Egyetemistának lenni nehéz. Éppen ezért örülök, mikor az utolsó órám után, ami matek, a haverjaim elhívnak bulizni. Brandt és Lucas állnak mellettem, mikor én még mindig csak a tolltartómat süllyesztem a hátizsákomba.
- Szóval. . . - kezd bele Lucas. - arra gondoltunk, hogy elmehetnénk egy közeli klubba. Elég híres a piájáról, meg a csini csajokról. - kacsint rám. Nagyot sóhajtok az utolsó kijelentésre. Nem rég, azaz egy hónapja szakítottam a barátnőmmel, Britannieval. Csak nem egy egész éve voltunk együtt, amikor bejelentette, hogy nem szeret többé és nem akar velem lenni. Összetörte a szívem, és azóta nem közelítettem a lányok felé. Zavarba jöttem, hogyha rám néztek vagy rám kacsintottak azzal a csábos, hosszú szempilláikkal, és ezt persze a fiúk észre vették. Nem egyszer próbáltak elrángatni bulizni. Értékeltem a cselekedetett, de mindig visszautasítottam. Ezúttal is.
- Ne haragudjatok, de nem mehetek. - Pillantásom a két barátom között cikázik. Brandt, aki eddig egy szót nem szólt dühében az asztalra csapott. Egy hatalmasat ugrottam hátra, majd ijedt arccal a barátomra néztem.
- Nem mehetek! Nem mehetek! - mondta gúnyos hangon. - Folyton ezt hajtogatod. Már nagyon unnom. Kapd össze magad, mert ma velünk jössz. Ha tetszik, ha nem. Ha kell betöröm a lakásod ajtaját hajnali hatkor, felkaplak a hátamra és elrángatlak téged erre a puccos helyre! Megértetted? - a döbbenettől nem tudtam mozdulni. Az általában hallgatag Brandt, mint vulkán kitörés robbant ki. Eltátott szájjal billentem előre a fejem, hogy tudassam vele értem, és felfogtam azt, amit mondott. Miután összeszedelőzködtem, és felvettem a téli kabátomat, hazaindultam.
Otthon elgondolkodtam azon, amit Brandt mondott. Vagyis inkább azon, amiért mondta. Az utóbbi egy hónapban teljesen megváltoztam. Ez tény. Mindig én voltam a nagymenő. Csinos pompon lányokkal jártam és minden bulin, amit szerveztek részt vettem. Kedvesen viszonyultam még nem túl szép lányokkal is, sőt néha még bókoltam is nekik. Általánosban kocka voltam, így a nem menő fiúkkal, azaz a gyíkokkal is jól eltudtam tölteni az időmet. Közkedvelt voltam, mind a diákok, mind a tanárok részéről is.
De amióta szakítottam Britannieval nem foglalkoztam semmivel sem. Sem a tanulással, sem a bulikkal. A szüleim rég meghaltak, úgy 4 éve így teljesen egyedül éltem a saját kis lakásomban, ami rendezett volt. Világ életemben odafigyeltem a környezetemre, főleg most, hogy sok időt töltöttem otthon.
A fiúkkal azt beszéltük, hogy este nyolc felé jönnek át. Felvettem a szokásos szerelésemet, ami egy fekete izompólóban, egy fekete csőnadrágban, egy fekete bőrcsizmában és egy élénkpiros bőrdzsekiben merült ki. Most Lucas volt a soros, neki kellett vezetnie, így nyugodtam berúghattam. Még mielőtt becsengetett volna Brandt tettem magamnak egy fogadalmat, hogy ma be fogok csajozni. Majd kiléptem az ajtón és behuppantam Lucas kocsijába.
A klub, amiről egész úton jártatták a szájukat a barátaim, nem más volt, mint a Pandemonium klub. Amennyit tudtak erről a helyről az szinte felért a nullával, de képesek voltak csaknem fél órán keresztül erről az építményről beszélni csak azért, hogy ne hozhassak fel kínos témákat, mint például Britannie.
Az autóból kiszállva beálltunk a hatalmas sor végére. Míg várakoztunk nem történt semmi. Néhány furcsa alak ment el mellettünk, de ez nem tartozott a nagy meglepetések közé. Sokszor voltunk már ilyesfajta klubokban, de még egyszer sem történt semmi rendkívüli, így mindi teljes nyugalommal buliztunk. A kék hajú és piercinges emberek mindig bejutottak ezekre a helyekre. Mi nem voltunk sem piercingesek, sem pedig festett hajúak. Eltöprengtem azon, hogy egyáltalán bejutunk - e. A kidobó nagy meglepetésemre egy nő volt. Úgy 160 centiméter magas és fekete hajú. Fekete bőrszerelés feszült igen formás alakján. Mikor oda értünk először Brandtet mérte végig. Brandt barna hajú, kék szemű, izmos széles válla barna volt a sok napozástól, amihez szívesen vett fel fehér szerelést, most is ilyet viselt. Majd Lucast nézte meg magának. Lucas vékony, fekete hajával és kockához illő ruházatával esetlennek tűnt, de ahogy a nő vizslatta látszott rajta, hogy tetszik neki. Végül rajtam volt a sor. Engem is éppen olyan intenzitással mért fel, mint a többieket. Nekem is barna hajam volt, mint Brandtnek, de a szemem élénk zöld volt, szinte vakító. 180 centiméter magas voltam és széles vállakkal rendelkeztem, pont mint Brandt. Sokszor azt hitték ránk, hogy testvérek vagyunk, de sajnos nem.
- Bemehetnek. - mondta közömbös hangon a kidobó, majd beléptünk a klubba. "Odabent a klub csordultig telt a szárazjég füstjével. Színes fények játszottak a táncparketten, és kékek, csillogó zöldek, izzó rózsaszínek és ragyogó arany színpompás tündérvilágává változtatták át." Leesett az állam, amikor megpillantottam a teret. Még sohasem voltam ilyen lenyűgöző klubban, mint ez. A barátaimra pillantottam, akik szintén földig érő állal fürkészték a helyet.
- Bejutottunk. - mondtam szarkasztikus gúnnyal a hangomban, de közbe őszintén mosolyogtam. Megindultam a bárpult felé, ahol kértem egy kevés whiskyt. Ez volt a kedvenc italom, bár sokan undorodtak tőle, de nekem mindig is nagyon tetszett az íze. Gyorsan fölhörpintettem, majd a táncparkettre irányítottam a figyelmem. Brandt és Lucas már rég a piercinges nők között kígyóztak. Hívtak, hogy menjek én is és táncoljak velük, de nemet intettem. Egy különösen szép nőt vettem észre. A ruhája pont olyan volt, mint a többi itt tekergőző lányoknak, de volt benne valami más. Megindultam felé, és szinte észre sem vettem, amikor oda értem hozzá. Tekintettem a nő arcát fürkészte. Lágy vonásait egy sebhely tette félelmetessé. Az emberek körülötte, mind grimaszokat vágtak és elkerülték őt, de én nem.
- Szia! - köszöntem neki elfúló hangon. - A nevem Ryan. Akarsz táncolni? - A lány egy magabiztos mosolyt villantott rám, majd a táncparkett felé húzott. Nem figyeltem a szám ritmusára, csak sejtettem, hogy valami gyors mehet, mert a gondolataimat csakis a lány kötötte le. A lány tekergőzött körülöttem egy ideig, míg végül azon kaptam magam, hogy nem kis vadsággal csókolózunk.
- Gyere! - mondta, majd egy ajtó felé húzott. Feltépte, és kihúzott klubból egyenesen az utcára. Nem állt meg, és húzott tovább egy kisebb sikátorba. Gyanútlanul követtem, mikor megállt és felém fordult megcsókoltam, amit ő viszonzott. Erős karjaimban tartani, olyan érzés volt, hogy soha többé nem akartam elengedni. Törékeny teste, pont jó helyeken simult hozzám. Szenvedélyesen csókolóztunk, de hirtelen ellökött magától. Értetlenül néztem rá. Szemei, ami ha jól emlékeztem rá eddig barnák voltak, most sárgák lettek. A teste teljesen megváltozott. Megnőtt, majd megnyúlt végül szőrös lett. Farkas! - jutott eszembe a szó, mikor megpillantottam a lényt. Farkas, csak annál egy kicsit nagyobb. - Sajnálom! - krákogta, majd elvesztette minden emberre utaló jellemvonását.
Rám vetette magát. A kezemmel próbáltam blokkolni, nehogy komolyabb sérülést szerezek. A fogaival felém csapot, hogy megharapjon, de nem sikerült neki. Egy ideig jártam dzsúdózni, aminek nagy hasznát vettem, de a lény túl erős volt. Egy véletlenek köszönhetően sikerült lerúgnom magamról. Amint éreztem, hogy a lény teste többé nem nehezül rám, felpattantam a földről, ahová ez lökött. Felvettem egy támadó pozíciót, amit vagy 3 éve tanultam, és mereven figyeltem a lényt. Nem mozdult. Egy percig állhattam így, mikor elszántam magam, hogy közelebb megyek hozzá, hogy láthassam mi történt vele. A köztem és a farkas szerűség között lévő pár métert egy lépéssel átszeltem. Lehajoltam, hogy ellenőrizem, él - e még. A nyakából egy különös kés állt ki, amit biztos, hogy nem én dobtam. Vagyis van itt valaki más is. Felkaptam a fejem és egy ember sziluettjét vettem észre. A sikátor árnyékos oldalán állt, így nem láthattam az arcát, de az alakjából arra következtettem, hogy nő lehet. Óvatosan álltam fel a farkas hullája mellől. Féltem, hogy ha túl hirtelen mozdulok úgy járhatok, mint ez a lény.
A megmentőm megindult felém. Ahogy megláttam az arcát elsápadtam. Nem hittem a szememnek. Britannie állt velem szemben, de nem a szokásos ruházatában. Tetőtől talpig feketébe öltözött. A haja a szokásos barnás - vöröses volt. Fitos orrát felhúzta, amikor letekintet a lényre. Fegyverek voltak az övén és a kezében is. Már nem mosolygott rám, úgy mint régen, de nem számított. Megkönnyebbültem, hogy nem egy orvgyilkos áll szemben velem, hanem az egykori barátnőm.
- Mit keresel itt? - tettem fel neki az első kérdést, ami eszembe jutott. Valójában nagyon zavart, hogy az általam ismert lányról, arról, aki mindig a világbékét szorgalmazta fegyverek tömkelege lóg. Jobban megnéztem ezeket a tárgyakat. Voltak ott kések, kardok, de puska vagy pisztoly egy szál se. Zavartan ráncoltam a homlokom.
- Az a kérdés, hogy te mit keresel itt? - mondta hideg hangon. Akkor is így beszélt, mikor szakított velem.
- Én csak buliztam, aztán ez a valami - mutattam a lényre. - rám vetette magát, majd te csak úgy a semmiből előkerültél.
- Vérzik a vállad! - kiáltott fel, majd odalépett hozzám, és megnézte a sebet. Amíg nem mondta fel sem tűnt ez a kis horzsolás. Biztos a farkas karcolt meg a fogaival, jutott eszembe. Majd a szédülés vett erőt rajtam, és elájultam.
Az utolsó dolog, ami még rémlik, hogy Britannie ijedten szólongat a nevemen. Majd felébredtem. Egy viszonylag puha dolog támasztotta alá a testem, valószínűleg egy ágy. Kinyitottam a szemem, hogy jobban körül tudjak nézni. "Körbepillantottam. Fém támlájú, vászonlepedős ágyba dugtak, amely csak egy volt a hasonló ágyak sorában. Az enyém mellett kis éjjeliszekrény is állt egy kancsóval meg egy csészével. Az ablak elé függönyt húztak, ami nem engedte be a fényt." Egy gyengélkedő, jöttem rá. De mit keresek itt? Aztán eszembe jutott, hogy mi történt a sikátorban és már mindent értettem. Jobbra tőlem Brittanie állt, az ágyam mellett.
- Hol vagyunk? - kérdeztem erőtlenül.
- Az Intézetben. - mondta egy hatalmas sóhaj kíséretében.
- Hol? - kérdeztem vissza, de Britannie már nem velem foglalkozott. Egy magas, tekintély parancsoló alak lépett be a gyengélkedő ajtaján. Középkorú férfi, vettem észre, mikor az ágyam mellé ért. Egy biztató mosolyt küldött felém. Akaratlanul is visszamosolyogtam rá.
- Hogy érzi magát? - kérdezte lágy, simogató hangon. Időt sem hagyott a válaszra, és folytatta. - Az én nevem Hodge Starkweather. Az Intézet vezetője. Nagyon örvendek! Szeretnék feltenni magának pár kérdést, ha nem bánja.
- Miféle kérdést? - Az ágyam szélére ült, és egy nagy levegőt vett. Éreztem, hogy hosszú beszélgetés lesz.
- Tudja, hogy mi volt az a lény, ami megtámadta önt?
- Fogalmam sincs. Sajnálom. - Hodge meglepettnek látszott.
- Soha életében nem látott ilyet? - Megráztam a fejem. - Egy vérfarkas volt, és megharapta magát. - mondta olyan rezzenéstelen hangon, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk.
- Tehát át fogok változni ... vérfarkassá? - Kétségbeestem. nem lehet olyan igazságtalan az Isten, hogy megszívasson evvel, hogy egy átkozott fél lényé változzak.
- Tulajdonképpen igen. De van más lehetősége is. - mondta Hodge.
- Mint például? Milyen más lehetőségeim vannak. Nem sok ilyen vérfarkasos filmet láttam eddig, de mindig valami szörnyűséggel végződtek. - Ekkor Hodge felállt. Egy sokat sejtető pillantást vetett Britanniera, majd kiment. A volt barátnőm ugyanott foglalt helyett, mint előzőleg Hodge, az ágy szélén. Egy ideig az ágyhuzatot nézte. Úgy tűnt annyira érdekesnek találja, hogy végül én is megnéztem. Egy teljesen fehér huzat volt. Az egyedüli érdekesség az volt benne, hogy makulátlan fehér, mintha vadonatúj lett volna, pedig a huzat széle rojtos volt. Nagyon jó mosószert használhattak, majd megkérdezem tőlük, hogy mit. Aztán megszólalt.
- Tudod, hogy miért szakítottam veled? - kérdezte. Egy pillanatra lefagytam, majd megráztam a fejem. Egy nagyot sóhajtott. Majd felpillantott rám. Egyenesen a szemembe nézett, és úgy mondta ki a következő szavakat. - Megijedtem.
- Mitől? Tőlem?
- Nem. Magamtól, a titkaimtól. Mindentől. Túl gyorsan változott meg az életem, és nem tudtam, hogy hogyan másképp kezelhetném azt, amit te tudsz.
- Amit én tudok? - kérdeztem vissza. Bólintott.
- Te egy Látó vagy. - kérdőn néztem rá. - A Látók látják a jeleinket. A rúnáinkat. Emlékszel arra a fiúra a parkban, aki beöltözött egy tündérnek?
- Igen. Nagyon jó volt a jelmeze. Oda is akartam menni hozzá, hogy megkérdezzem hol csináltatta, de te nem engedted.
- Az nem csak egy gyerek volt, hanem egy igazi tündér. Akkor kezdtek a felszínre törni a képességeid. Én pedig akkor kerültem ide. - mutatott körbe a teremben. - Az Intézetbe. Én egy Árnyvadász vagyok, és az Intézet szolgál számunkra menedékül. Mi démonokat ölünk. - Hadarta el egy szuszra. Leesett az állam. Ez olyan filmszerű. Démonölés meg ilyenek, ez most komoly? Valószínűleg a bizonytalanságom és döbbenetem kiült az arcomra ment gyorsan bele kezdett a magyarázkodásba.
- Azért mondom ezt el neked mert ... szóval ... megharaptak, és ... - dadogta.
- És? - vágtam a szavába.
- Van választási lehetőséged Ryan. Hát nem érted? Ha egy vérengző fenevaddá kellene változnod, akkor nem segítetünk volna neked. Nem túlzottan kedveljük az Alvilágiakat.
- Mik a választási lehetőségeim?
- Mivel Látó vagy olyan is lehetnél, mint én. Árnyvadász. - mondta. Most megint olyan volt, mint régen. Élénk és mindenre elszánt. - De átváltozhatsz vérfarkassá is. Te döntöd el, de csak holnap hajnalig van időd ezt eldönteni, mert utána automatikusan vérfarkassá válsz. - A vérfarkas szót úgy köpte, hogy egy esernyő jól jött volna. Látszott és érződött rajta, hogy ki nem állhatja a vérfarkasokat.
Segített felállni, majd elkísért az egyik üres szobába. Egy ágy, egy éjjeliszekrény és egy váltásruha volt az egész kis szobában. A ruha az én méretemnek bizonyult, felvettem, majd lefeküdtem az ágyra. Ez is puha, mint a gyengélkedőben lévő, gondoltam magamban, de most arra kellett koncentrálnom, amit Brittanie mondott. Nem volt számomra kérdés, hogy egy vérengző fenevad élete helyet inkább árnyvadász leszek, de olyan bonyolult lehet az életük. Ráadásul nem is vettem észre, amikor elkezdtem úgymond Látni. Démonokat ölni? Megfelelő lennék én erre?
Nem is gondolkodtam ezen többet. Felpattantam és elindultam abba az irányba, amerről jöttünk. Beszélni akartam Britannieval. Megakartam érteni ezt az egészet. Ugyan sok mindent elmagyarázott, és sok kérdésemre felelt, de én még mindig nem értetem vagy nem akartam megérteni. Egy hosszú folyosón mentem végig, amikor meghallottam Britannie hangját. Énekelt. Méghozzá az én kedvenc számomat. Akaratlanul is elmosolyodtam. Black Veil Brides - tól a Fallen Angels, akkor szeretem meg ezt a bandát, amikor elkezdtünk járni. Ő mindig azt mondta nekem, hogy nem szereti a rockot, ennek ellenére most azt énekelte. Kopogtam, majd beléptem az ajtón. Britannie csak most vett észre engem. Valószínűleg nem hallotta a kopogást. Továbbra is mosolyogtam rá, és az ő arcán is észre vettem egy féloldalas kis mosolyt.
- Mit keresel itt? - kérdezte vidám hangon.
- Hallottam, hogy énekelsz. Azt hittem, hogy nem szereted ezt a bandát meg a rockot.
- Nem is szeretem. Egy kicsit sem tetszik, de ilyenkor mindig te jutsz eszembe. - majd belepirultam ebbe a kijelentésbe, és látszólag Britannie is így érezte magát.
- Miért szakítottál velem, ha még mindig így érzel?
- Mert megijedtem tőled, magamtól, mindentől. Nem rég lettem árnyvadász. Pontosabban 2 éve. 18 évesen. A fajtánkhoz képest nagyon későn. Sokat kell tanulnom, és nem hiányzott, hogy elkezdj kérdezősködni, hogy miért vannak tetoválásaim. Elmondani meg nem akartam, mert azt mondták tartsuk titokban.
- Értem. - mondtam egy nagy sóhaj kíséretében. Jól esett, hogy még szeret és nem azért szakított velem, mert valaki másba lett szerelmes. - Mit kéne tennem? - kérdeztem.
- A választásra gondolsz? - habozott egy ideig. Megfontolta, hogy mit mondjon, majd megszólalt. - Ha árnyvadász leszel örökre együtt lehetünk. Összeházasodhatnánk. Már 20 évesek vagyunk. Felnőttek, nagykorúak. Együtt lehetnénk. Nem olyan rossz árnyvadásznak lenni, mint gondolod. Nem kell félnünk attól, hogy kirúgnak minket a munkánkból vagy ilyenek. Max. meghalhatunk . . . , de egy csomó jó dolgot tehetünk előtte az emberekért. Ha démonokat ölünk akkor jót tehetünk a világért.
- És mi van akkor, hogyha nem tudtok visszaváltoztatni, és farkassá válok?
- Akkor te is egy leszel az elátkozottak közül. Ha most eldöntöd még tehetünk érted valamit. Kérlek! Kérlek Ryan! Nem akarhatsz vérfarkas lenni!
- Nem arról van szó! Nem tudom mennyire lennék erre alkalmas. Nem vagyok egy öldöklős beállítottságú ember.
- Ettől nem kell félned. Megtanítják neked. Szólhatok Hodgenak, hogy döntöttél? - Bólintottam, mire ő kiviharzott. Féltem ettől. Akármi is történik majd, meg fog változni az életem.
Pár óra telhetett el azóta, hogy Britannie faképnél hagyott, hogy szóljon Hodgenak. Találkoztam utána a férfival, aki azt mondta nyugodjak meg és, hogy hívott valami Néma Fivéreket vagy miket, akik majd meggyógyítanak. Visszatértem a szobámba és vártam a Tesók érkezését. Éles, ütemes hang térített magamhoz az elmélkedésemből. Britannie lépett be, hogy szóljon megérkeztek ezek a Fivérek. Felkászálódtam és követtem a lányt.
Erre a látványra nem számítottam. Amint megláttam ezt az izét elfogott a rosszullét. Mereven, tisztes távolságból figyeltem, hogy mit csinál, ami úgy 10 méter lehetet. Britannie előre lökdösött bármennyire próbáltam ellenállni az erejének. A Fivér borzosztóan ronda volt. nem volt szeme, csak a gödör, ami már összeforrt. A szája össze volt varrva. Az ijesztő filmekben lévő zombik megirigyelték volna a kinézetéért, de én csak menekülni akartam. Lépett egyet előre, én egyet hátra. Most a ruházatát vettem szemügyre. Szürke csuklyás öltözéket viselt. Oké, ez ennél nem is lehetne kísértetiesebb, gondoltam magamban. Ryan Mark! Hallottam, hogy döntött. Árnyvadásszá kíván változni? - szólalt meg. De nem mozgott a szája. A fejemben szólalt meg. Annyira megijedtem, hogy egy hatalmasat ugrottam hátra. Egy kis asztal állt mellettem, amiről lelöktem a vázát meg néhány kis apróságot. Az üveg eltörésének csörömpölésére is ugrottam egyet. Olyan voltam, mint egy ideges kis nyuszi, aki csak menekülni szeretne, ami nem tért el nagyban az igazságtól. Kérem nyugodjon meg. - hangja rekedten szólalt meg a gondolataim közt. Erőt vettem magamon és kihúztam magam. Szememmel továbbra is a torz lényt figyeltem. Válaszoljon nekem! Árnyvadásszá kíván válni. Határozattan ejtettem ki a következő szavakat.
- Igen árnyvadásszá akarok változni! - Remek, akkor el is kezdhetjük. Kövessen! - Megindultam a lény után. Ha pontosan visszaemlékszem Néma Testvéreknek hívta őket Hodge. Már értettem a kifejezést. Hodge könyvtárába vezetett engem egy hosszú folyóson keresztül. Elővett egy aranyszínű poharat. Tudja - kezdte. - hirtelen jött ötlet volt az, amit magával kíván tenni Hodge. Így nem lesz olyan fényes a maga Felemelkedése, mint általában. Kérem ismételje utánam a szavakat. - Bólintottam. A Testvér megvágta a kezét, majd pár csöppet bele csepegtetett a véréből a pohárba. Felém nyújtotta. Elmondott pár mondatott arról, hogy szolgálnom kell Idrist, hogy védjem az embereket, majd utasított arra, hogy igyak bele a pohárba, vagyis, mint mondta a Végzet Kelyhébe. Megittam pár cseppet az ő véréből, ami nagyon undorító volt. Ennyi volt a szertartás. És árnyvadásszá váltam. Miután végeztünk a Testvér elhagyta az Intézetet.
- Ügyes voltál! - szólalt meg mögöttem Britannie.
- Köszönöm. Nem volt nagy cucc! - De ez nem volt igaz. Minden mondatot, amit el kellett mondanom komolyan gondoltam és éreztem, hogy ez az egész milyen felelősséget jelent. Nehéz lesz, de ezt kell tennem.
- Büszke vagyok rád! - mondta. Egy kicsit elmosolyodtam. - Ryan! - megfordultam, hogy megtudjam mit szeretne, de ő már a nyakam körré fonta a kezét, és lágyan megcsókolt. Belenevetett a számba, ami olyan nagyon Britannies volt. Majd egy pillanatra elvállt tőlem. - Most már mindig együtt leszünk! - ez a kijelentés meglepett, de boldogsággal töltött el. Majd egy csókot leheltem a szájára.
- Igen. - suttogtam. - Örökre együtt.
Szereplők : Ryan Mark, Brandt, Lucas, Britannie, Hodge, Zakariás testvér
2002 - ben játszódik, New York- ban
Ídézet: Cassandra Clare - Csontvárosból
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése