Ez a történet nem egy olyan történet, mint a többi. Sokban eltér a megszokottól, ugyan is ez az én történetem. Hogy ki vagyok én? A nevem Mic. Mic Sundance, és a Halál lánya vagyok. És, hogy miben különbözik az én történetem a megszokottól? Nos, hallgass figyelmesen és tudj meg többet!
Az emberek igen érdekes lények. Szeretem nézni őket, és vágyom a világukba, azonban nekem tiltott gyümölcs az ő édenük. Egyetlen éjszaka van, csupán amikor átléphetek hozzájuk. Az ő időszámításuk szerint minden év október 31-én, vagy, ahogy azt a napot ők nevezik Halloween éjszakáján. Apám minden évben ezen a napon elenged engem, hogy átléphessek hozzájuk. Ez nagy kegy tőle, ugyanis, ő egy igen szigorú és pontos személyiség, elvégre a Halál mindig pontos. Nehéz az életelem a Palotában, de nem panaszkodom. Egy hatalmas lebegő kastélyban élem mindennapjaim, gyönyörű és tágas. Az apám igen elfoglalt, hisz szinte folyton úton van az emberek világa és a mi világunk között. A mi kastélyunk az Árjáró, a Mennybe és a Pokolba. Mindkét dimenzió képviselői megfordulnak nálunk naponta többször is. Találkoztam már, a jó lelkeket a Mennyekbe kísérő gyönyörűségesen szép, és tiszta angyallal, és a Pokolból származó, a bűnösöket a kínok közé taszító Lélekfalóval is. Ne higgyétek, hogy az apám rossz, hisz a Halál az élet velejárója. Az emberek rettegnek tőle, hisz ha ő eljön, elszakítja a szereteket egymástól.
Na, de vissza a Halloween-hoz. Ezen a napon, minden évben a szobámban várom az éjfélt, hogy átléphessek az emberekhez, innen Chaos-ból. Az átjárómul egy hatalmas fekete keretű tükör szolgál. Általában, ez előtt a tükör előtt töltöm minden szabadidőm, és nézem, ahogy az emberek élnek. Szeretem nézni, ahogy a házaikat díszítik, ahogy narancssárga tököket faragnak, aminek a színe szinte egybeolvad a lehullott falevelekkel. Az ősz egy gyönyörű évszak, minden színes, és számomra nagyszerű látvány, ahogy a természet is készül, kicsit meghalni. De Halloween-kor nem csak tököket faragnak, az emberek, hanem például a kicsiny emberek, akiket ők gyermekeknek neveznek, vicces ruhákat készítenek maguknak, és miután bealkonyul, elindulnak, és házról házra járnak, becsengetnek, és egy bizonyos mondatot kiabálnak, az ajtót nyitó felnőtteknek. Ha jól tudom, a mondat úgy hangzik, hogy: „Csokit vagy csalunk!” Vagyis, ha valaki nem ad nekik édességet megcsúfítják az illető kertét, vagy házát. Én minden évben az utcákon járkálok és remekül szoktam érezni magam.
Épp készültem az éjfélre amikor is megnyithatom a tükröm, hogy átlépjek hozzájuk, mikor halk kopogtatást hallottam. Kiszóltam, hogy szabad, mire jövendőbeli párom Slash lépett be a szobámba. Magas alakja mellett kicsinek érzem magam, pedig nem vagyok az, közel 178 cm magas vagyok, ő mégis magasabb nálam egy fél fejjel. Engem és őt már születésünkkor eljegyeztek egymásnak, aminek én az évek folyamán egyre jobban örültem, mivel fülig szerelmes vagyok belé. Azonban ő… nos, nem igazán mondhatnám a hozzám állását szerelemnek, sőt még kedvességről is nehezen beszélhetnék. Ő apám mellett segédkezett, és Halálkatonának készült, ami nemes feladat a mi világunkban. Az ő feladatuk, hogy besegítsenek a Halálnak, azoknál az embereknél, akiknek hozzátartozóik, nem engedik, a lelket eltávozni. Nem is gondolátok, de nagyon sok ilyen ember, van. Amikor Slash belépett és végigmért, sötét szeme megvillant, de más reakciót nem váltott ki belőle a látványom.
- Mit szeretnél?
- Csak kíváncsi voltam, mit csinálsz? De látom megint hozzájuk mész… - A „hozzájuk” szót annyi megvetéssel mondta, amennyi csak belefért, ő az embereket nem tartotta többnek, mint a munkája részének, mint ahogy az emberek az ökröket a mezőn ő is csak annyiba nézte az embereket. - A fenébe is Mic, azt hittem felnőttél már!
- Ugyan, már! Ezt már átbeszéltük többször is, és te is tudod, mennyire szeretem az embereket! Mi lenne, ha idén te is eljönnél velem? – Jutott hitelen az eszembe. Slash egy kicsit megdöbbent képet vág, aztán elröhögi magát, és egy gyors mozdulattal mélybarna hajába túr.
- Na, ne hülyíts már! Én biztos, hogy nem megyek el abba a világba. És neked sem kéne! – Ezzel sarkon fordul és bevágja maga mögött a hatalmas fa ajtóm. Nagyon rosszul esik ez a beszédstílusa, de az évek folyamán megkeményedtem. Pedig emlékszem, hogy nem volt ő velem mindig ilyen. Barátok voltunk. Fiatalokként sok csínytevésben vettünk részt együtt, aztán Slash szülei leléptek ő pedig hirtelen felnőtt és elszigetelődött mindenkitől.
- Micholter, figyelj mindenre, ne beszélj senkivel, és ne hagyd el, a Kutyákat! – Utasít apám, és mélyen a szembe néz. Két vörös lánggal égő írisze tele van, fegyelemmel, parancsolással, és egy kevéske szeretettel. A szememet és a magasságomat tőle örököltem, minden mást az anyámtól Sundance-től, aki az egyik Napleány, a Napisten egyik leánya, - volt.
Amint megérzem az ősz kellemes csípős, de frissítő levegőjét, rögtön elmosolyodom, és legszívesebben táncolnék. Nagyon boldognak érzem magam. A két kutya, engedelmesen jönnek mellettem. Élvezet, ahogy a száraz, aranybarna, vörös, narancs- és citromsárga levelek ropognak a bőr bakancsom alatt. Hirtelen rám tör a szomorúság, hogy bár Slash is itt lehetne velem, hogy megmutathassam neki mindezt. Szerinte azért szeretem ennyire az embereket, mert az anyám is szerette őket. Slash még emlékszik rá, és jobb napjain, ha kitartóan kérlelem, mesél nekem kicsit róla.
Végül összeszedem magam, és újra mosolyogva baktatok, a fényes utcákon. A házak narancssárga fényekkel vannak dekorálva, az előkertekben, töklámpások világítanak, és a levegőt megtölti a sült tök, és az édesség illata. Yat és Nash is élvezik, azt hiszem, mert kinyújtott kék nyelvükkel, baktatnak mellettem, és mélyeket szimatolnak a levegőbe. Megvakargatom a fülök tövét és vidáman haladok tovább. Az utcákon, kisemberek kacaja visszhangzik, és mosolygó emberek, férfiak és nők állak az ajtókban. Néhányan odaintenek nekem, és én visszaintek nekik. Bizonyára azt hiszik rajtam is jelmez van, pedig nem. Hosszú szög egyenes hófehér hajam a lapockámig ér, magas testemet fekete ruhák borítják, az egészet pedig, egy szintén fekete, földig érő köpeny takarja, a szegénye pedig aranyozott. És igen, az arany valóban aranyat jelent.
Az utcákon járva élvezem a csodát, amit az emberi világ nyújt nekem. Hirtelen azonban, két kutyám egyszerre emelik fel a fejüket, és elrohannak, mintha ott sem lennék. Döbbenten bámulok utánuk. Végül összeszedem magam, és utánuk eredek. Olyan gyorsan futok, amire ember sosem lenne képes. Azonban Yat és Nash eltűnnek a szemem elől. Hangosan kiabálom a nevüket, de nem jönnek vissza. Kétségbeesetten roskadok le egy út mellé, és arra gondolok, hogy ezek után Apám soha nem enged majd át, és ami még rosszabb Slash is megvet majd, a bénaságomért. De nem érek rá nyavalyogni! Azon kezdek, gondolkodom, hogy találjam meg a kutyáim. Azonban nem jutok a gondolatfonál végére, mert egy mély hang köszön rám. Felnézek, és egy emberfiút látok magam előtt. Homokszőke haja van, és barna szeme. Átlagos kinézetű, messze – sőt fényévekre – nem olyan helyes, mint Slash, de nem nevezhető csúnyának sem. Sötétzöld ing van rajta, és farmernadrág.
- Aaron vagyok! – Nyújt felém kezet. Elfogadom, és ő felsegít. Nem mutatkozom be.
- Miért ülsz a földön, itt egyedül?
- Elestem. – Hazudom szemrebbenés nélkül.
- De azért jól vagy?
- Igen, köszi! – Hátat fordítok, neki, és indulnék az erdő felé, azonban egy lépésig jutok. Egy erős kar ragadja meg a könyököm, és ránt vissza.
- Hová sietsz? Hisz még csak most találkoztunk!
- Sajnálom, mennem kell! – Próbálok kedves lenni, de nehezen megy.
- Dehogy kell menned! Hisz te most már az enyém vagy!
- Miről beszélsz?
- Enyém vagy, Angyal! - Suttogja, majd az arcomba nyom egy rongyot. Erős alkohol szaga van, pánikba esve vergődöm, de elsötétül előttem, a világ.
Amikor magamhoz térek első gondolatom, hogy mennyire fáj a fejem. Aztán, az, hogy sötét van, és fázom. Megmozdulok, vagyis mozdulnék, ha tudnék, de nem tudok. Valami csörög. Az agyam lassú még, így csak két másodpercembe telik felfogni, hogy mi is adja ki a hangot. Egy lánc. Pontosabban az én láncom. Egy szempillantás alatt kijózanodom. És elborzadok. Egy apró ketrecben vagyok, fehérneműben, kezem és lábam a ketrechez vannak szorosan láncolva. Teljes erőmből rángatni kezdem, a láncaim, de semmi, mintha csak egy Pokolfalat akarnék ledönteni. A Pokolfal, odahaza a Palota börtönéül szolgáló fal, ami áttörhetetlen. Hirtelen egy nagyon régi érzés jár, át, amit már nagyon-nagyon rég nem éreztem, és nagy rácsodálkozással üdvözlöm a Félelmet. Félek. De nem adom fel. Én a Halál leánya vagyok! Így hát elnyomom magamban a félelmet és arra gondolok, most erre nincs időm. Miután meggyőződtem róla, hogy a láncokat nem lehet elszakítani, abbahagyom a vergődést, mert tartalékolnom kell az erőmet, és nem pazarolhatom el. Tágra nyílt szemmel nézek körbe. Áldom a génjeimet, hogy a sötétben is olyannyira látok jól, mint napvilágnál. Egy teremben vagyok, valószínűleg pince lehet. Hideg van, a levegő is hideg. Sötét van, csak egy kis fény szűrődik át a velem szemben lévő falba épített kis ablakból. Ennyi elég is, hogy jobban lássak. Nem csak az én kalickám van itt. Az enyémmel együtt három ketrec van a helyiségben. Az egyikben van valaki.
- Hé! Hallasz? – Kérdezem, suttogva.
- Hallucinálok? Végleg megőrültem? – Kérdezi egy rekedt lány hang.
- Nem, én is fogoly vagyok!
- Hogy kerülsz ide?
- Egy Aaron nevű fiú elkábított. Te? – Mikor a fogolytársam meghallja Aaron nevét, halkan nyöszörögni kezd.
- Aaron… Aaron, ő az én expasim. Nem bírta elviselni, hogy szakítottam vele, így egyik nap a zongoraórám után, elkapott az utcán és ide hozott… Azóta… azóta azt tesz velem, amit ő akar… - Csuklik el az amúgy sem erős hangja. A hideg ráz a lány szavait hallva, és mérhetetlen dühöt érzek. Ennek az Aaronnak, bérelt helye lett a Pokolban. Én magam adom majd át a Pokol Urának.
- Hogy hívnak?
- Jill.
- Ne félj Jill, én fontos személy vagyok! Engem bárhol megtalálnak, és kiszabadítalak! – Ígérem neki.
- Bocs, ha nem hiszek neked, de ne hidd, hogy te vagy az egyetlen fontos személy, voltak előtted már vagy hárman ebben a pincében és miután Aaron kiélte rajtuk a mocskos dolgait, megfojtotta őket a láncukkal. Azt mondta, engem addig tart itt, míg azt nem mondom neki, hogy újra szeretem, és ezt be nem bizonyítom neki. És hidd el, próbáltam már… - Itt újra elcsuklik a hangja.
- Hát felébredtél Angyalom! Alig vártam! Tudom, hogy azért rendelt minket össze a Sors, hogy az én társam legyél! És nem is kell sokáig várnod, azonban, még sajnálatos módon várnod kell, mert az én kicsi-Jillem, igen morcos ma, így hát fel kell vidítanom. – Szavai, mint a méreg, ragacsos és ártalmas. Negédes a hangja. Felfordul tőle a gyomrom. De nem én vagyok az egyetlen. Jill, a ketrece legtávolabbi szarkába húzódik, és hatalmas rettegéssel teli, szemmel bámul Aaronra. Újra haragra gerjedek, és szitkozni kezdem, a saját nyelvünkön. A Halál nyelve ember számára elviselhetetlen. Nekik ez olyan, mintha a szavak kiszipolyoznák őket. Csupán az ürességet érzik ilyenkor. De mintha Aaron alapból üres lenne, csak üveges szemekkel néz rám, majd Jill ketrecéhez megy. Ekkor hagyom abba. Tehetetlenül nézem, ahogy kirángatja a szerencsétlen lányt és alig pár perc alatt megteszi azt, ami egy lány számára a legszörnyűbb élmény. Miután végez, a zokogó, de gyenge Jillt, visszahajítja a ketrecbe, mint egy rongybabát, és éhes szemekkel felém indul. Undorral és pokoli dühvel figyelem minden lépését és igyekszem annyi megvetéssel nézni rá amennyivel csak tudok. Eléri, a ketrecem, megkerüli, és benyúl a ketrecbe, nem tudok elhúzódni így érzem, amint forró keze, megérinti a hátam és végigsimít rajta, majd fel egészen a melltartóm pántjáig, aztán kikapcsolja, és leveszi rólam, forr bennem a düh. És csak arra tudok gondolni, hogyha ez az alak most megteszi, amire épp készül, Slash soha nem lehet a párom. Miközben Aaron mohó keze bejárja kiszolgáltatott testem, próbálok nem arra gondolni mennyire undorító.
Aztán megtörtént az a csoda, amit még én a Halál lánya sem vártam volna. Fekete füstgomolyag jelent meg és szilárdul meg, míg egy hatalmas termetű alak meg nem jelent. Az én párom, aki eljött értem. Slash szemében pokoli harag lángol, és a pokoli haragtól izzó szemét egyenest molesztálómra szegezi, majd hosszú kardjával, egyet suhint, és Aaron keze, lehull rólam, szó szerint. Ugyan is Slash levágta a kezét. Testemet vér spricceli tele, meleg, és undorító. Aaron torkaszakadtából üvölt fájdalmában. Slash szenvedetlen arccal nézi, majd újra lecsap ezúttal, a srác arcát célozza meg és a fiú jobb arcából leválik egy jókora darab. Aaron a földre rogy és érhetetlenségeket kezd kántálni. Slash ekkor elteszi a kardját és mintha csak süket lenne, odajön a ketrecemhez, és kiszabadít, én pedig nem törődve azzal, hogy csupán egy kis ruhadarab van, rajtam a nyakába ugrom, és amennyire szorosan tudom átöleltem, és a fülébe suttogom, hogy köszönöm, hogy megmentett. Ő megdermed, majd viszonozta az ölelésem, aztán, hátralép és elfordul. Én pedig felöltözöm. Látom, hogy Slash már indulna, azonban Jill még mindig a ketrecben van, odamegyek hozzá, és kiszabadítom. A lány a karomba kapaszkodik, és sír. És folyton csak köszönömöt rebeg. Nekem és Slash-nek, aki csak biccent, majd a még mindig a földön fekvő Aaronhoz, lép felrántja és kivonszolja. Én Jill hátára terítem a köpenyem, és kiviszem a borzalmak pincéjéből.
⃝
Napokkal később Slash és én a Palota kertében vagyunk, és a fekete rózsákkal borított kis zugban ülünk, egymással szemben. Slash most volt csak hajlandó velem találkozni az incidens után. Apám, irtózatos haragra gerjedt, mikor elmeséltük neki a történteket. Azon nyomban kivégezte Yat-et és Nash-t, hiába könyörögtem neki, hogy ne tegye. Én szobafogságot kaptam, és csak akkor mehetek bárhova, ha ő vagy Slash vannak velem. Végül Slash megkönyörült rajtam és hajlandó volt kihozni engem a szobámból.
- Nos, jobban vagy már? – Kérdezi, a szokványos semleges hangján.
- Attól eltekint, hogy egy hajszál választott el attól, hogy majdnem elvesztettem a veled való jegyességem, egy beteg elme miatt, semmi bajom. – Meglepettnek látszik.
- Téged, csak az aggaszt, hogy nem lehetsz a feleségem? Nem az, hogy soha többé nem mehetsz az emberek világába? Vagy, hogy ezer évig szobafogságban fog sínylődni? – Úgy gondolom, itt az ideje, az igazságnak, így bólintok.
- Igen, csak ez. – Obszidián szemében, furcsa érzelem villant.
- Miért? – Dőlt előre, így éreztem, hideg leheletét, az arcomon.
- Mert… nos, mert már régóta szerelmes vagyok beléd, azonban, te nem így érzel irántam, tudom, te csak ezt is egy feladatnak, egy hosszú távú befektetésnek látod. – Slash arcáról semmit sem lehet leolvasni, a mondandóm után. Aztán a legváratlanabb dolgot teszi. Hideg ujjai közé veszi, az arcomat, maga felé húz, és megcsókol. Hideg ajkának érintése pont olyan jó érzés, mint ahogy már több tucatszor elképzeltem. Nem tudok parancsolni a kezemnek, így beletúrok selymes, sötét hajába, és ez olyan érzés mintha csak a leglágyabb szatént simítanám. Mikor elhúzódik, a szeme soha nem látott fénnyel ragyog.
- Honnan, vetted, hogy csak egy feladat vagy számomra? Higgy nekem, nem mindenkiért mennék el az emberek mocskos, és bűnökkel teli világába. – Szavai hallatán elmosolyodom, és megcirógatom puha arcát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése