Raziel tollai pályamű-Erdei Barbara

Erdei Barbara:Az eltitkolt

Nem volt elég, hogy késésben voltam, esett az eső és a köd fátyolként borult Budapestre, de még egy furcsa kinézetű fiú is folyamatosan bámult. Sötét farmert és egy fekete, bőr motoros dzsekit viselt, aminek a jobb vállán egy négyes szám vöröslött. Fekete edzőcipőjének fehér sár borította mintája, arra utalt, hogy gyalogolt azon a novemberi napon. Sápadt bőrét még jobban kiemelte hollószín, félhosszú, tépett haja. Annak ellenére, hogy tépett frizurával rendelkezett néhány hosszabb tincs rakoncátlanul sötétbarna szeme elé lógott. Ilyen sötét szemet még nem láttam, már majdnem fekete átmenetben pompázott. Bal szemöldökében tüskében végződő piercinget viselt, míg jobb fülében egy ezüst karika lógott. A bizarr külső által kiváltott ellenszenv az arcomon is meglátszott, ezért mikor kíváncsi tekintete fagyossá vált zavartan az órámra pillantottam, majd a távolba néztem remélve, hogy meglátom a villamost. Szerencsémre már látótávolságba került a sárga jármű. Pár perccel később megállt, összecsuktam a színes esernyőmet és felszálltam a villamosra. A szemem sarkából még figyeltem a srácot, mikor már nem láttam megkönnyebbülten felsóhajtottam. Két megállóval később ülőhelyem is lett, így helyet foglaltam és elkezdtem olvasni. Negyed óra múlva leszálltam és a zebrán átsétáltam az út túloldalára. Körbe tekintettem, mert nem akartam feltűnést kelteni. Talán pont az ideges viselkedésem miatt szegeződött rám néhány tekintet, azonban megszokott volt, hogy az emberek megbámulták egymást a fővárosban. A kezem a több emelet magas, a rendszerváltás óta elhagyatott panellakás kilincsére helyeztem és lenyomtam azt. Gyorsan beléptem és a faajtó hatalmas nyikorgással, majd kattanással bezárult mögöttem.

Ismét felsóhajtottam egyet és sietősen lépkedni kezdtem a barna márványköveken. Hosszú folyosó vezetett végig a teremhez, ahova igyekeztem. Ez az épület ugyanis a budapesti árnyvadászok Intézeteként szolgált, amit panellakásnak álcáztak. Az átlag embereknek, a mondénoknak nem okozott különösebb izgalmat, bezzeg, ha tudták volna milyen titkokat őrzött ez az épület. A folyosó két oldalán gyertyák égtek díszes kovácsoltvas gyertyatartókban. Némelyik fémre ráfolyt és ráolvadt a viasz. A gyertyatartók mellett árnyvadászok festett portréi mosolyogtak rám. Sosem mertem rá nézni ezekre a festményekre, ugyanis a legtöbb személy szigort parancsoló tekintettel meredt az alkotóra. Az irodához érve kopogtattam a hatalmas tölgyajtón, majd vékony piros körmökben végződő ujjaim a borostyánnal díszített kilincsre fonódtak. Kinyílt előttem az ajtó és beléptem, halkan becsuktam magam mögött és elkezdtem mondandómat az Intézet vezetőjének, aki egyben a tanító mesterem szerepét is betöltötte.

• Jó reggelt kívánok Mester! Elnézést kérek a... - felpillantottam, majd kikerekedett szemekkel meredtem a villamos megállóban álldogáló fiúra. - Mester, ő meg mit keres itt?
• Kérlek foglalj helyett, Mira – intett a bőrfotelre.
• Köszönöm – lépkedtem oda sietve, majd biccentettem, miután helyet foglaltam.

A fekete öltözékű fiú rám pillantott, mire enyhén elfordultam tőle és a jobb lábamat ráhelyeztem a bal lábamra. Kíváncsi tekintettel az őszülő, ötvenhárom éves vezetőre néztem. András fehér inget viselt, melynek ujját, mint mindig felhajtva hordta. Kihúzta magát, majd köhintett egyet és szigorúságot parancsoló kék íriszével a szemembe nézett.

• Késtél...
• Nagyon sajnálom, de késett a villamos – védekeztem. Az Intézet mellett Idrisben, az árnyvadászok otthonában is éltem és néha ezek mellett az édesanyámmal is találkoztam. - András, beszélnem kell magával...
• Nekem is mondani valóm van neked, Mira. Ő itt Lévay Norbert, a társad.
• Tessék? - fakadtam ki hangosan. - De hiszen mindig egyedül dolgoztam!
• Ezentúl kell egy társ, hiszen minden árnyvadásznak van egy társa.
• De nekem mégis minek társ? Hiszen mindig azt mondja nekem tanítóm, hogy jól elboldogulok egyedül is.
• Nem nyitok vitát, Mira! Norbert már látta az aktádat, ezért nem kell neki bemutatkoznod. Szeretném, ha összeszoknátok, hamarosan lesz egy közös bevetésetek is. Most pedig mehettek! - intett az ajtó felé. Felálltam, majd fújtatva a fiúra néztem.
• Akarsz előre menni? - kérdezte meg, mire ráncoltam a homlokom. - Nekem mindegy! - vonta meg a vállát és elém pofátlankodott. A vezetőre tekintettem és összetettem a kezem kérlelőn, hogy ne egy ilyen alakot állítson mellém, de András csak megrázta a fejét és az előtte heverő papírlapokra pillantott jelezve, hogy nem kíván foglalkozni az üggyel. Elindultam ki az irodából, mire András utánam szólt.
• Mira! - megálltam és visszafordultam – Gondolj úgy Norbertre, hogy Raziel küldte őt neked, hogy legyen egy társad! - egy fanyar mosoly kíséretében bólintottam, majd elhagytam a termet.
• Mi az Angyalkám? - kérdezte meg a fiú, mire megrémültem és a szívem hevesebben kezdett dobogni. Azonnal a mellkasomhoz kaptam.
• Nem vagyok az Angyalkád! - förmedtem rá. - Különben is ki a fene vagy te?
• A nevem Lévay Norbert a kilencedik kerületben lakom. Huszonnégy éves vagyok és mikor nem a rossz fiúkat üldözöm, akkor a szépségemmel töltöm az időt.
• Á tehát egy szoknya vadász. Figyelj Norbi, nekem nem jönnek be a csajozós dumáid ,úgyhogy kímélj meg a hülyeségeidtől magad pedig a leégéstől. Hogy-hogy hirtelen idetévedtél? - kérdeztem. - Hiszen az Intézet eléggé titkos!
• Nem hiszem, hogy az orrodra kéne kötnöm mi szél hozott ide! Elég annyit tudnod, hogy mielőtt idejöttem szabad úszó voltam és a saját erőfeszítéseimből gyilkoltam a démonokat és az egyéb lényeket!
• Egy önjelölt árnyvadász palánta. Húrrá! Köszönöm Raziel! - néztem a több méter magas boltíves mennyezetre, mintha az árnyvadászok teremtője meghallotta volna cseppet sem elégedett hálámat.

Elindultam a lakosztályomba, mire Norbi követett. Dühösen rá tekintettem és a szobámmal szembeni ajtóra mutogatott, majd besétált. Kínomban felsóhajtottam és bementem a szobámba. Elnyúltam az ágyon és néhány perc elteltével elnyomott az álom.

Sikoltva riadtam fel arra, hogy rosszat álmodok, miközben éreztem, hogy valaki fogja a kezem. Könnytől áztatott arccal felültem, mire a társam magához húzott. Kellemes menta illatot árasztott a bőre és a fekete trikó, amit viselt. Hallottam a szívdobogást és éreztem, ahogy lélegzik. Egyáltalán nem volt szimpatikus, mégis megnyugtatott a közelsége. Szánalmasnak éreztem a viselkedésemet, de mégis azt az iszonyatos rémálmot, amely hónapok óta gyötört, csakis így tudtam elviselni akkor, az ő karjaiban. Néhány perccel később mélyen a szemébe néztem, miközben úgy zokogtam, mint egy kisgyerek. Letörölte a könnyeimet és megfogta a sírástól kipirult arcomat.

• Ide hívjam Andrást? - kérdezte lágy baritonján, mire bólogattam. - Jól van! Egy a fontos, hogy nyugodj meg! - kijelentésére lehunytam a szemem és mélyen kezdtem el lélegezni. Negyed óra elteltével összerezzentem, mikor kinyílt az ajtó. Rémülten az ajtó felé kaptam a tekintetem, de megnyugvásomra András és Norbi jött be.
• Azt hiszem az lesz a legjobb, ha magával hagyom őt! - csukta be az ajtót.

A tanítóm az ágyamhoz sétált és leült velem szemben, miközben a kezembe temettem az arcomat. Sosem szerettem, ha gyengének látnak. Mindig erősnek akartam mutatkozni. Az édesanyám mindig erre nevelt, hogy legyek erős. Ezt azután tanulta meg, hogy elhagyta őt az édesapám, akit sosem ismertem.

• Mi történt? Norbert lesietett hozzám és azt mondta nem vagy jól. Mi történt, gyermekem?
• Tudja András, megint az a rémálom gyötör. Lassan ott tartok, hogy nem merek aludni! Nagyon félek...önmagamtól.
• Mit láttál? - érdeklődött.
• A gonosz kegyetlen önmagamat láttam és hófehér ruhában álltam. A szemem feketévé változott és elégedetten mosolyogtam, míg körülöttem emberek százai hevertek holtan. Minden csupa vér volt, mindegyik emberrel én végeztem. Most az álmomban Norbi is szerepelt. A kitépett szívét tartottam a kezemben. Mindezt végig néztem, kiláncolva és nem tehettem a mészárlásom ellen semmit. A démoni, rossz énem ölte meg az embereket, míg én, aki nem akarna senkinek ártani tehetetlen rabként néztem szembe a szívem mélyén rejlő sötét képmással.
• Semmi baj nincs, Mira! - ölelt át a tanítóm.
• De igen, András. Maga ezt nem érti! Kezdem azt hinni, hogy tévedés az, hogy itt vagyok. Talán rossz vagyok, lehet, hogy egy szörnyeteg.
• Te? - vonta fel a szemöldökét. - Ne nevettess, hiszen a légynek sem tudnál ártani.
• Akkor mégis miért kínoz ilyen pokoli látomás, mikor alszom? - erre nem válaszolt.
• Meséltél édesanyádnak az álmaidról?
• Nem mertem neki ezekről mesélni! - ráztam meg a fejem. - Félek, hogy pszichiáterhez vinne vagy ilyenek. Nem ismerem magam, Mester! Félek önmagamtól és ezek után félek, hogy egy nap elvesztem az uralmamat a lelkem felett és olyat fogok cselekedni, amik nem egy árnyvadászhoz méltóak! Védem az embereket és nem gyilkolom őket!
• Nyugodj meg az a legfontosabb! Látod, ezért mondtam, hogy kell melléd egy társ... - szólt. - Pihend ki magad, mert hamarosan küldetésetek lesz!
• Ugye ma lesz az a küldetés? - kérdeztem kicsit rémülten. Konkrétan nem mondta meg a választ, de felelt.
• Norbert melletted lesz és nem kell félned semmitől! - suttogta.

András magára hagyott a gondolataimmal. Teljesen összezavarodtam. Az ablakhoz sétáltam és ki tekintettem rajta. Az eső még mindig szakadt, sötét fellegek borultak Magyarország fővárosára. Ahogy letekintettem a nagy morajjal elhaladó villamost pillantottam meg és a két oldalt futó utat, mely tele volt kígyózó kocsisorral, melyeket felfogott a piros lámpa. A járdákon kerékpárosok és gyalogosok haladtak. Sokan fényképezőgéppel a nyakukban, guruló bőröndöket húzva maguk után gyönyörködtek a városban. A külföldiek nagyon szerették hazánkat, annyira, mint mi magyarok Angliát vagy Horvátországot. Azoknak, akik mindennap jártak a városban, itt élték minden napjaikat nem jelentett olyan nagy izgalmat Budapest, sőt talán lehet el is vágytak vidékre. Gondolataimból egy kisebb mennydörgés rázott vissza a valóságba. Az égre emeltem a tekintetem és fohászkodni kezdtem Razielhez, miközben megérintettem a nyakam bal oldalán húzódó bőrömbe égett rúnát: Raziel, árnyvadászok ősatyja! Kérlek téged, hogy szabadíts meg a szenvedéseimtől, kérlek töröld ki az emlékeimből ezeket a gyötrő álmokat. Segíts meg engem, kérlek! Folyt végig az arcomon egy könnycsepp. Akármennyire szerettem volna erős maradni, sosem tudtam.

Apa nélkül nőttem fel. Az óvodában és az iskola alsó tagozatában minden kislány azzal dicsekedett, hogy az apukája hercegnőnek és tündérnek becézte. Mindenkinek volt egy férfi az életében, akire felnézhetett, aki mellett hercegnőnek érezhette magát, de nekem az élettől ez nem adatott meg. Az általános iskolai és gimnáziumos ballagásokon közös családi fényképek készültek a normális családokban, ahol a családfő is látszott. A rólunk készült képeken csak anya, a nagyi és a nagynénémék látszottak. A szalagavatón a függöny mögül néztem a lányokat, akikkel az apjuk együtt keringőzött. Nekem az életemben nem volt apa, aki szeretett, nem volt olyan ember, akire felnézhettem. Az anyukámtól sem tudhattam meg soha semmit, mert mindig terelte a témát és, ha kérdeztem az apámról veszekedés lett a vége. Anya se értett meg engem soha igazán, ahogyan más sem. Ő nem tudta milyen apa nélkül, nem tudta, hogy csak fél élettel rendelkeztem. Sosem beszélhettem neki őszintén az érzéseimről, mert nem akartam megbántani.

A szívfájdalmam könnyek formájában törtek ki, melyektől nem éreztem magam, akkor gyengének.

Az Intézet vezetője délután öt órakor az irodájába hivatott Norbival minket. Az irodába vezető úton csendben voltunk, ő nem kérdezett, én pedig nem akartam beszélni vele a történtekről. Benyitottunk Andráshoz, aki elgondolkodva ült és kinézett a városra. Az ajtó csukódás után felénk fordult és zavartan köhintett egyet. Hellyel kínált minket, de nem éltünk vele. A küldetésről annyit tudtunk meg, hogy egy erős és kegyetlen démonnal kell szembe néznünk és a címet, ahol jelen lehet. A parancs után összeszedtük az eszközeinket és elindultunk a megadott helyre, egy elhagyott raktárépülethez.

Fél nyolcra odaértünk a kihalt épülethez, melynek ablakai be voltak törve. Tippem szerint a második világháború idején vagy az ötvenhatos forradalom alatt fegyverraktárként üzemelhetett, de a háború véget értével vagy a forradalom leverése után itt hagyták. Norbi jobbra fordulva az elhagyatott környéket kémlelte, míg nekem maradt a romos, lepukkant kőhalmaz, mely tégláira hullott az évtizedek alatt. Igen, a táblagép és az okos telefonok idején nem egy épület vált romhalmazzá országunkban, hiszen más értékek szerint nőttünk fel, mint nagyanyáink.

Órákon át semmi sem történt, míg tizenegy előtt mozgolódásra lettünk figyelmesek. Különös árnyak jelentek meg és az épületbe szállingóztak. Társam intett a fejével, hogy fogjuk a fegyvereket és nézzük meg mi készülődik odabent. Kiszálltunk a kocsiból és elindultam, mire mellém lépett és megfogta a vállam:

• Mira, ezt sose felejtsd el, amit most mondok. Kevesen kapnak esélyt arra, hogy a túlvilágon vigaszra leljenek. Semmit sem érnek tetteink, nem számíthatunk értük jutalomra. Mert előre meg van írva a sorsunk. Kárhozatunk vagy üdvözlésünk már világrajövetelünk napján kihirdettetik. De csak a halálunk után szerzünk tudomást róla. Ezért az élet számunkra nem más, mint gyötrő várakozás.
• Ezt meg, hogy értsem? - kérdeztem.
• Ahogy akarod... - felelte kurtán.

Megindultunk az elhagyott több emelet magas raktár felé. Betekintettem a résnyire nyitva hagyott ajtón és különös érzés kerített hatalmába. A mellkasom szorítani kezdett, kapkodtam a levegőt. A másik árnyvadász a tized másodperc tört része alatt mellettem termett, hogy segítsen. Ráztam a fejemet jelezve, hogy nem kell segítség, jól vagyok. Kis idő múltán, mikor jobban éreztem magam háromig számoltunk, majd berúgtuk az ajtót és a különleges fegyvereket használva a lények megtizedelésére törekedtünk. Norbert fegyver gyűjteménye egy számszeríjból és két tőrből állt. Nekem a jól bevált szeráfpenge, Chamael lett az elsődleges fegyverem, de az mellett tőrök is lapultak a fegyvertáramban. Éreztem a démonok sötét energiáját. Valakit védeni akartak, aki nagyon erős kisugárzást árasztódott a sötétből. A sötétség miatt elő vettem a boszorkányfényemet, amely megvilágította a lepukkant gyárépületet. Bár a bestiát, aki ott bújt meg, nem láttuk ugyanis hihetetlen gyorsasággal tűnt el a fény elől.

Közel húsz démon jelent meg előttünk, egyik csúnyább volt, mint a másik. Erről a démon fajról csak hallottam, de még nem találkoztam velük. Ők voltak a Servinusok és különös ismertető jelük közé tartoztak a karomban végződő végtagjaik, tüskék a homlokukon, általában öt, de ettől lehetett kevesebb vagy több. A nyakukon található száj, amivel megtudtak harapni, különösen veszélyes fegyverként képződött. Ennek az oka, hogy az eredeti száj nyílásukat nem sok mindenre tudták használni révén, hogy az állkapcsuk úgy állt, mint aki csúnya balesetet szenvedett. A felső állkapcsuk balra, az alsó jobbra állt. A fejlettebb példányoknak nőtt egy harmadik szemük is, többnyire a tarkójukra. A bőrük színe szürkéskékes átmenetű volt. Ezeket a lényeket a szívszúrás ölte meg egyedül, jobban mondva porlasztotta el. Norbira néztem, azt hittem valami hisztérikus reakciót vált ki belőle a nem túl szép látvány, de félre ismertem. Halál nyugodtan állt, miközben a számszeríját markolta.

Jó néhány nekem támadt, de szaltóval és rúgásokkal távol tudtam tartani magamtól a lényeket. Nehéz volt közel férkőzni a mellkasukhoz, de némi huzavona után mindig sikerült és a szeráfpengét a szívükbe vájva elporladtak. Norbinak jól ment a vadászat, mondjuk azt mondta, hogy azelőtt magányos farkasként mészárolta a különböző teremtményeket. Ha Razielre esküdött volna hitelesebbé lett volna a mondanivalója, de tudtam, hogy igazat mondott. Egy óvatlan pillanatban egy bestia rám vetette magát és kis híján találkoztam a fejlett szájával, azonban Norbi a háta mögé állt és a hátához érintve az íjpuskát a szívébe lőtte a nyilat. Megmentette az életemet, ami miatt hálás voltam. Felsegített a földről és folytattuk a gyilkolást.

Negyven démont öltünk meg összesen. A második felvonásban jelentek meg Falánk démonok is még néhány másik típusú ellenséggel. A Falánkokat könnyű volt legyőzni, ellenben a Servinusokkal, akik amilyen csúnyák olyan erősek is. Már csak egyetlen egy lény maradt hátra, az amelyik a sötétben lapult. Különös nyelven szólt egy női hang. A démonok vezetője előlépett. Ledöbbentem, ugyanis a lány, aki érthetetlen nyelven beszélt az én kiköpött másom volt. Fekete szemmel és hegyes fogakkal. Hófehér ruhát viselt, ugyan olyat, mint amit álmomban láttam magamon.

• Ez...Ez meg...? - kérdeztem rémülten.
• Jó téged látni, Mira! - szólalt meg a nyelvünkön. - Nahát nem is sejtettem, hogy így nézel ki.
• Ki vagy te? - kérdeztem csodálkozva. - Honnan tudod a nevem?
• András nem mondta el? - kérdezte sejtelmesen.
• Honnan ismered Andrást?
• Ezek szerint nem mondta el. Hm, sejtettem, hogy ez lesz. Üdvözöllek a birodalmamban, húgi! - elnevette magát. - Sosem ismereted az apádat... Apa nélkül nőttél fel magányosan, azért mert apánk és anyánk a születésünk után külön útra mentek. Mert tudták, hogy veszélyt jelenthet az ő párosuk... Apánk magával vitt engem, hogy megmentsen a sorstól, ami megíródott nekem, mert tudták, hogy rossz útra térhetek. Ők a démonoktól és Lilith gyermekeitől, a boszorkánymesterektől akartak megmenteni engem, de hiába való volt, mert félig boszorkánymester révén megidéztem és szövetséget kötöttem egy démonnal, akinek köszönhetően erősebb vagyok, mint a mondénok. Anyánk, Alexandra születésünk előtt boszorkánymesterként tevékenykedett. A jók oldalát erősítette. Míg te az apánk mintájára a jó út harcosaként árnyvadász lettél. Az apánk pedig nem más, mint a budapesti Intézet vezetője, András. Húsz évvel ezelőtt nem csak te egyedül születtél meg, volt egy ikertestvéred is, én...
• Az nem lehet. András nem lehet az apám... Anya pedig nem lehet boszorkánymester, elmondta volna! Ikertestvérem pedig végkép nem lehet...
• Az egész életed hazugság húgi.
• Hiszen nem is egyezik a vezetéknevünk... - mondtam.
• Téged Gellért Mirának neveztek, az anyánk után. Én viszont András vezetéknevét kaptam, ugyanis engem Erdődy Lilinek kereszteltek.
• Nem igaz! Hazudsz! - kiáltottam.
• Nem hazudnék a testvéremnek. Miért gyötörtek álmok, hogy gyilkolsz? Az nem te voltál, rólam álmodtál, mert a születésünk előtti időkben még, mikor szeretett anyánk méhében éltünk ketten voltunk. Az ikertestvérek között pedig különleges kapcsolat van, ez bebizonyosodott. Kötelék alakult ki kettőnk között és ezt bármennyire is akarod nem szüntetheted meg, akármennyire is nehéz elfogadni, hogy van egy démon nővéred! - nevetett.
• Norbert sem az, akinek mondja magát. Ő is az árnyvadászok tagja. Már jóval előtted is az volt, csak nem mondta el neked. Idrisben tartózkodott többnyire, csak néha jött a mondénok közé...
• Norbi. Ez igaz?
• Kezdetek óta árnyvadász vagyok és igen Idrisben tartózkodtam többnyire. Az apád, András, azért akarta, hogy menjek ki eléd a villamos megállóhoz és, hogy legyek a társad, mert rájött, hogy a lánya, aki évekre eltűnt visszatért. Azt hitte, hogy Lili meghalt. A démon megidézése után eltűnt négy évre és tudta, hogy veszélyt jelenthet rád.
• Ennek ellenére ide küldött. Ugye tudta, hogy ez Lili búvó helye? - kérdeztem a könnyeimet nyelve. A fiú megrázta a fejét. - Ne hazudj Norbi, felesleges! - suttogtam magam elé. - Egy nap alatt az ember élete megváltozhat. Egy nap alatt teljes lett a családom. Kiderült, hogy az ember, akire felnéztem, aki a tanítóm a vér szerinti apám és, hogy az egyik leggonoszabb fajzat a nővérem.
• Ébredj fel húgi, az élet nem egyszerű és nem igazságos! - nevetett.

A démon rám támadt. Norbi meg akart védeni, de nem tudott. A nővérem megharapta a jobb vállamat, mely égett úgy, mintha sósavat öntöttek volna rám. Megmérgezett, Lili megharapott és megégetett. Üvöltöttem a fájdalomtól és vergődtem, kínlódtam. A Pokol tüzén égtem. Norbi ökölbe szorította a kezét és Lilire támadt. A társam számszeríját játszi könnyedséggel roppantotta ketté. Ha egy árnyvadász fegyvere megsérült vagy ketté tőrt azt csak is a Vasnővérek tudták megjavítani. Norbi kissé rémülten tekintett rám, mikor a testvérem elindult felém. Elővettem a tőrömet, amit könnyedén kicsavart a kezemből, így esélyem sem volt arra, hogy megsebezzem őt. Norbi azonban az oldalába szúrta az ő tőrét, azonban Lili egy hatalmasat lekevert neki, mire a fiú átrepült a fél épületen a régi faládák közé. Megpillantottam magam mellett a szeráfpengémet, megmarkoltam és minden erőmet és bátorságomat összeszedve felálltam és a lány nyomába eredtem. Megakartam menteni a társamat, tartoztam neki ennyivel. A nővérem felemelte a nyakánál fogva a félájult fiút, aki fulladozni kezdett az erős szorítástól. Egy hirtelen mozdulattal azonban leszúrtam Lilit, aki a démon nyelven kezdett el üvölteni. Kihúztam belőle a szeráfpengét és újra és újra beledöftem minden fájdalmamat és bánatomat beleadva a szúrásokba, amit az évek során megéltem. Lili a hetedik szúrás után elporladt. Norbi nyekkenve esett vissza a dobozok közé, mire odaléptem hozzá és felsegítettem. A fiú köhögött, egy kicsit, majd a nyakához ért és levegőért kapkodott. Ki támogatott a kocsiba és visszajött a ketté tört számszeríjáért.

Norbi egyenesen az anyám házához vitt. Anya a könnyeitől küszködve gyógyított meg. A iratze rúna felrajzolása után elaludtam, mikor magamhoz tértem az ágyam mellett ült András. A háta mögött anyu állt, míg az ajtófélfának támaszkodva nézett rám a társam.

• Sajnálom, ami történt... - mondta András.
• Megtudtam az igazságot... - suttogtam. - Tudom, hogy maga az apám és, hogy a lány, akinek a tanyája az elhagyott épületben volt az ikertestvérem, Lili.
• Azért kezdtünk Alexandrával külön életet, hogy megmentsünk titeket. Anyádat egy időben üldözték a gonosz boszorkánymesterek és a testvéredet akarták, ezért mentem el vele. Hiába voltam árnyvadász, aki Idrisből járt ide, hiába bújtattam el Lilit, bűnbe esett. Pedig akkor már a magyarországi Intézet vezetője voltam, de nem tudtam megmenti őt önmagától és vele együtt a te sorsodat sem kerülhettem el... Azt hittük, ha eltitkoljuk minden megoldódik, de tévedtünk... Nagyon sajnálom, Mira! - remegett meg András ajka.
• Nem akartam, hogy ilyen sorsra juss, Mira. Hazudni sem akartam neked és nem akartam eltitkolni boszorkánymesteri mivoltomat sem. Meg akartunk óvni titeket, de minden hiába! - fogta meg a kezem anya.
• Most már mindegy – suttogtam. - Norbi, köszönöm neked!
• Nem Angyalkám, én köszönöm neked! - mondta mosolyogva. Akkor először nem zavart, hogy így hívott.
• Szeretnék kicsit egyedül maradni – mondtam a szüleimnek és Norbinak. A kérésemnek eleget tettek és elhagyták a szobát.

Felültem az ágyon és az ablakhoz sétáltam. Hajnalodott. Ahogy egyre világosabb lett az éjszaka sötétje után egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az esőfelhők eloszlanak és kisüt a Nap. Az életünkben valami lezárul és valami elkezdődik. Az ember nem változtathatja meg a sorsát, azt kapja, ami meg van neki írva. Valaki el kárhoz valaki pedig megváltódik. Az ikertestvérem a kárhozatot választotta, mikor megidézte a démont, akivel alkut kötött. Rájöttem, hogy nem apa nélkül nőttem fel, hiszen azon a napon kezdtem el élni, mikor kaptam a családom, leszámítva egy eltitkolt nővért, aki a kezem által halt meg.

Szereplők: Gellért Mira, Lévay Norbert, Erdődy András, Lili és Gellért Alexandra 

Kor:2013 november

Helyszín: Budapest

Idézet: Diego Maronitól