- Jó kislány. – Peter lehelete fagyosan súrolta a fülemet.
A padlást ócska gerendák szegélyezték, melyeken áthatolt az aljas, téli szélvihar. Testemet egy pántos, ébenfekete koktélruha fedte, a kabátom pedig a sarokban hevert, miután Peter rozsdás késével durván leszántotta rólam, majd odahajította.
Egy székben ültem, és esélyem se volt kihúzni magam. Az orvosok szerint így is gerincferdüléssel küszködök, úgyhogy a napokban félredobtam minden lustaságomat, elballagtam tornaterápiára, de azt már az elején közölték velem, hogy nem fog működni, ha továbbra is görnyedt háttal punnyadok.
Megpróbáltam feljebb ereszkedni, csakhogy a csuklóm a szék karfájának volt szíjazva. Az egész padláson orrfacsaró dohszag terjengett, a levegőben repkedő por a szemem peremére szállt, amitől homály borította be a látásom.
- Nyugodj meg – sziszegte Peter, és az arcán díszelgő, diadalittas vigyor még messziről is szúrta a szívemet. Narancsvörös hajából csimbókok lógtak a nyakára, kezében pedig egy injekciós tűt mutogatott a magasba. – Kérsz belőle?
Hevesen megcsóváltam a fejem, majd olyan iszonyú érzés támadt fel rajtam, mintha árammal ráznának. A por fátylán keresztül oldalra pillantottam, mikor észrevettem a karomból kiálló csöveket. Vörös folyadék száguldozott bennük lassan és megadóan. Az én vérem volt az…
Könyököm másik felén lila karkötőként dudorodott ki a hivalkodó vénám, amelyet Peter lecsapolt. Az állványok egy újabb székhez vezettek, majd onnan valami átlátszóhoz. A tárgyat megtöltötte a vérem, ezért arra következtettem, biztosan vértasak.
Szőke tincseim csiklandozták a hidegtől telítődő arcomat, de a libabőr csak nem akart megszűnni. Kétségbeesetten rángattam a csuklómat, körmeim a karfába vájtak, a homlokom tájékán meg apró ráncok jelentek meg az erőlködéstől.
- Mindjárt végzünk, ne aggódj, Cammie – búgta Peter, miközben visszafojtott egy vigyort. – Várod már?
- Kérlek – nyögtem esedezve. – Ma… ma van a szülinapom.
A vámpír megtorpant, tekintetén töprengő kifejezés suhant át. A remény utolsó korlátjába kapaszkodtam, aztán hirtelen ismét szertefoszlott minden képzeletem. Peter ugyanis hanyagul vállat vont, és a bal karom melletti tasaknál kezdett szaglászni. Az hamarabb megtelt, a jobbomon lévőhöz kellett még néhány centiliter.
- Akkor boldogat. Hívjak össze számodra egy vámpír kórust? – húzta fölényes mosolyra érdes ajkait. – Szívesen kornyikálnának…
- Meghiszem azt – csattant egy ismeretlen, érzelemtől mentes hang a padlás ajtajánál. – Kessel, mégis mit képzelsz, ki vagy te?
Pilláim lapos pislogásokat hajtottak végre, hogy észlelhessem a vendéget. A szombatokat, amelyeken itt sorvadoztam, minden alkalommal felbukkant ez a titokzatos idegen. Peter egyszer elárulta a nevét, de már nem emlékeztem tisztán. A vérem hiánya miatt nem meglepő tünetek gyötörtek, leggyakrabban a szédülés, az ájulás, agyvérzésre hajló roham, valamint a felejtés. Minél jobban múltak a szombatok, Peter elhurcolt erre a nyomorult padlásra, táplálkozott belőlem, ő pedig eljött… És ennyi. Nem tett semmit annak érdekében, hogy megmentsen.
- Ó, Sebastian Morgenstern – morogta unottan Peter.
- Mondd, te teljesen hülyének nézel? Ha így folytatod, a következő szombaton ellenségekkel térek vissza. És nem garantálom, hogy örülnél a vérfarkasoknak.
- Kerülj beljebb.
Sebastian peckesen közelebb lépkedett, én pedig kihasználva a por lepergését a szememről, lopott pillantásokat fecséreltem rá. Ezüst hajáról lerítt a tökéletes ápolás és a precíz gondoskodás, karcsú alakja tiszteletet és tekintélyt parancsolt, ugyanakkor sötétkék öltözéket viselt. Enyhe kölni áradt belőle, ami ígéretesebb szagokat varázsolt a piszkos menedékbe.
- Mire kértelek én téged, Peter Kessel? – förmedt a kínzómra élesen Sebastian. Magam se értem, miért, de a remény megint fellángolt törékeny lelkemben. Talán most megakadályozza ezt a szemétládát. Talán kiszabadít, megöli és boldog lehetek…
- Fejezd be a türelmetlenkedést – szakította félbe Peter, aztán óvatosan leszerelte a bal karomról a csövet.
- Elég nehéz, ha te itt szerencsétlenkedsz.
- Megszerzem. A szavam a tiéd, és hamarosan megszerzem neked. Ígérem, árnyvadász!
- Az ígéreteid már hetekkel ezelőtt kárba vesztek, Kessel!
- Egyáltalán nem! – tiltakozott Peter, és mintha higgadtan igyekezett volna beszélni.
- Rendben. Jövő hétre átnyújtod. Szeretném, ha beteljesülne ez a semmirekellő üzlet – dünnyögte Sebastian, majd sarkon fordult, de mielőtt kiviharzott, utoljára visszabámult rám. Tekintetünk egymásba ütközött, mire reflexből nyitottam a számat, hogy könyörögjek.
Arra pattantak ki fáradt szemeim, hogy Peter kegyetlenül röhög. Kérdőn vizslattam, hátha mesél egy fergeteges viccet, de ő csupán ujjal mutogatott rám és nem bírta abbahagyni a sátáni kacajt. Pangott a vérem, sajgott a torkom, fogaim keményen összeszorultak, azonban a tudatom hátsó szeglete akkor is dacolt, hogy elűzze a maró fájdalmat és a keserű megaláztatást.
Nem érdekelte Sebastiant a rimánkodásom. Kisétált, küldött egy sajnálkozó vigyort, majd elnyelte a ház alsó szintje. Úgy hatott e jégmosoly, hogy felcsapott a tűz. Ködökbe tűnt az a hibátlan arca, és az elkövetkezendő szombatokon is rideg mosollyal köszöntött. Sosem segített, pedig megvolt a lehetősége. Akármikor eltaszíthatta volna Petert a vénámtól, de nem cselekedett.
Nem segített… Ő teszi ezt velem! Ha a helyes úton vándorolna, már rég élhetném tovább az életemet. Ő teszi ezt velem! Nem Peter, nem a Sors, hanem csakis csak Ő!
Szereplők neve: Cammie Collins, Peter Kessel, Sebastian Christopher Morgenstern.
Kor, amelyben játszódik: 2005. Január 17. Helyszín: Nebraska.
Az idézet: "Úgy hatott e jégmosoly, hogy felcsapott a tűz." a Rebecca c. musicalből
Szereplők képekben:
 |
| Cammie Collins |
 |
| Sebastian Christopher Morgenstern |
 |
| Peter Kessel |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése