Időszámításunk előtt 300 körül élt egy hatalmas varázsló, aki megalkotott egy ismeretlen fajt. Az új élőlényt – akit teremtett – tündérnek nevezte el, mert olyan szép volt, mintha egy meséből lépett volna ki. Vörös haja, és smaragdzöld szeme földöntúli érzést keltett. Hátából félig áttetsző szárnyak nyújtóztak az égig. A teljesen emberinek kinéző leány, képes volt hasonló tulajdonságokkal rendelkező gyermekeket a világra hozni. Ezek a gyönyörű élőlények hatalmas erőkkel rendelkeztek.Képesek voltak egy csettintéssel egész rengetegeket eltüntetni, de akár hegyeket odébb mozdítani is.Az egyszerű emberek féltek a hatalmuktól, így vadászni kezdtek rájuk.Csaknem teljesen kiirtották őket, csak egyetlen tündérnek sikerült elmenekülnie.
2012-őt írunk. Celia Fairychild, akinek szülei éppen válófélben vannak, egy hónappal a születésnapja előtt úgy döntött, hogy egy rövid időre New York egyik külvárosába költözik nagymamájához. Nagyanyja, Lora Fairychild, nagyon kedves, ám igencsak különc öregasszony volt, aki nem túl sokat beszélt. Celi-nek három hét kellett, hogy megszokja új otthonát, és hozzászokjon a közlekedéshez. A ház idegen volt neki. Soha nem járt még itt azelőtt, mindig csak Lora nagyi ment hozzájuk látogatóba, bár ez sem fordult elő gyakran. A ház Celi-t egy kísértetkastélyra emlékeztette, ami már régóta üresen áll. Nagy épület volt, amely a XIX. században épült. Volt egy bizonyos aurája, amelytől Celi hátán mindig felállt a szőr. Belülről is olyan érzést keltett az emberben, mintha 1836-ba csöppent volna. Régi, antik bútorok sorakoztak egymás mellett. Nem volt tévé, se számítógép – azt a laptopot leszámítva amit Celi otthonról hozott magával – valamint lámpák helyett is csak petróleumlámpák világítottak. Volt ugyan áram, de Lora nem szerette a modern dolgokat. A falak is kopottak és fakók voltak, némelyik megsárgult az évek során. Celi szobája sem különbözött a többitől. Halvány, lilára festett falakról egy-egy helyen lekopott a festék, amely alatt látni lehetett a zöld színű falat. A függöny egy egyszerű, fehér (egy kicsit már sárgás) csipke volt. Ágya is csak egy kicsi gabiheverő. Íróasztallal nem rendelkezett, így ha leckét akart csinálni vagy kivonult a nappaliba a dohányzóasztalhoz, vagy elterült az ágyon és úgy tanult. Lora-val nem sokat beszélgetett, csak akkor, amikor az asszony kérdezte...ami meg nem gyakran fordult elő.
2012. június 5-én, a születésnapja előtti napon Lora magához hívta Celi-t, és meghagyta neki, hogy másnap mindenképpen keljen fel fél hatkor, és legkésőbb háromnegyed hatkor jelenjen meg a konyhában. Celi nem kérdezett semmit, gondolta, úgyis megtudja előbb vagy utóbb, hogy mit akar nagymamája.
És igaza is lett. Reggel nagy nehezen kikászálódott a finom, meleg ágyból. Kifésülte hosszú, szőke haját, majd felhúzta sötétkék iskolai egyenruháját, ami mesésen illett kék szeméhez. Belenézett a tükörbe, amit a szekrénye ajtajának belső felére ügyeskedett fel, és megállapította, hogy észveszejtően néz ki.
Kiment a konyhába, ahol a régi kakukkos óra pontosan háromnegyed hatot mutatott.
- Jó reggelt, Nagyi!
- Neked is! – köszönt barátságosan az idős hölgy – gyere, reggelizz meg, addig én előkészítek mindent – mondta titokzatosan. Celi most sem kérdezett, de azért már fúrta az oldalát a kíváncsiság. Fogot egy tálat, teleszórta gabonapehellyel, majd öntött rá egy kis tejet. Gyorsan megette, majd mikor befejezte, nagymamája is pont akkor ért vissza. Egy kopott vászonba csomagolt valamit szorongatott a kezében.
- Mi az, Nagyi?
- Ez? ez a szülinapi ajándékod. De vigyázz!
- Mire? – kérdezte értetlenül a lány
- Majd megtudod. Majd megtudod. De, most bontsd ki.
- Öhmm. Oké – azzal kicsomagolta az ajándékot. Egy könyv. Egy nagyon régi és kopott könyv. „Óvakodj tőle, bármeddig is élj, hogy embert külsejéről ítélj!” olvasta magában Celi a borítón virító arany betűket, amelyek a cím alatt voltak találhatóak: Family of Fairychild.
Celi találomra fellapozta valahol és kíváncsian olvasott bele – Nagyi, ez egy mesekönyv. Én már tizenhat éves vagyok. Nem olvasok tündérmeséket.
- Ez nem mese. Ez a Fairychild család története, amely Krisztus előtt 300-ban indult. Minden nő örökli a családunkban azt a bizonyos 24. kromoszómát, amely miatt ez lehetséges., és amelyet csak a 16. év betöltése után lehet kimutatni.
- Várj, ugye nem azt akarod beadni nekem, hogy tündér vagyok!?
- De bizony, hogy az vagy. Úgy ahogy én is az vagyok. Majd még mesélek, de most már iskolába kell menned, de vigyázz, nehogy nagyon felmérgesítsd magad, vagy nagyon izgulj, mert akkor nagy bajban leszel.
- Okés - azzal elsüllyesztette a táskájában a könyvet, és elindult az iskolába. Ott barátnői boldogan köszöntötték fel. Néhányan egy-egy apró ajándékkal is meglepték.
Harmadik szünetben aztán váratlan látogató érkezett. Betoppant az osztályba Daniel Scaryhunter, az iskola legfélelmetesebb diákja. Az akinek még a tanárok sem mernek szólni. Olyan pletykák keringenek róla, hogy a maffia tagja, vagy hogy egyedül levert egy teljes focicsapatot, így azok nem voltak képesek játszani, de neki semmi baja nem lett. Emellett sajnos be kellett vallani, hogy igazán helyes fiú volt. Az osztály tanulói, remegve húzódtak a falhoz. Dan a lépteit egyenesen Celia felé irányította, aki a sarokban guggolva kuporgott. A srác előtt szétnyílt az út, ahogy haladt, és remegve figyelték a fiút. Oda akart lépni Celihez, de ekkor a lány barátnője, Leila termett kettejük között.
- Mit akarsz Celi-től? – kérdezte ingerülten, miközben testével védte osztálytársát.
- Ahhoz neked semmi közöd. Ha jót akarsz magadnak eltűnsz az utamból.
- Még mit nem! – mondta ki bátran, de abban a pillanatban Daniel felemelte a kezét és egy hatalmas pofonnal odébb röpítette. Leila arca teljesen bedagadt, és sírva emelkedett térdre- Ne bántsd Celi-t!
- Mi van? Nem volt elég? – kérdezte, de már meg is bánta.Az eddig rémült Celia most talpra állt. Kezét ökölbe szorította, és maga mellé tapasztotta. Nagyon ideges volt.
- Mi a bajod? Hogy van merszed lányokat megütni? – kérdezte fennhangon. A levegő hirtelen felmelegedett körülötte. Szemei izzani kezdtek a dühtől, haja égnek emelkedett, mintha csak a szél a talpa alól fújna. Úgy lobogott, akár egy zászló. A szőke tincsei lassan vörössé kezdtek válni, kék szeme smaragdzöld lett, amely olyan szintű haragról árulkodott, hogy a diákok is összerezzentek. Daniel hátrálni kezdett. Az arcára kiült a félelem, de valami önelégültséget is látni lehetett rajta. Megvillantott egy kurta mosolyt és erőt vett magán, közelebb lépett Celi-hez. A lány nem is vette észre a reakcióját. A fiú már ott állt előtte, majd egy gyors mozdulattal átölelte a lányt, aki zavarodottan pislantott fel – Mi...Mit csinálsz? Eressz el!
- Nem, ameddig le nem higgadsz. Jusson eszedbe, mit mondott Lora, mielőtt eljöttél...
- Ó!
- Jó, és most nézz körbe. Mit látsz a többiek arcán? Rémületet, és félelmet. De nem én ijesztettem meg őket. Te voltál.
- De, mi történt? Én nem csináltam semmit.
- Ó, apám! Lora nem mondta, hogy ne idegesítsd fel magad?
- Őhmm de, azt hiszem mondott valami ilyesmit.
- Jó, akkor, ha most jót akarsz magadnak, akkor futásnak eredsz, mielőtt még a tanár ideér.
- Mi...Miért?
- Te jó ég! Te tényleg nem tudsz semmit. Olvastad a könyvet? Ha igen, akkor tudod, hogy mi vagy, és mi történt veled - azzal megragadta Celi kezét, és futásnak eredt, egyenesen ki az iskolából. Szélsebesen száguldottak végig az utcákon. Vagy két kilométert lefutottak, mire végre megálltak. Ami furcsa volt, hogy Celia nem érzett fáradtságot. Körbenézett, és nagymamája háza előtt találta magát, Daniel kezét fogva.
- Meddig akarod még fogni a kezem?
- Ó, Jaj bocsánat- azzal elengedte, és befelé indult – Lora! Itthon vagy? Van egy kis gond!
- Mi történt Daniel? Nem iskolában kéne lenned, az unokámra vigyázva? – lépett ki a konyhából egy pohárral a kezében, de amint felnézett kiejtette a kezéből– Ó, jaj. Ez mindent megmagyaráz. Celia! Nem megmondtam, hogy maradj nyugodt?
- De, és bocsánat. De Nagyi. Mi történt velem? Miért fél tőlem mindenki?
- Ó, Celia. Mi történt?
- Mindaddig nyugodt maradtam, ameddig ez be nem jött az osztályomba.
-Mit tettél? Az volt a feladatod, hogy vigyázz rá, nehogy átváltozzon, nem pedig az, hogy miattad történjen meg!
- Úgy volt, de az a hülye liba nem engedett közelebb hozzá, pedig csak beszélni akartam vele, így egy kicsit odébb löktem.
- Egy kicsit? Felpofoztad, az arca tiszta piros lett – háborodott fel a lány, és érezte, hogy a levegő már megint izzani kezdett körülötte, de egy gyors és mély levegővétellel le tudta nyugtatni magát.
- Celia. Tudod hogy tündér vagy, igaz? Az csak egy dolog, de a helyzet ennél kicsit komolyabb. te akkora hatalommal rendelkezel, hogy egy hirtelen dühroham miatt akár az egész várost elpusztíthatod.
- Miiii? A mai napig még a tündérekben sem hittem.
-Jajj, drága kicsi Celia-m. Mi mással magyaráznád a hajad és a szemed színének megváltozását?
- Hogy mi? Bocsánat, de ez nekem túl sok – azzal kivonult a konyhából, és a szobájába vette az irányt. Ott kivágta a szekrénye ajtaját, és belenézett a tükörbe. Amint meglátta magát, térdre rogyott, és a forró könnyek csurogtak végig az arcán. Dan halkan belépett a szobába, és odaguggolt mellé. Finoman végighúzta a kezét a lány hátán, majd gyengéden magához ölelte. Celi először meglepődött, de nem tolta el magától a fiút. Jól esett neki a gyengéd, meleg és erős karok szorítása. Dan letelepedett a földre, kényelembe helyezte magát, és belekezdett a maga kis történetébe, hogyan is került oda.
-Szóval akkor, te egy Árnyvadász vagy, és ezért kért meg Nagyi, hogy vigyázz rám.
- Pontosan, bár nem ez az elsődleges feladatunk. Mi vagyunk azok, akik végeznek a démonokkal, akik ártani akarnak az embereknek. Bár, én jelenleg csak egy testőr vagyok melletted. Amúgy Lora odaadta neked a könyvet?
- Igen, de a suliban maradt, mikor a nagy kavarodás kitört.
- Az baj. Akkor még ma vissza kell mennünk. Gyere!-azzal kezét nyújtotta a lány felé, hogy őt is talpra rántsa – Lora! Vissza kell mennünk a suliba.
- Rendben, de most vigyázz Celia-ra! Szerintem te sem akarod, hogy a szárnyai, ne adj Isten a csápjai is előbukkanjanak.
- Szárnyak? Csápok?
- Majd elolvasod a könyvben.
Elindultak. Amikor bekanyarodtak az iskola utcájába, Celi-t átjárta a félelem. Megtorpant, és karjait a melle előtt összekulcsolva remegni kezdett. Dan odalépett mellé, és finoman megfogta a lány kezét.
-Ne fé...- ebben a pillanatban két fekete hosszúkás izé jelent meg a lány fején – Ajjaj!
- Mi történt?
- Ne ijedj meg, de fogd csak meg a fejed! – azzal kezeit végig járatta fején.
- Mi az isten! Daniel! Kérek egy sapkát!
- Ha akarod, de fájni fog – azzal egy baseball sapit nyújtott a lány felé
- Nem baj, de nem mászkálhatok méhecskének öltözve. Auu.
- Én mondtam – még mindig fogva egymás kezét mentek be az iskola épületébe. Néma csend uralkodott a folyosókon. Egy-egy tanteremből néhány erőteljesebb hangú tanár magyarázásának hangja szűrődött ki. Celi osztálya előtt megállva vett egy mély lélegzetet, és bekopogott, majd benyitott.
-Celia Firychild! Merre volt? Nagyon aggódtunk magáért. Nem lehet csak úgy elmenni tanítási időben – szólt rá az osztályfőnök, Mitsuki úr.
-Elnézést kérek, rosszul éreztem magam – válaszolt, miközben félve hátrapillantott. Mindenki visszafojtott lélegzettel mustrálta Celi-t, meg a még mindig a lány kezét fogó Daniel-t.
- Tanár úr! – szólt közbe Dan is – Nem lenne gond, ha ma én is itt tölteném a tanítást?
- Részemről nem gond, de miért?
- Mert Celi nagymamája megkért, hogy vigyázzak rá.
- Hát rendben. Üljetek le, és folytassuk az órát. Ó, és Celia! Kérem vegye le a sapkáját. Illetlenség.
- Sajnálom, de nem veheti le. Nagy baj lenne belőle.
- Hát rendben – azzal az óra folytatódott. Amikor befejeződött, és a tanár úr kiment, Leila odalépett Celia-hoz.
- Celi. mi történt veled reggel? És mi van a hajaddal? Olyan, mintha befestetted volna, de...
- Sajnálom, ha aggódtál. Az arcod már jól van?
- Ahh, persze. Már nem is piros. Egyébként – fordult Dan-hoz – Mit keresel itt? És mit akartál Celi-vel?
- Már minden rendben. És amúgy is, csak beszélnem kellett vele.
- Dan – fordult felé Celi – Elmondhatom Leila-nak?
- Ha akarod...de ne tudja meg mindenki, tudod, mi volt régen, amikor mindegyikőtöket üldöztek, ezért kell vigyázom rád.
- Mit akarsz elmondani? És mi volt régen?
- Gyere egy kicsit velem a mosdóba. Ott mindent elmondok.
- Ó...okés. Akkor menjünk, mert nagyon kíváncsi vagyok – azzal megragadta a lányt, és maga után vonszolta. Celi ugyan nagyon meglepődött, de gyorsan kapcsolt, így magától is utána
tudott menni. Becsukták maguk után az ajtót, és nekidőltek, hogy még véletlenül se jöhessen be senki. Celia belekezdett a meséjébe. Leila tágra nyílt szemekkel hallgatta végig, és az arca hitetlenségről árulkodott.
-Te teljesen meghibbantál? Még hogy tündérek!
- De ez az igazság. Várj csak... – mutatta fel mutatóujját, és levette a sapkát, amely alól előkerültek csápjai – tessék, és ezt mivel magyarázod?
- Hű, mivel tetted bele a hajadba? Nem hajpánt, de nem is csat? Hogy csináltad? – kérdezte, miközben kezével végigmustrálta a fejéből kinövő izéket.
- Haha, ez csikiz. Hagyd abba, hahhaa.
- Várj, akkor ezek igaziak? Mi vagy te?
- Már elmondtam. Tündér vagyok. És elvileg még szárnyaim is lesznek, de azt már nem tudom hogyan elrejteni. Jajj, Leila, segíts.
- Tehát akkor tündér vagy, de Daniel Scaryhunter...Ő micsoda, és miért lóg veled?
- Hát...öhm, ezt tőle kérdezd meg.
- Oké. És tudok valamit segíteni neked, valamit, amitől könnyebb lesz elviselni ezt az állapotot?
- Igen, annyit, hogy nem engeded, hogy levegyék a sapkám, és segítesz kitalálni valamit, hogy mi legyen, ha szárnyaim is lesznek.
- Rendben. De most menjünk vissza az osztályba, mindjárt csengetnek – pillantott Leila az órájára.
- Jó – azzal kiléptek a mosdóból, de azonnal meg is torpantak, mivel Dan várta őket az ajtóban – Daniel...Te meg mit csinálsz, megijesztettél.
- Bocsánat, csak aggódtam.
- Ki hitte volna, hogy az ijesztő Daniel Scaryhunter aggódik valaki miatt – hitetlenkedett Lei.
- Nagyon vicces, de igen, ha belegondolok, illik hozzám ez a név, amint mondtad, ijesztő vagyok, és vadász is.
- Vadász?
- Árnyvadász. Olyan személy, aki az embereket védi a démonoktól – magyarázta Celi. Amikor ezt kimondta, váratlanul fájdalom nyilalt a hátába, kétrét görnyedt, és összeesett.
- Celia – aggodalmaskodott Dan – Mi a baj?
- A hátam. Olyan, mintha a gerincem kiszakadt volna a hátamból.
- Ajjaj! Ez baj, Leila, segíts, el kell vinnünk a gyengélkedőbe, de gyorsan, mert bármikor kiszakadhat a pólója.
- Mi?
- A szárnyai. Elkezdtek kinőni. Amikor az árnyvadászokról beszélt neked, olyan volt, mintha hinne a létezésükben, ezért felgyorsult az átváltozás. Celi! – szólt hozzá, de a lány már nem volt magánál – Leila, kérlek, hozd le a táskáját, meg a padjában van egy nagy könyv, azt is.
- Rendben – azzal berohant az osztályba, de mire kiért Celi-ék már sehol sem voltak. rohanni kezdett a betegszoba felé, ahol meg is taláta őket. Celia a hasán feküd. gyorsan lihegett, mint aki lázas, arcára erőteljes pír ült ki, szemeit és fogait összeszorította. Kezei arca mellett feküdtek. Izzadság tapasztotta már vörös haját a nyakához. A sapka nem volt a fején, így látszottak fekete csápjai, amelyek most ernyedten terültek el feje felett.
- Mi baja van?
- Az, hogy a szárnyai még nem jelentek meg, azért van, mert nincs helyük, szabaddá kell tennünk a hátát – mondta, azzal odalépett a lányhoz, és egy határozott mozdulattal széttépte az egyenruhájának blúzát.
- Te meg mit csinálsz? Le akarod vetkőztetni?
- Ne légy nevetséges, csak nem akarom, hogy meghaljon a fájdalomtól. Ha nincs semmi, ami megakadályozza, hogy előjöjjenek a szárnyai, akkor nem fog fájni neki, elvileg.
- Elvileg? Menj ki, majd szólok, ha van valami. Sipírc! – parancsolt rá a fiúra Lei.
- De... – kezdett tiltakozni, de már be is csapódott előtte az ajtó – Geez! Ezek a lányok! Soha nem fogom megérteni őket – hallatszott be halkan a fiú mormmogása. Leila kábán ült le barátnője mellé, aki már nem lihegett annyira. Arca pirossága is kezdett elmúlni.
- Celi...Jobban vagy? – kérdezte meg félénken, de választ nem kapott.
Egy pillanattal később felpattantak a lány szemhéjjai. Smaragdzöld szemei szinte világítottak. Mint aki holdkóros, felült, körbefordult, majd felállt. A széttépett blúzában indult el az ablak felé. Leila látta, hogy hátán két, forradásnyomokhoz hasonló csík húzódik. Ezek először halványultak, majd élénk pirosra színeződtek, végül vér kezdett el csurogni belőlük, Lassan két, szitakötőhöz hasonló szárny jelent meg amelyek a lány véréből épültek fel. Vörösen emelkedtek az ég felé. Lei először a szája elé kapta a kezét, majd az ajtóhoz rohat, hogy szóljon Dan-nak, aki, mint az őrült rontott be.
- Ez meg hogy lehetséges. Nem lehet. A tündéreknek nem vérből van a szárnyuk, nekik finom, félig átlátszó hártya.
- Mi a baja? Olyan, mintha meg lenne babonázva – mondta aggódva Leila.
- Nem tudom, mi történt. Ilyet még nem láttam. Leila...Lehoztad a könyvet, ahogy kértem?
- Persze. Itt van – nyújtotta a fiú felé a vaskos könyvet, aki egy gyors mozdulattal kikapta azt a lány kezéből, és eszeveszett sebességgel kezdett lapozdatni benne, míg végül megtalálta amit keresett – Itt is van. Azt írja: „Születni fog majdan egy tündér, aki nem hisz saját magának. Annak lészen legnagyobbik ereje, milyet földkerekség soha azelőtt nem láta. Ő lészen majdan felelős azért, mert tündéreknek dicső faja életben marad-e vagy nem. Rajta múlik minden. Ha elfogadja saját magát annak, ami, akkor tündérek népe felvirágzik, midőn hű társára lel egy szelíd vadászban. Ameddig sorsát elfogadni nem tudá, szárnyait vér alkotá, midőn társára bukkan, aranyá vának szárnyai, és kedve szerint jeleníti meg azokat.”
- És ez mit jelent?
- Azt, hogy el kell fogadtatnunk vele saját magát, vagy meghal. Ha sikerrel járunk, akkor aranysszínűvé válnak szárnyai, és... – nem fejezte be a mondatot, de Leila megértette mire gondol. Dan arcát elborította a pír. – Sietnünk kell – azzal felpattant az ágyról, Celi mellé lépett, aki ég mindig az ablakban állt – Celi! Figyelj ide – kezdte – Gyere ide mellém. Gyere. Fogd meg a kezem – intett a lánynak, aki apró lépésekkel haladt felé, de mikor odaért, és már majdnem megérintette Dan-t, elhúzta a kezét, sikoltott egyett, amitől az ablak betörött. A lány odaugrott a réshez, és kivetette magát rajta. Leila rémülten szökkent oda a fal mellé, de legnagyobb megkönnyebbülésére működtek Celia szárnyai. A lány a levegőben repkedett, de arca rezzenéstelen maradt. Olyan volt, mintha valamilyen transzban lenne. Dan nem tétlenkedett. Kiugrott az ablakon, és miután talpra érkezett, felkiáltott Leila-nak.
- Menj el a nagymamájához, és számolj be neki erről. Siess. Én utána megyek – azzal megfordult és a lány után eredt. Olyan gyorsan futott, mint a szél. Lei fajkapta a könyvet, és kiviharzott a gyengélkedőről, ki az iskolából, és Lora háza felé vette az irányt. Nem kopogott, csak berontott, és Lora lé rakta a könyvet, aki fel sem eszmélt még igazán.
- Segítsen! – lihegte – Ez történt Celi-vel – mutatott az idézetre, amit nemrég Dan olvasott.
- Nyugodj meg. Hogy érted, hogy ez?
- Pontosan az, mint ami le van írva. Celia szárnyai vérből vannak, és valamiféle transzba esett. Nem hallgat senkire. Kiugrott az ablakon, és elrepült.
- Szentséges ég! Mit csinál Daniel Scaryhunter? Rá volt bízva.
- Igen, ő ebben a pillanatban éppen rohan, hogy utolérje.
- Értem. egy dolog van, amit tehetünk. El kell fognunk, és el kell érnünk, hogy higgyen magának, és Daniel-nek. Ha ez sikerül, akkor lenyugszik.
- Én hogyan segíthetnék?
- Sehogy. Ezt bízzuk Dan-ra, meg küldök egy tűzlevelet a Lightwood Intézetbe, remélem tudnak segíteni. Jaj, bocsánat, Lightwood-ék is árnyvadászok. Ők vezetik a New York-i Árnyvadász intézetet, ami olyan, mint egy szálloda az átutazó vadászoknak.
- Értem. – figyelte, ahogy Lora megírja az üzenetet, majd látta, ahogy porrá ég.
- Ezzel megvagyunk. Remélem segítenek. Ők sem akarják, hogy Celia lerombolja a fél várost.
- Hogy mit csináljon!?
Daniel rohant ahogy tudott. Sötét tincsei csapzottan ragadtak nyakára és homlokára az izzadságtól. Zihálva vette a levegőt. Már a város másik felén jártak. Egyszerre csak egy arany hajú srác jelent meg mellette. Arany színű szemei ragyogtak.
-Mi a helyzet Jace? Hogy kerülsz ide?
- Lora küldött üzenetet. Alec és Isabell is itt vannak a nyomomban. Miben kell segítség?
- Lora unokája, Celia, épp ma töltötte be a 16-ot, és a szárnyai vérből vannak. Elvesztette a kontrollt.
- Vérből? – kérdezte egy fiú hangja hátulról, Alec volt az.
- Igen. Egy jóslat szerint...
- Mindegy, csak kapjuk el – vágott közbe Jace.
- Igen, de lehetőleg ne öld meg. Ő az utolsó tündér.
- Értem. Akkor, nem fogom bántani. Á, Ott van! – mutatott fel egy emeletes ház tetejére – Hmm, nem is csúnya – jegyezte meg csalfa mosollyal.
- Jace! Nem ezért vagyunk itt, és amúgy is, neked ott van Clary – szólt rá szemrehányóan Alec.
- Igenis, Mrs. Bane! – vágott vissza.
- Hé, Hagyjátok abba, és amúgy is... Á, mindegy – amint ezt mondta, elindult a lépcsőház felé. feltépte az ajtót, és ötösével szedve a lépcsőfokokat, elindult felfelé. Semmi perc alatt az épület tetején termett. Jace, Alec és Isabell a nyomában volt, de ő nem nézett hátra. Egyedül Celia érdekelte. Lassan közelebb ment a lányhoz, aki neki háttal állt. Mivel a néma mozgást eredményező rúna rajta volt, így a lány nem hallotta meg ahogyan közeledett. Már csak egy lépés választotta el őket egymástól, mikor is a szél megfordult, és a fiú illatát egyenesen Celi felé vitte. A lány rémülten fordult meg, de szemei még mindig üresek voltak.
- Celi. Ne félj, nem akarlak bántani – hátrapillantott válla felett és meglátta Alec-éket, akik teljes harci felszerelésben álltak mögötte, majd megint a lányra szegezte tekintetét – ők sem fognak ártani neked. Alec, Jace, Isabell...Elmennétek, vagy legalább ne legyetek szem előtt.
- Ha ezt akarod – mondta megadóan Iz. Azzal elsétáltak be, magára hagyva Dan-t és Celi-t. A lány arca már nyugodtabb volt. Daniel kinyújtotta a kezét, hogy megérintse az arcát, de a lány kitért az érintés elől.
- Mi a baj? Nem ismersz meg? Én segíthetek neked. Ha sikerül, akkor akár a szárnyaid és csápjaid is eltűnhetnek.
- Té...Tényleg? – kérdezte felcsillanó szemmel, de egy pillanattal később megint üressé vált tekintete – Nem akarok semmit, egy árnyvadásztól – mondta száraz hangon. Nyoma sem volt az előbbi csilingelésnek.
- Celi. Én nem foglak bántani. Van egy jóslat, miszerint, ha szerelmes leszel egy árnyvadászba, akkor a szárnyaid feltűnését magad szabályozhatod.
- Nem hiszek neked. Én nem vagyok tündér. Nem akarok az lenni. Én csak normális életet akarok. Nézd meg a hajam, szőke volt, most meg vörös. A szemem is kék volt, most meg zöld. Kilógok a sorból.
- Dehogy is. Gyönyörű vagy. Mindegy, hogy szárnyaid vannak, az sem érdekelne, ha macskafüleid lennének. Akkor is szép lennél.
- Szerinted szép vagyok? – kérdezte, és hangja kezdett megtelni élettel, a szemébe halvány fény szökkent. Fehér arca enyhén pirosas árnyalatot kapott.
- Persze. Már az iskolában is figyeltelek, és nemcsak Lora miatt. De esélyem sem volt közelebb kerülni hozzád, mert mindig volt valaki melletted.
- Dan! – odalépett a fiúhoz, gyengéden megsimította arcát. Most már ismét önmaga volt a lány. Daniel lehajolt és gyengéden megcsókolta Celia-t. A lány is viszonozta a csókot, miközben kezét a fiú nyaka köré fonta. Ajkaik szétváltak, és a lány a fejét Dan mellkasára döntötte. A fiú lassan átölelte a hozzá simuló lányt. Amint így álltak, Celi szárnyai ragyogni kezdtek. A lány fájdalmat érzett, de ezúttal erős maradt és kibírta. A szárnyak egyre nehezebbek lettek, majd egy hirtelen rezzenéssel megint könnyűvé, szinte érezhetetlenné váltak. Olyan érzés volt, mintha egy páncélból szabadultak volna ki.
- Celi! Nézd! Igazam volt. A szárnyaid arany színűvé váltak. Pont mint a jóslatban. Ezek szerint, most már akár el is tüntetheted őket.
- Tényleg? De jó – örvendezett, aztán koncentrálni kezdett, és a következő pillanatban már nem voltak sehol a csápok és szárnyak – De a hajam...
- Azzal ne foglalkozz. Szerintem így szebb vagy – mosolygott rá bátorítóan.
- Köszönöm. De most már szeretnék haza menni. nagyi már biztosan aggódik.
- Nem csak ő, hanem Leila is.
- Ó, tényleg. Akkor indulás – kézen fogta Dan-t és a lépcső felé indultak, ahol Jace-be és a többiekbe botlottak. Most már Clary is ott volt.
- Ja igen. Celi, ők itt, Alec, Isabell, Jace, és Clary – mutatott végig a díszes társaságon – Ők is árnyvadászok, mint én.
- Őrülök, hogy megismerhetlek, Mrs. Utolsó Tündér Kisasszony – hajolt meg Jace, mire Clary oldalba lökte.
- Ne is figyelj rá. Örülök, hogy jól vagy Celia Fairychild – nyújtotta a kezét Clarissa, majd mind a hatan visszaindultak Lora házába.
Leila és Lora megkönnyebbülten borultak Celia nyakába.
- Most már minden rendben. Ne félj – súgta unokája fülébe.
- Most, hogy belegondolok – szólalt meg Dan – Nagyon illik hozzád a neved...Fairychild.
Vége!
Lora Fairychild
Daniel Scaryhunter
Leila
Clary Fray
Isabell Lightwood
Alec Lightwood
Jace Lighwood
Mitsuki Tanár úr
egyéb osztálytársak, és Celi szülei
A kor: bevezető: Kr.e.:300, és 2012-ben
Ahol játszódik: New York
Idézet: "Óvakodj tőle, bármeddig is élj, hogy embert külsejéről ítélj!" Gyilkos elmék
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése