- Soha nem hallottam még ekkora baromságot - jelentette ki teljes meggyőződéssel Gabriel. Nem gondoltam volna, hogy ezt a mondatot pont az ő szájából fogom hallani. Előző nap még minden rendben volt. Ki-ki élte a maga életét, de másnap hajnalban minden megváltozott. Az életem fenekestül felfordult.
- Mikor jössz haza? - kérdezte anyu az ajtófélfának dőlve. Megvontam a vállamat, majd tovább pakoltam az amúgy is dugig tömött táskámat. Éppen egy öt napos kirándulásra készültem két barátommal.
- Nem tudom. Lehet, hogy csak egy hét múlva.
- Vigyázz magadra kicsim - simított végig lágyan a hajamon, amit ki nem állhattam.
- Hagyj! Nem vagyok óvodás - ütöttem el a kezét, mire könny szökött a szemébe. Ismét megbántottam, de nem volt időm bocsánatot kérni, mert egy autó dudája harsant fel az utcáról.
Gyorsan kisiettem a házunk elé, ahol egy fekete dzsip parkolt. Kinyitottam a hátsó ajtót, behajítottam a cuccomat, majd én is bepattantam.
- Készen állsz életed legnagyobb kalandjára? - nézett rám a visszapillantó tükrön keresztül Gabriel.
- Még szép! - kurjantottam nevetve. Teljesen igazam volt. Életem legnagyobb kalandjába vágtam bele.
- Valld be, hogy eltévedtünk - forgatta a szemét unottan Stefany, mint aki egész úton ezt hajtogatta. Végül is nem állok messze a valóságtól, mivel tényleg egész úton erről magyarázott.
- Nem tévedtünk el, csak más útvonalon megyünk - gesztikulált Gabriel, mire belőlem kitört a röhögés. Úgy volt. Eltévedtünk. Csak ezt ő egyszerűen képtelen volt bevallani. Pár perc múlva félrehúzódtunk és kiszálltunk a kocsiból. Egy sivatag látképe terült a szemeink elé. - Vagy mégis - húzta el a száját.
Ahhoz képest, hogy már jócskán az őszben jártunk, lehetett vagy harminc fog. Kezdett melegem lenni a hosszú farmeromban és a télikabátomban. Azt hittem, hogy este nyolc felé, már hideg lesz, de nagyot tévedtem.
- Azt hiszem én átöltözök - ment a kocsihoz Stefany, én pedig követtem. Egy sortot és egy trikót húzott, én pedig egy szoknyát, egy inggel. - Neked nincs meleged cowboy? - vigyorgott a mögöttünk hápogó Gabrielre. Csak egy lassú fejrázásra tellett tőle. A gondolatai biztos nem a hőmérséklet körül forogtak.
- Mikor érünk oda? - vettem a kezembe a térképet, miszerint óriási kitérőt tettünk.
- Ha jól számolom, már két órája ott lehetnénk - húzta össze a szemét Stefany, miközben a "cowboyra" emelte a tekintetét.
- Te vagy a navigátor!
- Te vagy a vezető! - vágták egymás fejéhez, majd egyre nagyobb és nagyobb sértések követték egymást.
- Pofa be! Ott jön valaki! - kiáltottam fel, mikor megláttam, hogy egy alak közeledik. - Menjünk oda, vagy várjuk meg amíg ideér?
- Én most biztos nem fogom lejárni a lábamat - közölte fáradtan barátnőm. Egy bólintással jóváhagytam, majd letelepedtem a homokba.
Legalább húsz perc kellett az idegennek, mire odaért hozzánk.
- Lerobbant a kocsitok? - kérdezte Gabrielnek szegezve a kérdést, de a tekintete rajtam függött.
- Nem, csak eltévedtünk - közölte tettetett flegmasággal a barátom.
- Én Jace vagyok. Te meg ha nem tévedek Gwen, ugye? - nyújtotta a kezét, mire én udvariasan elfogadtam, felálltam, majd bólintottam egyet. Nem firtattam, hogy honnan tudja a nevemet. - Azt hiszem velem kellene jönnöd.
- A barátaim nélkül sehova sem megyek - mondtam teljes nyugalommal a hangomban. Valamiért megbíztam benne. Bólintott, majd intett, hogy kövessük. Az autót és a cuccunkat ott hagytuk, bízva abban, hogy senki nem lopja el, amíg távol vagyunk.
Sokáig caplattunk egy szót sem szólva, de tudni kell Stefanyról, hogy nem bír huzamos ideig csendben maradni.
- Hogy találtál ránk? Eleve minket kerestél? Honnan ismered Gwent? - zúdított egy Stefanyhoz képest szolid kérdéssorozatot Jacere. Ő persze úriember módjára válaszolt mindenre, de gyanúsan kerülte az egyenes válaszadást. Egy idő után megtorpant. Körülnézve meggyőződhettünk róla, hogy még mindig a kietlen síkságon vagyunk, a semmi közepén. Összevont szemöldökkel hol egymást, hol a tulajdonképpen idegen fiút méregettük.
- Mit is keresünk itt? - szólalt meg először Gabriel. Bár szóbeli választ nem kapott, fizikait igen.
Jace egy magas kaktuszhoz lépett, és egy igen méretes tüskével megszúrta az ujját. Helyette is felszisszentem, Stefanyval egyetemben.
Pár másodperc elteltével a növény eldőlt és egy lépcsősor tűnt fel.
- Mi most ide le fogunk menni? - kérdezte Stef tagolva, mintha valami fogyatékoshoz beszélne, de én jól tudtam, hogy ez nála egyet jelent a félelem kimutatásával.
A szőkeség se szó, se beszéd, elindult lefelé, én pedig követtem, ahogyan útitársaim engem.
A föld alatt elmondhatatlanul hideg volt. Megbántam, hogy átöltöztem, és ahogy észrevettem bajtársnőm is így érzett.
- Csak Gwen jöhet be. Nektek itt meg kell várnotok - hőkölt meg hirtelen egy vaskapu előtt Jace.
- Egy fenét! - jelentette ki Gabriel, majd mellém állt.
- Bocsi srácok, de nem akarok vitát - néztem rájuk bocsánatkérően.
Színtelen hangon egyeztek bele, ami egyet jelentett azzal, hogy haragszanak rám, amiért nem álltam ki mellettük.
Az érzékszerveim kiélesedtek, amikor beléptünk egy sötét, kriptaszerű helyiségbe. Különböző írásjelek voltak a kőfalba vésve.
- Ezek mik? - mutattam a számomra ismeretlen jelekre.
- Rúnák.
- Mik?
- Majd megtudod.
Rövidesen egy nagy térre értünk, ahol ismét találkozhattam a nemrégiben látott jelekkel. Körös-körül fel voltak rajzolva a padlózatra.
Értetlenül meredtem magam elé, és először merült fel bennem a kérdés, hogy "Mégis mit keresek itt?".
- Valamit tudnod kell Gwen - kezdte hátborzongató hangon az ismeretlen fiú, velem szemben. - Árnyvadász vagy. Az anyád és az apád is az.
- És ez mit jelent? - remegett meg a hangom.
- Azt, hogy démonokra fogsz vadászni, ahogyan a szüleid is tették egészen a születésedig - jelentette ki rezzenéstelen arccal. Hitetlenkedve meredtem rá, majd feltört a torkomból a rekedtes kacagás.
- Jace, nem akarlak elkeseríteni, de démonok nem léteznek - vettem mély levegőt, de újból nevetni kezdtem, amint belegondoltam az abszurd helyzetbe.
Jelentőségteljesen nézett a hátam mögé, mire megfordultam.
A szomszédunk állt előttem, de csak az otthonkája volt ismerős. Az arca torz volt, ahogyan a teste is. Ha nem a "Legjobb nagymama" feliratú kötény lett volna rajta, fel sem ismerem.
- Minél nyilvánvalóbb valami, annál nagyobb rá az esély, hogy nem vesszük észre - mondta, majd egy hosszú machete repült felém, ami akár meg is ölhetett volna, ha hihetetlen módon el nem kapom.
- Mi a faszt csináljak én ezzel? - néztem rá rémült tekintettel, de még mielőtt mondhatott volna bármit is, tudtam mit kell tennem.
Erősebben markoltam a fegyver markolatát, majd Josephine néni felé suhintottam párszor. Miután a földre érkeztem a nindja kirohanásom után, négy darabban hevert a szomszédom, egy véres otthonkával a földön.
- Kezdésnek nem rossz - mosolyodott el ismertségünk óta először Jace.
- Soha nem hallottam még ekkora baromságot - jelentette ki teljes meggyőződéssel Gabriel. - Árnyvadászok még a mesékben sincsenek, nem véletlenül - hunyorgott Jacere barátságtalanul.
- Nehéz lenne elmagyarázni, hogy én miért hiszek neki, de körülbelül másfél órája öltem meg egy démont - néztem rá bizakodással teli arccal. Láttam rajtuk, hogy nem hisznek se nekem, végképp nem az új fiúnak.
Miután megöltem Josephine nénit, Jace elvitte a tetemet a rúnákkal díszített kövekhez, és berakta egy sírba. Poénból megjegyezte, hogy ha valaki obdukciót akarna végrehajtani a volt szomszédunkon, biztos nem jönne rá, hogy egy árnyvadász végzett vele. Bár a fekete humor nálam sosem volt nyerő, jót nevettem a megjegyzésén.
- Nem kell, hogy elhiggyétek. Úgysem fogtok többet találkozni Gwennel - mondta Jace, majd várt egy kicsit, hátha reagál valaki a nemrégiben hallottakra, de mind sejtettük, hogy a különcségemnek ez lesz a vége. "Tanítóm" kiment a szobából, mintegy néma figyelmeztetésként, hogy hamarosan el kell búcsúznom a barátaimtól.
- Ugye tudod, hogy nem kell engedelmeskedned neki? Nem az anyád. Velünk is maradhatsz, hazamehetsz és élheted tovább az életedet, mintha mi sem történt volna - magyarázott elkeseredetten Stefany. Jó volt hitegetni magamat, hogy ez tényleg lehetséges, de tisztában voltam vele, hogy számomra kizárt dolog, az élni tovább, mintha mi sem történt volna.
- Sajnálom. Én sem így terveztem - töröltem meg a szememet. Papolhattam volna arról, hogy csak belement valami, vagy álmos vagyok, de tény és való, hogy sírtam.
Szorosan magamhoz öleltem őket, majd Jace szólt, hogy idő van.
- Még találkozunk - mosolygott rám elkeseredetten Gabriel.
- Abban biztos lehetsz! - intettem, majd árnyvadásztársammal elvesztünk az éjszakában.
Most - így négy év elteltével - itt állok Stefany és Gabriel otthona előtt, ahonnan gyerekkacaj szűrődik ki.
Nem akarom elrontani az örömüket, feldúlni az életüket, így megfordulok azzal a szándékkal, hogy visszamegyek Jacehez.
Ám mielőtt megfutamodhatok, kinyílik az ajtó.
- Azt hiszem van mit mesélned - szólal meg egy rekedtes, ám ismerős hang. Mosollyal az arcomon fordulok vissza a házhoz.
- Abban biztos lehetsz! - lépek be Gabriel mellett, aki puszit nyom az arcomra és mint egy rég nem látott barátot, bemutat a kicsiknek, úgy nevezve, hogy "a lány, aki mindig mosolyt csalt az arcomra és visszatért, hogy újra megtegye".
Idézet: "Minél nyilvánvalóbb valami, annál nagyobb rá az esély, hogy nem vesszük észre." - A negyedik című filmből való
Kor, amiben játszódik: 2013. október 15.
szereplők: Gwen, Jace, Gabriel, Stefany
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése