve a tokában dobogott. Nem hitt a szemének. Csak bámulta a lengő testet, míg egyszer az, egyetlen határozott mozdulattal az ablaküvegbe vágta az öklét. Az üveg hangos csörömpöléssel hullott millió darabra, beterítve a padlót. A férfi két kezével, és a lába helyén lévő csonkokkal kiverte a maradék üveget is, majd behajolt az ablakon. Kinyitotta vérben forgó szemeit.
- Szia Marley! Remélem jól aludtál! - Mondta a férfi vádlón. A hangja rettentő furcsa volt. Ahogy beszélt Marley észrevette, hogy a torkát egy vágás szelte ketté. Beszéd közben a seb cuppogott, nyílt és zárt, apró vércseppeket permetezve a levegőbe. Marley hirtelen valami másra is felfigyelt. Rovarok. Az ízeltlábúak hármasával másztak ki a férfi szájából. A gyomra felfordult a bűztől, ami megcsapta az orrát.
Marley apró gombócba húzta össze magát a földön, könnyei a kezére hulltak, viszont arra nem emlékezett, mikor kezdett sírni. Magát kezdte ringatni.
- Neked is jó reggelt, Marley! - Szólalt meg a Hang a fejében. - Értékelném, ha nem visítanál, mint egy fába szorult féreg! Korán van még az efféle zsivajhoz. Igazából, minden nemű zsivajhoz.
Marley nem felelt, csak tovább ringatta magát.
- Nyisd ki a szemed, Marley!- Parancsolt rá a Hang. - Nincs ott semmit.
Marley fején átfutott a gondolat, hogy megteszi, amit a Hang kért tőle, de túlzottan félt. Nem akart az ablakában csüngő férfira gondolni. Újból látni meg végképp nem.
- Nincs ott semmi! Megint képzelődsz, Gyöngyöm! - Mondta a Hang. Rövid szünetet tartott, majd folytatta. - Úgysem gubbaszthatsz így örökké. Ha még mindig ott van a test, fel kell állnod, ki kell hívnod a rendőrséget, és egy orvost, és még sorolhatnám, de nem kell. Okos kislány vagy te. Mostanra már biztos megértetted, hogy nem csinálhatod ezt tovább. Emeled fel a fejed és nézd meg, igazam van-e!
Marley hamarabb rávette magát, mint gondolta. Ahogy felpillantott, nem látott mást az ablakon átnézve, csak az utcát. A test nem volt ott. Az ablaküveg pedig sértetlen volt. Marley rémülete nem akart szűnni, a megkönnyebbülés nem segített rajta. A szíve még mindig hevesen vert. Érezte, hogy nehezen vesz levegőt. Hányingere volt.
Képtelen volt megnyugodni. Egyszerűen csak lehunyta a szemét, és már ott sem volt.
Este kilenc. Ennyit mutatott az óra, mikor Marley felébredt. Egy gombócban aludt a nappali kanapéján. Aggasztotta, hogy ennyit aludt. Ez határozottan nem volt normális. Átaludta az éjszakát, és a nappalt is?
- Mi vagyok én, egy csecsemő? - Tette fel magának a kérdést. Szerencsére senki sem ugrott elő a választ ordítva.
Marley a konyhába ment, hogy csillapítsa a kínzó éhségét. Nem is tudta, mikor evett utoljára. A hűtő láttán azonban meghűlt benne a vér.
"Ne felejts el jó éjt puszit adni NEKI!" - Díszelgett a felirat a hűtőn. Két dolog teljesen egyértelmű volt. Vérrel, valamint Marley kézírásával volt írva.
- Mégis kinek?! - Bukott ki az első gondolat Marley száján.
- Ericnek. - Mondta a Hang.
Marley értetlenül meredt maga elé. Eric. Melegséggel töltötte el, ha a névre gondolt.
- Emlékezz, Marley! - Mondta a Hang. Nem kérlelte inkább parancsolta. - Menj a szobádba!
Marley kikapott egy almát a hűből. Aggodalommal és kíváncsisággal telve vágtatott fel a szobába, miközben elmajszolta az almát. Benyitva valami szokatlanra számított, azonban minden teljesen normális volt.
- És most? - Tette fel a kérdést, a Hangtól várva a feleletet.
- Az éjjeliszekrényen, Gyöngyöm.
Marley az említett bútordarabra pillantott. Lámpa, ébresztő óra, papírzsebkendő-halom és egy törött képkeret, valamint a hozzá tartozó, széttépázott kép hevert rajta. A szeme felcsillant a halomba rendezett papírfecnik láttán. Kétség kívül az lesz az. - A mondandóját most sikerült a fejében tartania.
A képkeretet valaki kettőbe törte. Az üvegek kisebb-nagyobb szilánkokban hevertek, valakinek a vérével rászáradva. A darabokra tépett kép cafatjai gondosan elrendezett oszlopban pihentek egymáson. Marley felmarkolta a kupacot, és a padlón kezdte összerakni. Két alak. Ezt egyből felfedezte az összevissza rendezett darabokból is. A szeme megakadt egy fecnin. A saját szürke szeme nézett vissza rá. Megborzongott a kép emléke híján. Nem emlékszik erre. Mikor készült? Mikor terült el az arcán ez az őszinte mosoly?
Nagy sokára összerakódott a kép. Marley és egy férfi - feltehetőleg Eric - egy kávézóban ültek, mosollyal az arcukon ölelték át egymást. Marley a képre meredt. Az igen jóképű férfit bámulta. Tudta, hogy ismeri. Érezte. Ismerte a borzos, fekete haját, a zöld szemét, hangsúlyos járomcsontját, napbarnított bőrét és vékony ajkát. Minden porcikája arról árulkodott, hogy ismeri.
Az emlékek lassan bukkantak elő. Ahogy Marley a padlón ücsörgött, és a képet szuggerálta egyre több mindenre jött rá. Mozdulatok. Emlékezett Eric - még ízlelgette a nevet - sziluettjére, a pontos, mindennapi kinézetére. Még a hangjára is. Arra a mélyen duruzsoló hangra. Emlékezett a kezére,- hogy milyen a sajátjába venni, a mellkasára,- hogy milyen átölelni, az ajkaira,- hogy milyen megcsókolni.
- Megcsókolni?! - kiáltott fel Marley. Azt vette észre, hogy magát öleli és ringatja. Emlékezett millió csókra, amit adott és kapott. Emlékezett Eric-re. A férfira, akibe fülig szerelmes volt. A férfira, aki megkérte a kezét. A férfira, akiről nem tudta hol van most.
Marley kétségbe esetten kutakodott a visszanyert emlékek százai között.
- Mikor láttam utoljára Eric-et? És ha már itt tartunk, hányadika, és milyen nap van ma? Hol vagyok? - Gondolkodott hangosan.
- Nem számít, Gyöngyöm. - Mondta a Hang közömbösen.
- Miért nem? - Kérdezte Marley.
- Rég nem jártál a temetőben. Pedig illene hébe-hóba vinni pár szál friss virágot, kisasszony!
- Nagyiéknak? Majd holnap. Mégis mi köze ennek Eric-hez?
- Az, hogy ott nyugszik. És te történetesen még egyszer sem jártál ott! Szégyelld magát! - Marley hallotta, amit a Hang mondott, de nem értette. Nem hitte.
- Hazudsz! - Kiáltotta. - Ő nem halt meg! Él!
- Hát nem emlékszel?
- Nincs mire. Kizárt dolog, hogy Eric halott legyen! - Karjait összefonta a mellkasa előtt. Tudta, hogy igaza van.
- Mikor láttad utoljára? Nem emlékszel, igaz? És azt tudod-e, én mióta vagyok itt? - Vonta kérdőre a Hang.
Marley a fejét fogta, erősen gondolkozott.
- Segítek, Gyöngyöm. - Mondta a Hang lágyan. - Emlékszel arra, mikor két rendőrt találtál a küszöbödön, akik közölték veled, hogy Eric autóbalesetet szenvedett?
-NEM! - Üvöltötte Marley. Sírni kezdett. Pontosan emlékezett mindenre. Amint elmagyarázták a rendőrök, mi történt, hitetlenkedni, majd sírni kezdett. De hogy ez után mi következett, arról fogalma sem volt.
- A temetés? - hüppögte.
- Nem mentél el. - Felelte a Hang. Marley erre összébb húzta magát, és szorosan ölelte a térdeit. Keservesen sírt. Pár pillanat múlva azonban felpattant, és a bejárati ajtó felé kezdett rohanni.
- Hová készülsz? - Hőkölt fel a Hang.
- Hozzá! - Zokogta Marley. Cipőt húzott, és a pólójába törölte a könnyeit.
- Te az eszed is elvesztetted!
- Ugyan, még csak az kéne. - Mondta Marley szarkasztikusan. Kitrappolt a házból, és a temető felé vette az irányt - futva.
Hogy miért fordult vissza? Nem tudta rá a választ, csak visszarohant a házba. Nem tudta mit csinál, abban se volt biztos, hogy vissza akar-e menni a házba. Mégis megtette. Úgy érezte nem tehet mást. Olyan késztetés vonszolta vissza, ami felért egy testre ható ingerrel. Mire feleszmélt mit csinál, már tetőtől talpig földes volt. Fájt a tenyere az ásástól, egy tucat vízhólyag már meg is jelent a kezén.
- Mit csinálok itt? - Körülnézett. A válláig állt a földben. Egész pontosan egy sírgödörben. A temetőben. A kezében azt az ásót szorongatta, amit a lakásának előző tulajdonosa hagyott ott. A pincében volt. Eddig. Még soha, egy újjal sem nyúlt hozzá. Egészen eddig. Megnézte a sírkövet, ami fölé magasodott.
Eric Sullivan
A név nem lepte meg. Az a tény viszont, hogy kiásta a vőlegénye sírját annál inkább.
- Itt vagy? Hang? ? - Suttogta.
- Áss, tovább. - Mondta a Hang. Más volt. Frusztrált.
- Minden rendben? Furcsa vagy.
- Pe-persze. Minden. Rendben lesz. Csak. Áss tovább!
Marley - mint mindig - most is engedelmeskedett. Egyet mozdított az ásón, és már hallotta is a fém koppanását a fán.
- Tökéletes. - Mondta a Hang olyan izgatottan akár egy kisgyerek. - Nyisd fel! - Parancsolta most már férfiasan. Marley engedelmesen eltávolította a maradék földet, majd a koporsó mellé térdelt. Zár volt rajta.
- Fogd az ásót, és verd szét! - Sürgette a Hang. Marley nem tudta miért, de engedelmeskedett. Sokáig szenvedett a zárral, mire az megadta magát. Lassan, félve fogta meg a koporsó fedelét. A keze remegett, a fejében kismillió gondolat cikázott. Félt. Iszonyatosan félt. Idegölő lassúsággal elemelte fel a fedelet, ami nyikorgott és akadozott a maradék föld miatt. Eric rezdüléstelen arcára számított. Olyan látványt képzelt maga elé, mi szerint Eric pont úgy fog festeni mintha aludna. Azonban méregzöld anyaggal párnázott, üres fekhely látványa fogadta. Nem hitt a szemének.
- Hol van? - Kérdezte elcsukló hangon. - Hang? Hol van?
- Temesd vissza gyorsan. - Mondta a Hang diszkréten. - Hazamegyünk. Az a kellemetlen nőszemély megelőzött minket. Átvert.
Marley értetlenül bámult maga elé.
- De miért? Milyen nőszemély? Magyarázd el!
- Nem! Nincs apelláta. Ásd vissza, így nem maradhat.
Marley engedelmesen, egy örökkévalóságnak megfelelő időt töltött a sír rendbe tételével. Időközben a Hang elmondta, hogy kocsival jött, és van lapát is, ami valamelyest megkönnyítette a dolgot. Marley fáradtan pattant be a volán mögé. Minden, amit érzett tompa volt. Úgy érezte, a valóság és a képzelet között lebeg. Nem érdekelte semmi. Ön- és közveszélyes volt, ahogy hazafelé hajtott. Szerencsére alig voltak az utakon.
A szerszámokat a kocsiban hagyta, unottan vonszolta be a házba a mocskos testét. A fürdőszoba felé vette az irányt.
- Menj le a pincébe, Marley! - Kérte a Hang. Most olyan volt, mint szokott lenni. Eltűnt a frusztráltság és a gyermekei izgatottság. A jó modora is visszatért.
- Miért? - Kérdezte Marley, miközben elindult a pinceajtó felé.
- Majd meglátod, Gyöngyöm. - Felelte a Hang semmit mondón.
Marley dudorászva ballagott le. Nem tudta mit, de dúdolt. A világítás - egy csupasz villanykörte - halványan világított, néha pislogott. Látszott, hogy nem bírja már sokáig. Marley a szemével végig pásztázta a rengeteg ócska holmit. Sikoltott, majd a szája elé kapta a kezét, mikor meglátta az egyik oszlop tövében heverő matracot. Eric halott teste feküdt rajta. A koponyája szét volt nyílva. Kezeinél fogva volt az oszlophoz kötözve, ruhát alig viselt.
- Hogyan? - Dünnyögte. A látását elhomályosították a könnyek, az egész teste remegett.
- Ide hozta az a nőszemély! - Mondta a Hang.
- Milyen nőszemély?
- Az, aki folyamatosan kitúr minket innen!
- Honnan? - Marley remegett akár a nyárfalevél. Szédült. Nem! A falak mozogtak. Lassú, érzéki táncba kezdtek. Hullámoztak. Majd hirtelen mind olyan egyenes lett, mintha karót nyeltek volna. Közeledni kezdtek. Hangtalanul kerültek egyre közelebb és közelebb Marley-hoz. Össze fognak nyomni!
-A testünkből. A fejünkből. Egy igazi őrült hisztérika. - Magyarázta a Hang hevesen. - Egy szempillantás alatt képes kitúrni minket. Megkaparintja a testünket, és az alatt olyan dolgokat tesz, amikre nem emlékszel. Te nem tudsz rólad, de ő ismer téged. Cassie-nek hívatja magát. Teljesen más személyiség, mint te. Mégis itt lakik bennünk. Egészen idáig nem engedte elmondani sem. - A Hang szünetet tartott. - Érzem, hogy közeledik. Hallom a nevetését. Azt az örült nevetését. Alig várja, hogy elfoglalhassa a testünket! Marley, ne engedd! Erősnek kell lenned. Mindkettőnkért. - a könnyek kitörtek Marley-ból. Nem volt azonban biztos, hogy azok az ő könnyei voltak. A Hang elcsuklott, szipogott, mint aki sír. Lehet, hogy ezek az Övéi? - Gondolta Marley miközben letörölt egyet. A Hang folytatta: - Szeretlek Marley, ne hagyd, hogy ezt tegye. Kérlek, légy erős!
Marley hallotta a Hangot. De nem értette. Érezte, ahogy kicsúszik a lába alól a talaj, és elveszti az irányítást. Eltűnt. Már nem volt ott.
Egy pillanat múlva abbahagyta a sírást. Letörölte a könnyeit, és kacéran kezdett mosolyogni. Nevetett. Boldogan és buján.
- Megjöttem Szívem! Hiányoztam? - Kérdezte, majd lassan az oszlophoz kötözött testhez sétált, és elkezdte lehámozni róla a maradék ruhát is.
- Nézd mily tüneményes. Simogasd meg! - Utasította a Hang. Férfi hang volt, mély és markáns. Marley csöppnyi örömöt érzett, hogy a Hang most egyszerre csak egy valamit mondott. Az őrületbe kergette, mikor egyszerre több dolgot is suttogott a fejében. Az asztalhoz ment, kezébe vette a kést, és végig simította a fém lapos felületét. Látta benne a tükörképét, amitől ingerült lett.
- Ne csak e módon simogasd! Így nem érzi, hogy menyire szereted!
Marley maga felé fordította a kést és elkezdte végighúzni jobb mutató ujját az élén. Azonnal elkapta a kezét, mikor megérezte a fájdalmat.
- Nem fáj, folytasd, Gyöngyöm! - Mondta a Hang izgatottan. Marley tovább húzta az ujját. A vére kibuggyant az ujjából. A Hang felnyögött.
- Ízleld meg! - Parancsolta a hang. Marley engedelmesen a szájához emelte a kést és végig nyalta a véres, lapos felületet. A fémes íztől eltorzult az arca. A kést az asztalra dobta, és futva menekült a szobájába. Meg-megbotlott a lépcsőn, közben a Hang dühösen ócsárolta.
- Hogy merészelted, balga?! Hogy merészelted ezt tenni véle?! Eldobtad! Eltaszítottad az egyetlent, ki szeretett! Más nem szeret, csak Ő! És te eldobtad, hogy kicsorbuljon!
Marley olyan erővel csapta be a szobája ajtaját, hogy beleremegtek a falak.
- Senki sem szeret! Senki sem szeret! Senki sem szeret! - Kántálta a Hang. - Csak én.
- Én pedig utállak! UTÁLLAK! Szállj ki a fejemből! - Üvöltötte Marley. - TAKARODJ A FEJEMBŐL!
A Hang most érthetetlenül és hangosan ordibált. Elérte, hogy Marley visítva verje a fejét az ajtóhoz kínjában. Egészen addig, míg el nem veszítette az eszméletét, és össze nem rogyott.
Marley véres hajjal és hasogató fejfájással ébredt az ágya puha párnái között. Kába volt, és nem emlékezett semmire. Nem mondhatni szerencsének, de volt, aki emlékeztesse. A Hang ismét felbukkant.
- Jó reggelt Csipkerózsika. - Szólt a Hang unottan.
- Mi történt?
- Az elméd elködösült, és eldobtad a késed, majd rájőve miféle szörnyűséget tettél, a fejedet az ajtóhoz verted. - Magyarázta a Hang.
- Ha te mondod. - Felelte belegyezően Marley. A faliórára pillantott, és látta, hogy estefelé jár. A fürdőszobába botorkált. Ahogy vette volna le a pólóját megakadt a szeme a véres mutatóujján.
- Hogyan? - Kérdezte meglepetten. - Elvágtam volna?
- Elvágni? De hisz nincs az ujjadon semmi, Gyöngyöm. Sértetlen.
Marley ökölbe zárta az ujjait majd széttárta. A Hangnak igaza volt, nem látott semmit az ujján. Sértetlen volt. Lassan tovább vetkőzött, míg a feje lüktetni nem kezdett. Hosszú, festett vörös hajába túrt. Vér tapadt a hajszálaira.
Hosszú ideig ázott a kádban, a holnapi napjáról társalogva magával. Volt, hogy megijedt, többször úgy tűnt: vérben fürdik, nem vízben.
Az éjjel a gyermekkori emlékeit látta maga előtt: a szülei úgy kiabáltak, marták egymást, ahogy az őt kínzó Hang is teszi vele.
Marley reggel nehezen ébredt. A szeme folyton leragadt, az ágya húzta visszafelé. Nagy nehezen kikászálódott az ágyából. Nagyot nyújtózott, majd az ablakhoz ment, hogy fényt engedjen a sötét szobába. Ahogy felrántotta a redőnyt, a szemeit önkéntelenül is becsukta. Mikor kinyitotta, a fény bántotta a szemét, de nem ez volt a legnagyobb baja. Ijedtében hátra ugrott, bele az ágyba, mikor megpillantotta az ablak előtt csüngő testet. A véráztatta, megcsonkított - vélhetően férfi - test enyhe kilengéssel jobbra-balra himbálódzott. Lábai nem voltak, csak apró csonkok maradtak meg a combjából. A szája helyén természetellenes mosoly húzódott. Valaki tovább vágta a ajkai végét, át az arcán, csak hogy állandó, véres vigyort fessen rá. A kikandikáló szuvas, élesre hegyezett fogairól vér csöpögött.
Marley szíve a tokában dobogott. Nem hitt a szemének. Csak bámulta a lengő testet, míg egyszer az, egyetlen határozott mozdulattal az ablaküvegbe vágta az öklét. Az üveg hangos csörömpöléssel hullott millió darabra, beterítve a padlót. A férfi két kezével, és a lába helyén lévő csonkokkal kiverte a maradék üveget is, majd behajolt az ablakon. Kinyitotta vérben forgó szemeit.
- Szia Marley! Remélem jól aludtál! - Mondta a férfi vádlón. A hangja rettentő furcsa volt. Ahogy beszélt Marley észrevette, hogy a torkát egy vágás szelte ketté. Beszéd közben a seb cuppogott, nyílt és zárt, apró vércseppeket permetezve a levegőbe. Marley hirtelen valami másra is felfigyelt. Rovarok. Az ízeltlábúak hármasával másztak ki a férfi szájából. A gyomra felfordult a bűztől, ami megcsapta az orrát.
Marley apró gombócba húzta össze magát a földön, könnyei a kezére hulltak, viszont arra nem emlékezett, mikor kezdett sírni. Magát kezdte ringatni.
- Neked is jó reggelt, Marley! - Szólalt meg a Hang a fejében. - Értékelném, ha nem visítanál, mint egy fába szorult féreg! Korán van még az efféle zsivajhoz. Igazából, minden nemű zsivajhoz.
Marley nem felelt, csak tovább ringatta magát.
- Nyisd ki a szemed, Marley!- Parancsolt rá a Hang. - Nincs ott semmit.
Marley fején átfutott a gondolat, hogy megteszi, amit a Hang kért tőle, de túlzottan félt. Nem akart az ablakában csüngő férfira gondolni. Újból látni meg végképp nem.
- Nincs ott semmi! Megint képzelődsz, Gyöngyöm! - Mondta a Hang. Rövid szünetet tartott, majd folytatta. - Úgysem gubbaszthatsz így örökké. Ha még mindig ott van a test, fel kell állnod, ki kell hívnod a rendőrséget, és egy orvost, és még sorolhatnám, de nem kell. Okos kislány vagy te. Mostanra már biztos megértetted, hogy nem csinálhatod ezt tovább. Emeled fel a fejed és nézd meg, igazam van-e!
Marley hamarabb rávette magát, mint gondolta. Ahogy felpillantott, nem látott mást az ablakon átnézve, csak az utcát. A test nem volt ott. Az ablaküveg pedig sértetlen volt. Marley rémülete nem akart szűnni, a megkönnyebbülés nem segített rajta. A szíve még mindig hevesen vert. Érezte, hogy nehezen vesz levegőt. Hányingere volt.
Képtelen volt megnyugodni. Egyszerűen csak lehunyta a szemét, és már ott sem volt.
Este kilenc. Ennyit mutatott az óra, mikor Marley felébredt. Egy gombócban aludt a nappali kanapéján. Aggasztotta, hogy ennyit aludt. Ez határozottan nem volt normális. Átaludta az éjszakát, és a nappalt is?
- Mi vagyok én, egy csecsemő? - Tette fel magának a kérdést. Szerencsére senki sem ugrott elő a választ ordítva.
Marley a konyhába ment, hogy csillapítsa a kínzó éhségét. Nem is tudta, mikor evett utoljára. A hűtő láttán azonban meghűlt benne a vér.
"Ne felejts el jó éjt puszit adni NEKI!" - Díszelgett a felirat a hűtőn. Két dolog teljesen egyértelmű volt. Vérrel, valamint Marley kézírásával volt írva.
- Mégis kinek?! - Bukott ki az első gondolat Marley száján.
- Ericnek. - Mondta a Hang.
Marley értetlenül meredt maga elé. Eric. Melegséggel töltötte el, ha a névre gondolt.
- Emlékezz, Marley! - Mondta a Hang. Nem kérlelte inkább parancsolta. - Menj a szobádba!
Marley kikapott egy almát a hűből. Aggodalommal és kíváncsisággal telve vágtatott fel a szobába, miközben elmajszolta az almát. Benyitva valami szokatlanra számított, azonban minden teljesen normális volt.
- És most? - Tette fel a kérdést, a Hangtól várva a feleletet.
- Az éjjeliszekrényen, Gyöngyöm.
Marley az említett bútordarabra pillantott. Lámpa, ébresztő óra, papírzsebkendő-halom és egy törött képkeret, valamint a hozzá tartozó, széttépázott kép hevert rajta. A szeme felcsillant a halomba rendezett papírfecnik láttán. Kétség kívül az lesz az. - A mondandóját most sikerült a fejében tartania.
A képkeretet valaki kettőbe törte. Az üvegek kisebb-nagyobb szilánkokban hevertek, valakinek a vérével rászáradva. A darabokra tépett kép cafatjai gondosan elrendezett oszlopban pihentek egymáson. Marley felmarkolta a kupacot, és a padlón kezdte összerakni. Két alak. Ezt egyből felfedezte az összevissza rendezett darabokból is. A szeme megakadt egy fecnin. A saját szürke szeme nézett vissza rá. Megborzongott a kép emléke híján. Nem emlékszik erre. Mikor készült? Mikor terült el az arcán ez az őszinte mosoly?
Nagy sokára összerakódott a kép. Marley és egy férfi - feltehetőleg Eric - egy kávézóban ültek, mosollyal az arcukon ölelték át egymást. Marley a képre meredt. Az igen jóképű férfit bámulta. Tudta, hogy ismeri. Érezte. Ismerte a borzos, fekete haját, a zöld szemét, hangsúlyos járomcsontját, napbarnított bőrét és vékony ajkát. Minden porcikája arról árulkodott, hogy ismeri.
Az emlékek lassan bukkantak elő. Ahogy Marley a padlón ücsörgött, és a képet szuggerálta egyre több mindenre jött rá. Mozdulatok. Emlékezett Eric - még ízlelgette a nevet - sziluettjére, a pontos, mindennapi kinézetére. Még a hangjára is. Arra a mélyen duruzsoló hangra. Emlékezett a kezére,- hogy milyen a sajátjába venni, a mellkasára,- hogy milyen átölelni, az ajkaira,- hogy milyen megcsókolni.
- Megcsókolni?! - kiáltott fel Marley. Azt vette észre, hogy magát öleli és ringatja. Emlékezett millió csókra, amit adott és kapott. Emlékezett Eric-re. A férfira, akibe fülig szerelmes volt. A férfira, aki megkérte a kezét. A férfira, akiről nem tudta hol van most.
Marley kétségbe esetten kutakodott a visszanyert emlékek százai között.
- Mikor láttam utoljára Eric-et? És ha már itt tartunk, hányadika, és milyen nap van ma? Hol vagyok? - Gondolkodott hangosan.
- Nem számít, Gyöngyöm. - Mondta a Hang közömbösen.
- Miért nem? - Kérdezte Marley.
- Rég nem jártál a temetőben. Pedig illene hébe-hóba vinni pár szál friss virágot, kisasszony!
- Nagyiéknak? Majd holnap. Mégis mi köze ennek Eric-hez?
- Az, hogy ott nyugszik. És te történetesen még egyszer sem jártál ott! Szégyelld magát! - Marley hallotta, amit a Hang mondott, de nem értette. Nem hitte.
- Hazudsz! - Kiáltotta. - Ő nem halt meg! Él!
- Hát nem emlékszel?
- Nincs mire. Kizárt dolog, hogy Eric halott legyen! - Karjait összefonta a mellkasa előtt. Tudta, hogy igaza van.
- Mikor láttad utoljára? Nem emlékszel, igaz? És azt tudod-e, én mióta vagyok itt? - Vonta kérdőre a Hang.
Marley a fejét fogta, erősen gondolkozott.
- Segítek, Gyöngyöm. - Mondta a Hang lágyan. - Emlékszel arra, mikor két rendőrt találtál a küszöbödön, akik közölték veled, hogy Eric autóbalesetet szenvedett?
-NEM! - Üvöltötte Marley. Sírni kezdett. Pontosan emlékezett mindenre. Amint elmagyarázták a rendőrök, mi történt, hitetlenkedni, majd sírni kezdett. De hogy ez után mi következett, arról fogalma sem volt.
- A temetés? - hüppögte.
- Nem mentél el. - Felelte a Hang. Marley erre összébb húzta magát, és szorosan ölelte a térdeit. Keservesen sírt. Pár pillanat múlva azonban felpattant, és a bejárati ajtó felé kezdett rohanni.
- Hová készülsz? - Hőkölt fel a Hang.
- Hozzá! - Zokogta Marley. Cipőt húzott, és a pólójába törölte a könnyeit.
- Te az eszed is elvesztetted!
- Ugyan, még csak az kéne. - Mondta Marley szarkasztikusan. Kitrappolt a házból, és a temető felé vette az irányt - futva.
Hogy miért fordult vissza? Nem tudta rá a választ, csak visszarohant a házba. Nem tudta mit csinál, abban se volt biztos, hogy vissza akar-e menni a házba. Mégis megtette. Úgy érezte nem tehet mást. Olyan késztetés vonszolta vissza, ami felért egy testre ható ingerrel. Mire feleszmélt mit csinál, már tetőtől talpig földes volt. Fájt a tenyere az ásástól, egy tucat vízhólyag már meg is jelent a kezén.
- Mit csinálok itt? - Körülnézett. A válláig állt a földben. Egész pontosan egy sírgödörben. A temetőben. A kezében azt az ásót szorongatta, amit a lakásának előző tulajdonosa hagyott ott. A pincében volt. Eddig. Még soha, egy újjal sem nyúlt hozzá. Egészen eddig. Megnézte a sírkövet, ami fölé magasodott.
Eric Sullivan
A név nem lepte meg. Az a tény viszont, hogy kiásta a vőlegénye sírját annál inkább.
- Itt vagy? Hang? ? - Suttogta.
- Áss, tovább. - Mondta a Hang. Más volt. Frusztrált.
- Minden rendben? Furcsa vagy.
- Pe-persze. Minden. Rendben lesz. Csak. Áss tovább!
Marley - mint mindig - most is engedelmeskedett. Egyet mozdított az ásón, és már hallotta is a fém koppanását a fán.
- Tökéletes. - Mondta a Hang olyan izgatottan akár egy kisgyerek. - Nyisd fel! - Parancsolta most már férfiasan. Marley engedelmesen eltávolította a maradék földet, majd a koporsó mellé térdelt. Zár volt rajta.
- Fogd az ásót, és verd szét! - Sürgette a Hang. Marley nem tudta miért, de engedelmeskedett. Sokáig szenvedett a zárral, mire az megadta magát. Lassan, félve fogta meg a koporsó fedelét. A keze remegett, a fejében kismillió gondolat cikázott. Félt. Iszonyatosan félt. Idegölő lassúsággal elemelte fel a fedelet, ami nyikorgott és akadozott a maradék föld miatt. Eric rezdüléstelen arcára számított. Olyan látványt képzelt maga elé, mi szerint Eric pont úgy fog festeni mintha aludna. Azonban méregzöld anyaggal párnázott, üres fekhely látványa fogadta. Nem hitt a szemének.
- Hol van? - Kérdezte elcsukló hangon. - Hang? Hol van?
- Temesd vissza gyorsan. - Mondta a Hang diszkréten. - Hazamegyünk. Az a kellemetlen nőszemély megelőzött minket. Átvert.
Marley értetlenül bámult maga elé.
- De miért? Milyen nőszemély? Magyarázd el!
- Nem! Nincs apelláta. Ásd vissza, így nem maradhat.
Marley engedelmesen, egy örökkévalóságnak megfelelő időt töltött a sír rendbe tételével. Időközben a Hang elmondta, hogy kocsival jött, és van lapát is, ami valamelyest megkönnyítette a dolgot. Marley fáradtan pattant be a volán mögé. Minden, amit érzett tompa volt. Úgy érezte, a valóság és a képzelet között lebeg. Nem érdekelte semmi. Ön- és közveszélyes volt, ahogy hazafelé hajtott. Szerencsére alig voltak az utakon.
A szerszámokat a kocsiban hagyta, unottan vonszolta be a házba a mocskos testét. A fürdőszoba felé vette az irányt.
- Menj le a pincébe, Marley! - Kérte a Hang. Most olyan volt, mint szokott lenni. Eltűnt a frusztráltság és a gyermekei izgatottság. A jó modora is visszatért.
- Miért? - Kérdezte Marley, miközben elindult a pinceajtó felé.
- Majd meglátod, Gyöngyöm. - Felelte a Hang semmit mondón.
Marley dudorászva ballagott le. Nem tudta mit, de dúdolt. A világítás - egy csupasz villanykörte - halványan világított, néha pislogott. Látszott, hogy nem bírja már sokáig. Marley a szemével végig pásztázta a rengeteg ócska holmit. Sikoltott, majd a szája elé kapta a kezét, mikor meglátta az egyik oszlop tövében heverő matracot. Eric halott teste feküdt rajta. A koponyája szét volt nyílva. Kezeinél fogva volt az oszlophoz kötözve, ruhát alig viselt.
- Hogyan? - Dünnyögte. A látását elhomályosították a könnyek, az egész teste remegett.
- Ide hozta az a nőszemély! - Mondta a Hang.
- Milyen nőszemély?
- Az, aki folyamatosan kitúr minket innen!
- Honnan? - Marley remegett akár a nyárfalevél. Szédült. Nem! A falak mozogtak. Lassú, érzéki táncba kezdtek. Hullámoztak. Majd hirtelen mind olyan egyenes lett, mintha karót nyeltek volna. Közeledni kezdtek. Hangtalanul kerültek egyre közelebb és közelebb Marley-hoz. Össze fognak nyomni!
-A testünkből. A fejünkből. Egy igazi őrült hisztérika. - Magyarázta a Hang hevesen. - Egy szempillantás alatt képes kitúrni minket. Megkaparintja a testünket, és az alatt olyan dolgokat tesz, amikre nem emlékszel. Te nem tudsz rólad, de ő ismer téged. Cassie-nek hívatja magát. Teljesen más személyiség, mint te. Mégis itt lakik bennünk. Egészen idáig nem engedte elmondani sem. - A Hang szünetet tartott. - Érzem, hogy közeledik. Hallom a nevetését. Azt az örült nevetését. Alig várja, hogy elfoglalhassa a testünket! Marley, ne engedd! Erősnek kell lenned. Mindkettőnkért. - a könnyek kitörtek Marley-ból. Nem volt azonban biztos, hogy azok az ő könnyei voltak. A Hang elcsuklott, szipogott, mint aki sír. Lehet, hogy ezek az Övéi? - Gondolta Marley miközben letörölt egyet. A Hang folytatta: - Szeretlek Marley, ne hagyd, hogy ezt tegye. Kérlek, légy erős!
Marley hallotta a Hangot. De nem értette. Érezte, ahogy kicsúszik a lába alól a talaj, és elveszti az irányítást. Eltűnt. Már nem volt ott.
Egy pillanat múlva abbahagyta a sírást. Letörölte a könnyeit, és kacéran kezdett mosolyogni. Nevetett. Boldogan és buján.
- Megjöttem Szívem! Hiányoztam? - Kérdezte, majd lassan az oszlophoz kötözött testhez sétált, és elkezdte lehámozni róla a maradék ruhát is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése