Raziel tollai pályamű- Isabella Little

 Isabella Little: Az utolsó

1772 nyara: Pembroke

  Az éjjel csöndesen és megszokottan váltotta föl a nappalt, mint minden másik napon. Olyan végeérhetetlen körforgás volt ez, soha sem volt benne semmi megújulás: nappal, éjszaka, nappal, éjszaka… Megtörhetetlen, ellenben az emberi élettel. A halandóság sem hasonlítható máshoz, mint az éjek és nappalok váltakozásához: egy nap mindenki napja elsötétül és a végső éjszaka ránk borítja hatalmas leplét.
  Én személy szerint bármit megadtam volna, hogy az én helyzetem is ilyen egyszerű legyen. Annyi mindent akartam elfelejteni, annyi mindent akartam újra csinálni, de az örökkévalóság - ami másnak biztosan egy valóra vált álom lett volna -, nekem csak egy rémálom volt, ami nem hagyta, hogy újra kezdjek mindent. Pedig oly nagyon vágytam már ki az örök sötétségből vissza a fénybe.
 - Kisasszony! – Garett, az inasom és egyetlen hű barátom az örök magányban, félénken toporgott a társalgó ajtajában. Én megszokásomhoz híven most is az ablak előtt elmélkedve álltam, és a rózsabokraimat figyelve merengtem a múltamon. A jövőmön mindössze azért nem gondolkodtam, mert olyan végeláthatatlan volt, hogy fölösleges lett volna elmélkednem rajta. – Ha mára már nincs rám szüksége, én visszavonulnék a szobámba, kisasszony…
 - Rendben, Garett, menjen csak! – szívélyesen mosolyogtam az alacsony őszülő férfira, aki egyedüli bizalmasom volt. A világ csak üres tér lett volna számomra, ha ő nem tölti meg nekem élettel.
 - Köszönöm, Ms. Colton… Akkor holnap reggel, jó éjszakát, kisasszony! – azzal halkan becsukta maga mögött a társalgó ajtaját, és eltűnt. Újra egyedül maradtam, a fejemben lévő gondolatok megannyi méhként zümmögtek a fejemben, miközben tekintetem egyre csak a kinti rózsabokrok és a hold fényének kecses táncát figyelte. Végül megelégeltem csak messziről figyelni ezt a gyönyörű jelenséget, fogtam a köpenyemet, és kimentem, hogy a kertben folytassam elmélkedésemet.
  Olyan gyönyörű volt a sápadt holdfényében sétálni, hogy még az idő is megszűnt körülöttem, jobban, mint azelőtt bármikor. Eltelhetett akár néhány perc akár több óra is így, pontosan nem tudtam volna megmondani. Ami pedig különösképp fenségessé tette ezt a látványt, az a csönd volt. Ezért szerettem Pembroke-ban élni, mindenütt a béke és a csönd ölelt át hosszú karjaival, messze voltam London és a többi egyre gépiesedő város zúgó hangjától. Nem kellett attól tartanom, hogy valaki megzavar az önsajnálat és az álmodozás furcsa egyvelegében. Legalábbis addig az estéig soha sem fordult elő ilyesmi, pedig rendszeres szokásommá vált, hogy az éjszaka egy jelentős részét a kertemben töltöttem rózsabokraim tanulmányozásával. De az az éjszaka más volt, és alaposan meg is változtatta életem, vagyis inkább létezésem további történéseit.
  Tisztán és kivehetően csendült föl a néma éjszakában a női sikoly, mint gyönyörű felhőtlen égen a halálos villám. Soha az előtt nem rémültem meg annyira, pedig semmi okom sem lett volna rá: végtére is halhatatlan voltam, kivéve persze bizonyos körülményeket, amik nem túl kellemesek a magamfajta boszorkányoknak. Félretettem a hirtelen támadt rosszérzéseimet, és a közelben lévő erdő felé indultam, ahonnan a hang forrása jöhetett. Minél beljebb értem, annál hangosabbá váltak a zajok, a kiabálások, és a női sikítozás, és annál erőssebben tartott markában az a rettegett érzés a gyomromban.
  Már legalább 5 perce gyalogoltam folyamatosan az erdő mélye felé, mikor végre nem csak a hangok, hanem a hozzájuk tartozó arcok is megjelenek előttem. Egy öreg széles törzsű tölgyfa mögé bújtam, és onnan figyeltem a sikoly gazdája, egy fiatal lány és egy jó erőben lévő idősebb férfi veszekedtek. A férfi nekem háttal állt, míg a lány arcát reflektorszerűen megvilágította a holdfény. Sötétben is tökéletesen kivehetőek voltak a testét beborító jelek, ott ahol épp nem az erős fekete ruhadarabok takarták el. Kérdés sem fért hozzá, hogy egy ifjú árnyvadász leledzett előttem. Már csak a vitapartnerének személye volt ismeretlen.
 - Ne is próbáld tagadni, Agnes! Én már mindent érek, és hamarosan az Enklávé is megtudja az igazságot rólad és a te kis parabataiodról – a férfi hangja erősen süvített a levegőben. Bár nem láttam az arcát, mindössze egy sötét folt volt számomra a szürkülő éjben, a hangja nyomán borzongás futott végig a testemen. Pontosan az a fajta hang volt, amely a rémálmaimban is kísértett, arc nélkül, test nélkül.
 - Ne! – sikított a lány, Agnes, mint kiderült. – Kérem, ne tegye ezt, Mr. Greymurk!
  Ez a név többet mondott nekem, mintha csak megpillantom az arcát. Nemcsak, hogy hasonlított rémálmaim főszereplőjére, ő maga volt az éltem legnagyobb rémálma. Lassan 15 év telt el Jacob Greymurk és az Enklávé nagyszabású ötlete óta, de az éjszakáim az óta is csak a rideg emlékképek, és a fojtogató érzések elleni küzdelmekkel teltek.
  Agnes és Greymurk veszekedése háttérzajjá csökkent a bennem tomboló hirtelen támadt düh és gyilkolási vágyhoz képest. Éreztem, ahogy az erő a kezembe áramlott, végig fölhevítette a testemet, és hosszú évek óta először engedni is akartam a varázslat mámorító késztetésének. Már épp azon voltam, hogy kilépek a fák biztonságot nyújtó árnyékából, mikor Greymurk egy kardot rántott elő, és markolatával lecsapott az előtte térdelő, és zokogó Agnes tarkójára. A lány először gyöngén terült el a földön, majd néhány másodperccel később már ellenségével szemben állt, szeme gyöngén, de mégis ijesztően csillogott az éjszakában. Kezében megjelent egy ragyogó szeráfpenge, ami mintha erőt adott volna a lánynak, szinte ő maga is sugárzott a fegyvertől. Majdnem 15 év telt el azóta, hogy ilyesmit láttam volna, de szinte még abban a pillanatban is éreztem a kezemben a nem mindennapi penge markolatát és energiáját.
  A két árnyvadász olyan gyorsasággal cikázott előttem, hogy szinte már követni sem tudtam, és kezdtem azt érezni, egy furcsa álomba csöppentem. De egy rövid idő elteltével a sziluettek csatája véget ért, és Agnes a földre hullva nézte végig, míg Greymurk elégedetten vigyorogva tűnt el az erdő sötétjében. Én pedig csak álltam ott a fák mögé bújva, és figyeltem, ahogy a lány minden egyes lélegzetvételével közelebb került a halálhoz. Megtehettem volna, hogy egyszerűen hazasétálok, és elfelejtem a történteket… Egy pillanatra meg is fordult ez a lehetőség a fejemben. Ehelyett azonban odarohantam a haldokló Agneshez, letérdeltem mellé, és hallgattam gyengülő szívverését.
  Nem is emlékeztem, mire használtam utoljára a képességemet, csak azt tudtam, hogy soha többé nem akartam még csak létezéséről sem tudomást venni. De ahogy az a lány ott feküdt a kezeim között, nem tehettem meg, hogy csak végig nézem a haláltusáját. Egy emberi élet függött attól, hogy volt-e bennem elég akaraterő használni az erőmet. És végül is, megmenteni egy életet jó dolognak számított, nem számított, hogyan teszem.
  Éreztem, ahogy a testem minden szegletéből áramlott az erő a kezembe, amiben szorosan fogtam Agnes ernyedt kezét. Már alig-alig lélegzett, így minél gyorsabbnak kellett lennem. Láttam a sebeket a testén, és egyre jobban kirajzolódtak a rúnák világos bőrén. Fölnéztem az égre, és tudatosult bennem, hogy már hajnalodott, a csöndet pedig az ébredező világ zaja váltotta föl. Emellett pedig egy egyre hangosabb és erősebb szívverés is eljutott a fülemig. Agnes-é. Megkönnyebbülten hunytam le a szemem, és mosolyogva vettem tudomásul, hogy bár használtam az erőmet, végre nem ártottam senkinek, hanem segítettem. Talán mégsem volt Greymurknak igaza, mégsem vagyunk mi boszorkánymesterek olyan gonoszak, mint gondolta.
***
  Garett meglepetten és szörnyülködve nézett rám, mikor az egész történetet elmeséltem neki a társalgóban. Mindeközben Agnes békésen aludt a mellettünk lévő szobában. Magam sem hittem el, hogy az előző éjszaka tényleg megtörtént, de egy részem - talán az, amelyiket nem egy démonnak köszönhettem – boldogan és rendkívül elégedetten gondolt a történtekre. Azonban valahányszor Jacob Greymurk gúnyos mosolya megjelent előttem, újra elöntött a düh, és minden egyes alkalommal csak egyre nehezebben tudtam türtőztetni magam, nehogy valamilyen úton-módon a férfi nyomába induljak, és megbosszuljam a 15 éve történteket.
 - És most mit akar kezdeni, kisasszony? – kérdezte félénken Garett, mikor már mindent elmondtam.
 - Elsőként talán reggelizhetnénk – ajánlottam föl rá mosolyogva, de az idős férfi nem viszonozta. Úgy tűnt ő már sejtett valamit, amit én nem.
 - Ms. Colton… Mi lesz, ha keresni kezdik a lányt? – végül csak kimondta ijedelme okát. – Mi lesz, ha az a Mr. Greymurk visszajön, és rátalál magácskára?
  A tökéletes kérdéseket tette föl, de ezzel nem segített a helyzetemen. Gondolni sem akartam rá, hogy esetleg Greymurk és én újra szemtől szemben fogunk állni, mert az valamelyikünk vesztéhez vezetett volna. Bár igencsak kezdtem beleőrülni a folyamatos bujkálásba és az öröklét magányosságába, meghalni talán mégsem szerettem volna. Viszont az a gondolat, hogy esetleg én ölöm meg Greymurkot, egyszerre töltött el félelemmel és vággyal. Féltem, mert nem akartam gyilkossá válni, de éreztem, hogy a bennem lévő démonvér már a bosszú gondolatától forrongni kezdett, nemhogy attól, ha esetleg gyilkosságra került volna sor.
 - Nem tudom, Garett, tényleg nem tudom, de reméljük, nem kerül semmilyen konfrontálódásra sor. Talán csak meg kell várnunk, míg a lány fölébred, erőre kap, aztán majd tovább áll, és a veszélyt is magával viszi – egyetlen szavamat sem hittem el, és amikor Garett újra megszólalt, tudtam, hogy ő sem dédelgetett ilyen reményeket.
 - Nagyon rossz érzésem van, kisasszony, nagyon rossz…
 - Nekem is, drága Garett – suttogtam, mikor már az inasom javában a konyhában tett-vett.
***
  2 nap telt el az erdőben történtek óta, mikor Agnes először magához tért. Nem volt több lázas motyogásnál, és bár egyetlen szót ismételgetett, ezzel épp eleget adott a tudtomra. Valójában egyetlen név volt:
 - Tobias – suttogta újra és újra.
  Nem volt nehéz kitalálnom, hogy ki lehetett számára ez a Tobias, de az még mindig nem volt világos a számomra, miért akarta Greymurk megölni a lányt. Hisz mind a ketten árnyvadászok voltak, együtt harcoltak a démonok ellen, akkor mégis hogyan fordulhattak egymás ellen. Bár azt el kellett ismernem, volt már ennél gerinctelenebb lépése is a jó öreg Jacob Greymurk-nak.
 - Agnes, ki az a Tobias? – próbáltam valamilyen beszédre rábírni a lányt. – Agnes, segíts, hogy segíthessek!
 - Tobias… parabatai… - minden világossá vált. Hihetetlen volt számomra, hogy 2 szóból is milyen könnyedén ki lehetett találni egy egész élet történetét.
  Mivel Agnes már így is épp eleget erőlködött, hogy értésemre adja, mi történt vele, inkább békén hagytam, és kimentem a rózsakertbe. Garett a pajtájában dolgozott, míg én csak járkáltam föl és alá, azon merengve, hogy vajon a sors nagykönyvében mi lehetett az az ok, ami Agnest az életembe hozta. Vele együtt pedig Greymurkot is. 
  Akárhogy tanulmányoztam a kertemet, ezúttal még a rózsáim sem tudták kitisztítani a fejemet. Így inkább fogtam magam és fölnyergeltem kedvenc lovamat, Liberty-t és elindultam a közelben lévő domb felé, ami alig 3 mérföldnyire volt. Azért is volt ez a hely a kedvenc úti célom, mert innen biztonságos messzeségből figyelhettem Cardigan távoli látványát. A szülővárosom egyszerre tűnt közelinek és elérhetetlennek. Szememet könnyek kezdték csípni, amire a felerősödött szél is alaposan rásegített. Az égen egyre több sötét felhő sorakozott föl, tudtára adva így az embereknek, hogy a vihar rohamosan közelgett. Szomorúan fordultam el Cardigan-től, és elindultam haza, az ellenkező irányba egykori otthonommal.
 - Ms. Colton! – Garett lihegve sietett ki elém, majd a kantárjánál fogva vezette el tőlem Liberty-t, mikor visszaértem a birtokra. – Kisasszony, annyira örülök, hogy visszatért, már azt hittem, hogy történt valami magával!
 - Nyugalom, Garett, minden rendben van, mindössze elszaladt mellettem az idő – mosolyogtam rá kedvesen. Végtére is, rendkívül megható volt, hogy ennyire törődött velem. – Hisz tudja, hogy megy ez, ha nagyon elgondolkozik az ember a múlton.
 - Igen, tudom-tudom, de mégis olyan rossz érzésem van – motyogta zavartan a férfi. – Az elmúlt 2 éjszaka egyszerűen nem tudtam aludni, csupa rémes képzelgés járt a fejemben… - ismertem az érzést, így csak megsimítottam az idős férfi vállát, és gyorsan besiettünk a házba, mielőtt még kitörhetett volna a vihar.
  Már javában elmúlhatott éjjel tizenegy is, mikor lovak közeledésére lettem figyelmes. Garett a kandallónál szöszmötölt - és igyekezett nem feltűnően ijedezni, mikor kintről egy-egy zaj szűrődött be a házba -, de a lovak trappolására remegve állt föl, és csak néhány másodperc elteltével tudatosult benne, hogy a zaj elhalt, ellenben valaki kopogtatott a bejárati ajtón. Rettegve pillantott felém, majd elindult, hogy megnézze ki volt az a késői jövevény, aki az ajtónál várakozott.
 - Ms. Colton, az urak egy bizonyos Agnes Hawkford után érdeklődnek – jelent meg újra a társalgóban Garett mögötte két férfival. Vagyis inkább egy fiatal fiúval, és egy rendkívül jóképű, ámbár különleges férfival.
 - Jó estét, uraim! – köszöntöttem őket udvariasan. Volt egy olyan érzésem, hogy a fiatal sötétbarnahajú, igen magasra nő, erős karú fiú neve csakis Tobias lehetett.
 - Jó estét, hölgyem! Elnézését kérjük a késői illetlen látogatásért, de életbevágóan fontos lenne megtalálnom Agnes Hawkford-ot! – a fiú hangja kellemesen verődött vissza a szobafalairól. Ritka jelenségnek számított ez az elmúlt 20 évben.
 - Ugyan, ha valóban ilyen létfontosságú a hölgy hollétének kiderítése, nem haragszom, Mr…
 - Oh, milyen faragatlan is vagyok! A nevem Tobias Bloodworth – mutatkozott be a fiú, és mondhatni nem igen lepett meg a neve. – Ez az úr pedig a segítőm, Magnus Bane.
 - Az én nevem Emma Colton – nyújtottam ki a kezem, mire Magnus Bane elém lépett, és apró csókot nyomott a kezemre. Megborzongtam az ismeretlen, de mégis kellemes érzéstől.
 - Nagyon örülök, hogy megismerhetem, Ms. Colton. Régi találkoztam már olyan erős kisugárzású boszorkánymesterrel, mint maga, kisasszony!
  Nem volt nehéz kitalálni, hogy miért tudta ilyen könnyedén megállapítani a képességeimet Magnus, hisz belőle is csak úgy áradt a varázslat erőteljes kisugárzása. Na, meg persze macskaszerű szemei is igen nagy segítségemre voltak a nagy felfedezés terén, miszerint egy különleges boszorkánymestert fújt hozzám az északi szél. Ami pedig a fiatal Tobiast illette, míg ruhái mögött rúnák sokasága rejtőzködött, addig illedelmes mosolya mögött tudtam, hogy alig várta, hogy föltehesse a nagy kérdést: Merre találja Agnest? Azonban Tobiasnak esélye sem volt föltenni a kérdését, mert mielőtt még bármelyikünk újra megszólalt volna, nyílt a társalgó ajtaja, és Agnes sétált be rajta kissé kótyagos fejjel, gyönge lábain.
 - Agnes! – kiáltott föl egyszerre rémülten és megkönnyebbülten Tobias, majd mikor odaért a lányhoz, az szó szerint a karjaiba esett. Magnus és én egyszerre indultunk meg a fiatalok felé, de ahogy rájuk néztünk rájöttünk, hogy a jelenlétünk igen felesleges volt.
 - Tobias, kérlek, segíts visszavinni Agnest a szomszédszobába, hogy lepihenhessen, úgy tűnik, még koránt sincs olyan jól, mint gondolta – a fiú szó nélkül kapta föl a lányt, mintha csak egy kisebb dobozt emelgetett volna. A szomszéd szobában letette Agnest az ágyra, alaposan betakargatta, a vizes tálban lévő rongyot a lány homlokára tette, és innentől el sem mozdult az ágy mellől. Még az sem tűnt fel neki, mikor Magnus és én elhagytuk a szobát.
 - Garett, kérem, hozzon nekünk egy kis forró teát, úgy érzem, ránk fér – intettem az inasomnak, aki bólintott, majd eltűnt a konyha irányában. – Na és mondja csak Mr. Bane, hogyan keveredett az árnyvadászok „drámájába”?
 - A Bloodworth fiú kétségbeesetten keresett föl engem a minap, mikor épp átutazóban voltam Birminghamben – kezdte a mesélést a férfi, láthatóan nem feszélyezte a kialakult helyzet. – Azt mondta bármit kifizet, csak segítsek neki megtalálni a parabatai-át… Azt mondta, úgy érzi, valami rossz történt a lánnyal. És mivel nem volt mit tennem, és tényleg megsajnáltam a fiút, egy nyomkövető bűbáj segítségével azonnal Agnes nyomába indultunk. És most itt is vagyunk. Na, és maga, Emma, hogyan csöppent bele ebbe a kis történetbe?
  És én elmeséltem Magnus Bane-nek. Ráment az egész este, mire valahogy kibogoztuk a szálakat, és végre összeállt a fejünkben a kép a történtekről. Egy szép kis tiltott szerelmi történet volt. Agnes és Tobias parabataiok voltak, de az idők folyamán valahogy egymásba szerettek, amit az árnyvadászok szabályai tiltottak, és Greymurk úgy gondolta, hogy csak úgy akadályozható meg, hogy mindkét árnyvadászt megbüntessék ezért, ha az egyikük meghal. Nos, mondhatni már meg sem lepődtem a végkifejleten.
  Másnap reggelre Agnes valahogy csodával határos módon új erőre kapott, így jöhetett az új gond: mi lesz ezután a fiatalokkal? Magnus és én alaposan törtük is a fejünket ezen az éjszakai beszélgetésünk folyamán, de nem sok mindenre jutottunk, mindössze annyira, hogy Tobias és Agnes semmiképpen sem mehetnek vissza se Birminghambe, se Londonba.
 - Akkor mégis mihez kezdhetnénk? – kérdezte Agnes kétségbeesetten. Előttünk már tudták, hogy nem lett volna értelme tagadniuk az érzéseiket, így amióta csak a lány fölkelt az ágyból, el sem engedték egymás kezét, és nem voltak hajlandóak egy lépésnél messzebbre állni egymástól. – Meneküljünk el? Mégis hová?
 - Cardigan-be – válaszoltam szinte gondolkodás nélkül. Tekintetemet elszakítottam az ablaktól, és ismét a fiatalok felé fordultam, akik érdeklődve néztek rám. Csakúgy, mint Magnus. – Az a hely biztonságos, üresen áll az egykori Colton birtok. És jelenleg az a legfontosabb, hogy minél messzebb legyetek Jacob Greymurktól. Az a férfi nem ismer határokat, ha arról van szó, hogy valakit eltűntessen az útjából.
 - Mégis honnan ismeri ennyire az Inkvizítor barátját? – kérdezte összehúzott szemöldökkel Tobias. Most jött az én történetem.
 - Nagyon sok évvel ezelőtt még egy oldalon harcoltam a ti Greymurkotokkal – kezdtem csöndesen és lassan járkálni kezdtem a szobában, tekintetemet folyamatosan a falakon tartva. Szinte láttam a múltat rajtuk… az én múltamat. – Az Enklávé bár szigorú, mégis vannak álmodozó árnyvadászok köztük, és Jacob pontosan ilyen ember volt akkoriban, mikor én ismertem. Azt hitte, hogy képes mindent irányítani, de tévedett. 15 éve meg is fogalmazódott benne egy megoldás arra a nagy problémára, amin soha sem tudta túltenni magát. Egyszerűen nem bírta elfogadni azt a tényt, hogy az árnyvadászok élete milyen múlandó, míg az alvilágiak közül többen is élvezhetik az örökkévalóságot. Meggyőzte az Enklávét, hogy folytassanak kísérleteket, mi lenne, ha valamelyik alvilági fajt a saját oldalukra állítanák. Mivel a vérfarkasok és a vámpírok túl kiszámíthatatlanok, a tündérek pedig túlságosan ravaszak, és könnyen kijátsszák az embereket, őket meg sem kísérelték meggyőzni. De úgy gondolták, hogy az ambiciózus és álmodozó boszorkánymesterek közül biztosan vannak, akiket a saját hasznukra formálhatnának. És voltak is, nem is kevesen. A tervük be is vált, sokakat átformáltak egy különleges, direkt alvilágiaknak kitalált kiképzéssel. Csakhogy a végén elkezdtek félni ezeket az „árnymesterektől” és úgy döntöttek, hogy túl nagy a kockázat, sosem tudhatják, mikor fordulnak ellenük. Így, hogy meg nem történté tegyék ezt a próbálkozást minden árnymestert levadásztak, és megöltek… kivéve egyet. Engem… Én vagyok az utolsó a fajtámból, de már azt sem tudom, hogy mióta vártam rá, hogy végre bosszút álljak Greymurkon, aki élvezettel indult a meggyilkolásunkra…
  Tobias, Agnes és Magnus érdeklődve néztek rám, és míg a két fiatal különösképp ijedtnek tűnt, addig Magnus mindössze meglepettnek. Garett arca mit sem változott, hisz ő még annak idején megtudta a történetemet, mikor az igazi gazdája, Mrs. Harris befogadott, majd később rám hagyta az otthonát.
 - Ellenben most az a legfontosabb, hogy ti biztonságban legyetek, így kérlek titeket, hogy fogadjátok el az ajánlatomat – fordultam újra a két árnyvadász felé, mintha mi sem változott volna. Pedig változott, ugyanis végre megnyíltam mások előtt, így mintha tisztult volna a bennem lévő kétségek ködje. Tobias és Agnes csak egymásra néztek, hosszan és mélyen, mintha hallották volna egymás gondolatait, majd Tobias rám emelte a tekintetét és bólintott. – Nos, akkor, Garett, kérem, hozza a kocsit, míg a két fiatal elkészül, aztán vigye el őket Cardiganba, a Colton birtokra. Eléggé elzárt hely, de békés, és nyugodtan elélhettek ott, még jó sok évig, tekintve, hogy a birtok elvileg az én gyermekeimé lenne, csakhogy nekem nincs családom, csak Garett…
  Senki sem kérdezett, senki sem akadékoskodott, mind azt tették, amit mondtam. A két árnyvadász néhány percig csak néztek rám, majd mikor Garett újra megjelent, hogy minden kész az útra, Agnes elém lépett.
 - Ms. Colton, köszönöm, hogy meggyógyított, aztán pedig, hogy segített nekünk – csak most vettem észre, milyen gyönyörű szép arca, és igéző mély barna szemei voltak.
 - Nem kell semmit sem megköszönnötök, inkább én tartozom nektek hálával, amiért felráztatok az én nem igazán nevezhető életnek, inkább hosszú évek óta tartó elmélkedésből. Felnyitottátok a szememet, és végre tudom, hogy a képességeim nem tesznek eredendően rosszá… Itt az ideje, hogy valami jót is tegyek, és ez egy egészen jó kezdet – teljesen komolyan gondoltam mindent, és az csak még nagyobb hatással volt rám, hogy Agnes szemei könnybe lábadtak, majd a csillámló kis cseppek végig gördültek az arcán.
  Néhány búcsúszó, egy-két jó tanács, és ölelés után a két fiatal felült a kocsira majd elhajtottak a naplementében. Amolyan tipikus romantikus szerelmes történet is lehetett volna az övék, ha nincs Jacob Greymurk.
 - Nehéz dolguk lesz, de túlélik, és legalább együtt lesznek – sóhajtottam, mikor a lovas kocsi eltűnt a messzeségben. Magnus azonban mögöttem maradt, és szó nélkül várta, míg kettesben maradhattunk.
 - „S mert szív, felezve, alig-alig élhet, én egész szívemet átadtam néked” – idézett igen ékesszólóan Magnus, mire mosolyogva fordultam felé.
 - „Így maradok, mint ismersz, egyre csonkább.” – fejeztem be Michelangelo szépséges szavait, mire a boszorkánymester arca is felragyogott.
 - Nocsak, ritkán találkozok olyannal, aki olvasta Michelangelo verseit.
 - Fogalmazzunk úgy, hogy errefelé igen sok szabadidőben volt részem – mosolyogtam, majd mikor beértünk a társalgóba és kinéztem a hervadó rózsáimra, elkomorodtam. – Magnus, azt hiszem itt az ideje, hogy én is elmenjek egy kicsit innen… Vannak még befejezetlen dolgaim a világban.
 - Azt hiszem, sejtem mire gondol, Ms. Colton – Magnus már koránt sem volt olyan vidám, mint néhány pillanattal korábban. – Tudja, az árnymesterek történetét nem itt hallottam először – ezzel aztán meglepett, így felvont szemöldökkel fordultam felé. – Néhány éve Rómában jártam, és pár hónapig igen csak jól elvoltam, és hát, mondjuk úgy igen informált emberekkel voltam körülvéve. Azt rebesgették, van valaki a városban, aki nem egyszerű boszorkánymester, hanem valamilyen felsőbbrendű… Minden bizonnyal ő is egy árnymester lehetett.
  Az új információk, mint a visszhang, újra és újra felhangzottak a fejemben. Talán még sem én voltam az utolsó? Vajon Magnusnak igaza volt? És ha igen, akkor mit tehettem? Azt utolsó kérdés válasza egyértelmű volt. Sok évvel korábban azt tanultuk Greymurktól, hogy az egységben az erő, így talán még ironikus is volt, hogy az ő eszméjén elindulva akartam bosszút állni.
 - Miért van az az érzésem, hogy hamarosan meglátogatja a Colosseumot? – kérdezte Magnus viccelődve, mire felé fordultam, és szomorúan elmosolyodtam. – Nocsak, hogy magának milyen gyönyörű kék szemei vannak, Emma!
 - És magával mi lesz, Mr. Bane? – kikerültem a bókját, amely bár jól esett, jelenleg nem érintett meg túlzottan.
 - Tudja, azt hallottam, hogy mostanában igen érdekes az élet Londonban. Ideje lenne személyesen is meggyőződnöm erről – elém lépett, és úgy, mint egy nappal korábban, mikor bemutatkozott, ismét kezet csókolt nekem. – Felejthetetlen élmény volt megismerni önt, Emma Colton. Remélem, még keresztezik egymást az útjaink!
 - Azt én is nagyon remélem, Magnus Bane – lenyűgözötten, de egy kicsit szomorúan mosolyogtam a férfira, aki ezúttal sokkal jóképűbbnek tűnt, mint korábban.
 - Végül is, időnk az van, nemde? – kérdezte költőien Magnus, mikor felült a lovára. Tobias az övét nálunk hagyta, mint „búcsúajándékot”.
 - Másunk sincs, csak az időnk – nevettem el magam őszintén, mire a férfi egy utolsó mosollyal megajándékozott, aztán ő is eltűnt a naplementében.
  Végül tényleg egyedül maradtam. A különbség már csak az volt, hogy immár tudtam, mihez akartam kezdeni, és ez számomra óriási változás volt. Mindössze 3 nap leforgása alatt az egész világom a fejetetejére állt, és bár sok segítséget kaptam, mégis egyedül kellett helyrehoznom a múltamon esett foltokat. De legalább már tudtam, hogy nem én voltam az utolsó. Várt rám egy olyan jövő, amiben végre elfelejtkezhettem arról, milyen meg nem értettnek éreztem magam az évek során. Nem voltam utolsó. Mindössze egy túlélő faj egyik képviselője voltam. Emma Colton, a félig meghalt, de mégis újraéledő árnymester. 

Kor: 1772. Pembroke
Szereplők: Emma Colton
Tobias Bloodworth
Agnes Hawkford
Jacob Greymurk
Magnus Bane
Idézet:  Michelangelo:
S mert szív, felezve, alig-alig élhet,
én egész szívemet átadtam néked;
így maradok, mint ismersz,
egyre csonkább.

Raziel tollai pályamű-Nushey

Nushey: Cassie megmentése
’Az a furcsa a sebbel, hogy fájdalommal jár, de amikor meggyógyul, a heg környékén a bőr sokkal erősebb lesz…’ Elmélázva tisztítom a karomnyomokat a lábszáramon. Nem szeretek legyengített démont támadni csoportostul. Valahogy olyan, mintha egy gyámoltalan lényt gyilkolnék meg.
Gyorsan iratzét firkantok a seb mellé és fogcsikorgatva tűröm a villanásnyi fájdalmat. Hullafáradt vagyok, farkaséhes és a lábaim mintha ólomból lennének. Pedig még egy óra ebédig, és ez alatt még démonnyelvek tanulása a program. Nagyszerű.
Persze mióta újra az árnyvadászok birtokában van a kehely, nem csak két-három csoportos tanítás van az Intézetekben. Húsz év alatt igencsak megduzzadt az új generáció árnyvadászainak száma. Idrisbe csak az elit gyerekek kerülnek, a többieket a környékbeli intézetekbe küldik alacsonyabb színvonalú taníttatásra.
Mi például tizennégyen vagyunk az intézetben gyerekek, plusz a tanítók, néhány felnőtt és a személyzet. Bár még így is csak a törtrészét töltjük meg a hatalmas épületnek, mégis soknak tűnik.
A gyerekek három csoportra vannak bontva: a négy apróság, akik tizenkét évesnél fiatalabbak, és még csak elméletet tanulnak. Mi heten, akik tizenhat éves korunkig ellenőrzött körülmények közt harcolunk, és persze a nálunk idősebb (összesen két fiú és egy lány) akik már szabadon járnak portyázni, de még gyereknek számítanak.
Lehet hogy más érződött ki a szavaimból, de szeretek árnyvadász lenni. Nagyobb szabadság, önállóság és több izgalom jár nekünk. Magyarország új (és egyben második) intézetében lakunk Tihanyban. Imádok a Balatonnál élni: a hely hemzseg a tündérektől, akiket a hatalmas vízfelszín csalogat, vérfarkasok töltik meg az erdőket, vámpírok húzzák meg magukat a hegyekben és boszorkánymesterek kántálása hallatszik az éjszakai szellővel. Az egész árnyvadászvilág átformálódott: nincs határ köztünk, a mondénok és az alvilágiak közt. A titkunkat nem fedjük fel, de úgy élünk, mint ők, bár kissé még mindig elszigetelve.
    Csak hogy egy példát mondjak, az egyik vérfarkas ismerősöm egy vámpírral kavar, de nemrég házasodott a környéken egy tündér és egy boszorkánymester. Minket pedig engednek bulizni, van telefonunk, sokszor Skypeolunk a külföldi ismerőseinkkel és sokak közülünk mondénokkal lógnak.
    A démonokkal is jobban állunk: valahogy elapadt a korábbi lehetetlenül nagy invázió, de még így is veszéllyel jár egy-egy kiküldetés. Nem mondom, néha vannak kisebb-nagyobb csaták mikor pár értelmesebb démon pont Magyarországon töri át a védvonalakat, de igazából az életünk nyugodt, mondhatni normális.
***
Békés nyálcsorgatós-szuszogós szendergésemből a hőn szeretett oktatónk, Ármány Zétény (igen, elég hülye szülei voltak) ordítása riaszt fel.
-Talán Hajnal kisasszonyt untatja a Kwasrytz igék ragozása?
Amilyen békésen aludtam eddig, legalább annyira pánikolok most. Most nem ronthatok el mindent; holnapután betöltöm a tizenhatot, és ha megfelelően zárok démonnyelvekből és gyakorlatból, akkor végre én is kedvemre mászkálhatok és harcolhatok a legidősebbekkel. Komolyan minden vágyam teljesülne vele. Rám is úgy felnéznének, mint Larára, Kevinre meg Viktorra.
Lehet, hogy összebarátkoznék velük. Hogy bevennének a kis zártkörű klubjukba, hogy végre lenne az árnyvadászok közt is barátom. Meglátnám, hogy milyen két parabatai kapcsolata (Kevin és Viktor tavaly estek át a szertartáson), tudnék lányos dolgokról beszélni Larával és velük mehetnék akárhová, nem csak irigykedve lesném őket, ahogy elindulnak nevetgélve az éjszakába.
Mindegy ez most egyáltalán nem érdekes, mivel épp a lilába forduló arcú Zétény tanár úrral nézek álmatag farkasszemet.
-Azt kérdeztem untatlak-e?!
-Tanár úr, elnézést szeretnék kérni a viselkedésemért, a reggeli gyakorlat és a sebesüléseim kifárasztottak - ez az Léna, ez pont eléggé tisztelettudó volt.
Ármány tanár úr egy hosszú pillanatig hitetlenkedve bámul az arcomba, majd hirtelen hahotázni kezd.
    -És egyesek komolyan azt mondják, hogy a fénykorukat élik az árnyvadászok! Kifárasztott a reggeli ugrabugra a gerendákon meg a harc holmi legyengített démonokkal? És még meg is sebesültél! Örülj, hogy nem volt benne méreg! Mit tudsz te a harcról? Mit tudtok ti mind arról az évezredes háborúról, aminek a katonái vagytok, holott harcolni se tudtok. Csapatostul egy démon ellen kudarcot vallotok? Mit tesztek majd egy invázió idején?- Látom a szemén hogy nevetségesnek tart minket, de közben aggódik és dühös a ’semmirekellő generációnk’ miatt. –És ne hidd kedves Léna, hogy nem tudom, mi jár a fejedben. A feketékkel akarsz lenni igaz? Igazi harci ruhát szeretnél, bejárást a fegyverszobába és letudni a tanulást. Ne hidd, hogy megengedem. Ne hidd, hogy Viktorék tudásának akár közelében is vagy. Ne higgye egyikőtök se, hogy tudja, mit jelent árnyvadásznak lenni.
    Ahogy ezt hallgatom, felfogom ugyan a szavakat, de kövekként puffannak az elmémben. Nem. Enged. Át. Semmire. Kellő. Vagyok. Nem. Hiszem. El.
Nem tehetek róla, de könnyek gyűlnek a szemembe. A lelkem fortyog a dühtől és a megaláztatástól. Nem sírhatom el magam, azzal csak adom Ármány alá a lovat.
Látom rajta hogy észreveszi a szememben a könnyeket, és már készítem magam a következő ordításra. De ő csak megvetően fújtat egyet és a fejét rázva elfordul.
Körbekémlelek, hogy látja-e valaki a könnyeim, de mindenki lesújtva mered maga elé, és az elhangzottakon rágódik.
***
Olvastam egyszer egy könyvet, aminek Csontváros volt a címe. Egy-két éve, mikor olyan tizennégy éves voltam, a felnőttek épp kiküldetésen voltak, és csak a személyzet meg a gyerekek maradtak az Intézetben. Míg mindenki a zeneszobában ült és egy fuvoladarabot hallgattak, én kisurrantam a könyvtárba. A felnőtt szegmensben - ahová valójában nem tilos a bejárás, csak senkit sem vonzanak a poros, nehéz kötetek- az olvasóállványon egy újnak tűnő könyvön akadt meg a szemem. A borítóján egy rúnákkal telerajzolt izmos férfi felsőtest volt, és ez egyből felkeltette az érdeklődésem. Ez a könyv regénynek nézett ki, így csak mondén írhatta. Az árnyvadászok nem írnak regényeket, mi ismeretterjesztő könyveket olvasunk, legfeljebb mondén klasszikusokat.
Ahogy elkezdtem olvasni láttam, hogy jól gondoltam - a könyv korombeli árnyvadászokról szólt, tiniknek megírva. Egyből beleszerettem a történetbe, Jace és Clary kalandja lenyűgözött. Napokig jártam vissza a könyvtárba és a könyvet bújtam.
Mikorra kiolvastam, hazajöttek a harcosok. Délután belopóztam a könyvtárba, hogy megtaláljam a könyv második részét - mert nyilvánvalóan volt neki – de ott találtam anyámat amint hevesen vitatkozik a könyvről Ármány tanár úrral. Nem vettek észre, úgyhogy míg kisettenkedtem elkaptam pár mondatfoszlányt.  „…hogy adhatták ki?! …úgy hallottam csak egy pénzéhes látó… meg kell találni és elhallgattatni… nem olvashatják el… a Klávé őrjöng…”
Valójában ez nem is jelent semmit. Azóta sem tudom, miről szólt a vita akkor, és nem is érdekel. Csak azt tudom, hogy ez volt az a könyv, ami megtanította, mit is jelent árnyvadásznak lenni, hogy milyen borzasztó egy valódi csata, és hogy én és a többi árnyvadász vagyunk, akik nélkül ez a világ már rég összeomlott volna. Tudom, hogy milyen dicsőséges és mégis kilátástalan a mi harcunk, és büszkén viselem a rúnák és karmok hegeit.
Szóval Ármány lehordására válaszolva, igenis igazi árnyvadász leszek, és a legkevésbé sem vagyok semmirekellő. És ezt be is bizonyítom neki. Letörlöm azt a ronda vigyort az arcáról a jövő heti vizsgán.
***
Mély levegő és kifúj. Nem kell félni. Ő is vizsgázott Ármánynál, csak nem harapja le a fejed, ha segítséget kérsz. Csak nem nevet ki. Csak nem beszél ki Viktoréknak. Csak nem.. Áh, inkább ess túl rajta Léna!
    Bekopogok a masszív tölgyfaajtón. Sosem gondoltam volna, hogy valaha is ilyet teszek. Lara, Kevin és Viktor szobája az Intézet legszélső tornyocskájában van, távol a mi lakószárnyunktól. És most mégis itt állok remegő térddel és gyomorgörccsel, holott nincs sok okom rá.
    Lara kinyúlt pamutpólóban és falatnyi sortban nyit ajtót. Kezében egy könyv, ujját a lapok közt tartja könyvjelzőként. Látom rajta hogy megzavartam, és legszívesebben bocsánatért esedeznék vagy elfutnék. Vagy mindkettő.
    -Szia.. ööö.. én.. ööö.. Léna vagyok.. öö... –szerencsétlen dadogásomat egy mosollyal szakítja félbe.
    -Szóval te vagy az a híres Léna akit Ármány annyira meg akar buktatni? –a kérdés váratlanul ér. –Ne is kérdezd, úgy felhúzta magát hogy tegnap végig velünk ordibált és minden második mondata az volt hogy ez már a harmadik alkalom hogy nem figyeltél az óráján.
    -Hát izé, bocsi. Mármint hogy amiért leordított. Mármint titeket… -nem tehetek róla, az agyam teljesen leblokkol. Nem ilyen kedves fogadtatásra vártam. Ők hárman, akik már hordhattak harci ruhát, valahogy mindig is elérhetetlennek tűntek számomra.    
    -Nyugi már, nem harapok. De sejtem miért vagy itt. Segítséget szeretnél kérni mi? Tudod mit? Örömmel. Mindhárman örömmel segítünk. Igazán szeretném látni Ármány fejét mikor rájön hogy simán átmész a vizsgán.
Innentől kezdve a dolgok felgyorsulnak. Lara bemutat Kevinnek és Viktornak. Fogalmam sincs honnan vettem ezt az ’elérhetetlenek’ dolgot. Mindannyian aranyosak, ugratnak és tényleg kedvesek.
Viktor a legjobb démonnyelvekből, így hát ő korrepetál. Imádok vele lenni, tisztán és érthetően magyaráz, mindig a szemembe néz, hogy lássa, értem-e. Igazából talán ez a legnagyobb baj, hiszen a szemei inkább elbűvölnek, mint segítenek a koncentrálásban. Gyönyörű csokibarna, a pereme fekete és a pupillája körül pöttyök vannak, amiket csak akkor veszel észre, hogyha nagyon-nagyon sokáig nézel elolvadva mélyen a szemébe… Na jó, inkább abba hagyom - látszik hogy egy hülye fruska vagyok, amint egy légtérbe kerülök egy fiúval, egyből álmodozni kezdek. Persze ez nem jelenti azt hogy folyton csak szerelmetesen bámulok rá: keményen számon kéri amit elmond, szinte minden nap hajnalig tanulok és gyakorlok és megint csak tanulok.
    A gyakorlat már más tészta. A különböző szaltókat és bukfenceket, ugrásokat és vetődéseket a világ legkegyetlenebb edzője, Lara tartja. Pirkadatkor ott kell lennem nehogy Ármány észrevegye hogy segítséget kapok, mert akkor a bukás biztos. Ami pedig Kegyetlen Laura tanárnénit (Larát) illeti… Nos, legyen elég annyi, hogy ugyan minden egyes edzés után hatalmasat fejlődök, de az izmaim helyén a pokol tüzét érzem ugyanakkor.   
    Közelharcból is varázslatos fejlődésnek indultam, Kevin kígyózó mozgása valahogy teljesen rám ragad. Miután Larának hála szinte az ágyamból is szaltózva kelek fel, a kitérés és a megtévesztés mestere lettem. A harmadik napon sikerül kést szegeznem Kevin torkának.
    -Ha nem látnám milyen jó vagy, azt hinném én lettem gyengébb- kuncog miközben kifújom magam. –De tényleg. Látom, hogy nem hiszed el. Nézz rám! –Vonakodva ráemelem a tekintetem. –Olyan embernek nézek ki, mint aki ok nélkül szokott dicsérgetni? –Nem, olyan embernek nézel ki, mint aki ok nélkül leütne az utcán. Persze nem mondom ki. Ugyan tényleg egy igencsak erős és agresszív kinézetű fiú, de ha bárki megismeri, láthatja, hogy nála kedvesebb és lovagiasabb fiút keresve se találhat. Sohasem volt testvérem, de ő három nap alatt úgy lopta be magát a szívembe, mint egy imádnivaló báty.
    -Ide figyelj –megfogja a vállamat, és a szemembe néz. –Nem tudom, hogy őstehetség vagy, vagy hatalmas az akaraterőd, de három nap alatt annyit fejlődtél, mint mások egy év alatt. Látom a karikákat a szemed alatt a tanulás és a hajnali edzések miatt. Látom, hogy fáj minden izmod, de mégis összeszorítod a fogad és addig erőlködsz, míg sikerül elérni a célod. Senki más a csoportodból nem tudná ezt megcsinálni. Pedig ez minden igazi árnyvadász ismérve. Mi Larával és Viktorral csak azért lehetünk feketében, csak azért bíz ránk feladatokat a Klávé, mert erőt vettünk magunkon és elvégeztük a feladatunk. Vinni fogod valamire, ha ilyen kitartó maradsz.
    Könnyek szöknek a szemembe. Megölelem Kevint és valami olyasmit motyogok, hogy szeretnék olyan árnyvadász lenni egy nap, mint ő.
***
    Éééééés dobpergés; a vizsgák napja. Már rég nem érzem magam fáradtnak, kipattanok az ágyból és futok Viktor szobájához. Megígértette velem, hogy benézek hozzá még reggeli előtt. Kocogva haladok, közben bemelegítem az izmaimat. Ahogy bekopogok, egy igencsak kócos Viktor nyit ajtót kinyúlt flanelpizsamában. A szeme felcsillan, ahogy meglát és elmosolyodik.
    -Üdvözlégy, drága Léna! –Cifra meghajlással beinvitál a szobába és vigyorogva leültet az ágyra. Látom vicces kedvében van és éppen valami uracskát játszik. Beletúr az egyik fiókba és diadalmasan előhúz egy hosszúkás tárgyat. –Hölgyem, ezzel a kis ajándékkal szeretnék önnek sok szerencsét kívánni. Ez itt egy sertnon démon fullánkjából faragott toll. Bizonyára szerencsét hoz majd. De –szigorúan megrázza az ujját –Ha Hajnal kisasszony ennyi törődés és segítség után rosszul merészel szerepelni a vizsgán, akkor bizony saját kezemmel hajítom át egy rondább dimenzióba! -Nevetek, és közben a tollban gyönyörködök.
    -Ez nagyon megtisztelő az uraságtól, köszönettel tartozok mindenért –mondom. Megölelem, és adok neki egy puszit. Viktor meg fogja, és belefúj a nyakamba mire olyan hangot ad ki a levegő, mint egy puki. Visítva nevetek és az ágyra huppanok. Könnyeimet törölgetve megköszönöm neki, mert tényleg egy ilyen nevetés kellett ahhoz, hogy elmúljon az izgalmam.
***
    A démonnyelv vizsgám hibátlan lett, rajtam kívül mindenki épp hogy átcsúszott. Láttam Ármány dühös arcát, ahogy próbál belekötni bármibe, de nem tudott; sőt, egyszer én javítottam ki őt.
    Most pedig itt állok, velem szemben egy falánk démon, amely nincs lelassítva viszont kellően buta. Rámarkolok a szeráfpengére, kimondom a nevét és akcióba lendülök. Átszaltózok felette, így a farokcsapása célt téveszt. Amíg felém fordul, lesújtok, de páncélt ér az ütés. Kitérek a következő támadás elől és egy jól kimért ütéssel pontosan két páncéllemez közé hasítok. A démon összezsugorodik és eltűnik.
    Körbenézek; ez igencsak gyors volt. Mindenki döbbenten áll és néz. Az előttem lévő lányt az előbb vitték a gyengélkedőre, a legelső srác pedig rövid úton feladta.  Én meg két perc alatt megcsináltam.
Zétény tanár úrnak nincs választása: muszáj átengednie. Bár azért látok valami büszkeséget is rajta, mikor kiadja az utasítást, hogy költözök a szélső toronyba, és kerítsenek nekem egy harci öltözetet valamint Laráék vezessenek körbe a fegyverszobában. Aztán félrevonja őket és valamit pusmognak valami küldetés ismertetéséről.
    Vígan költözök át a Laráéval szemben lévő szobába a csoporttársaim irigy tekintetének kereszttüzében. A fegyverszoba igazából nem nagyon köt le, úgyhogy nemsokára már a szobámban ülünk, és tűkön ülve várom, hogy mégis miféle küldetésről van szó.
    -Egy látó néhány éve megszegte a Törvényt és publikált mindent, amit az árnyvadászokról tudott. A neve Cassandra Clare. Azt nem tudjuk pontosan, hogy mit és hogyan hozott nyilvánosságra, ugyanis a Klávé tiltott dokumentumnak minősítette, ezért a többség elől eltitkolják. A gond csak az, hogy egy igen nagy és lelkes rajongótábora alakult ki a mondénok közt, akik ugyan csak fikciónak hiszik az árnyvadászok létét, de mégis veszélyt jelenthetnek ránk. A tudomásunk szerint a valódi Cassandra Clare valahol a Balaton környékén bujkál az utóbbi két hónapban, míg egy nő, akiről azt hiszik hogy az író, jelenleg turnézik az új könyve kapcsán. Sajnos csak annyit tudunk amennyit ismertettek velünk. A Klávé korlátozza az internetünket, és ha tudomásukra jut, hogy más módon kutakodtunk annak következményei lesznek. Tehát ennek a Cassandra Clarenek a nyomait kell felkutatnunk és az Inkvizítor elé vinni őt –fejezi be Lara.
    Ahogy végiggondolom, első küldetésnek nem is rossz. Semmi veszélyes harc, de nagy szívesség a Klávénak. De valami bizsereg az agyam egyik szegletében. Clare… honnan ismerős nekem ez a név? Valami könyv… valami a poros könyvtárban..
    -De hiszen én tudom mi ez a dokumentum! Ez egy könyv, a címe Csontváros és egyszerűen isteni! Pár éve olvastam. Az a könyv adott nekem kitartást hogy átmenjek a vizsgán. Most már értem miért vitatkozott anya Ármánnyal… Szerintem bármelyik mondén könyvesboltban megtaláljuk!
    Laráék összemosolyognak, és Kevin megborzolja a hajam.
–Na látod –mondja. –Nem hiába emeltünk sorainkba –rám kacsint, és Viktorhoz fordul. –Elmehetnétek Lénával a könyvesboltba. Mi Larával már kávézni megyünk ma.
Viktor elkerekedett szemmel néz rá. Próbálom megérteni, ahogy elpantomimezik egymásnak a dolgokat. Viktor valami olyasmit kérdez, hogy komolyan, hogyhogy? Kevin beletúr a hajába mondván hogy ő bizony szexi. Aztán hozzáteszi, hogy azért kellett hozzá két év. Viktor elvigyorodik és felmutatja mindkét nagyujját. Én is beszállok, keresztbe teszem az ujjaim, hogy mutassam; szurkolok nekik. Ekkor esik le nekünk, hogy Lara egész idő alatt csípőre tett kézzel figyelte a közjátékot.
-Hogyha ezt ilyen csodásan megbeszéltétek, indulhatnánk is –felvonja a szemöldökét. –Kevin? Jössz vagy kell még két év? –Ezzel kilép, és Kevin persze utánaszalad.
-Na, akkor úgy hiszem, indulunk kéne mielőtt bárki megneszeli a kis magánakciónkat –Viktor feláll és a kezét nyújtja.
-És hogy tervezel eljutni a könyvesboltba? Legalább fél óra busszal.
-Bizony, és egy óra gyalog. Vagy talán addig nem óhajtod addig elviselni a társaságom? –kérdi vigyorogva.
-Örömmel –felelek. –De akkor a kávézót is útba ejtjük!
-Mi sem természetesebb!
    Így hát nagy egyetértésben elindulunk. Ennél jobban nem is érezhetném magam; túl vagyok a vizsgán, süt a nap, jegeskávét szürcsölök és Viktorral beszélek, nevetgélek és egyszerűen csak minden tökéletes. Valamikor félúton megfogja a kezem, de nem is lep meg, nem is kapcsolok fruska-módba. Egyszerűen csak természetes, mintha az én apró kezemet arra tervezték volna, hogy betöltse az ő tenyerét.
    Mire a könyvesbolthoz érünk, már elmesélem neki hogy hogyan ismertem meg a Csontvárost, és hogy hogyan értettem meg belőle, mekkora felelősség árnyvadásznak lenni. Látom Viktoron, hogy minden érdekli ami elhagyja a számat,és valamilyen pajkosan csillog a szemében.
    Megköszörüli a torkát. –Figyelj, nem szokásom kertelni. Nem szeretnék most egy nyálas szónoklatba kezdeni, hidd el, annak is eljön az ideje. De régen is kitűntél a többiek közül, és egy hét alatt nagyon megkedveltelek. Remélem, nem tervezed hogy barátok leszünk és semmi több. Mert te vagy a legviccesebb, legintelligensebb és legszebb lány, akit ismerek –mélyen a szemembe néz mintha engedélyre várna, aztán megcsókol. Semmi úristen, semmi tejóég. Lepkék verdesnek a gyomromban, de tudom, hogy ők már nem fognak elhagyni soha. Olyan érzés tölt el, mintha egész életemben ezt csináltam volna. Olyan természetes, mint a kezem az ő kezében, olyan természetes, mint a szívdobogás. Elmosolyodok és nyomok egy puszit az orrára. –Azt elfelejtettem hozzátenni milyen imádnivaló vagy –mondja Viktor.
    A könyvesboltba belépve úgy nézünk ki, mint egy pár, aki legalább egy éve van együtt, nem egy perce. Útbaigazítást kérek az eladóstól, és ahogy sejtettem ott találom a Csontvárost. Nagy csodálkozásomra még négy kötet sorakozik mellette, alatta pedig egy trilógia, amely szintén árnyvadászokról szól valami régi korban. Viktornak is tátva marad a szája, félve veszi kezébe a köteteket. Valami feltűnik a szemem sarkából. Egy nő – meglehetősen nagydarab nő – látszólag céltalanul emelgeti le a könyveket a polcról. De közben látom, hogy a szeme sarkából folyamatosan felénk pislog. Aztán megakad a szeme Viktor karján. Ezt furcsának találom, hiszen a hegek a mondénok elől rejtve vannak. A nő szeme elkerekedik és remegni kezd, mint a kocsonya. Megérintem Viktor karját és a szememmel mutatom, mit szeretnék. Viktor bólint és elindul a polcok mögött. A nő észrevétlenül próbál a kijárathoz osonni, de útját állom.
    -Elnézést hölgyem, segíthetek?
    -I don’t speak Hungarian, no… I don’t please let me… let me go please… -sarkon fordul, de Viktorba ütközik. Viktor, mint a nyelvek szakértője természetesen tud angolul, de persze én is.
    -Nyugodjon meg, nem bántjuk –mondja angolul. –Ön Cassandra Clare? –A nő persze a fejét rázza.
-Kérem jöjjön velünk, beszélni szeretnénk önnel. Ne ijedjen meg, ezt most nem a Klávé nevében tesszük, ugyanis a hölgy –rám mutat –elmondta, hogy milyen zseniális az, amit ír. Csak szeretnénk megtudni, miért is tette, amit tett –a nő félénken rám mosolyog, és ezt mondja:
-Igen, valóban én vagyok Cassie. Tudjátok, egy írót mindig is érdekel, hogy hogyan reagálnak a könyveire. Sokszor bejövök ide és figyelem, hány embert érdekelnek az írásaim.
Pár perc múlva már egy padon ülünk és kedélyesen beszélgetünk:
-Igazából a New York-i intézetben voltam szakács. De aztán találtak helyettem mást, én pedig ott maradtam a képességem átkával. Láthatom az Árnyékvilág minden csodáját, de nincs meg az erőm, hogy részese is lehessek. Az árnyvadászok meg –nagyot sóhajt. -Az árnyvadászok nem tudják, mekkora szerencséjük van, hogy azok, akik. Ők a védelmezőink, ők a dimenziónk végvárának őrzői. De a legtöbbjük csak annyit ért az egészből hogy az Angyal vére által magasabb rendűek, mint az emberek. Ez felháborított. Megírtam a kehely ellopásának és a Morgensternek legyőzésének történetét. Elmondtam szép szavakkal  a fiatalok harcát hogy átérezzétek. Persze ti megtanuljátok a száraz történelmi tényeket a háborúról. De én azt akartam, hogy az árnyvadászok olvassák és felfogják, mekkora felelősség az övék –szomorúan elmosolyodik. –Sajnos minden visszafelé sült el. A Klávé a szokásos fafejűségével csak annyit értett meg hogy kiadtam a titkukat. El sem olvasták a könyveket. Évek óta próbálják kivonni a őket a forgalomból, de ez szerencsére még nem sikerült. De nehogy csak én beszéljek. Igazából csodálom, hogy olvastad a könyvemet. Honnan tudtad, hogy ki vagyok?
-Nos, a könyvet véletlenül tudtam csak elolvasni. Viszont a második kérdésre nem szolgálhatok jó válasszal. A helyzet az, hogy a mi küldetésünk megtalálni téged és a Klávé elé vinni –látom, hogy megijed, úgyhogy gyorsan folytatom. –Nyugodj meg, nekem eszemben sincs. A saját bőrömön tapasztaltam, hogy a könyved eléri a célját. –Viktorhoz fordulok –Szerinted a Klávé ejtheti a vádakat?
-Nem, nem hinném. Két fiatal szava semmi az ő szemükben. Hacsak…
-Hacsak?
-Lehet, hogy egy intézménnyi fiatal szava számít. –Megértem mire gondol, és boldogan adok neki egy csókot. –Egy zseni vagy. Ne aggódj Cassie, megmentünk! –nevetek a nőre.
***
Egy hónap. Nem telt bele sok idő, és az intézményben még az apróságok és a takarítók is olvasták a könyvet. Aznap három példányt vettünk, amely titokban, kézről-kézre járt. Mindenkit elbűvölt. A tanítók és a szülők nem értették, miért lett hirtelen mindenki ilyen átszellemült. Aztán persze közöltük velük, és ha akarták, ha nem, az ügyet a Klávé elé kellett terjeszteni. Ezt persze a javunkra fordítottuk. Ma lesz a harmadik, utolsó kihallgatás, és meghozzák a végső döntést.
Mély levegő és kifúj. Hirtelen a tárgyalóterem ajtaja helyett Lara ajtaját látom. Milyen rég is volt, mintha egy élettel ezelőtt kellett volna remegő térddel bekopognom. De most nem remeg a térdem, mert itt van Viktor, és bátorítóan szorítja a kezem. A folyosón áll Lara és Kevin, és az esélyeket vitatják meg. De ezen már nincs mit vitatni. Minden árnyvadász egyhangúan Cassiet pártolja. Szegény nem tud mit kezdeni ezzel a hirtelen jött hírnévvel. Mondták, hogy menjen vissza New Yorkba. De ő visszautasította az ajánlatot, és azt mondta, inkább itt maradna és főzne az őt megmentő Intézménynek. Persze nem tették meg szakácsnak, inkább felfogadták történelemtanárnak. Ha túl leszünk ezen az egészen… Már alig várom.
-Ügyes légy! –Mondja Viktor.
-Én? Mindig –megcsókolom, és belépek a terembe.
-Üdvözlöm az egybegyűlteket, a nevem Hajnal Léna, és szeretném elmondani, hogyan teremtett belőlem valódi árnyvadászt az a nő, akit a Klávé rendelkezése szerint büntetés vár…

Kor:

2017, Tihany

Szereplők:

Hajnal Léna (árnyvadász)

Lara (árnyvadász)

Viktor (árnyvadász)

Kevin (árnyvadász)

Ármány Zétény tanár úr (árnyvadász)

Cassandra Clare (látó)

idézet: Északi fény filmből

Raziel tollai pályamű-Zetsuen

Zetsuen:Maradok

„Fabien, mon cher!
Igen, tudom. Most fejezzem be a nem létező franciatudásom fitogtatását.
De ha egyszer annyira boldog vagyok! El se fogod hinni, mi történt velem… igazából, én se nagyon hiszem még el. Képzeld, kisbabát várok! És nem, ez nem április elseje, és nem vagyok részeg sem, habár a reggeli émelygéseim elkezdődtek elég hamar.
Tudom, én mondtam neked pár évvel ezelőtt, hogy semmiképpen sem akarok gyereket, de ez most annyira más… és Vincent is itt van velem.
Remélem, minél hamarabb találkozhatunk,Iris”

„Drága Fabien!
Nem nagyon tudom mással megosztani aggályaimat. Vincent már nincs itt. Visszament Idrisbe, a jegyeséhez. Fogalmam sem volt róla, hogy már egy csaknem házas emberrel töltöttem együtt annyi éjszakát… de mondd Fabien, mit csináljak? Annyira furcsán érzem magam. Azért jöttem el Idrisből, mert féltem a Kör miatt, erre ugyanolyan nyugtalan vagyok itt is.
Párszor kiesnek napok az emlékezetemből, máskor pedig soha nem látott helyeken ébredek fel. Nem is igazán magamat féltem, sokkal inkább a kicsit.
Remélem, hamarosan találkozunk,
Iris”

„Fabien, remélem, ez a levél valahogyan eljut hozzád. Valami baj van velem. Félek. Félek magamtól, ahogyan a tükörbe pillantok, mert nem látok mást egy emberi roncson kívül. És a kislányom, az Angyalra… Kérlek Fabien. Kérlek, gyere el hozzám, keress meg, mert rettegek. Iris”

Gyűlölöm nézni az embereket.
Állandóan csak az jut eszembe, hogy számukra miként rohan az idő; mintha egy folyópartról szemlélném a kapkodó patakot, közbeavatkozhatok, de sosem vagyok képes befolyásolni teljes mértékben a sodrását.
Iris üzenetei fokozatosan váltak zavarossá. Az elmúlt négy évben sokfélét hallottam felőle, de nem igazán tudtam eldönteni, mi igaz belőle és mi nem.
Hallottam hírét annak, hogy találkozott egy angyallal, a leveleiben ezt említette is. Irist mindig is szavahihetőnek tartottam, de ez mégsem olyasmi, amit minden további nélkül elhinnék.
Azt viszont már könnyebben elfogadtam, hogy született egy gyereke. A leveleiben azt állította, hogy Vincent Lightwood az apja, de nem tud a babáról.
Századszorra futottam át ugyanazokat a sorokat, de mégsem értettem. Ez a levél nemrég jutott el hozzám, pedig a keltezés szerint már legalább fél éve íródott.
Tanácstalanul toporogtam a szebb napokat is megélt falu határán, majd elfintorodva indultam el a mocskos földúton. Ha tudom, hogy Iris egy ilyen nyomortelepen él, megbeszéltem volna egy másik helyszínt.
Ismertem a helyzetet Albániában, de nem sejtettem, hogy ennyire elborzasztóak a körülmények – habár egy putri bármikor és bárhol szörnyű.
Kéttucatnyi mocskos, sötétebb bőrtónusú gyereket pillantottam meg a sártengerben játszani – ha egyáltalán annak lehetett nevezni, ahogyan agyonverik egymást a kőből és részint ürülékből összegyúrt labdákkal. Első ránézésre is sütött róluk az agresszivitás.
Az egyik kis görcs akkora erővel ütközött nekem, ami majdnem ledöntött a lábamról; napszemüvegem a földön landolt, az egyik ördögfióka szadista mosollyal a képén nehezedett rá. Aggodalmam gyorsan elpárolgott, ugyanis egyik kölyök sem reagált másképpen, csak röhögve – ezek szerint nem láttak át az álcámon.
Bosszankodva fordultam el tőlük, siettemben azonban egy momentum erejéig, alig a szemem sarkából megláttam egy madárcsontú, apró kislányt. Valószerűtlenül sápadt bőrén egy-két barnás csík futott keresztül – először csupán pornak véltem, de azután rájöttem a vérfagyasztó igazságra.
Rúnák. Élő, lüktető rúnák.
A gyermek ugyanakkora döbbenettel bámult rám vissza, mint ahogyan én szemléltem őt. Rájöttem, látnia kell.
Valami furcsa erő húzott ehhez a lánykához, egyenesen hozzá, olyan átütően, hogy egy csapásra meg is felejtkeztem arról, mit keresek én itt. Már éppen vakul elindultam az irányába, amikor két türelmetlen kar elragadta előlem.
Az a nő, aki előttem állt, csupán halovány tükörképe lehetett Irisnak. Csinos vonásait a hirtelen, erőszakos fogyás és a rossz életkörülmények teljesen elemésztették, vállai és lábai csontossá sorvadtak. Azok a karok, amivel a kicsit szorította, kísérteties szürkében játszottak. Barna hajából rengeteg hiányzott, mintha valaki rendszeresen tépte volna, egyenlőtlenül nőtt.
És a szemei.
Az a tekintet, ami mindig a gesztenye élénk színére emlékeztetett, olyan üres maradt, akár egy kőrisfa kérge. Olyannyira fakó, akár egy nyolcvanéves, megkeseredett öregasszonyé.
 - Iris – szólítottam meg, mire szúrósan rám szegezte a tekintetét. – Beszélnünk kell. Azonnal.
 - Nem tudom, mit keres egy ilyen sátánfattya a környéken, mint te – szinte köpte a szavakat. Hangszíne durva volt, akárcsak a megmunkálatlan fa. – Nincs ennek a vidéknek annyi pénze, hogy megfizessen téged! – rikácsolta, ami leginkább a középkori boszorkányvadászokat juttatta eszembe.
Magamat is meglepve figyelmemet sokkal inkább a lánykának szenteltem. Volt benne valami angyali ártatlanság, ami valamiféleképpen megérintett, és jobban meg akartam ismerni.
 - Ezt a korcsot akarod? – A nő gyengéd érintése átváltott állatiasan durvává, és taszítva egyet a gyereken, rámutatott. – Hát fizess érte!
Majd elkezdett nevetni. De úgy, hogy a lelkem is belesajdult.
Megragadtam Irist, és határozottan behúztam az egyik háznak nevezett romhalmazba. Bent ürülékszag keveredett izzadtság és romlottság semmihez sem hasonlítható bukéjával. Láttam már hasonló, lakásnak vagy akár otthonnak csúfolt helységeket, de ez még annál is szörnyűbbnek tűnt.
Az egyik sarokban barna rongyok feküdtek egymás hegyén-hátán – gyanúsan megszáradt vérnek tűntek -, a bűz pedig innen áradt a legintenzívebben. Ezzel szemben helyezkedett el egy ócska matrac, lyukakkal teletűzdelve. Emellett egy fémvödör állt, borzasztó szagú folyadékkal tele.
Bárhogyan néztem, ez még hatalmas túlzással sem volt higiéniának nevezhető.
 - Mit akarsz tőlem, boszorkánymester? – sziszegte a nő. Megváltozott a tekintete, mintha valamiféle élet szállt volna vissza belé, de egyelőre nem ismert meg engem.
 - Iris – szólítottam meg olyan gyengéden, amennyire csak tőlem telt. – Te magad hívtál ide. Azt állítottad, hogy láttál egy angyalt. Segítséget kértél tőlem.
Megmerevedett. A mögötte sertepertélő kislány továbbra is fürkészően szemlélt engem, Iris ujjai azonban céltalanul megmarkolták a lánya tincseit, szája széle is megremegett, meg sem hallotta a kicsi feljajdulását.
 - Honnan veszel te ilyeneket? – suttogta szinte megrettenve, meglepően tiszta tudattal.
 - Írtad nekem levélben, hogy jöjjek el hozzád. Iris, Fabien vagyok.
 - Hazudsz! – ismételten ordított, azonban kint semmi mozgolódás nem indult meg a hangjára.
 - Nem. – ellenkeztem csendesen, miközben észrevettem, hogy a kislány engem néz. – Ő a lányod? Vincent lánya?
Muszáj voltam megacélozni magamat. Sosem számítottam volna arra, hogy pont Iris lesz az, aki megőrül. Annyi embert láttam már, aki elvesztette a józan eszét – sokan közülük pont miattam. Ha volt valami, amit gyűlöltem, hát ez lehetett egyedül; mert ez még az amnéziánál és a bénulásnál is kegyetlenebb. Belülről fertőzi meg az embert, lassanként őrli fel a lélek morzsáit. Egy idő után pedig nincsen visszaút, és mire feleszmélsz, már valaki mássá váltál. Ijesztővé.
Ugyanezt láttam Iris szemében is. Pedig amikor megmentette az életemet tizenhat éves korában, abban reménykedtem, végre kiépíthetek egy épkézláb kapcsolatot egy árnyvadásszal, szigorúan baráti alapon, ő pedig támogatta az ötletet.
 - Igen. – Szinte összerogyott, és elengedte a lányt, aki – véleményem szerint ösztönösen – hátrált el tőle, csak lopva kereste a tekintetemet.
Nem foglalkozva a nyirkos földdel, letérdeltem mellé, vállára tettem a kezemet, igyekezve a legudvariasabb hangnememmel próbálkozni.
 - Ha azt írod, lakásra van szükségetek, azt is tudtam volna szerezni, sőt akár most is tudok.
Agresszívan leütötte a kezemet, ujjai között forgatott egy megáldott pengét, amit fenyegetően az irányomba szegezett.
 - Érj még egyszer hozzám és szétmarcangollak! – vicsorította.
 - Hogy hívják a lányt? – böktem fejemmel a csöppre, Iris azonban teljesen megzavarodva üvöltötte.
 - Mit érdekel az téged?!
Türelmem kezdett vészesen fogyni, és meggondolatlanul a gyerekhez fordulva ugyanezt kérdeztem, mire a kislány nyüszítésre emlékeztető hangot adott ki, kétségbeesetten pillantva az anyjára. Mire észbe kaptam, a tőr belém kóstolt, az árnyvadász pedig üvöltözve toloncolt ki a házából.
    A következő öt napban egyebet sem csináltam, csupán árnyékként, észrevétlenül figyeltem eme furcsa párost. A kislány napközben egyedül üldögélt a többi kölyök között, nem szólt sohasem egy szót sem. A gyerekek féltek tőle, meg sem merték közelíteni.
Iris általában egész nap ábrándozva merengett valamit, néha minden előzmény nélkül dühroham kerekedett rajta felül és egész tincseket szaggatott ki a hajából, vagy pedig számomra láthatatlan személyekkel üvöltözött.
Teljesen biztosnak éreztem az őrületét. A lánykának más környezetre van szüksége, talán más szülőkre…
„ – Ha valaha gyerekem lesz – vagyis soha -, és valami történik velem, neked kell felnevelned! – intett felém Iris fülig érő vigyorral, kezében borosüveget lóbálva.
 - Persze. Egy árnyvadász gyereket, nekem?”
~~~
Fogalmam sem volt, mit kerestem itt már majdnem egy hete. Eredetileg maximum két napot szántam erre.
Másnap hajnalban Iris szokatlan élénkséggel és tiszta tudattal öltözködni kezdett. Háromnegyed órán keresztül fürdött a jéghideg vízben, utána egy vaskos ládából egy gyönyörű, könnyed fehér ruhát vett elő, majd belebújt. Az ajkaira vérvörös rúzst kent, tükör hiányában sokszor megcsúszott a keze. A kislány végig figyelte őt, akadozva kérdezte meg tőle, hova tart, azonban az árnyvadász nem felelt semmit, csupán fátyolos tekintettel ismételgette Vincent nevét.
Szédelegve indult el a házból, mögötte a csöppséggel, aki csendesen könyörgött, hogy menjenek vissza. Iris nem szentelt neki szemernyi figyelmet sem, lustán megigazította zilált kontyba parancsolt tincseit.
Megérzéseim rosszat súgtak, így követtem őket, egyenesen egy mocskos patakig. A távolban, nagyon messze hármasunktól, négy asszony mosta a szennyesét. A körülöttünk lévő fák tövében, a sok bokor mellett töménytelen mennyiségű szemét halmozódott fel, néhány patkány meg is szállta azt, egy-kettő csótánnyal egyetemben. Ha alaposabban körbenéztem, felfedeztem pár megbúvó virágot, amit még nem tört meg a huszadik század embere. Meglepően szépek voltak.
Iris belelépett a patakba; ruhája alja rögtön átnedvesedett, öntudatlanul is vacogni kezdett. Felocsúdva kiáltottam oda neki.
 - Iris, azonnal gyere ki!
A nő tekintete megtört, és dühtől szikrázó szemekkel meredt rám. De a roham ismét magával temette, beljebb sétált a vízbe, ami így már a melléig ért. Oldalra pillantva megállapítottam, hogy a sodrás túlságosan gyors; az árnyvadász szinte azonnal eltűnt. Habozás nélkül indultam utána, félpillantást vetve csupán a földön kuporgó lányra.
Amint sikerült félig-meddig kiemelnem a nőt a levegőre, megragadta az ingem gallérját, és csupán ennyit mondott.
 - Engedj elmennem. – Az arcán legördülő cseppek könnyeknek és víznek volt a keveréke. – Neveld fel a lányomat, Fabien. Könyörgök.
 - Hogy hívják?
A nő elmosolyodott, és kicsusszant a karjaim közül. Elmosta a víz, mélyre sodorta, a megnyugvásához.
Kábultan kecmeregtem ki a folyóból, magamra varázsoltam egy fehér törölközőt. Amikor körbenéztem, tekintetem megakadt a bokornál ácsorgó, dermedt kislányon, és most először szólt hozzám.
 - Anya… - Eléggé furcsán ejtette ki ezt az egy szót is, alig tudtam kivenni. Rám pillantott, apró, szutykos ujjaival felém nyúlt, én pedig leguggoltam hozzá.
 - Hogy hívnak? – kérdeztem, igyekezve minél érthetőbben beszélni. A kislány azonban csak bámult rám a nagy, kék szemeivel, aztán kutakodni kezdett csupa folt ruhája megannyi zsebeiben, míg végül széles mosollyal rá nem talált a kincsére. Először szégyenlősen elhúzódott vele, utána a kezembe ejtette egy férfiujjra méretezett gyűrűt, amin lángok futottak körbe.
Ezek szerint Iris mégis igazat beszélt, a kislánynak valóban Vincent Lightwood az apja. De kizárt, hogy ilyen néven neveljem fel, habár a sajátomat sem adhatom neki…
 - Van valakid, akihez mehetnél? – tettem fel a kérdést, holott ismertem a választ: a kislány nemet intett, aztán a tenyerét nyújtotta. Visszapottyantottam szutykos kezébe a feketés ékszert.
Kétségbeesetten nézett körbe, de a távolban lévőkön kívül senki más nem járt erre, utána megint engem kémlelt… azok a szemek sokkal többet láttak, mint amennyit egy ennyi idős gyereknek szabadott volna.
Tíz perc habozás után megragadta a köpenyemet, és meglepően határozottan kijelentette.
 - Veled megyek.
Bátorítóan mosolyogtam rá, akármennyire sem volt szokásom, ő pedig viszonozta a gesztust, legnagyobb meglepetésemre. Óvatosan a karomba vettem, és motyogva jegyeztem meg.
 - Találnunk kell neked egy nevet. – Az előttem lévő táblán a „Tirana 108 km” feliratot olvastam le. – Mit szólnál a Tirana Blackringhez?
A kislány azonban már aludt az ölemben, túl könnyű volt a korához képest. Eltűztem a szemébe lógó haját, és azon gondolkodtam el, hogy mégis miért akarok felnevelni egy olyan árnyvadász kislányt, akit körülbelül két életre elég trauma érhetett. Nem jöttem rá egykönnyen a válaszra.
Sikerült viszonylag gyorsan megtalálnom azt az átjárót, amin idefele jöttem, és pillanatok alatt érkeztünk vissza Amerikába. Az eldugott színház, ahova landoltunk, ugyanolyan poros volt, mint indulásomkor; egy lélek sem járt erre.
Ritmusosan simogattam a kislány – Tirana – fejét, észrevétlenül küldve a kék szikrákat, egy azonban visszapattant.
Amikor pislantottam, újra azon a mocskos helyen találtam magam, ahonnan jöttünk. Először azt hittem, a varázslat rosszul sült el, de aztán rádöbbentem, hogy a gyerek tudatalattijába ugrottam vissza. Az ő szemével láttam mindent; az anyját, a szobát, aztán az álmait.
Egy zöld rétet pillantottam meg… utána pedig egy magas férfit, vörös hajjal. Meglepetten konstatáltam, hogy magamat látom. A táj fokozatosan elsötétedett, minden a ködbe veszett, egyedül az én alakom maradt stabil.
Annyira váratlanul tértem vissza a valóságba, hogy megbotlottam egy törött szék lábában, és földre ültem. Az ölemben nyugvó Tirana felriadt, rám pillantva nevetni kezdett. Megütközve szemléltem, aztán jómagam is elmosolyodtam.
Arrébb tettem a kicsit, és feltápászkodva a vonalas telefonhoz léptem. Tárcsázás után James, az ifrit komornyikom hangja csendült a kagylóban. Kurtán utasítottam, hogy szerezzen be minden szükséges hozzávalót az új családtag érkezése miatt.
 - Mi a neved? – kérdezte a kislány, tágra nyílt, kíváncsi tekintettel méregetve engem.
 - Fabien – feleltem, aztán felé nyújtottam a kezemet. Mélyen elgondolkodva nézte, majd apró ujjait a tenyeremre tette. Felvettem a karomba.
Hazaérve James semmit sem kérdezett, csupán méltóságteljesen kijelentette, melyik vendégszobát rendezte be a kislánynak. Az első emelet felé vettem az irányt. Ujjaimmal párszor végigsimítottam az aprólékosan faragott és díszített, Victor Hortát idéző kanyargós kapaszkodón. Már a kezdetektől fogva rajongtam a stílusáért, és habár legnagyobb bosszúságomra nem tervezett nekem egy házat, a halála után megszereztem a Hôtel Tassel tervrajzait, és át tudtam alakítani az otthonomat, így egészen hajazott a belga épületre.
Kissé nehézkesen, bár meglepően leleményesen nyitottam ki az ajtót. James mindenről gondoskodott már előre: vadonatúj kiságy várta Tiranát, egy csaknem két méteres gardrób tele mindenféle színű és stílusú ruhával, puha szőnyegek, hogyha elesik, akkor se üsse meg magát, szemmagasságnál fentebb elhelyezkedő könyvek, valamint néhány háromszáz éves váza, díszítés gyanánt. Elég valószínű, hogy az értéktelenebb fajtából, hogyha eltöri, az se legyen nagy baj.
Szívfájdítóan szánni való látványt nyújtott, annyira nem illett a környezetbe. Csodálkozva szemlélte a tárgyakat, pillanatnyi fáradtsága azonnal elillant.
 - És te hol fogsz aludni? – kérdezte kíváncsian.
 - Én egy emelettel feljebb, ott van a szobám – feleltem félvállról, miközben a ruhásszekrényben turkálva igyekeztem kiválasztani neki egy megfelelő ruhát.
 - Akkor én is ott fogok. – jött az egyszerű válasz, mire megfordultam. Tízkilónyi határozottság állt velem szemben, amint kinyitottam volna a számat, hogy ellenkezzek, már megragadta a kezemet. Köpni-nyelni nem tudtam a meglepettségtől, ám hamar megembereltem magamat, és kijelentettem, hogy fürdés kötelező.
Tirana halvány mosollyal az arcán bólintott, hagyta, had vezessem be a csupa kék fürdőszobába. Feltűrtem az ingem ujját, majd a kád szélére pakoltam a különböző samponokat, balzsamokat és tusfürdőket, de még egy tetűirtót is kikészítettem. Előre szóltam neki, hogy mindent lesikálok majd róla, és nem lesz kellemes.
Legnagyobb döbbenetem az volt, amikor a rúnákhoz értem – mert erre voltam a leginkább kíváncsi, hogy mit keresnek egy hároméves gyereken, amikor tizenkét éves korban kapják meg az elsőket. Ahogy dörzsöltem őket, szétfolytak, akár egy tintapaca. Ám a gyengédnek nem nevezhető sikálás hatására kiserkent a lányka vére, a normálisnál jóval nagyobb mennyiségű. Ijedtemben lefagytam; ám a vér formálódni kezdett – egy iratze alakját vette fel, sötétvörösen virítva.
A látványtól kétségbeestem, de figyelmemet igyekeztem minél inkább Tirana tisztává tételére szentelni. Tíz perc után új vizet kellett engednem, annyira mocskos volt az első; a másodikat a halott tetvek miatt eresztettem le, a harmadik csupán egész halovány barna maradt a kosztól.
Kíméletesnek nem nevezhető mozdulatokkal töröltem végig, de már jóval finomabban öltöztettem fel. Teljesen máshogy festett így, a tincsei sokkal világosabbak voltak, teljesen olyan árnyalatúak, mint az anyjáé, bőre pedig leheletnyit sápadtabb. Szeme kékje élénkebbnek látszott a zöldbékás pizsama által.
Csendben ácsorgott velem szemben, míg én a padlószőnyegen ültem, hátamat a falnak vetve. Görcsösen szorongatta a gyűrűjét az ujjai között – azt megengedte ugyan, hogy megmossam, de alaposabban nem vehettem szemügyre.
Felálltam, majd egy gyors mozdulattal elégettem a törölközőt, amit használtam, és némi teketóriázás után a levetett, mocskos ingemet is. A tükörbe pillantva nyűgös, vörös szemek pillantottak vissza rám. Meg mertem volna esküdni, hogy az erek is kivehetőek lennének benne, ha a szemfehérjém nem lenne koromfekete. Már teljesen belefeledkeztem tükörképem megfejtésébe, amikor Tirana megszólalt.
 - Hol van anya?
Nem tudtam mit felelni.
 - Mikor jön vissza? Miért nincs itt? Nem jött vissza. A vízbe, a vízből nem jött vissza – A száját lebiggyesztette, és vártam, hogy sírni fog, de mégis sokként ért. Közel nyolcszáz éve voltam utoljára ilyen közel kisgyerekhez.
Csendesen pityergett, habár testtartása nem ezt sugallta. Odalépett mellém, és az ölembe ülve fúrta a fejét a mellkasomba, és ott kezdett el igazán zokogni. Bárhogyan próbáltam mozdulni, még hevesebben zendített rá, képtelenség volt moccannom is.
    Két óra után James halkan benyitott a szobába. Meglepetten figyelt minket, pár perc után vettem észre, már én is félálomban voltam, valószínűleg még ébrenlétem utolsó momentumaiban varázsolhattam magunkra egy takarót. Tirana viszont megnyugodott és elszundított, bevackolta magát a karjaimba. Úgy éreztem, most kezdett el igazán bízni bennem, ami meglepetésemre őszinte örömöt váltott ki belőlem, akármennyire is idegen volt az, amint egy ilyen apró test kapaszkodik belém. A feltétel nélküli bizalom nyugodttá tett.
 - Biztos benne uram? Hogy képes lesz a kislányt meggyógyítani? – kérdezte aggodalommal a hangjában a komornyik.
 - A lelki sérülés nem múlik el soha. De hozzáedződik a lélek. – feleltem, majd a kislány hátára tettem a kezemet. Ki tudtam tapintani az összes csigolyáját. – Meglátjuk, mit tehetünk, James. Meglátjuk.
Lassan tápászkodtam fel, ügyelve, nehogy a csöppség felébredjen, de nem a leendő szobája, hanem az én hálóm felé vettem az irányt. A sötétkék falak ugyanolyan nyugalmat sugalltak, mint mindig, a falra kiakasztott Eiffel-torony kellemesen ismerősnek hatott, bár az előtte lévő asztalkát meglehetősen üresnek éreztem – valamit muszáj lesz majd odaraknom.
Tőle jobbra Iris elhozott, viharverte naplója pihent; pár oldal kilógott belőle, az egyik sarka pedig vészjóslóan festett, mintha vér áztatta volna.
Tiranát óvatosan fektettem le a franciaágyra, ráhúztam még a bordó takarót, eligazgattam alatta a párnámat. Gyengéden feszítettem le az ujjait a nyakláncomról, majd a faragott liliomokkal díszített szekrényemhez lépve egy tiszta törölközőt vettem ki. Gyorsan zuhanyoztam le, semmiképpen sem akartam sokáig magára hagyni a kislányt, volt egy sanda gyanúm, hogy kétségbeesne, ha felébredne, és nem találna ott, maga mellett.
De semmi – amint visszaléptem a szobába, csupán az egyenletes szuszogása ütötte meg a fülemet. Bemásztam mellé az ágyba, és óvatosan megsimogattam az arcát, csókot leheltem a homlokára. Elmosolyodott álmában.
 - Fabien – szólt. – Itt vagy?
 - Igen – feleltem egyszerűen. A sötétben láttam a csillogó szemeit. Kinyújtotta a kezét, és megtapogatta az arcomat, még a szememet is megnyomkodta, hogy bizonyságot szerezzen.
 - És itt is maradsz? Velem?
 - Itt maradok. Veled.

 

Szereplők: Fabien Béziers Impera, Tirana Blackring, Iris Bellefleur, James Temple

Kor: ’90-es évek, Albánia és Amerika

Idézet: (A lelki sérülés nem múlik el soha. De hozzáedződik a lélek.) Karinthy Frigyes

Fabien és Tirana

 

Raziel tollai pályamű- Fülöp Angelika

Fülöp Angelika: Átok vagy Halálhozó?


Egyetemistának lenni nehéz. Éppen ezért örülök, mikor az utolsó órám után, ami matek, a haverjaim elhívnak bulizni. Brandt és Lucas állnak mellettem, mikor én még mindig csak a tolltartómat süllyesztem a hátizsákomba.
- Szóval. . . - kezd bele Lucas. - arra gondoltunk, hogy elmehetnénk egy közeli klubba. Elég híres a piájáról, meg a csini csajokról. -  kacsint rám. Nagyot sóhajtok az utolsó kijelentésre. Nem rég, azaz egy hónapja szakítottam a barátnőmmel, Britannieval. Csak nem egy egész éve voltunk együtt, amikor bejelentette, hogy nem szeret többé és nem akar velem lenni. Összetörte a szívem, és azóta nem közelítettem a lányok felé. Zavarba jöttem, hogyha rám néztek vagy rám kacsintottak azzal a csábos, hosszú szempilláikkal, és ezt persze a fiúk észre vették. Nem egyszer próbáltak elrángatni bulizni. Értékeltem a cselekedetett, de mindig visszautasítottam. Ezúttal is.
- Ne haragudjatok, de nem mehetek. - Pillantásom a két barátom között cikázik. Brandt, aki eddig egy szót nem szólt dühében az asztalra csapott. Egy hatalmasat ugrottam hátra, majd ijedt arccal a barátomra néztem.
- Nem mehetek! Nem mehetek! - mondta gúnyos hangon. - Folyton ezt hajtogatod. Már nagyon unnom. Kapd össze magad, mert ma velünk jössz. Ha tetszik, ha nem. Ha kell betöröm a lakásod ajtaját hajnali hatkor, felkaplak a hátamra és elrángatlak téged erre a puccos helyre! Megértetted? - a döbbenettől nem tudtam mozdulni. Az általában hallgatag Brandt, mint vulkán kitörés robbant ki. Eltátott szájjal billentem előre a fejem, hogy tudassam vele értem, és felfogtam azt, amit mondott. Miután összeszedelőzködtem, és felvettem a téli kabátomat, hazaindultam.
Otthon elgondolkodtam azon, amit Brandt mondott. Vagyis inkább azon, amiért mondta. Az utóbbi egy hónapban teljesen megváltoztam. Ez tény. Mindig én voltam a nagymenő. Csinos pompon lányokkal jártam és minden bulin, amit szerveztek részt vettem. Kedvesen viszonyultam még nem túl szép lányokkal is, sőt néha még bókoltam is nekik. Általánosban kocka voltam, így a nem menő fiúkkal, azaz a gyíkokkal is jól eltudtam tölteni az időmet. Közkedvelt voltam, mind a diákok, mind a tanárok részéről is.
De amióta szakítottam Britannieval nem foglalkoztam semmivel sem. Sem a tanulással, sem a bulikkal. A szüleim rég meghaltak, úgy 4 éve így teljesen egyedül éltem a saját kis lakásomban, ami rendezett volt. Világ életemben odafigyeltem a környezetemre, főleg most, hogy sok időt töltöttem otthon.
A fiúkkal azt beszéltük, hogy este nyolc felé jönnek át. Felvettem a szokásos  szerelésemet, ami egy fekete izompólóban, egy fekete csőnadrágban, egy fekete bőrcsizmában és egy élénkpiros bőrdzsekiben merült ki. Most Lucas volt a soros, neki kellett vezetnie, így nyugodtam berúghattam. Még mielőtt becsengetett volna Brandt tettem magamnak egy fogadalmat, hogy ma be fogok csajozni. Majd kiléptem az ajtón és behuppantam Lucas kocsijába.
A klub, amiről egész úton jártatták a szájukat a barátaim, nem más volt, mint a Pandemonium klub. Amennyit tudtak erről a helyről az szinte felért a nullával, de képesek voltak csaknem fél órán keresztül erről az építményről beszélni csak azért, hogy ne hozhassak fel kínos témákat, mint például Britannie.
 Az autóból kiszállva beálltunk a hatalmas sor végére. Míg várakoztunk nem történt semmi. Néhány furcsa alak ment el mellettünk, de ez nem tartozott a nagy meglepetések közé. Sokszor voltunk már ilyesfajta klubokban, de még egyszer sem történt semmi rendkívüli, így mindi teljes nyugalommal buliztunk. A kék hajú és piercinges emberek mindig bejutottak ezekre a helyekre. Mi nem voltunk sem piercingesek, sem pedig festett hajúak. Eltöprengtem azon, hogy egyáltalán bejutunk - e. A kidobó nagy meglepetésemre egy nő volt. Úgy 160 centiméter magas és fekete hajú. Fekete bőrszerelés feszült igen formás alakján. Mikor oda értünk először Brandtet mérte végig. Brandt barna hajú, kék szemű, izmos széles válla barna volt a sok napozástól, amihez szívesen vett fel fehér szerelést, most is ilyet viselt. Majd Lucast nézte meg magának. Lucas vékony, fekete hajával és kockához illő ruházatával esetlennek tűnt, de ahogy a nő vizslatta látszott rajta, hogy tetszik neki. Végül rajtam volt a sor. Engem is éppen olyan intenzitással mért fel, mint a többieket. Nekem is barna hajam volt, mint Brandtnek, de a szemem élénk zöld volt, szinte vakító. 180 centiméter magas voltam és széles vállakkal rendelkeztem, pont mint Brandt. Sokszor azt hitték ránk, hogy testvérek vagyunk, de sajnos nem.
- Bemehetnek.  - mondta közömbös hangon a kidobó, majd beléptünk a klubba. "Odabent a klub csordultig telt a szárazjég füstjével. Színes fények játszottak a táncparketten, és kékek, csillogó zöldek, izzó rózsaszínek és ragyogó arany színpompás tündérvilágává változtatták át." Leesett az állam, amikor megpillantottam a teret. Még sohasem voltam ilyen lenyűgöző klubban, mint ez. A barátaimra pillantottam, akik szintén földig érő állal fürkészték a helyet.
- Bejutottunk.  - mondtam szarkasztikus gúnnyal a hangomban, de közbe őszintén mosolyogtam. Megindultam a bárpult felé, ahol kértem egy kevés whiskyt. Ez volt a kedvenc italom, bár sokan undorodtak tőle, de nekem mindig is nagyon tetszett az íze. Gyorsan fölhörpintettem, majd a táncparkettre irányítottam a figyelmem. Brandt és Lucas már rég a piercinges nők között kígyóztak. Hívtak, hogy menjek én is és táncoljak velük, de nemet intettem. Egy különösen szép nőt vettem észre. A ruhája pont olyan volt, mint a többi itt tekergőző lányoknak, de volt benne valami más. Megindultam felé, és szinte észre sem vettem, amikor oda értem hozzá. Tekintettem a nő arcát fürkészte. Lágy vonásait egy sebhely tette félelmetessé. Az emberek körülötte, mind grimaszokat vágtak és elkerülték őt, de én nem.
- Szia! - köszöntem neki elfúló hangon. - A nevem Ryan. Akarsz táncolni? - A lány egy magabiztos mosolyt villantott rám, majd a táncparkett felé húzott. Nem figyeltem a szám ritmusára, csak sejtettem, hogy valami gyors mehet, mert a gondolataimat csakis a lány kötötte le. A lány tekergőzött körülöttem egy ideig, míg végül azon kaptam magam, hogy nem kis vadsággal csókolózunk.
- Gyere! - mondta, majd egy ajtó felé húzott. Feltépte, és kihúzott klubból egyenesen az utcára. Nem állt meg, és húzott tovább egy kisebb sikátorba. Gyanútlanul követtem, mikor megállt és felém fordult megcsókoltam, amit ő viszonzott. Erős karjaimban tartani, olyan érzés volt, hogy soha többé nem akartam elengedni. Törékeny teste, pont jó helyeken simult hozzám. Szenvedélyesen csókolóztunk, de hirtelen ellökött magától. Értetlenül néztem rá. Szemei, ami ha jól emlékeztem rá eddig barnák voltak, most sárgák lettek. A teste teljesen megváltozott. Megnőtt, majd megnyúlt végül szőrös lett. Farkas! - jutott eszembe a szó, mikor megpillantottam a lényt. Farkas, csak annál egy kicsit nagyobb. - Sajnálom! - krákogta, majd elvesztette minden emberre utaló jellemvonását.
Rám vetette magát. A kezemmel próbáltam blokkolni, nehogy komolyabb sérülést szerezek. A fogaival felém csapot, hogy megharapjon, de nem sikerült neki. Egy ideig jártam dzsúdózni, aminek nagy hasznát vettem, de a lény túl erős volt. Egy véletlenek köszönhetően sikerült lerúgnom magamról. Amint éreztem, hogy a lény teste többé nem nehezül rám, felpattantam a földről, ahová ez lökött. Felvettem egy támadó pozíciót, amit vagy 3 éve tanultam, és mereven figyeltem a lényt. Nem mozdult. Egy percig állhattam így, mikor elszántam magam, hogy közelebb megyek hozzá, hogy láthassam mi történt vele. A köztem és a farkas szerűség között lévő pár métert egy lépéssel átszeltem. Lehajoltam, hogy ellenőrizem, él - e még. A nyakából egy különös kés állt ki, amit biztos, hogy nem én dobtam. Vagyis van itt valaki más is. Felkaptam a fejem és egy ember sziluettjét vettem észre. A sikátor árnyékos oldalán állt, így nem láthattam az arcát, de az alakjából arra következtettem, hogy nő lehet. Óvatosan álltam fel a farkas hullája mellől. Féltem, hogy ha túl hirtelen mozdulok úgy járhatok, mint ez a lény.
A megmentőm megindult felém. Ahogy megláttam az arcát elsápadtam. Nem hittem a szememnek. Britannie állt velem szemben, de nem a szokásos ruházatában. Tetőtől talpig feketébe öltözött. A haja a szokásos barnás - vöröses volt. Fitos orrát felhúzta, amikor letekintet a lényre. Fegyverek voltak az övén és a kezében is. Már nem mosolygott rám, úgy mint régen, de nem számított. Megkönnyebbültem, hogy nem egy orvgyilkos áll szemben velem, hanem az egykori barátnőm.
- Mit keresel itt? - tettem fel neki az első kérdést, ami eszembe jutott. Valójában nagyon zavart, hogy az általam ismert lányról, arról, aki mindig a világbékét szorgalmazta fegyverek tömkelege lóg. Jobban megnéztem ezeket a tárgyakat. Voltak ott kések, kardok, de puska vagy pisztoly egy szál se. Zavartan ráncoltam a homlokom.
- Az a kérdés, hogy te mit keresel itt? - mondta hideg hangon. Akkor is így beszélt, mikor szakított velem.
- Én csak buliztam, aztán ez a valami  - mutattam a lényre. - rám vetette magát, majd te csak úgy a semmiből előkerültél.
 - Vérzik a vállad! - kiáltott fel, majd odalépett hozzám, és megnézte a sebet. Amíg nem mondta fel sem tűnt ez a kis horzsolás. Biztos a farkas karcolt meg a fogaival, jutott eszembe. Majd a szédülés vett erőt rajtam, és elájultam.
Az utolsó dolog, ami még rémlik, hogy Britannie ijedten szólongat a nevemen. Majd felébredtem. Egy viszonylag puha dolog támasztotta alá a testem, valószínűleg egy ágy. Kinyitottam a szemem, hogy jobban körül tudjak nézni. "Körbepillantottam. Fém támlájú, vászonlepedős ágyba dugtak, amely csak egy volt a hasonló ágyak sorában. Az enyém mellett kis éjjeliszekrény is állt egy kancsóval meg egy csészével. Az ablak elé függönyt húztak, ami nem engedte be a fényt."  Egy gyengélkedő, jöttem rá. De mit keresek itt? Aztán eszembe jutott, hogy mi történt a sikátorban és már mindent értettem. Jobbra tőlem Brittanie állt, az ágyam mellett.
- Hol vagyunk? - kérdeztem erőtlenül.
- Az Intézetben. - mondta egy hatalmas sóhaj kíséretében.
- Hol? - kérdeztem vissza, de Britannie már nem velem foglalkozott. Egy magas, tekintély parancsoló alak lépett be a gyengélkedő ajtaján. Középkorú férfi, vettem észre, mikor az ágyam mellé ért. Egy biztató mosolyt küldött felém. Akaratlanul is visszamosolyogtam rá.
- Hogy érzi magát? - kérdezte lágy, simogató  hangon. Időt sem hagyott a válaszra, és folytatta. - Az én nevem Hodge Starkweather. Az Intézet vezetője. Nagyon örvendek! Szeretnék feltenni magának pár kérdést, ha nem bánja.
- Miféle kérdést? - Az ágyam szélére ült, és egy nagy levegőt vett. Éreztem, hogy hosszú beszélgetés lesz.
- Tudja, hogy mi volt az a lény, ami megtámadta önt?
- Fogalmam sincs. Sajnálom.  -  Hodge meglepettnek látszott.
- Soha életében nem látott ilyet? - Megráztam a fejem. - Egy vérfarkas volt, és megharapta magát. - mondta olyan rezzenéstelen hangon, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk.
- Tehát át fogok változni ... vérfarkassá? - Kétségbeestem. nem lehet olyan igazságtalan az Isten, hogy megszívasson evvel, hogy egy átkozott fél lényé változzak.
- Tulajdonképpen igen. De van más lehetősége is.  - mondta Hodge.
- Mint például? Milyen más lehetőségeim vannak. Nem sok ilyen vérfarkasos filmet láttam eddig, de mindig valami szörnyűséggel végződtek. - Ekkor Hodge felállt. Egy sokat sejtető pillantást vetett Britanniera, majd kiment. A volt barátnőm ugyanott foglalt helyett, mint előzőleg Hodge, az ágy szélén. Egy ideig az ágyhuzatot nézte. Úgy tűnt annyira érdekesnek találja, hogy végül én is megnéztem. Egy teljesen fehér huzat volt. Az egyedüli érdekesség az volt benne, hogy makulátlan fehér, mintha vadonatúj lett volna, pedig a huzat széle rojtos volt. Nagyon jó mosószert használhattak, majd megkérdezem tőlük, hogy mit. Aztán megszólalt.
- Tudod, hogy miért szakítottam veled? - kérdezte. Egy pillanatra lefagytam, majd megráztam a fejem. Egy nagyot sóhajtott. Majd felpillantott rám. Egyenesen a szemembe nézett, és úgy mondta ki a következő szavakat.  - Megijedtem.
- Mitől? Tőlem?
- Nem. Magamtól, a titkaimtól. Mindentől. Túl gyorsan változott meg az életem, és nem tudtam, hogy hogyan másképp kezelhetném azt, amit te tudsz.
- Amit én tudok? - kérdeztem vissza. Bólintott.
- Te egy Látó vagy. - kérdőn néztem rá. - A Látók látják a jeleinket. A rúnáinkat. Emlékszel arra a fiúra a parkban, aki beöltözött egy tündérnek?
- Igen. Nagyon jó volt a jelmeze. Oda is akartam menni hozzá, hogy megkérdezzem hol csináltatta, de te nem engedted.
- Az nem csak egy gyerek volt, hanem egy igazi tündér. Akkor kezdtek a felszínre törni a képességeid. Én pedig akkor kerültem ide. - mutatott körbe a teremben. - Az Intézetbe. Én egy Árnyvadász vagyok, és az Intézet szolgál számunkra menedékül. Mi démonokat ölünk. - Hadarta el egy szuszra. Leesett az állam. Ez olyan filmszerű. Démonölés meg ilyenek, ez most komoly? Valószínűleg a bizonytalanságom  és döbbenetem kiült az arcomra ment gyorsan bele kezdett a magyarázkodásba.
- Azért mondom ezt el neked mert ... szóval ... megharaptak, és ... - dadogta.
- És? - vágtam a szavába.
- Van választási lehetőséged Ryan. Hát nem érted? Ha egy vérengző fenevaddá kellene változnod, akkor nem segítetünk volna neked. Nem túlzottan kedveljük az Alvilágiakat.
- Mik a választási lehetőségeim?
- Mivel Látó vagy olyan is lehetnél, mint én. Árnyvadász. - mondta. Most megint olyan volt, mint régen. Élénk és mindenre elszánt.  - De átváltozhatsz vérfarkassá is. Te döntöd el, de csak holnap hajnalig van időd ezt eldönteni, mert utána automatikusan vérfarkassá válsz. - A vérfarkas szót úgy köpte, hogy egy esernyő jól jött volna. Látszott és érződött rajta, hogy ki nem állhatja a vérfarkasokat.
Segített felállni, majd elkísért az egyik üres szobába. Egy ágy, egy éjjeliszekrény és egy váltásruha volt az egész kis szobában. A ruha az én méretemnek bizonyult, felvettem, majd lefeküdtem az ágyra. Ez is puha, mint a gyengélkedőben lévő, gondoltam magamban, de most arra kellett koncentrálnom, amit Brittanie mondott. Nem volt számomra kérdés, hogy egy vérengző fenevad élete helyet inkább árnyvadász leszek, de olyan bonyolult lehet az életük. Ráadásul nem is vettem észre, amikor  elkezdtem úgymond Látni. Démonokat ölni? Megfelelő lennék én erre?
Nem is gondolkodtam ezen többet. Felpattantam és elindultam abba az irányba, amerről jöttünk. Beszélni akartam Britannieval. Megakartam érteni ezt az egészet. Ugyan sok mindent elmagyarázott, és sok kérdésemre felelt, de én még mindig nem értetem vagy nem akartam megérteni. Egy hosszú folyosón mentem végig, amikor meghallottam Britannie hangját. Énekelt. Méghozzá az én kedvenc számomat. Akaratlanul is elmosolyodtam. Black Veil Brides - tól a Fallen Angels, akkor szeretem meg ezt a bandát, amikor elkezdtünk járni. Ő mindig azt mondta nekem, hogy nem szereti a rockot, ennek ellenére most azt énekelte. Kopogtam, majd beléptem az ajtón. Britannie csak most vett észre engem. Valószínűleg nem hallotta a kopogást. Továbbra is mosolyogtam rá, és az ő arcán is észre vettem egy féloldalas kis mosolyt.
- Mit keresel itt? - kérdezte vidám hangon.
- Hallottam, hogy énekelsz. Azt hittem, hogy nem szereted ezt a bandát meg a rockot.
- Nem is szeretem. Egy kicsit sem tetszik, de ilyenkor mindig te jutsz eszembe. - majd belepirultam ebbe a kijelentésbe, és látszólag Britannie is így érezte magát.
- Miért szakítottál velem, ha még mindig így érzel?
- Mert megijedtem tőled, magamtól, mindentől. Nem rég lettem árnyvadász. Pontosabban 2 éve. 18 évesen. A fajtánkhoz képest nagyon későn. Sokat kell tanulnom, és nem hiányzott, hogy elkezdj kérdezősködni, hogy miért vannak tetoválásaim. Elmondani meg nem akartam, mert azt mondták tartsuk titokban.
- Értem.  - mondtam egy nagy sóhaj kíséretében. Jól esett, hogy még szeret és nem azért szakított velem, mert valaki másba lett szerelmes. - Mit kéne tennem? - kérdeztem.
- A  választásra gondolsz? - habozott egy ideig. Megfontolta, hogy mit mondjon, majd megszólalt. - Ha árnyvadász leszel örökre együtt lehetünk. Összeházasodhatnánk. Már 20 évesek vagyunk. Felnőttek, nagykorúak. Együtt lehetnénk. Nem olyan rossz árnyvadásznak lenni, mint gondolod. Nem kell félnünk attól, hogy kirúgnak minket a munkánkból vagy ilyenek. Max. meghalhatunk . . . , de egy csomó jó dolgot tehetünk előtte az emberekért. Ha démonokat ölünk akkor jót tehetünk a világért.
- És mi van akkor, hogyha nem tudtok visszaváltoztatni, és farkassá válok?
- Akkor te is egy leszel az elátkozottak közül. Ha most eldöntöd még tehetünk érted valamit. Kérlek! Kérlek Ryan! Nem akarhatsz vérfarkas lenni!
- Nem arról van szó! Nem tudom mennyire lennék erre alkalmas. Nem vagyok egy öldöklős beállítottságú ember.
- Ettől nem kell félned. Megtanítják neked. Szólhatok Hodgenak, hogy döntöttél?  - Bólintottam, mire ő kiviharzott. Féltem ettől. Akármi is történik majd, meg fog változni az életem.
Pár óra telhetett el azóta, hogy Britannie faképnél hagyott, hogy szóljon Hodgenak. Találkoztam utána a férfival, aki azt mondta nyugodjak meg és, hogy hívott valami Néma Fivéreket vagy miket, akik majd meggyógyítanak. Visszatértem a szobámba és vártam a Tesók érkezését. Éles, ütemes hang térített magamhoz az elmélkedésemből. Britannie lépett be, hogy szóljon megérkeztek ezek a Fivérek. Felkászálódtam és követtem a lányt.
Erre a látványra nem számítottam. Amint megláttam ezt az izét elfogott a rosszullét. Mereven, tisztes távolságból figyeltem, hogy mit csinál, ami úgy 10 méter lehetet. Britannie előre lökdösött bármennyire próbáltam ellenállni az erejének. A Fivér borzosztóan ronda volt. nem volt szeme, csak a gödör, ami már összeforrt. A szája össze volt varrva. Az ijesztő filmekben lévő zombik megirigyelték volna a kinézetéért, de én csak menekülni akartam. Lépett egyet előre, én egyet hátra. Most a ruházatát vettem szemügyre. Szürke csuklyás öltözéket viselt. Oké, ez ennél nem is lehetne kísértetiesebb, gondoltam magamban. Ryan Mark! Hallottam, hogy döntött. Árnyvadásszá kíván változni? - szólalt meg. De nem mozgott a szája. A fejemben szólalt meg. Annyira megijedtem, hogy egy hatalmasat ugrottam hátra. Egy kis asztal állt mellettem, amiről lelöktem a vázát meg néhány kis apróságot. Az üveg eltörésének csörömpölésére is ugrottam egyet. Olyan voltam, mint egy ideges kis nyuszi, aki csak menekülni szeretne, ami nem tért el nagyban az igazságtól. Kérem nyugodjon meg. - hangja rekedten szólalt meg a gondolataim közt. Erőt vettem magamon és kihúztam magam. Szememmel továbbra is a torz lényt figyeltem. Válaszoljon nekem! Árnyvadásszá kíván válni. Határozattan ejtettem ki a következő szavakat.
- Igen árnyvadásszá akarok változni! - Remek, akkor el is kezdhetjük. Kövessen! - Megindultam a lény után. Ha pontosan visszaemlékszem Néma Testvéreknek hívta őket Hodge. Már értettem a kifejezést. Hodge könyvtárába vezetett engem egy hosszú folyóson keresztül. Elővett egy aranyszínű poharat. Tudja - kezdte. - hirtelen jött ötlet volt az, amit magával kíván tenni Hodge. Így nem lesz olyan fényes a maga Felemelkedése, mint általában. Kérem ismételje utánam a szavakat. - Bólintottam. A Testvér megvágta a kezét, majd pár csöppet bele csepegtetett a véréből a pohárba. Felém nyújtotta. Elmondott pár mondatott arról, hogy szolgálnom kell Idrist, hogy védjem az embereket, majd utasított arra, hogy igyak bele a pohárba, vagyis, mint mondta a Végzet Kelyhébe. Megittam pár cseppet az ő véréből, ami nagyon undorító volt. Ennyi volt a szertartás. És árnyvadásszá váltam. Miután végeztünk a Testvér elhagyta az Intézetet.
- Ügyes voltál! - szólalt meg mögöttem Britannie.
- Köszönöm. Nem volt nagy cucc! - De ez nem volt igaz. Minden mondatot, amit el kellett mondanom komolyan gondoltam és éreztem, hogy ez az egész milyen felelősséget jelent. Nehéz lesz, de ezt kell tennem.
- Büszke vagyok rád! - mondta. Egy kicsit elmosolyodtam. - Ryan! - megfordultam, hogy megtudjam mit szeretne, de ő már a nyakam körré fonta a kezét, és lágyan megcsókolt. Belenevetett a számba, ami olyan nagyon Britannies volt. Majd egy pillanatra elvállt tőlem. - Most már mindig együtt leszünk! - ez a kijelentés meglepett, de boldogsággal töltött el. Majd egy csókot leheltem a szájára.
- Igen. - suttogtam. - Örökre együtt.

Szereplők : Ryan Mark, Brandt, Lucas, Britannie, Hodge, Zakariás testvér

2002 - ben játszódik, New York- ban

Ídézet: Cassandra Clare - Csontvárosból