Biztos vagy benne? – kérdezte ezredszerre is Eric. A fiú az enyém mellett lévő póznán egyensúlyozott, az izzadság az arcára tapasztotta fekete tincseit.
- Hisz én kértelek meg rá – emlékeztettem. A gyakorlóterem hatalmas ablakain sárgás hajnali fény szűrődött be, csíkokban reflektorként világítva meg néhol a parkettát.
- Téged őrjít meg folyton a távolság – mondta. Teljesen igaza volt.
Igaz, fél éve Idriszben laktunk a kötelező edzések miatt, a mindennapokban hatalmas volt a táv a kettőnk otthona közt. Amíg én a Temze partján üldögéltem, ő többnyire a Chicago felhőkarcolói közötti járdákat koptatta. Évekkel ezelőtt találkoztunk Alicanté üvegtornyainak árnyékában és csak ritkán tudtunk találkozni. Ez gyakran próbára tette a barátságunkat. Rendszerint egyik percről a másikra erőt vett rajtam a fiú hiánya, elkeseredtem, magamba zuhantam. Ilyenkor sokszor túlzásba estem és megbocsáthatatlan dolgokat vágtam a fejéhez. Tehetetlenül tomboltam és dühösen átkoztam az egész rendszert. Persze Eric is a pokolba kívánta az egészet, élén velem. Őt is zavarta a táv, de még egy megtört lány hisztijét is el kellett viselnie. Mindig hamarabb nyerte vissza a hidegvérét, mint én lenyugodtam volna, onnantól pedig minden energiáját arra fordította, hogy visszarángasson a valóságba. Ő volt az egyetlen, aki képes volt erre, így nála jobb parabatait el sem tudtam volna képzelni magam mellé.
- Csak még jobban ragaszkodok hozzá – válaszoltam végül.
A gondolatmenetem kizökkentett az egyensúlyomból, a lábam megremegett, a pózna pedig felerősítette a hullámzást. Végül kénytelen voltam leugrani róla, mielőtt a fekete oszlop dobott volna le magáról. Halk puffanással értem földet.
Abban a pillanatban, ahogy a lábam a padlót érintette, harsány nevetés hallatszott a még stabilan álló pózna felől. Féloldalas mosoly futott át az arcomon, majd egy gyors mozdulattal az oszlopnak ugrottam. Arra számítottam, hogy az stabil marad és elég lendületet ad a visszarugaszkodáshoz, de tévedtem. A rugalmas pózna elhajlott a fiú alatt, így én háttal a földre estem, ő pedig elveszítette az egyensúlyát.
- Egy parabatai feladta az, hogy megvédje a társát, nem az, hogy kinyírja – mosolygott rám Eric, miután egy tökéletes szaltóval némán ért földet nem sokkal mellettem.
- Még nem vagy a parabataim – morogtam, majd hagytam, hogy a felém nyújtott karjával talpra segítsen. Néhány másodpercig csak álltunk ott, egymást bámulva, majd hirtelen a fiú nyakába ugrottam és a pulcsijába temettem az arcomat. Pont úgy öleltük egymást, mint régen. – Köszönöm, hogy vagy nekem – suttogtam.
- Annie, reggeli – szólt be a nyikorogva nyíló ajtó résén egy álmos hang. Majd meglepetten hozzátette: - Szia, Eric!
- Oké David – mosolyogtam az öcsémre, aki kómás fejjel húzta be az ajtót maga után.
A hajnali edzés a kellő frissesség mellett egy kevés nyúzottságot is hozzáadott a külsőnkhöz, amit a szüleink előszeretettel róttak fel nekünk. Szótlanul tüntettük el a tányérunkról a sült tojásokat és kortyoltunk nagyokat a forró kávéból. Egyre közeledett az eskütétel és fogalmam sincs, mitől, de féltem. Akármennyire is próbálta titkolni, Ericen is láttam az izgulás apró jeleit.
Reggeli után a szobámba küldtek, hogy rendbe tudjam hozni magam a hivatalnokok megjelenése előtt. Az elmúlt fél év során már többel is találkoztam közülük, mind megpróbált lebeszélni az esküről. Ha eddig nem sikerült nekik, miért pont most törnék meg?
Mielőtt öltözködni kezdtem volna, beálltam a zuhany alá. Hagytam, hogy a hideg apró tűszúrásokként száguldjon végig a hátamon. Elzártam a vizet, majd a mosdóra támaszkodtam és a tükörbe meredtem. Szemem beesett volt, hajamról csöpögött a hűs víz. Megviselt voltam, de elszánt maradtam. Hogy adhatnám fel, ha tudom, hogy a neheze még csak most jön?
Az ágyamra még korábban kiszórtam néhány ruhát, amit anyám is elfogadhatónak ítélt. Elgondolkodva húztam magamra a szűk felsőt, a rövid nadrágot végül pedig bújtattam lábam a hosszúszárú csizmámba. A sarkának köszönhetően néhány centivel nőtt a termetem, ami csak tovább növelte hiányos önbizalmamat. A szettet az amulettemként szolgáló nyaklánccal, szegecses kesztyűvel, a szolid fegyverövemmel és persze a családi gyűrűvel tettem teljessé. Hajamat szabadon hagytam, arcomat pedig sötéten elegánsra sminkeltem. Az utolsó simításokat elvégezve újra a tükör elé sétáltam. Határozottan jobban éreztem magam így a bőrömben.
Szórakozottan caplattam le a hatalmas ház közepén található, szőnyeggel borított lépcsőkön. Az egész épület leginkább egy gazdag család nyári szálláshoz volt hasonlítható, leszámítva persze a fegyverszobát és a gyakorlótermet, illetve a könyvtárban található árnyvadász kódexeket. Rusztikus bútorok, ódon építés és belsőtért. Saját szakács és szobalány. Még a porcicák is sznobnak öltöztek.
A szalonba mentem, ahogy anyám azt előtte megparancsolta. A kétszárnyú ajtó mögött tágas tér fogadott: hatalmas kanapéval szemben három kisebb, valamint két fotel. Középen alacsony üveg kávézóasztal terpeszkedett. Felülről régies csillár lógott alá, teljesen uralva a teret. A kályhával és a reneszánsz stílusú falakkal már csak egy idétlen ruha kellett volna a teljes középkori összhatáshoz.
A túlsó falat könyvespolc takarta, néhány régebbi könyvet tartalmazott. Leemeltem egy zöld borítósat, majd a legközelebbi fotelba ültem. Elfordultam, lábam átvetettem az egyik karfán, míg a másikat a fejem megtámasztására használtam. A kényelmetlen kinézete ellenére a fotel süppedős fajta volt. Olyan, amiből nem szívesen száll ki az ember.
Kinyitottam a könyvet. A borítót arany fonállal szőtték át, a lapjai pedig jócskán megsárgultak. A szalont megtöltötte a késő reggeli fény, ahogy az idő keményítette oldalak közt kezdtem lapozgatni. Beletelt néhány percbe, mire megtaláltam, amit kerestem. A rúnagyűjtemény több száz lapja között ott lapult közel húsz centis nagyságában a parabatai rúna. Félénken a papírhoz érintettem a kezem és lassan végighúztam az ujjaim a rúna körvonalán. Arcomra mosoly kúszott, ahogy a kósza vonalakat néztem. Már vártam a percet, amikor ereje a bőrömbe ivódik.
- Tényleg gyönyörű – suttogta egy hang a hátam mögött. Normál esetben reflexből hozzávágtam volna a könyvet, de erre nem volt szükség. A betolakodót ütések és rúgások helyett csak egy kiöltött nyelvvel köszöntöttem.
- Soha nem értettem, hogy tudsz mögém lopakodni – legyintettem meg a kezem Eric arca felé, mintha pofon akarnám vágni, mire ő nevetve elhajolt. Egyszerű bőr szerelést viselt, csupán egy dzsekihez hasonlító felsővel egészítette ki a megjelenését, és kétség kívül ő is hajat mosott. Rövid hajszálai több helyen égnek álltak és könnyeden szálltak, ahogy a fiú a fejét forgatta.
Miközben visszaraktam a könyvet a polcra, Eric önkényesen elfoglalta a helyemet a fotelban. Nem zavartattam magam, a karfára ültem. Nem tágítok a helyemről!
- Te vagy az egyetlen, aki nem vesz észre – folytatta mosolyogva.
- Te pedig az egyetlen, akit nem veszek észre – válaszoltam a fiú fennkölt modorát utánozva.
Szokás szerint ugratni kezdtük egymást. Néhány percig még önfeledten nevetgéltünk, majd a hatalmas fehér ajtón anyám viharzott be a szobába. Szúrós pillantással leparancsolt a fotel karfájáról, és intett a szobalányoknak, hogy készüljenek fel a hivatalnok fogadására.
Az egyik kisebb kanapéra ültem, lábaimat keresztbe fonva vártam. Ahogy a többiek is lassan megérkeztek, David foglalt helyet mellettem. Kezében okos telefonjával valami bugyuta játékot játszott, mint mindig.
- Nem akarod lerakni azt a vackot? – kérdeztem. Öcsém megadóan nézett vissza rám, majd szótlanul a zsebébe csúsztatta a készüléket. – Köszönöm? – mondtam bizonytalanul, de David némán és tüntetően meredt a semmibe.
Negyed órányi zavart várakozás után lassan teljes lett a csapat, végül Eric apja sétált be oldalán egy hivatalnokkal. Azt vártuk, többek követik majd, de az öltönyös ember egyedül érkezett. Nem volt már ismeretlen a számomra. Az elmúlt hónapokban többször is láttam. Nem volt nehéz megjegyezni világítóan kék szeméről és oldalt rövidre nyírt barnás hajáról. A fiatal férfi Eric apjához fordult, majd felém biccentett.
- Annie, kérlek, az úr szeretne veled négyszemközt beszélni – tolmácsolta. Nem értettem, miért kellett ehhez a kéréshez szócső, a bizalmas beszélgetésre pedig már nem is kerestem válaszokat.
Felálltam, és az egyik oldalsó falnál nyíló kisebb, fenyő ajtóhoz sétáltam, ami egy irodaszerű szobába vezetett. Cipőm sarka halkan kopogott a hajópadlón, ahogy követtem a hivatalnokot és a kintiek ránk zárták az ajtót.
- Szia, Annie. A nevem James Ender. Kérlek, tegeződjünk – nyújtotta felém jobbját.
- De mi már találkoztunk, James – fontam össze karjaimat a mellkasomon.
- Ez így van. Csak nem voltam biztos benne, hogy emlékszel rám – magyarázkodott zavarában. Nem volt túl talpraesett személyiség. A szobában két egymáshoz fordított karosszék, egy üres állvány, egy íróasztal és mögötte egy bőrszék kapott helyet. A falakat fiatal árnyvadászok képei borították. Voltak köztük egészen kis gyerekek is, de akár olyanok is, mint én. James a karosszékek felé sandított, majd a torkát köszörülve szólalt meg. – Nem akarunk esetleg leülni?
- Akár el is kezdhetnénk – vetettem fel miután mindketten kényelmesen elhelyezkedtünk.
- Persze. Mivel már találkoztunk, nem nagyon tudnék újabb érvet mondani, hogy meggyőzzelek.
- Hogy lebeszélj róla?
- Pontosan.
- Oly embert ismerni, kivel a távolság és a kimondatlan gondolatok ellenére is úgy érzed, megértitek egymást, e földet egész virágoskertté változtatja – idéztem.
- Voltaire? – tippelt.
- Goethe.
- Nézd, én örülök, ha úgy érzed, Eric ilyen ember, mégis szeretnélek utoljára megkérdezni, biztos vagy-e a dolgodban. Annie, kérlek, gondold át alaposan. Tizenöt vagy, Eric nem rég múlt tizenhét. Nagyon fiatalok vagytok. Most kicsit úgy érzem magam, mintha a korai házasságról kéne, lebeszéljelek. Bár akkor annyival könnyebb dolgom lenne, hogy az egy felbontható kötelék, ellentétben ezzel. Még konkrétan gyerekek vagytok! Annyit változhattok az évek során. Ne most kövesd el életed legnagyobb hibáját! Kérlek – fejezte be esdeklőn.
Monológja alatt az asztalt vizslattam. Biztos voltam benne, hogy nem tervezte el előre, mit fog mondani, mégis meglepően összeszedetten beszélt. Mélyet lélegeztem, majd előre hajoltam, alkarommal az asztal lapjára támaszkodtam és lassan James szemébe néztem. Kimérten és határozottan kezdtem beszélni.
- Az elmúlt hat hónapban számtalanszor átgondoltam és mérlegeltem minden eshetőséget. Ismerem Ericet, mint a rossz pénzt és ő is tisztában van minden egyes mocskos kis titkommal. Ő nyugtatgatott depressziós időszakomban és kergette el szuicid gondolataimat. Épp úgy, ahogyan én is ott voltam neki, ha az éjszaka közepén volt szüksége valakire, aki meghallgatja. Nincs semmi olyan ezen a sárgolyón vagy azon túl, ami szétválaszthatna minket.
- Még egy másik nő sem? – kérdezte kaján vigyorral utánozva a testhelyzetemet. Kérdésére nem számítottam, így jócskán kizökkentett a gondolatmenetemből.
- Azt hiszem, választ kapott a kérdésére – próbáltam megőrizni a hidegvéremet. – Elmehetek?
Nem felelt, csak hátra dőlve vigyorgott a székén, majd bólintott. Halkan kuncogott, ahogy dühösen becsaptam magam mögött az ajtót. Nem, még mindig nem sikerült megtörnie.
Jöttemre mindenki elhallgatott, rám emelte tekintetét. Gyorsan végigpillantottam a társaságon, majd sietős léptekkel a kertbe indultam. Kétség kívül megsebzett James kérdése. Többek voltunk Ericcel barátoknál, de nem tudtam elképzelni, hogy valaha gyengéden nézne rám. Vagy bárki másra. Mivel Ámor nyilai még nem kavartak be a kapcsolatunkban, sosem játszottam el a gondolattal, mi lenne, ha. Ha Eric találna valakit Amerikában. Még több emlék és érzelem kötné oda, így még kevesebb hozzám vagy Idriszhez. A gondolatba is beleborsózott a hátam, hogy van egyetlen út, amit nem gondoltam végig. Az egyetlen út, ahogyan elveszíthetem Ericet.
A zöld pázsit nedves volt a talpam alatt, a háztól nem messze már előkészítették a helyet az eskühöz. Hirtelen idegennek és morbidnak éreztem mindezt. Hisz ha a fiú tényleg talál valakit a tengeren túl, ez az egész parabatai dolog csak egy felesleges cirkusz, egy gyermeteg hiba és hatalmas teher lesz idővel a számára. Nem akartam erre gondolni. Beleremegtem, pedig kellemes későtavaszi időnk volt. Szinte harcoltam az elmémmel, hogy másfelé tudjam terelni a gondolataimat. Kényszerítettemet magamat, hogy újra meg újra elmormoljam magamban az esküt, és kínosan ügyelve, hogy lábamat egymás elé rakjam, fel-alá kezdtem járkálni a harmatos füvön.
- Minden rendben? – szólalt meg egy ismerős fiatal hang a hátam mögött. – Elrohantál.
- Egyedül akartam lenni, David – válaszoltam, anélkül, hogy a fiú felé fordultam volna.
- Mit mondott az a szemét? – kérdezte félig nevetve.
- Akármilyen nyomi kinézete van, vérprofi. Elérte, hogy elbizonytalanodjak.
- Mégis hogyan? – próbált puhatolni, de egyetlen pillantásommal elhallgattattam. Helyette mellé sétáltam és olyat tettem, ami nem volt megszokott a családunkban. Megöleltem az öcsémet. Először ledöbbent, majd esetlenül viszonozta a gesztust.
Néhány perc elteltével a többiek is csatlakoztak hozzánk. Kerültem a tekintetüket. Nem volt elég, hogy izgultam, még a hivatalnokkal való beszélgetés is jócskán felkavart. Ahogy Eric is előkerült, apám zengő hangon utasított mindenkit a dolgára.
Némán beálltam az egyik, körbe, majd a fiú a másikba. Félszegen rá néztem, mire ő egy halvány mosollyal próbált erőt adni. Ebben a pillanatban a körök égni kezdtek, lángjaik magasra csaptak. A külvilág zaja elhalkult, magunkra maradtunk. Lehunytam a szemem, mély levegőt vettem és hallani véltem a saját szívverésemet. Megnyugtató volt, ugyanakkor elborzasztott a csend mélysége. Lassan felnéztem. Ekkor a jobb oldalamról egy kar nyúlt át a lángokon, látszólag sértetlenül. Félénken a kezére helyeztem az enyémet, válaszul pedig Eric bátorítólag megszorította azt. Erőt vettem magamon és egyenesen a lángokba ugrottam. Egyetlen szökkenéssel a fiú mellett termettem, aki megkönnyebbülve mosolygott rám.
- Ugye nem volt is olyan ijesztő? – kérdezte, majd az esküt fennhangon szavalva irónját a bőrömhöz érintette. Tompa fájdalom és furcsa érzés járta át a testem, míg a bal vállamba karcolta a kósza vonalakat. Amikor a rúna elkészült, engedelmesen csúsztatta lejjebb kabátját, szabaddá téve a bőrt bal karján. Rajtam volt a sor.
A testem szinte magától cselekedett, én csak kábultan néztem, ahogy ujjaim esetlenül markolták az irónomat és szám gépies ütemmel zengte a sorokat, ahogy a fiú bőrén, mint fekete tinta vonásai, rajzolódtak ki a parabatai rúna mérnöki pontosságú vonalai. Ahogy elkészültem, hirtelen hőköltem hátra. A lángok elaludtak, a fekete vonalak lassan felizzottak, majd elhalványultak. Megkövülve álltunk egymás mellett. Ennyi volt?
Amint túljutottam a rituálé egyszerűségén, ijesztő felismerést tettem. Vége. Órákon belül visszaküldenek Londonba, és újra ezer kilométerek választanak majd el Erictől. Hisztérikusan neki ugrottam, arcomat a mellkasához szorítottam. A lendülettől hátratántorodott, de hamar rájött, miért csinálom ezt és gyengéden a hátamat kezdte simogatni.
Némán búcsúztunk, amikor a reptéren ülve a gépünk indulását vártuk. Senki nem szólt egy szót sem. Igyekeztünk minél többet egymás mellett maradni, hisz tudtuk, ez hosszú ideig lehetetlen lesz. A londoni járat indult előbb. Egymást átkarolva sétáltunk a beszállókapuhoz, ahol még egyszer, utoljára magamhoz szorítottam a fiút. Ő puszikat nyomott a fejemre és egy elsuttogott „Vigyázz magadra!” kéréssel törve meg a csendet halkan odébb húzódott. Az utolsó pillanatban még egyszer megszorítottuk egymás kezét, majd elindultam. A beszállófolyosón hátra maradtam, hogy egy végső búcsúpillantást vethessek a fiúra, de ez nem volt lehetséges a beáramló emberek takarásában. A gépen rögtön bekapcsoltam az övem és feszengve vártam, hogy felszálljunk. Hamar elértük a kellő magasságot és abban a pillanatban valami eltört bennem. Előre görnyedve, rázkódva tört elő belőlem a keserves zokogás és a fiú elkerülhetetlen elvesztésének ígérete.
A szoba sötét volt, a fekete függönyök könyörtelenül zárták ki a hold derengő fényét is. Minden csendes és nyugodt volt, a város aludt, csupán az utcán járkáló részegek kiáltozásait lehetett hallani néha. A nappali közepén lévő szürke kanapén feküdtem, kezemben szórakozottan forgattam két dobócsillagot. Hirtelen bakancsok kopogó zaja szűrődött ki a lépcsőházból, mire kezemben megállt a csillag. A halvány éjféli fény tökéletesen csillant a csiszolt fémen. Kulcs kattant a zárban, majd az ajtó lassan nyílni kezdett. Hang nélkül akart valaki beosonni a házba, de légzése és torkában dobogó szíve elárulta. Hanyag mozdulattal az ajtófélfába állítottam a csillagot, épp a behatoló orra elé. Lebukott.
- Francba – suttogta dühödten, s már nem is próbált hangtalan maradni.
- Késtél – mondtam miközben lassan felültem és az öcsémre néztem. Mintha nem lenne nyilvánvaló.
- Annie, kérlek, hagyd, hogy megmagyarázzam – kezdte a szokásos dumáit, míg táskáját a padlóra dobta és elkezdte lehámozni a kabátot izzadt testéről.
Három éve éltünk abban a házban, kettesben. Kétszobás, nappalis, tágas panellakás volt London lakónegyedének szélén. Csendes, nyugodt, mégis élénk és eleven környék. A tizennyolcadik szülinapomon megszabadulhattam az őseimtől, de magammal kellett hoznom a testvéremet az új lakásba. Ezt még nem is bántam, mindaddig, amíg a naiv öcsém azt nem hitte, hogy itt nincsenek szabályok és nincs senki, aki felelősséggel tartozna érte. Hatalmasat tévedett. Igaz, én nem tartottam olyan rövid pórázon, mint a szüleink, de ahhoz a néhány szabályomhoz szigorúan ragaszkodtam. Mivel tudtam, hogy kicsit sem az Intézet dolgai foglalkoztatják, (aminek, szüleink lemondása után hivatalosan én, de nő létem miatt, mi ketten lettünk a vezetői,) diszkós napok kivételével éjfél volt a takarodó.
- Fél három van – mondtam kimérten. Ezzel sokkal jobban fel tudtam bosszantani, mintha kiabáltam volna vele.
- Most jó indokom van! – próbálkozott tovább, majd végigtrappolt a szőnyegen, és az amerikai konyha felé kanyarodott. Kivett egy energiaitalt a hűtőből, majd a TV elé sétált.
- Nem akarom tudni melyik csajnál éjszakáztál.
- Ha nagyon kíváncsi vagy rá, anya volt az.
- David! – förmedtem rá, mikor megláttam, hogy lábnyomai mindenütt saras, vizes nyomot hagytak szét a lakásban.
- Majd feltakarítom, bocsi – szabadkozott, de gyorsan visszatért a témánkhoz. – Bajok vannak a Chicagoi intézetben.
A város említésére kihűlt bennem a vér. Rögtön eszembe jutott Eric az ő ragyogó, barna szemeivel és a jellegzetes mosolyával. Majd a szomorú tudat, hogy hat teljes éve nem láttam. Ugyan a parabatai eskü kötelező része a hat hónap közös edzés, aminek eleget is tettünk, a nagykorunk betöltése előtt való vizsgán már nem tudtunk megjelenni, de a Néma Testvérek közreműködésének hála, nem is kellett. Aztán eltelt néhány hét, hónap, év, és itt vagyunk. Azóta egyikünk sem járt Idriszben, vagy engedhette meg magának, hogy szabadnapot vegyen ki és meglátogassa a másikat. Az első időkben nem nagyon törtük magunkat aztán mindkettőnk nyakába súlyos terhek zuhantak. Egy idő után Eric sem volt hajlandó tolerálni a hangulatváltozásaimat, így megszakadt közöttünk mindennemű kommunikáció. Még bőven kiskorú voltam, amikor utoljára hallottam a fiú hangját.
- És ennek miért kéne örülnöm? – kérdeztem szemem forgatva.
- Nem különösebben azért mondtam, mert örülnöd kéne neki. Csak kivételesen bombabiztos alibim van.
- Kivételesen – ismételtem. Úgy látszik Davidnek eszébe sem jutott Eric a várossal kapcsolatban.
Öcsém szétszórtsága ellenére egész jól megvoltunk együtt. Ugyan a barátnőcskéit tabu volt felhoznia, nekem nem voltak ilyen problémáim. Elég volt egyedül megállnom a lábamon, befejezni a tanulmányaimat és az intézetet vezetni. Egy kapcsolat több lett volna annál, mint amit megengedhettem volna magamnak.
A londoni Intézet fontos helynek számított, így az élén én is fontos ember lettem. Nem egyszer kaptunk segélykérő üzeneteket más intézetektől, vagy alvilági lények bandaháborút illetően. Egy ilyen, ügyintézős, unalmasnak ígérkező napon megcsörrent az Intézet könyvtárában álló fekete telefon. Köztudottan csak a Klávé legfelsőbb vezetői használhatják vészhelyzet esetén. De milyen életbevágó probléma esetén hívnának pont minket? Haboztam. Remegő kézzel a kagyló után nyúltam majd egy határozott mozdulattal a fülemhez kaptam. Nem volt időm beleszólni, a konzul rémült hangon hadarta el az utasításokat. Azonnal sarkon fordultam és kirohantam a könyvtárból, nem törődve azzal, hogy a megszakított vonalú telefonkagyló némán búgva lógott az asztal lába mellett.
Még azon a délutánon repülőre szálltunk és Idriszbe utaztunk – az összes mozgósítható egységet azonnali hatállyal Üvegvárosba rendelték, csupán a vészhelyzeti különítmény tagjai maradhattak az otthonukban. Bele sem mertem gondolni, mi lehet olyan szörnyű és veszélyes, hogy ilyen intézkedéseket legyenek kénytelenek alkalmazni.
Mint ahogy azt előre sejtettük, nem a fővárosi tanácsterembe rendeltek minket, hanem egy szolidabb vidéki egységhez. Ott az Intézetek vezetőit egy kisebb, parlamenti gyűlésteremhez hasonló szobába terelték, míg a többieknek gyorstalpalót és fegyverosztást tartottak. Mi a teremben kaptuk meg a nagyobb pengéjű késeket, ostorokat és íjakat, de én a dobócsillagaimra,- és késeimre esküdtem, amikből bőven lapult a fegyverövemben. Azért így is elfogadtam egy ezüstözött pengéjű kardot, gondolva a vérfarkasokra és társaikra.
- Köszönöm, hogy ilyen hamar mind ideértek – kezdte pániktól remegő hangon a konzul. A nő már az ötvenes évei derekán járt, mégis hatalmas bátorságról és erőről tett tanúbizonyságot, így aligha volt nála alkalmasabb személy erre a címre. – A sajnálatos helyzet az, hogy eddigi ismeretlen személyek több helyen átjárókat nyitottak a védőfalakon belül, így a démonok rendkívül nagy számban kezdték ellepni Idrisz egész területét, ahova pedig eddig nem jutottak el, oda védelmet építünk ki. Kérünk mindenkit, pontosan kövesse az utasításokat és az előre kirendelt helyére menjen. Szerencsére eddig az alvilágiak nem jelezték szándékukat a törvény és az egyezségünk megszegésére. Ennek ellenére lehet, hogy brutális háború előtti percekben vagyunk, és nem tudom, ha elszabadul a pokol, hányukkal találkozunk újra. Az Angyal magukkal! – mondta, majd könnyeivel küszködve visszavonult.
A szüleink és a többi Londonba tartozó árnyvadász kérdőn nézett rám és Davidre, amikor kijöttünk a tanácsteremből. A konzul viselkedéstől kirázott a hideg.
- A déli részre osztottak be minket – közöltem. – A vámpírmenedék közelében lévő területre. Egyenlőre még biztonságos és nekünk kell gondoskodunk róla, hogy az is maradjon.
Némán fogadták a híreket. Úgy indultunk meg a kijelölt helyre, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lett volna. Nem volt hosszú utunk, pedig kerülőre küldtek minket a saját biztonságunk érdekében. Szokatlan érzés volt egy ekkora karddal az oldalamon mászkálni. Út közben végignéztem a csapaton és csalódottan állapítottam meg, hogy elég kevesen vagyunk egy ekkora és ilyen prioritású terep védelmezésére.
Nem tévedtem. Mikor odaértünk, már néhány kósza árnyvadász fogadott minket. Látszólag emberhiány volt, így David a határterületekre ment a csapatunk egyik felével, én pedig a járatokba vetettem magam a másikkal. Lent nyirkos alagutak végeláthatatlan rendszere tárult a szemünk elé. Minden fal és folyosó ugyanolyan volt - szürke, érdes, fáklyákkal kivilágított, nedves és visszhangos. A központi termet hamar sikerült megtalálnunk. Itt a fény felerősödött, a tér kitágult és a járatokba nyíló réseket boltív díszítette. Mindössze két feketébe öltözött embert találtunk. Az egyik egy huszonéves lány volt, haját szoros copfba fogta, a másik pedig egy nála alig idősebb fiú. A lány hátát a falnak támasztotta, a fiú pedig szorosan előtte állt, nekünk háttal, és az ujjaikkal játszadozott. Nem hallották meg, vagy szimplán csak nem figyeltek fel lépteink zajára, így megköszörültem a torkom. Úgy rebbentek szét, mint akiket kellemetlen pillanatban kaptak rajta a szüleik. Vörösödve néztek ránk, köszönni akartak, de a fiúval egyszerre hagyott ki a szívverésünk és fagyott arcunkra a döbbenet. Évek után először a bal vállamon már-már halványuló fekete rúna izzani kezdett. Ott állt előttem teljes életnagyságban a parabataim.
- Megmutatnám a fontosabb védelmi pontokat, ha követnek – ajánlotta az ismeretlen lány a csapatomnak, miután látta, hogy Eric és én teljes mértékben használhatatlanok lettünk. Az egyik tágas járatba indultak, míg kettesben maradtunk a fiúval.
Csupán egyszer akadt össze a tekintetünk, többet nem mertem a fiú arcára nézni. Hol mégis őt méregettem, hol pedig a kopott falakra vetett táncoló árnyékokat néztem. Semmit sem változott. Barna szeme ugyanúgy ragyogott, csak haja nőtt meg kissé és a vonásait keményítette meg az idő. Végül ő törte meg a kínossá váló csendet.
- Annyira megváltoztál – mondta halkan, majd elém lépett, felemelte a jobb karomat és körbe fordított. Végignézett rajtam, végül szeme az arcomon állapodott meg. Tekintete csillogott. – Olyan szép lettél.
- Te semmit sem változtál – suttogtam elcsukló hangon, mikor újra a szemébe mertem nézni. Nem lepődtem meg különösebben, mikor láttam, hogy mindketten a könnyeinkkel küszködünk. Lassan öleltem át a fiút, de végül olyan erősen szorítottam, ahogy csak bírtam, míg ő félénken zárta karjaiba. Arcomat mélyen a pulcsijába temettem, ami nehezebb volt, mint amire emlékeztem – magasságbeli különbségeink alaposan megkoptak.
- Összementél? – kérdeztem zavaromban.
- Lehet – válaszolta a fiú. Nem csak nekem volt nehéz megőrizni a hidegvéremet.
- Hiányoztál – mondtam néhány percnyi némaság után. – Szörnyű volt ez az egész.
- Ezt mire érted?
- Nem válaszoltál. Semmire. Egyszerűen csak felszívódtál, hogy azt sem tudtam, élsz-e vagy halsz! – vádlón néztem Ericre, kibújva az ölelésből.
- Én tudtam, hogy élsz. És az is, hogy boldog vagy – mondta egy sokatmondó pillantást vetve a bal vállára. A rúna.
- A boldog azért az elég nagy túlzás. De nem lényeg – lassan fel-alá kezdtem járkálni, kerestem a szavakat. – Nem éri meg ilyen hülyeségek miatt tönkretenni mindent.
- Főleg hogy te már egyszer megcsináltad – vágott közbe. Hatalmas önuralomra volt szükségem, hogy ne ugorjak a torkának.
- Mindketten hibáztunk. De az igaz, hogy a dolog oroszlánrésze az én saram volt. Eric, még kölykök voltunk! Komolyan hagynánk, hogy ez tönkre tegye a barátságunkat?
- Ezt inkább magadtól kéne megkérdezned – mondta, de reakciómat látva inkább folytatta. – Már hagytuk. Egyszer elkövettünk egy hatalmas hibát. Évekig viseltük a következményeit. Ez épp elég jó lecke volt, hogy többet ne tegyünk ilyet. Meg hogy legközelebb ne a büszkeségünk legyen a legfontosabb, hanem igenis keressük egymást - tette hozzá.
- Egy, nem lesz legközelebb. Kettő, pedig engem sosem a büszkeségem tartott vissza, hogy írjak neked, vagy keresselek. Féltem a reakciódtól – vallottam be szemlesütve. Válasz helyett csak mellém lépett és megölelt úgy, mint amikor évekkel azelőtt a reptéren búcsúztunk. Egy pillanatra újra kislánynak érezhettem magam.
Ahogy nevetve néztünk fel, valami megütötte a szemem. A fiú kezén vaskos zöld gyűrű fénylett. A gond mindössze annyi volt, hogy Eric családjának bordó gyűrűje volt arany mintával. Gyanakodva elkaptam a kezét és a szemem elé emeltem. Méregzöld alapon ezüstös levelek voltak az ékszerbe karcolva.
- Becky gyűrűje – mosolygott, mikor rájött, mit nézek.
- Becky?
- Az a lány, aki itt volt velem, amikor lejöttetek – magyarázta.
Ha a fiún volt Becky gyűrűje, akkor minden bizonnyal a lány kezét díszíti Ericé. A családi gyűrűk cseréje pedig elég komoly dolognak számított. Egyszerűen fogalmazva is felért egy eljegyzéssel.
- A legrosszabb helyre osztották be – folytatta. – Gyűlöli a vámpírokat. Egyszer megkért, hogy ha valamelyik megharapná, és már nem lehetne megakadályozni az átváltozást, inkább öljem meg, minthogy úgy kelljen élnie - furcsa volt, hogy alig néhány perce találkoztunk újra, de ugyanolyan bizalommal fordul felém, mintha csak tegnap szálltunk volna fel a gépekre.
- És megtennéd?
- Tudom, hogy komolyan gondolta, tehát igen. Szóval most te vezeted a londoni Intézetet? – váltott gyorsan témát, ahogy meghallotta a kopogó léptek zaját közeledni felénk.
- Igen. Ahogy te a chicagoit? – kérdeztem vissza, mire bólintott.
Ekkor visszatértek a járatokban kóborló társaink, alaposabban is szemügyre vettem Eric menyasszonyát. Vékony volt, csinos, harsány és volt valami vadócos mélykék tekintetében. Fekete egyenes szálú haja pedig pont megtestesítette a fiú egykori ideálját.
Újabb részekre osztottuk az így is csonka csapatot és mindenkit a helyére küldtek.
- Nincs kedved velünk jönni? – villantotta rám mosolyát Becky.
- De, szívesen.
Ahogy közeledtünk a legbelső termek és ezáltal a vámpírok felé, eszembe jutott egy ősrégi beszélgetésem egy James nevű hivatalnokkal. - Nincs semmi olyan ezen a sárgolyón vagy azon túl, ami szétválaszthatna minket. - Még egy másik nő sem? Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy Eric talán egyáltalán nem is szenvedett az elvesztésem miatt. Hisz ott volt neki a barátnője. Ki tudja, hány éve voltak boldogok együtt. Ha két ember közt ilyen tökéletes az összhang, ugyan kinek jutnának eszébe a gyermekkori bajtársai? Vagy túlreagálnám a dolgokat? Elképzelhető. Önbizalom terén mindig is hiányosságaim voltak.
Körülbelül húsz emberrel érkeztünk meg abba az egyedüli terembe, ahol a vámpírok és árnyvadászok megbeszélései néven az alvilágiak kihallgatásait tartották. Néhol a falat kormosra égették a magasra csapó lángok vagy alvadt vér foltjai törték meg a monoton szürkeséget. Minden nyugodt volt. Túl nyugodt. A vámpírok hangtalanságától a hideg futkosott a hátamon, de bíztam benne, hogy a félelem miatt van és nem azért, mert ellenünk tervelnek valamit.
Reflexszerűen kezdtem a karomra rúnákat rajzolni, mikor Eric elkapta a kezem és rám mosolygott, helyette a saját csuklóját tartotta oda. Hisz az a rúna, amit a parabataid rajzol, erősebb a többinél. Ez a részlet a hat év távlatának köszönhetően valahogy nem maradt meg az emlékezetemben. Hosszú évek óta ezek voltak az első rúnák, amiket a fiúra rajzoltam, a parabatai rúnát leszámítva pedig tényleg az elsők. Egyszerű és bonyolultabb karcolatok is felkerültek Eric karjára, a kézfejétől a válláig friss fekete vonalak borították. Amikor elkészültem, ő következett. Erősen markolta az irónját, mégsem tudott határozott mozdulatokkal rúnát rajzolni. A kiképzés során is ez volt az egyetlen, amiben jobbnak bizonyultam a fiúnál.
Két óra elteltével kezdtem beleőrülni a tehetetlenségbe és a tudatlanságba. Lehet, hogy kint hatalmas mészárlások közepette végzik ki árnyvadászok generációit, nekünk pedig idelent kell kivárnunk, míg csontjainkról lebomlik a hús.
Hirtelen trappoló hangra lettem figyelmes, de látszólag senki más nem figyelt fel rá.
- Ti nem halljátok? – kérdeztem, mire mindenki a fejét ingatta. Ismerős ritmusú lépések, hangos lihegés. – David! – kiáltottam, mikor az öcsém verejtékező alakja kirontott az egyik járatból.
- Jönnek – ordította. Közelebb léptem hozzá, a vállamra támaszkodott. – A démonok a nyugati bejáratnál vannak. Ez csapda! A vámpírok is velük vannak. Be fognak keríteni minket, Annie, meneküljetek, amíg nem késő – hörögte, majd feszített tempóban visszaindult a helyére. Végignéztem a többieken, de egyikük sem nézett ki úgy, mint aki fejvesztve szeretne a felszínre futni. Őszintén, a vámpíros összeesküvés sem tűnt már túl hihetőnek.
- Akkor harcolunk – jelentette ki Eric, majd egy kétélű szamuráj kardot kezdett pörgetni. Sorban mindenki elővette a fegyvereit. Én egy olyan helyre húzódtam, ahonnan lehetetlen volt hátba támadni, mégis mindenhova beláttam, így esélyem nyílt érvényesülni a dobócsillagaimmal.
Perceken belül hörgés és sikolyok töltötték meg a visszhangos folyosókat, majd démonok húsaiba hasító éles pengék hangjai. Fokról fokra mindent kezdett beteríteni a sötétzöld, átható bűzű és maró démonvér. Míg az első rohamoknál csak a fegyvereink pengéjéről csöpögött a bizarr folyadék, a helyzet komolyságának változásával a falakat és a ruháinkat is lassan belepte. Eleinte hibátlanul le tudtuk szedni a felénk közeledő Falánkokat és hozzájuk hasonló undorító teremtményeket. Adrenalin áradt szét a tagjaimban, ahogy egy halványkék, tüskés farkú visszataszító lények egyenest a szíve helyére dobtam az egyik késemet. Az magát dobálva terült el a padlón, majd ahogy semmivé foszlott, a dobókésem csörömpölve esett a padlóra. A tervünk hatsásosnak bizonyult, és sikeresen bevédtük a menedéket. De David nem tévedett.
Többen háttal álltunk a hatalmas kétszárnyú ajtónak, ami mögött egy nagyobb vámpír klán ideiglenes szállását alakították ki, így meglepetésként ért minket, ahogy egy robbanás erejével szakították ki a falapokat a falból. Elterültem a földön, a kard markolata a gyomromba vágott. Feltápászkodtam, majd elővontam a fegyvert. Akármennyire ügyetlen kardforgató is voltam, sokkal hatásosabbnak bizonyult vámpírok ellen, mint a dobókések. A nagy meglepetésben néhány ember már nem bírt felállni és a vérszívók rávetették magukat. Szokatlan módon a nyakukhoz tapadtak és hátuk úgy emelkedett és süllyedt, mintha még képesek lennének lélegezni. Ekkor jöttem rá, amire már rég rá kellett volna. A déli vámpírmenedék a Klávé vámpírbörtöne volt. A szerencsétlen alvilágiakat éheztették és leláncolva tartották. Mégis valahogy sikerült kivívni a szabadságukat, és elszántan keresték a módját szomjuk oltására. A konzul nem tévedett, tényleg elszabadult a pokol.
Két oldalról támadtak minket. A felszínről a démonok fogyni nem akaró áradata érkezett, a mélységből pedig újabb és újabb kiéheztetett vámpírok keresték friss eledelüket. Épp egy Falánkot szedtem le a dobócsillagaimmal az egyik idősebb árnyvadászról, amikor az övemhez nyúlva csak a bőrt tapintottam. Elfogytak. A kések és a csillagok mind a démonvértől áztatott padlón hevertek a vámpíroknak vagy démonméregnek áldozatául esett árnyvadászok között. Egyetlen fegyverem a balomban szorongatott ezüstözött pengéjű kard maradt, amit néhány órával azelőtt egy szőke kisfiú nyomott a kezembe a tanácsteremben. Arcom elé emeltem, mélyeket lélegezve két szemem közé igazítottam az élét és egy pillanatra elmélyültem a csata látványában. Egy maroknyi ember mennyi mindenre képes! Majd újult erővel vetettem magam a szörnyek közé, akik engem szerettek volna legújabb trófeájuknak.
A percek ólomsúlyúvá váltak, ahogy fogyó létszámmal a kijárat felé araszoltunk. Mire a központi terembe jutottunk, öten álltunk a lábunkon. Minden arcon a saját tanácstalanságomat láttam tükröződni. Tucatnyi démon és vámpír életének kiontása és két újabb árnyvadász elvesztése után úgy tűnt, a helyzet biztonságosabbá vált. Hagytam, hogy a kard kicsússzon a kezemből, majd lihegve fordultam meg, és meglepetésemre Eric és Becky álltak mögöttem. A remegő kézzel húzott magához minket. Meggyőződése volt, hogy vége.
Talán a csata tette, vagy a túláradó adrenalin, de a figyelmem lankadt, így nem hallottam meg egy közeledő alak félreismerhetetlen zaját. Becky fülét ütötte meg leghamarabb, aki ösztönből menekülni próbált, de megcsúszott egy bizarr, sötétzöld démonvér tócsán. Úgy esett hátra, mint egy ügyetlen kisgyerek, aki először indul korcsolyázni a jégre. Eric és én a segítségére akartunk sietni, de a hang tulajdonosa ekkor jelent meg a folyosó árnyékában és rögtön a lány mellé ugrott. A fiatal vámpír zöld szeme vádlón villant ránk, nesztelenül mozogva felállt magával rántva az eszméletét vesztett lányt. Nem kockáztathatta meg a mutatványt, hogy beleharapjon a nyakába, mert tudta, semmi esélye nem lenne ellenünk.
Valami meleget éreztem magam mögött. Azt hittem, csak egy fáklyához értem közel, de amint két nyálkás kéz a nyakamra és a derekamra tekeredett, tudtam, hogy tévedtem. A lábam lassan eltávolodott a földtől, majd megpillantottam a démon tüskés buzogányban végződő farkát. Nem kellett ismernem a fajtáját ahhoz, hogy tudjam, ha csak hozzám ér, a benne lévő méreg elég hozzá, hogy megöljön.
- Eric – nyöszörögtem, mire a fiú felém fordult. Szeme kikerekedett, majd középre húzódott. Idegesen kapkodta a tekintetét köztem és menyasszonya közt.
Tudta jól, milyen helyzetbe került. Még az ő szamuráj pengéjével sem volt elég erős, hogy mindkét támadót leterítse, és hogy mindketten épségben megúszhassuk az estét. Egy valószínűleg évek óta éhes mindenre elszánt vámpír, egy bosszúszomjas, méreggel gyilkoló démonnal szemben. Az sem volt biztos, hogy kettőnk, vagy akár hármunk közül csak egy valaki sétál ki élve a járatokból. Ericnek választania kellett. Talán élete legnehezebb döntése előtt állt, de tudta, hogy minél tovább halogatja a választást, annál kisebbek lesznek a túlélési esélyeink.
Döntött. Egy pillanat tört része alatt indult meg Becky és a vámpír felé, majd a lány támadójára vetette magát. Olyan volt, mint egy lassított felvétel. Míg a fiú a levegőben volt, valami fémes csillant nem messze az arcomtól és egyre közeledett hozzám. A kard. Eric még az ugrás előtt úgy lépett a markolatára, hogy az egyenesen az én koponyám irányába repüljön. Az utolsó pillanatban fogtam fel, mi történik, hogy a fejemet elrántva utat engedjek a pengének a démon fejébe fúródni. Az a fájdalomtól elengedett, én pedig tehetetlenül zuhantam a földre. A démon farka a mellkasom alá szorult. Amíg az undorító lény el nem tűnt a fájdalomtól ordítva, éreztem, ahogy minden apró tüskéből méreg jut a szervezetembe. Hideg volt arcom alatt a kőpadló, a rajta elterülő bizonytalan eredetű folyadékoktól pedig felfordult a gyomrom. Még láttam, ahogy Eric diadalittasan megfosztja a vérszívót a fejétől, majd elsötétült a világ. Még hallottam, hogy árnyvadászok új csapata rohan lefelé a lépcsőkön a segítségünkre, majd megszűnt minden.
Puha, meleg felszínen feküdtem, mégis rázott a hideg. A mellkasom feszült, ahogy lélegeztem. Óvatosan próbáltam kinyitni a szemem, de nem sikerült. Túl nagy volt a fehérség. A szemem elé akartam kapni a kezem, de az alig mozdult. Segítségért akartam kiáltani, de csak apró nyöszörgés jött elő a torkomból. A következő kísérletem a szemem kinyitására határozottan sikeresebb volt az előzőnél. Még mindig elvakított a fehérség, de a bal oldalamon egy sötét folt szigetként törte meg a monotonitást. Az újabb sikításom még mindig halvány nyöszörgésnek hatott.
- Annie? – hallottam egy ismerős hangot valahol a közelemben. Nem tudtam ki az, de megnyugtatott, hogy velem van. – Ne félj, én itt vagyok – folytatta, majd meleg kezét az enyémre kulcsolta. És újra eltűnt minden.
A mellkasom hevesen emelkedett és süllyedt, a vérnyomásom az egekben volt, arcomról folyt a verejték. Kegyetlenül éreztem magam. Valaki egy puha, nedves rongyot nyomott a homlokomhoz, amitől határozottan jobb lett a közérzetem. A hideg érintése halvány mosolyt csalt az arcomra.
- Ébren vagy? – kérdezte ugyanaz a hang. Komoly erőfeszítésekre volt szükség, hogy ki tudjam nyitni a szemem, de végül sikerült. Nem volt olyan vakító minden – noha a falak és az ágynemű még ugyanolyan fehérek maradtak, mint a plafon vagy bármely bútor, nem égtek a lámpák, a Nap fényét pedig sötétítők tartották távol a szobától. Az ágyam szélén fekete alak kuporgott, akiben Ericre ismertem. A fiú láthatóan megkönnyebbült, mikor ránéztem.
- Eric – kezdtem, de még nehezemre esett a beszéd. – Mi történt?
- Későn jött a segítség – mondta. – Mi voltunk a legnagyobb veszélyzónában. Egyáltalán nem voltak biztosak benne, hogy élve kijövünk onnan.
- Mennyi ideje…
- Egy hete voltál eszméletlen – adott választ a fel nem tett kérdésemre.
- David? – a pánik kezdett kerülgetni, ahogy belegondoltam, mi baja lehet az öcsémnek.
- Jól van – mondta végül, ami valamelyest megnyugtatott. – Akik fent voltak mind túlélték. Egyedül a mi területünkön volt ekkora vérontás.
Ahogy Eric hangját hallgattam, képek villantak be arról az estéről. A tüskés démonfarok. Vámpírok. Emberi és démoni vér keveredése. A csata súlyos nyomait viselő falak. Pillanatnyi megnyugvás. Az utolsó vámpír. Nyálkás csápok. Becky. Eric tanácstalan pillantása. A kard. Tüskék. Méreg. Sötétség.
- Beckyt választottad – nyögtem ki végül.
- Elvesztettem a fejem – reagált, mikor túljutott a döbbeneten.
- De megmentetted a menyasszonyodat.
- Megharapta a vámpír. Megkezdődött az átváltozása. Megígértette velem, hogy ne hagyjam újjászületni, ha ilyen történne, inkább öljem meg. – Csak köpte a szavakat.
- Megtetted?
- A legbizarrabb az egészben, hogy nem viszolyogtam tőle. Az a szörny nem az én Beckym volt. De mégis felfordul a gyomrom magamtól.
- Ne hibáztasd magad.
- De nem is ez bánt a legjobban – folytatta, mintha nem is hozzá beszélnék. – Hanem hogy nem téged választottalak.
- Elvesztetted a fejed – idéztem a szavait, mert jobbat nem tudtam mondani. Egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy Eric rosszul döntött volna a csatatéren.
- De megfogadtam abban a pillanatban, hogy a parabataim lettél. Ez nem mentség.
- Talán mégis.
- Ahol te halsz, ott halok én is. – Azonnal felismertem az eskü szavait.
- Fejezd ezt be – mondtam a tőlem elvárható leghatározottabb hangon. Azonnal rájöttem, hogy hiba volt. Kapkodni kezdtem a levegőt és a gyomrom is elégedetlenül morajlott. Szelídebben folytattam – Eric. Én meg fogok halni.
- Tudom – zokogta. Meglepte, mennyire tisztán látom a dolgokat, annak ellenére, hogy néhány perce nyertem vissza az eszméletemet. Szeméből megállíthatatlanul kezdtek folyni a könnyek. – Meg tudsz nekem bocsátani?
- Nem is haragudtam soha. Elfogadtam a választásodat- a hangom meglepően higgadtan csengett.
- Rosszul döntöttem. Hibáztam.
- Erről szó sincs. Elöntött az adrenalin, a szívedre hallgattál. Az ösztöneid cselekedtek helyetted.
- De én…
- Ne magyarázkodj. Kérlek! Gyenge vagyok.
Átöleltem a zokogó fiút, míg ő a kezébe vett és az ölébe csúsztatott. Szemeit lehunyta, könnyei tengere aprócska patakká szelídült. Jobb kezemmel esetlenül letöröltem a nedves csíkot Eric arcáról. Félve emelte rám ragyogó tekintetét.
- Szeretlek te majom – lehelte halkan.
Erősen magához szorított, karommal a nyakába kapaszkodtam. Úgy bújtam az ölébe és úgy ölelt, mint régen.
Fejemet a mellkasára tapasztottam, és hallgattam szíve vad dübörgését, amíg az enyém lassan végleg elhalkult.
Címe: Távolság és méreg
Szereplők: Annie Mandler
David Mandler
Eric Burn
James Ender
Becky
(konzul, szülők, egyéb árnyvadászok, vámpírok)
Kor: 2013-2019
Helyszín: Idrisz, London
Idézet: Johann Wolfgang von Goethe
