Két héttel ez ellőttig minden rendben volt. Clary-vel egy suliba, sőt, egy osztályba jártunk. A legjobb barátnők voltunk, egészen addig, amíg el nem tűnt. Simon nem árult el sokat, csak annyit, hogy most már nagyon sokat dolgozik, és hogy nagyon elfoglalt. Mondjuk azt sem tudtam, hogy egyáltalán talált munkát. Clary-t hívtam vagy ezerszer, de egyszer sem vette fel. Most is megpróbáltam, itt a Lauren’s előtt. Ez a hely alapvetően egy étterem féleség, de sok rendezvényt bevállalnak, évente kétszer-háromszor nézek be ide. Clary-t az anyukája soha nem engedte. Most éppen Haloween-party van, és nagyon sokan eljöttek. Természetesen jelmezben. Én boszorkánynak öltöztem. Fekete térdig érő szoknya, fekete harisnyával és cipővel. Szintén fekete, kicsit mély kivágású hosszú újjú, egy boszorkányokhoz illő kalap, meg egy mini seprű. Nem éppen egy tipikus boszorkánynak nézek ki, de azért még felismerhető. A hajamat leengedtem, és a bal vállamhoz rendeztem. A bejárat fölött neonlámpák jelezték a hely nevét. Ez az első bulim itt. Régebben anyu nem engedte, hogy bulizni jöjjek, de azért néha benéztünk. Leginkább amiatt, hogy itt nyugodtan tudjon üzleteket kötni. Meg ide hívta meg legtöbbször a vendégeit. Néhány ilyen vacsora-féleségre én is hivatalos voltam. Most, viszont hogy betöltöttem a tizenhetet, végre elengedett. Már két héttel ezelőtt elkezdték árulni a jegyeket, és persze azonnal lecsaptam rá. Egy kicsit sokan voltak, de azért jó volt köztük lenni. A legtöbb lány boszorkánynak öltözött, de láttam tündéreket, macskákat (?), és hercegnőket is. És fura módon voltak olyanok is, akik csak egy állarcot viseltek, nem öltöztek be semminek. Szerintem ők eltévedtek. Minden esetre mindenkit szemügyre vettem, és táncpartnert kerestem. Nem is kellett sokáig keresgélnem, mert egyenesen belebotlottam. Persze véletlen volt, és érdekes módon valahogy sikerült nem észrevennem, ami számomra pedig lehetetlen. Egy fejjel magasabb, Barna hajú, kék szemű srác, akibe szó szerint, és átvitt értelemben is bele estem. Varázslónak öltözött. Hát, sikerült elvarázsolnia.
Szia. Mi a neved?- Féloldalas mosolyra húzta a száját. Ettől el tudtam volna ájulni, de túlságosan lekötött az, hogy a szemembe nézett.
Elena. - válaszoltam, s nagy nehezen feleszméltem az arca tanulmányozásából. – Bocs, hogy neked mentem, nem vettelek észre…- próbáltam minél természetesebben beszélni. Időközben a gyorsabból, a lassabb számokra váltottunk.
Táncolunk?- természetesen nem mondhattam nemet.
Igen, az jó lenne. – elmosolyodtam. A buli végéig folyamatosan beszélgettünk, majd megbeszéltünk egy randi félét, másnap tíz órára. A Lauren’s előtt. Egész úton hazafelé tartva mosolyogtam. Másnap persze idő előtt ott voltam, viszont ő pontosan megérkezett. Megkérdeztem Byront ( ez a neve, mint tegnap kiderült) merre megyünk, pontosabban, hogy hova szándékozik elvinni. Azt mondta, hogy titok, de mindenképpen tetszeni fog. Végül is, szerintem a fél várost bejárhattuk, sőt, egyszer átmentünk egy hídon. Igazából nem azt figyeltem, hogy merre megyünk, hanem azt, hogy mit mond. Teljesen beleestem. Legközelebb, amikor eszembe jutott, hogy meg kéne néznem, hogy hol vagyunk, éppen egy lépcsőn mentünk fel. A falak szürkék voltak, és itt-ott vizesek. Byron egészen a kilencedik emeletig vezetett. Belökött egy ajtót, szerintem az lehett a szobája. Egyébként üvöltött az épületről (legalábbis a belsejéről), hogy még rengeteg építeni való van rajta. Akkor úgy gondoltam, hogy egy építkezési területen vagyunk. A szobájában csak egy szürke, egyszerű ágy volt. Valami nem stimmelt. Megfordultam. Az ajtót bezárta, és megállt előtte, elzárva az esetleges menekülés útját.
Kérlek, most nagyon figyelj rám. Tudom, hogy ismered ezt az idézetet: "Minden döntés nehéz: a nagyobbak életveszélyesek. Érthető hát, hogy ide-oda kapkodunk tanácsért, marasztaló vagy külső indíttatásért. Tanácsot kérünk, segítséget várunk. De ilyen egyszerű segítség nem létezik. (...) Jó lenne másra hárítani a felelősséget, szétosztani a terhet, melyet jövőnk bizonytalansága mér ránk. Próbára tenni a kételyeket, amelyeket a választás kérdőjele kényszerít ki belőlünk. De a választás terhét nem lehet feldarabolni: jog és kockázat a mi vállunkat nyomja, és ami jön, azt is nekünk kell viselni."
Igen, Hankiss János. Ezt mondták a ballagásomon. De ez most miért fontos? – közelebb lépett, s tudtam, hogy akar valamit.
Majd megérted. Remélem, meg fogsz bocsátani. – elmosolyodott. majd gyengéden megcsókolt. Nem ellenkeztem, mivel tetszik, de még akkor sem tudtam, hogy mit akart. olvashattam volna a jelekből, de nem akartam. Mondjuk, előzetes információ nélkül egészen máshogy tűnik a szándéka. Egyszerre éles fájdalom nyilallt a nyakamba. Meglepődtem. Iszonyatosan fájt. Utána már nagyon homályosan emlékszem, egészen addig, amíg jobban nem lettem. Az első tiszta emlékem az volt, hogy nézem a plafont, ami félig-meddig átázott. Vettem egy mély levegőt, de éreztem, hogy semmi szükségem nem volt rá. A mi egy kicsit meglepett. Óvatosan körül néztem. Úgy gondoltam, hogy még mindig Byron szobájában vagyok, Byron tőlem balra volt, az ablak mellett. Borús volt az idő, pont, mint az elmúlt hetekben. Kíváncsi voltam.
Byron! – a hangom csilingelt. Nem, nem ez a legjobb szó rá. Az én hangom volt, de olyan törékenyen hangzott, mégis egy kicsit elbűvölően.
Elena! Jól vagy?- kérdezte mosolyogva. Valami nagyon nem stimmelt. Ráadásul észre vettem, hogy egy nő is tartózkodik a szobában, ő tőlem jobbra volt, és a falnak dőlve figyelt.
Camille vagyok. És mostantól a legjobb barátnőd. - szólt hozzám, amikor rá néztem. Hogy került ide Camille? Egyáltalán mi történt? Folyton ezeket kéredzkedtem magamtól, mindenféle megoldások keveredtek a fejemben. valahogy túlságosan sok fej lett benne hirtelen. Elkezdtem őket faggatni, keresztkérdéseket zúdítottam rájuk, és igyekeztem minél többet megtudni. Nagyon sokáig beszélgettünk, úgy négy órakor (reggel) szóbahozzák a napot, meg hogy most már vigyázni kell. Ugyan sokáig tartott, de végül nagy nehezen leesett. Vámpír lettem. Kétségbe estem. Nem tudtam, hogy mi lesz anyuval, a sulival, meg mindenki mással. Én ezt nem akartam, soha. Nem is hittem bennük. Egyre szomjasabb lettem. Gondolom számítottak rá, mivel, egy idő után Camille egy vörös folyadékkal teli poharat tartott oda hozzám. Az illata szörnyen csábító volt. Természetesen nagyon hamar elfogyott, és sokkal jobb is lett, viszont csak egy idő után esett le, hogy az vér volt.
Most pedig, hogy ilyen hamar megéheztél, elmegyünk egy kis „vadászatra”. Természetesen emberekre. Szerzünk neked pár alattvalót. – mosolygott, szerintem szörnyen élvezhette a gondolatot. Byron krákogott, és felvont szemöldökkel nézett rá. Vette a célzást.
Oh, igen. Az alatt valók előtt még beugrunk hozzád, hogy ide költöztessünk. Mostantól itt fogsz lakni. Ugyanis –főleg Byronnak- szüksége van rád. Hagylak is titeket. – aztán mosolyogva távozott. Byron odajött hozzám, és az ablakhoz vezetett, átkarolta a derekamat, és állát a vállamra tette. Így már együtt bámultunk kifelé az ablakon.
Milyen eddig az első napod az örökké valóságban?
Eddig? Rémes.
Miért?
Azért, mert nem akartam vámpír lenni. Tudom, hogy miénk az örökké valóság, de akkor is. Nem akarom ártatlan emberek vérét venni, csupán azért, mert nekem az lett a táplálékom. Ráadásul anyuval, meg a barátaimmal mi lesz? Ha jobban belegondolunk, nekem sosem fog valóra válni az álmom. Tudod, elvégezni a suli, valamilyen egyetemre elmenni, majd egy jó munkát találni, egy olyan férjet találni, aki tiszta szívből szeret. Tudod, ilye normális dolgok. És nem is kérdeztem, hogy egyáltalán akarok-e vámpír lenni. - elhúzódtam tőle, és a szemébe néztem. - Nekem ez túl gyors, nem érzem magam biztonságban. Most komolyan. Az, hogy ilyen hamar beléd estem, az nálam abnormális. Az örökké valóság nagyon sok idő…
Nem akarsz velem lenni?
De, csak úgy, hogy egyikőnk sem vámpír.
Évek óta követlek. Ismerlek. Nem tudom mi a bajod azzal, hogy átváltoztattalak.
Már bocs, de ezt én nem így látom. de ezt már nem tudod visszafordítani, úgyhogy menjünk pakolni.
Jó, menjünk. – elindultunk. Hamarabb odaértünk, mint ahogy szerettem volna. Gondolkozni akartam a sorsomon. Sorcsapásként értem meg akkor, hogy Byron átváltoztatott. Más örülne ennek. Az örökkévalóság, vele. Amúgy nyilvánvalóan bele estem, és akkor Byron meg Camille tűnt az egyetlen biztos pontnak a jövőmben. De tudtam, hogy ez nem lesz örökké így. Max. ennyin tudtam csak gondolkozni, amíg a házunkhoz nem értünk. Nagyon gyorsak voltunk. A lakáskulcsommal könnyen bejutottunk. Anyu, mint sokszor, most is üzleti úton volt. Byron nagyon gyorsan pakolta a ruháimat, én meg az emléktárgyaimat. Egy csomófotót pakoltam el, mint például: anyuval vagyunk Párizsban, anyunak segítek főzni, akkor még csak tíz éves lehettem. Egy csomó nyaklánc, fülbevalók, a naplóm, meg ilyenek. Egy kicsit rumlis lett a szobám. Előkerestem a post-it füzetemet, letéptem egy lapot, és a szekrényem szélére ragasztottam. Ezt az, akinek kell, megérti. Szóltam Byronnak, hogy mehetünk. Az ajtóban összetalálkoztunk Marta-val, a házvezető nőnkkel. Amig anyu távol van, addig minden reggel korán felkel, és eljön hozzánk takarítani. Furán nézett ránk, főleg Byronra, de ezt mellékesnek tekintettem. Ugyancsak nagyon hamar visszaértünk az immáron új lakásomra. Ugyanolyan volt, mint Byron-é. Az ajtón kívülről a 22-es szám volt ráfestve. Annyiban különbözött még Byronétól, hogy – a nagy szekrényen kívül, ami a ruháimnak- még volt egy kicsi, fiókos szekrény is. Byron otthagyott, majd Camille toppant be hozzám, és segített pakolni. A ruháimat villámgyorsan berakta a szekrénybe, majd odajött segíteni. A képeimet mindig alaposan megnézegette, és sokszor kérdezgetett is.
Byronnak miért nincs egy kép se a szobájában?- kérdeztem, mert ez számomra tényleg furcsa volt.
Pár száz év múlva mán nem fog sokat számítani a múltad. Pont úgy, mint mindenki másnál. Bár számomra még mindig érthetetlen, hogy miért pont téged választott. Bocsi, de most megyek. Megéheztem. – mire kérdezhettem volna valamit, akkorára el is tűnt. még pár percig pakolásztam, de már akkorra tulajdonképpen végeztem is. Elindultam megkeresni Byront. Benyitottam a szobájába.
Byron! - kiáltottam fel, és a szám elé kaptam a kezem. Camille és Byron csókolóztak. Nem hittem a szememnek. Oké, nem ismerem ezeket a szokásokat. Ez egy kicsit fájt. De aztán észrevettem, hogy valami nem stimmel. A látóterem kezdett repedezni. Egyre kisebb darabokra tört. Aztán minden elsötétült. összeszorítottam a szemem, majd kinyitottam. Minden homályos volt. Pislognom kellett párat, mire úgy-ahogy tisztán láttam. Egy kórházban voltam. A bal oldalamon Clary állt, a jobb oldalamon pedig anya. Kérdezgettek, hogy hogy vagyok. Azt mondták, hogy balesetünk volt. Őszintén szólva nem ugrik be, de biztos. De ezt csak ide írtam le, sehova máshova. Nekik sem mondtam el ezt.
London; 2000. nov. 04. ; 10.23, Naplóbejegyzés
Szereplőim neve: Elena Forestwood; Byron Coast; Camille; Clary ;
idő: 2000
Hankiss Jánostól idézet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése