Fayelinn:: Raziel tollai pályamű-Zetsuen

Zetsuen:Maradok

„Fabien, mon cher!
Igen, tudom. Most fejezzem be a nem létező franciatudásom fitogtatását.
De ha egyszer annyira boldog vagyok! El se fogod hinni, mi történt velem… igazából, én se nagyon hiszem még el. Képzeld, kisbabát várok! És nem, ez nem április elseje, és nem vagyok részeg sem, habár a reggeli émelygéseim elkezdődtek elég hamar.
Tudom, én mondtam neked pár évvel ezelőtt, hogy semmiképpen sem akarok gyereket, de ez most annyira más… és Vincent is itt van velem.
Remélem, minél hamarabb találkozhatunk,Iris”

„Drága Fabien!
Nem nagyon tudom mással megosztani aggályaimat. Vincent már nincs itt. Visszament Idrisbe, a jegyeséhez. Fogalmam sem volt róla, hogy már egy csaknem házas emberrel töltöttem együtt annyi éjszakát… de mondd Fabien, mit csináljak? Annyira furcsán érzem magam. Azért jöttem el Idrisből, mert féltem a Kör miatt, erre ugyanolyan nyugtalan vagyok itt is.
Párszor kiesnek napok az emlékezetemből, máskor pedig soha nem látott helyeken ébredek fel. Nem is igazán magamat féltem, sokkal inkább a kicsit.
Remélem, hamarosan találkozunk,
Iris”

„Fabien, remélem, ez a levél valahogyan eljut hozzád. Valami baj van velem. Félek. Félek magamtól, ahogyan a tükörbe pillantok, mert nem látok mást egy emberi roncson kívül. És a kislányom, az Angyalra… Kérlek Fabien. Kérlek, gyere el hozzám, keress meg, mert rettegek. Iris”

Gyűlölöm nézni az embereket.
Állandóan csak az jut eszembe, hogy számukra miként rohan az idő; mintha egy folyópartról szemlélném a kapkodó patakot, közbeavatkozhatok, de sosem vagyok képes befolyásolni teljes mértékben a sodrását.
Iris üzenetei fokozatosan váltak zavarossá. Az elmúlt négy évben sokfélét hallottam felőle, de nem igazán tudtam eldönteni, mi igaz belőle és mi nem.
Hallottam hírét annak, hogy találkozott egy angyallal, a leveleiben ezt említette is. Irist mindig is szavahihetőnek tartottam, de ez mégsem olyasmi, amit minden további nélkül elhinnék.
Azt viszont már könnyebben elfogadtam, hogy született egy gyereke. A leveleiben azt állította, hogy Vincent Lightwood az apja, de nem tud a babáról.
Századszorra futottam át ugyanazokat a sorokat, de mégsem értettem. Ez a levél nemrég jutott el hozzám, pedig a keltezés szerint már legalább fél éve íródott.
Tanácstalanul toporogtam a szebb napokat is megélt falu határán, majd elfintorodva indultam el a mocskos földúton. Ha tudom, hogy Iris egy ilyen nyomortelepen él, megbeszéltem volna egy másik helyszínt.
Ismertem a helyzetet Albániában, de nem sejtettem, hogy ennyire elborzasztóak a körülmények – habár egy putri bármikor és bárhol szörnyű.
Kéttucatnyi mocskos, sötétebb bőrtónusú gyereket pillantottam meg a sártengerben játszani – ha egyáltalán annak lehetett nevezni, ahogyan agyonverik egymást a kőből és részint ürülékből összegyúrt labdákkal. Első ránézésre is sütött róluk az agresszivitás.
Az egyik kis görcs akkora erővel ütközött nekem, ami majdnem ledöntött a lábamról; napszemüvegem a földön landolt, az egyik ördögfióka szadista mosollyal a képén nehezedett rá. Aggodalmam gyorsan elpárolgott, ugyanis egyik kölyök sem reagált másképpen, csak röhögve – ezek szerint nem láttak át az álcámon.
Bosszankodva fordultam el tőlük, siettemben azonban egy momentum erejéig, alig a szemem sarkából megláttam egy madárcsontú, apró kislányt. Valószerűtlenül sápadt bőrén egy-két barnás csík futott keresztül – először csupán pornak véltem, de azután rájöttem a vérfagyasztó igazságra.
Rúnák. Élő, lüktető rúnák.
A gyermek ugyanakkora döbbenettel bámult rám vissza, mint ahogyan én szemléltem őt. Rájöttem, látnia kell.
Valami furcsa erő húzott ehhez a lánykához, egyenesen hozzá, olyan átütően, hogy egy csapásra meg is felejtkeztem arról, mit keresek én itt. Már éppen vakul elindultam az irányába, amikor két türelmetlen kar elragadta előlem.
Az a nő, aki előttem állt, csupán halovány tükörképe lehetett Irisnak. Csinos vonásait a hirtelen, erőszakos fogyás és a rossz életkörülmények teljesen elemésztették, vállai és lábai csontossá sorvadtak. Azok a karok, amivel a kicsit szorította, kísérteties szürkében játszottak. Barna hajából rengeteg hiányzott, mintha valaki rendszeresen tépte volna, egyenlőtlenül nőtt.
És a szemei.
Az a tekintet, ami mindig a gesztenye élénk színére emlékeztetett, olyan üres maradt, akár egy kőrisfa kérge. Olyannyira fakó, akár egy nyolcvanéves, megkeseredett öregasszonyé.
- Iris – szólítottam meg, mire szúrósan rám szegezte a tekintetét. – Beszélnünk kell. Azonnal.
- Nem tudom, mit keres egy ilyen sátánfattya a környéken, mint te – szinte köpte a szavakat. Hangszíne durva volt, akárcsak a megmunkálatlan fa. – Nincs ennek a vidéknek annyi pénze, hogy megfizessen téged! – rikácsolta, ami leginkább a középkori boszorkányvadászokat juttatta eszembe.
Magamat is meglepve figyelmemet sokkal inkább a lánykának szenteltem. Volt benne valami angyali ártatlanság, ami valamiféleképpen megérintett, és jobban meg akartam ismerni.
- Ezt a korcsot akarod? – A nő gyengéd érintése átváltott állatiasan durvává, és taszítva egyet a gyereken, rámutatott. – Hát fizess érte!
Majd elkezdett nevetni. De úgy, hogy a lelkem is belesajdult.
Megragadtam Irist, és határozottan behúztam az egyik háznak nevezett romhalmazba. Bent ürülékszag keveredett izzadtság és romlottság semmihez sem hasonlítható bukéjával. Láttam már hasonló, lakásnak vagy akár otthonnak csúfolt helységeket, de ez még annál is szörnyűbbnek tűnt.
Az egyik sarokban barna rongyok feküdtek egymás hegyén-hátán – gyanúsan megszáradt vérnek tűntek -, a bűz pedig innen áradt a legintenzívebben. Ezzel szemben helyezkedett el egy ócska matrac, lyukakkal teletűzdelve. Emellett egy fémvödör állt, borzasztó szagú folyadékkal tele.
Bárhogyan néztem, ez még hatalmas túlzással sem volt higiéniának nevezhető.
- Mit akarsz tőlem, boszorkánymester? – sziszegte a nő. Megváltozott a tekintete, mintha valamiféle élet szállt volna vissza belé, de egyelőre nem ismert meg engem.
- Iris – szólítottam meg olyan gyengéden, amennyire csak tőlem telt. – Te magad hívtál ide. Azt állítottad, hogy láttál egy angyalt. Segítséget kértél tőlem.
Megmerevedett. A mögötte sertepertélő kislány továbbra is fürkészően szemlélt engem, Iris ujjai azonban céltalanul megmarkolták a lánya tincseit, szája széle is megremegett, meg sem hallotta a kicsi feljajdulását.
- Honnan veszel te ilyeneket? – suttogta szinte megrettenve, meglepően tiszta tudattal.
- Írtad nekem levélben, hogy jöjjek el hozzád. Iris, Fabien vagyok.
- Hazudsz! – ismételten ordított, azonban kint semmi mozgolódás nem indult meg a hangjára.
- Nem. – ellenkeztem csendesen, miközben észrevettem, hogy a kislány engem néz. – Ő a lányod? Vincent lánya?
Muszáj voltam megacélozni magamat. Sosem számítottam volna arra, hogy pont Iris lesz az, aki megőrül. Annyi embert láttam már, aki elvesztette a józan eszét – sokan közülük pont miattam. Ha volt valami, amit gyűlöltem, hát ez lehetett egyedül; mert ez még az amnéziánál és a bénulásnál is kegyetlenebb. Belülről fertőzi meg az embert, lassanként őrli fel a lélek morzsáit. Egy idő után pedig nincsen visszaút, és mire feleszmélsz, már valaki mássá váltál. Ijesztővé.
Ugyanezt láttam Iris szemében is. Pedig amikor megmentette az életemet tizenhat éves korában, abban reménykedtem, végre kiépíthetek egy épkézláb kapcsolatot egy árnyvadásszal, szigorúan baráti alapon, ő pedig támogatta az ötletet.
- Igen. – Szinte összerogyott, és elengedte a lányt, aki – véleményem szerint ösztönösen – hátrált el tőle, csak lopva kereste a tekintetemet.
Nem foglalkozva a nyirkos földdel, letérdeltem mellé, vállára tettem a kezemet, igyekezve a legudvariasabb hangnememmel próbálkozni.
- Ha azt írod, lakásra van szükségetek, azt is tudtam volna szerezni, sőt akár most is tudok.
Agresszívan leütötte a kezemet, ujjai között forgatott egy megáldott pengét, amit fenyegetően az irányomba szegezett.
- Érj még egyszer hozzám és szétmarcangollak! – vicsorította.
- Hogy hívják a lányt? – böktem fejemmel a csöppre, Iris azonban teljesen megzavarodva üvöltötte.
- Mit érdekel az téged?!
Türelmem kezdett vészesen fogyni, és meggondolatlanul a gyerekhez fordulva ugyanezt kérdeztem, mire a kislány nyüszítésre emlékeztető hangot adott ki, kétségbeesetten pillantva az anyjára. Mire észbe kaptam, a tőr belém kóstolt, az árnyvadász pedig üvöltözve toloncolt ki a házából.
A következő öt napban egyebet sem csináltam, csupán árnyékként, észrevétlenül figyeltem eme furcsa párost. A kislány napközben egyedül üldögélt a többi kölyök között, nem szólt sohasem egy szót sem. A gyerekek féltek tőle, meg sem merték közelíteni.
Iris általában egész nap ábrándozva merengett valamit, néha minden előzmény nélkül dühroham kerekedett rajta felül és egész tincseket szaggatott ki a hajából, vagy pedig számomra láthatatlan személyekkel üvöltözött.
Teljesen biztosnak éreztem az őrületét. A lánykának más környezetre van szüksége, talán más szülőkre…
„ – Ha valaha gyerekem lesz – vagyis soha -, és valami történik velem, neked kell felnevelned! – intett felém Iris fülig érő vigyorral, kezében borosüveget lóbálva.
- Persze. Egy árnyvadász gyereket, nekem?”
~~~
Fogalmam sem volt, mit kerestem itt már majdnem egy hete. Eredetileg maximum két napot szántam erre.
Másnap hajnalban Iris szokatlan élénkséggel és tiszta tudattal öltözködni kezdett. Háromnegyed órán keresztül fürdött a jéghideg vízben, utána egy vaskos ládából egy gyönyörű, könnyed fehér ruhát vett elő, majd belebújt. Az ajkaira vérvörös rúzst kent, tükör hiányában sokszor megcsúszott a keze. A kislány végig figyelte őt, akadozva kérdezte meg tőle, hova tart, azonban az árnyvadász nem felelt semmit, csupán fátyolos tekintettel ismételgette Vincent nevét.
Szédelegve indult el a házból, mögötte a csöppséggel, aki csendesen könyörgött, hogy menjenek vissza. Iris nem szentelt neki szemernyi figyelmet sem, lustán megigazította zilált kontyba parancsolt tincseit.
Megérzéseim rosszat súgtak, így követtem őket, egyenesen egy mocskos patakig. A távolban, nagyon messze hármasunktól, négy asszony mosta a szennyesét. A körülöttünk lévő fák tövében, a sok bokor mellett töménytelen mennyiségű szemét halmozódott fel, néhány patkány meg is szállta azt, egy-kettő csótánnyal egyetemben. Ha alaposabban körbenéztem, felfedeztem pár megbúvó virágot, amit még nem tört meg a huszadik század embere. Meglepően szépek voltak.
Iris belelépett a patakba; ruhája alja rögtön átnedvesedett, öntudatlanul is vacogni kezdett. Felocsúdva kiáltottam oda neki.
- Iris, azonnal gyere ki!
A nő tekintete megtört, és dühtől szikrázó szemekkel meredt rám. De a roham ismét magával temette, beljebb sétált a vízbe, ami így már a melléig ért. Oldalra pillantva megállapítottam, hogy a sodrás túlságosan gyors; az árnyvadász szinte azonnal eltűnt. Habozás nélkül indultam utána, félpillantást vetve csupán a földön kuporgó lányra.
Amint sikerült félig-meddig kiemelnem a nőt a levegőre, megragadta az ingem gallérját, és csupán ennyit mondott.
- Engedj elmennem. – Az arcán legördülő cseppek könnyeknek és víznek volt a keveréke. – Neveld fel a lányomat, Fabien. Könyörgök.
- Hogy hívják?
A nő elmosolyodott, és kicsusszant a karjaim közül. Elmosta a víz, mélyre sodorta, a megnyugvásához.
Kábultan kecmeregtem ki a folyóból, magamra varázsoltam egy fehér törölközőt. Amikor körbenéztem, tekintetem megakadt a bokornál ácsorgó, dermedt kislányon, és most először szólt hozzám.
- Anya… - Eléggé furcsán ejtette ki ezt az egy szót is, alig tudtam kivenni. Rám pillantott, apró, szutykos ujjaival felém nyúlt, én pedig leguggoltam hozzá.
- Hogy hívnak? – kérdeztem, igyekezve minél érthetőbben beszélni. A kislány azonban csak bámult rám a nagy, kék szemeivel, aztán kutakodni kezdett csupa folt ruhája megannyi zsebeiben, míg végül széles mosollyal rá nem talált a kincsére. Először szégyenlősen elhúzódott vele, utána a kezembe ejtette egy férfiujjra méretezett gyűrűt, amin lángok futottak körbe.
Ezek szerint Iris mégis igazat beszélt, a kislánynak valóban Vincent Lightwood az apja. De kizárt, hogy ilyen néven neveljem fel, habár a sajátomat sem adhatom neki…
- Van valakid, akihez mehetnél? – tettem fel a kérdést, holott ismertem a választ: a kislány nemet intett, aztán a tenyerét nyújtotta. Visszapottyantottam szutykos kezébe a feketés ékszert.
Kétségbeesetten nézett körbe, de a távolban lévőkön kívül senki más nem járt erre, utána megint engem kémlelt… azok a szemek sokkal többet láttak, mint amennyit egy ennyi idős gyereknek szabadott volna.
Tíz perc habozás után megragadta a köpenyemet, és meglepően határozottan kijelentette.
- Veled megyek.
Bátorítóan mosolyogtam rá, akármennyire sem volt szokásom, ő pedig viszonozta a gesztust, legnagyobb meglepetésemre. Óvatosan a karomba vettem, és motyogva jegyeztem meg.
- Találnunk kell neked egy nevet. – Az előttem lévő táblán a „Tirana 108 km” feliratot olvastam le. – Mit szólnál a Tirana Blackringhez?
A kislány azonban már aludt az ölemben, túl könnyű volt a korához képest. Eltűztem a szemébe lógó haját, és azon gondolkodtam el, hogy mégis miért akarok felnevelni egy olyan árnyvadász kislányt, akit körülbelül két életre elég trauma érhetett. Nem jöttem rá egykönnyen a válaszra.
Sikerült viszonylag gyorsan megtalálnom azt az átjárót, amin idefele jöttem, és pillanatok alatt érkeztünk vissza Amerikába. Az eldugott színház, ahova landoltunk, ugyanolyan poros volt, mint indulásomkor; egy lélek sem járt erre.
Ritmusosan simogattam a kislány – Tirana – fejét, észrevétlenül küldve a kék szikrákat, egy azonban visszapattant.
Amikor pislantottam, újra azon a mocskos helyen találtam magam, ahonnan jöttünk. Először azt hittem, a varázslat rosszul sült el, de aztán rádöbbentem, hogy a gyerek tudatalattijába ugrottam vissza. Az ő szemével láttam mindent; az anyját, a szobát, aztán az álmait.
Egy zöld rétet pillantottam meg… utána pedig egy magas férfit, vörös hajjal. Meglepetten konstatáltam, hogy magamat látom. A táj fokozatosan elsötétedett, minden a ködbe veszett, egyedül az én alakom maradt stabil.
Annyira váratlanul tértem vissza a valóságba, hogy megbotlottam egy törött szék lábában, és földre ültem. Az ölemben nyugvó Tirana felriadt, rám pillantva nevetni kezdett. Megütközve szemléltem, aztán jómagam is elmosolyodtam.
Arrébb tettem a kicsit, és feltápászkodva a vonalas telefonhoz léptem. Tárcsázás után James, az ifrit komornyikom hangja csendült a kagylóban. Kurtán utasítottam, hogy szerezzen be minden szükséges hozzávalót az új családtag érkezése miatt.
- Mi a neved? – kérdezte a kislány, tágra nyílt, kíváncsi tekintettel méregetve engem.
- Fabien – feleltem, aztán felé nyújtottam a kezemet. Mélyen elgondolkodva nézte, majd apró ujjait a tenyeremre tette. Felvettem a karomba.
Hazaérve James semmit sem kérdezett, csupán méltóságteljesen kijelentette, melyik vendégszobát rendezte be a kislánynak. Az első emelet felé vettem az irányt. Ujjaimmal párszor végigsimítottam az aprólékosan faragott és díszített, Victor Hortát idéző kanyargós kapaszkodón. Már a kezdetektől fogva rajongtam a stílusáért, és habár legnagyobb bosszúságomra nem tervezett nekem egy házat, a halála után megszereztem a Hôtel Tassel tervrajzait, és át tudtam alakítani az otthonomat, így egészen hajazott a belga épületre.
Kissé nehézkesen, bár meglepően leleményesen nyitottam ki az ajtót. James mindenről gondoskodott már előre: vadonatúj kiságy várta Tiranát, egy csaknem két méteres gardrób tele mindenféle színű és stílusú ruhával, puha szőnyegek, hogyha elesik, akkor se üsse meg magát, szemmagasságnál fentebb elhelyezkedő könyvek, valamint néhány háromszáz éves váza, díszítés gyanánt. Elég valószínű, hogy az értéktelenebb fajtából, hogyha eltöri, az se legyen nagy baj.
Szívfájdítóan szánni való látványt nyújtott, annyira nem illett a környezetbe. Csodálkozva szemlélte a tárgyakat, pillanatnyi fáradtsága azonnal elillant.
- És te hol fogsz aludni? – kérdezte kíváncsian.
- Én egy emelettel feljebb, ott van a szobám – feleltem félvállról, miközben a ruhásszekrényben turkálva igyekeztem kiválasztani neki egy megfelelő ruhát.
- Akkor én is ott fogok. – jött az egyszerű válasz, mire megfordultam. Tízkilónyi határozottság állt velem szemben, amint kinyitottam volna a számat, hogy ellenkezzek, már megragadta a kezemet. Köpni-nyelni nem tudtam a meglepettségtől, ám hamar megembereltem magamat, és kijelentettem, hogy fürdés kötelező.
Tirana halvány mosollyal az arcán bólintott, hagyta, had vezessem be a csupa kék fürdőszobába. Feltűrtem az ingem ujját, majd a kád szélére pakoltam a különböző samponokat, balzsamokat és tusfürdőket, de még egy tetűirtót is kikészítettem. Előre szóltam neki, hogy mindent lesikálok majd róla, és nem lesz kellemes.
Legnagyobb döbbenetem az volt, amikor a rúnákhoz értem – mert erre voltam a leginkább kíváncsi, hogy mit keresnek egy hároméves gyereken, amikor tizenkét éves korban kapják meg az elsőket. Ahogy dörzsöltem őket, szétfolytak, akár egy tintapaca. Ám a gyengédnek nem nevezhető sikálás hatására kiserkent a lányka vére, a normálisnál jóval nagyobb mennyiségű. Ijedtemben lefagytam; ám a vér formálódni kezdett – egy iratze alakját vette fel, sötétvörösen virítva.
A látványtól kétségbeestem, de figyelmemet igyekeztem minél inkább Tirana tisztává tételére szentelni. Tíz perc után új vizet kellett engednem, annyira mocskos volt az első; a másodikat a halott tetvek miatt eresztettem le, a harmadik csupán egész halovány barna maradt a kosztól.
Kíméletesnek nem nevezhető mozdulatokkal töröltem végig, de már jóval finomabban öltöztettem fel. Teljesen máshogy festett így, a tincsei sokkal világosabbak voltak, teljesen olyan árnyalatúak, mint az anyjáé, bőre pedig leheletnyit sápadtabb. Szeme kékje élénkebbnek látszott a zöldbékás pizsama által.
Csendben ácsorgott velem szemben, míg én a padlószőnyegen ültem, hátamat a falnak vetve. Görcsösen szorongatta a gyűrűjét az ujjai között – azt megengedte ugyan, hogy megmossam, de alaposabban nem vehettem szemügyre.
Felálltam, majd egy gyors mozdulattal elégettem a törölközőt, amit használtam, és némi teketóriázás után a levetett, mocskos ingemet is. A tükörbe pillantva nyűgös, vörös szemek pillantottak vissza rám. Meg mertem volna esküdni, hogy az erek is kivehetőek lennének benne, ha a szemfehérjém nem lenne koromfekete. Már teljesen belefeledkeztem tükörképem megfejtésébe, amikor Tirana megszólalt.
- Hol van anya?
Nem tudtam mit felelni.
- Mikor jön vissza? Miért nincs itt? Nem jött vissza. A vízbe, a vízből nem jött vissza – A száját lebiggyesztette, és vártam, hogy sírni fog, de mégis sokként ért. Közel nyolcszáz éve voltam utoljára ilyen közel kisgyerekhez.
Csendesen pityergett, habár testtartása nem ezt sugallta. Odalépett mellém, és az ölembe ülve fúrta a fejét a mellkasomba, és ott kezdett el igazán zokogni. Bárhogyan próbáltam mozdulni, még hevesebben zendített rá, képtelenség volt moccannom is.
Két óra után James halkan benyitott a szobába. Meglepetten figyelt minket, pár perc után vettem észre, már én is félálomban voltam, valószínűleg még ébrenlétem utolsó momentumaiban varázsolhattam magunkra egy takarót. Tirana viszont megnyugodott és elszundított, bevackolta magát a karjaimba. Úgy éreztem, most kezdett el igazán bízni bennem, ami meglepetésemre őszinte örömöt váltott ki belőlem, akármennyire is idegen volt az, amint egy ilyen apró test kapaszkodik belém. A feltétel nélküli bizalom nyugodttá tett.
- Biztos benne uram? Hogy képes lesz a kislányt meggyógyítani? – kérdezte aggodalommal a hangjában a komornyik.
- A lelki sérülés nem múlik el soha. De hozzáedződik a lélek. – feleltem, majd a kislány hátára tettem a kezemet. Ki tudtam tapintani az összes csigolyáját. – Meglátjuk, mit tehetünk, James. Meglátjuk.
Lassan tápászkodtam fel, ügyelve, nehogy a csöppség felébredjen, de nem a leendő szobája, hanem az én hálóm felé vettem az irányt. A sötétkék falak ugyanolyan nyugalmat sugalltak, mint mindig, a falra kiakasztott Eiffel-torony kellemesen ismerősnek hatott, bár az előtte lévő asztalkát meglehetősen üresnek éreztem – valamit muszáj lesz majd odaraknom.
Tőle jobbra Iris elhozott, viharverte naplója pihent; pár oldal kilógott belőle, az egyik sarka pedig vészjóslóan festett, mintha vér áztatta volna.
Tiranát óvatosan fektettem le a franciaágyra, ráhúztam még a bordó takarót, eligazgattam alatta a párnámat. Gyengéden feszítettem le az ujjait a nyakláncomról, majd a faragott liliomokkal díszített szekrényemhez lépve egy tiszta törölközőt vettem ki. Gyorsan zuhanyoztam le, semmiképpen sem akartam sokáig magára hagyni a kislányt, volt egy sanda gyanúm, hogy kétségbeesne, ha felébredne, és nem találna ott, maga mellett.
De semmi – amint visszaléptem a szobába, csupán az egyenletes szuszogása ütötte meg a fülemet. Bemásztam mellé az ágyba, és óvatosan megsimogattam az arcát, csókot leheltem a homlokára. Elmosolyodott álmában.
- Fabien – szólt. – Itt vagy?
- Igen – feleltem egyszerűen. A sötétben láttam a csillogó szemeit. Kinyújtotta a kezét, és megtapogatta az arcomat, még a szememet is megnyomkodta, hogy bizonyságot szerezzen.
- És itt is maradsz? Velem?
- Itt maradok. Veled.