Trick or Treat pályamű- Angie

Angie: Csak egy játék

November 1.

Már szinte mindenki hazament a temetőből, csak a mécsesek pislákoltak a sírokon. Könnyes szemmel néztem körbe és feltápászkodtam a kis padról, hogy megmozgassam elgémberedett végtagjaimat. Fogalmam sincs hány órát ülhettem a szüleim és a kishúgom sírja mellett, csak azt vettem észre, hogy a fagyos hidegben teljesen elzsibbadt a lábam a vastag csizma ellenére is. A kabátomat összehúztam amennyire csak lehetett és úgy döntöttem ideje hazaindulni. Nagyiék már rég hazamentek, biztosan aggódnak miattam. Nem szívesen hagytak magamra, annak ellenére sem, hogy a pszichológus is megmondta, sikeresen kihevertem a tragédiát, elfogadtam a veszteséget és képes vagyok túltenni magam a történteken és tovább élni szürke mindennapjaimat. Magamnak is csak ezt hajtogattam, próbáltam elhitetni magammal a pszichológus szavait.

            A temető kapuja mellett megpillantottam a buszbaleset áldozatainak emléktábláját. Tavaly télen történt, majdnem egy éve, hogy a szüleim és egy kisteherautó karamboloztak egy kisiskolásokat szállító busszal, a városból kivezető út, kanyargós és télen meglehetősen csúszós lejtőjén. Senki sem élte túl. A tragédia áldozatainak emléktáblát állítottak a veszélyes útszakaszhoz közeli temetőben.

A márványtábla alatt elhelyezett gyertyák fényénél éppen a neveket próbáltam elolvasni, amikor mintha kuncogást hallottam volna a hátam mögül. Gyorsan megfordultam, de nem láttam senkit. Szorosan becsuktam a szemem és arra gondoltam, hogy valószínűleg ez már a téboly első jele. Mégis ki kacarászna egy temetőben, ráadásul Mindenszentek napján? Megráztam a fejem, mélyet sóhajtottam és határozott léptekkel megindultam a kapu felé. Semmi baj. Nem vagyok őrült – mondogattam magamban, mint valami mantrát, de alig értem el a díszes, kovácsoltvas kaput, mikor újból meghallottam a nevetést, most már sokkal hangosabban és közelebbről. Ijedten megtorpantam, és amikor hátrafordultam, legnagyobb meglepetésemre a hang gazdáját is felfedeztem.

Az egyik jókora sírkő mögül egy répavörös hajú, szeplős kisfiú vigyorgott rám. Hatalmas szemeivel és kissé elálló füleivel úgy festett, akár egy mesebeli manó. A síron lobogó gyertyák lángja kísérteties árnyékokat rajzolt a kisfiú sápadt arcára, amitől furcsán túlviláginak tűnt.

-          Nincs kedved játszani velünk? – kérdezte vékony hangon.

-          Kikkel? – kérdeztem vissza és alaposan körülnéztem a temetőben, de azt már minden élő lélek elhagyta.

-          Gyere! – intett a fiúcska és futásnak eredt.

Hiába kiabáltam utána, hogy haza kéne mennie, vagy hogy várjon meg, ő csak futott előttem a sírok között, fel a dombon. Én is loholtam utána, ahogy csak tudtam, de nem bírtam utolérni. Végül a domb tetején állt meg, ott ahol véget ér a temető és kezdődik az erdő. Errefelé már csak egy-két elhagyatott, ősrégi sírhalom és kidőlt sírkő feküdt.

            A kisfiú csípőre tett kézzel és diadalmasan mosolyogva várt rám. Mikor végre mellé értem, megfogta a kezem és az erdő felé húzott. Keze, ha lehet még az enyémnél is hidegebb volt. Ahogy beléptünk a fák közé, hangfoszlányokat véltem hallani. Gyerekek voltak. Sok-sok gyerek és egy ismerős dalocskát énekeltek, közben fel-felkacagva.

            Visszanéztem a temetőre és a hideg futkosott a hátamon a sötétben imbolygó fények és a gyereknevetés összhatására.

            Annyira koncentráltam arra, amit hallottam, hogy észre sem vettem, hogy a lábam elakadt valamiben. Nagyot huppanva estem hasra.

-          Vigyázz! – sziszegte a kisfiú – Mindjárt ott vagyunk.

Segített feltápászkodni a sáros földről, de még így sem tudtunk továbbhaladni. Az a valami, ami miatt elestem, még mindig a cipőmre volt akadva. Miután lefeszegettem a lábfejemről, megpróbáltam kitapogatni, hogy mi lehet az, majd amikor rájöttem, nagyot sikítva hajítottam el. Erre abbamaradt az éneklés, az erdő elcsendesült, levél sem rezzent.

-          Miért kellett ekkorát sikítani? – kérdezte kis kísérőm szemrehányóan – Csak egy koponya volt. Az erdőszéli sírokat gyakran kiássák a rókák. Nézz a lábad elé! – utasított és nagyot sóhajtva tovább húzott maga után.

Egy darabig csendben lépdeltünk a zörgő avarban, mígnem egy kis tisztásra értünk. A rét közepén egy szőke copfos kislány álldogált a holdfényben és vidáman integetett felénk. Először nem akartam hinni a szememnek, ahogy azonban közelebb mentem semmi kétségem nem maradt afelől, hogy ki is áll előttem. Megfagyott a vér az ereimben. Lily volt az, a majdnem egy éve halott húgom.

-          Angie! Úgy hiányoztál! – ölelt át olyan szorosan, hogy a lélegzetem is elakadt.

Hogy fér ennyi erő egy ilyen kis lányba? Óvatosan viszonoztam az ölelését, majd gyengéden eltoltam magamtól, hogy jobban szemügyre vehessem. Pontosan úgy nézett ki, mint amikor utoljára láttam. Azt leszámítva, hogy a bőre halálsápadt volt és jéghideg.

-          Lily – suttogtam lehajolva hozzá – Hogy lehetséges ez?

-          Majd idővel megérted – felelt az Aputól ezerszer hallott közhellyel – Most játsszunk! – kiáltotta, mire még több gyerek bújt elő a fák közül.

Egy párat felismertem közülük. A buszbaleset áldozatai voltak. Két tucat 9-10 éves kisgyerek. Újra rázendítettek az előbb hallott gyerekdalra és ugrándozva körbe álltak. Lily és a vörös hajú fiú engem is behúzott a körbe. Mindenki megfogta a mellette álló kezét és vidáman énekelve ugráltunk körbe-körbe. A dal lényege és a gyerekek által legjobban kedvelt része, az volt, amikor a végén mindenki hanyatt esett. Régebben én is élveztem, de most már nem tudtam olyan önfeledten kacagva hemperegni a fűben, mint a gyerekek.

            Aztán a dal újrakezdődött. Felálltunk, megfogtuk egymás kezét és ugráltunk tovább. Körbe-körbe. Aztán újra. Esés, nevetés, ének, körbe-körbe… és újra. Nem tudtam meddig játsszuk még ezt, de én már kezdtem a végkimerülés határához közeledni. A gyerekeken nem látszott a fáradtság legapróbb jele sem. Ugyanolyan töretlen lendülettel és lelkesedéssel ugráltak, mint órákkal ezelőtt. A hold már magasan járt a sötét égbolton, talán nemsokára hajnalodik. Addig csak kibírom valahogy.

            De nem így történt. A ki tudja hány ezredik esés után nem bírtam többé felkecmeregni. A földön fekve zihálva kapkodtam levegő után.

-          Mi a baj Angie? – hajolt fölém Lily aggódó arccal.

-          Nem bírom tovább – nyöszörögtem.

-          Bírnod kell! Csak még egy kicsit! – noszogatott és tőle szokatlan erővel talpra rántott.

Olyan esdeklően nézett rám, hogy nem bírtam nemet mondani neki. Talán soha többé nem láthatom. Játszok vele, ha belepusztulok is.

            A hányingerrel küszködve, remegő térdekkel ugráltam tovább, de az ének felénél a távolba vesztek a hangok és forogni kezdett velem a világ. Újra a földön fekve találtam magam, de ezúttal nem hallottam és nem éreztem többé semmit.

           

            Éles fényre ébredtem. Kinyitottam a szemem, de a nap pont a szemembe tűzött. Elfordítottam a fejem és ekkor észrevettem, hogy még mindig a tisztáson fekszem, de az egész erdő valahogy másnak tűnt. A fehér fény mindent áthatott, a fák törzse csak göcsörtös, fekete oszlopoknak tűnt. A gyerekeknek nyoma sem volt. Energia és melegség járta át a tagjaimat, a tegnap este csak múló lidércnyomásnak tűnt.

            Ekkor a fák között három alak fekete sziluettjét pillantottam meg. A húgom volt az és a szüleim. Megmagyarázhatatlan biztonságérzet és jókedv kerített hatalmába. Tudtam, hogy most már minden rendben lesz. Elindultam feléjük.

Trick or Treat pályamű: Titania Willis Jones

Titania Willis Jones:Noah

Elérkezett az év legizgalmasabb és egyben legijesztőbb éjszakája. Halloween-t én csak a rémségek éjszakájaként szoktam emlegetni. A gyerekek különféle jelmezekben járják a házakat édességgyűjtés céljából, a tinédzserek partikba járnak, és a szülők otthon ülve tíz körmüket lerágva várják haza csemetéiket. Ez csak a látszat, a feszíni világ. Az álcát magukra öltő emberek között feltűnnek az éjszaka sötét lényei is. Előbújnak sírjaikból a szellemek, rejtekhelyeikről a vámpírok, és csontos cafatos kezükkel ássák elő magukat a földből a zombik. Könnyedén korzóznak a város utcáin, hiszen ki gyanakodna rájuk, ki tudhat létezésükről. Olykor innen-onnan eltűnik egy ember, akik nagy valószínűséggel a kárhozottak táplálékaként végzik. Csak másnap kezdik keresni őket a családtagok, barátok kiplakátozva képüket a hirdetőtáblák és villanyoszlopok százain. De én tudom, hogy soha többé nem kerülnek elő, soha többé nem látják őket viszont.

Ez a kedvenc napom, imádok ilyenkor céltalanul bolyongani. Van benne valami varázslatos, valami megmagyarázhatatlan. Nem félek tőlük. Látóként meg tudom őket különböztetni az átlagemberektől. Mi Tiszták felismerjük a város szennyét, elkárhozott rétegét. Minket nem bántanak, tudják, hogy erősebbek vagyunk, hogy elpusztítanánk őket.

Lazán elfordítom a kulcsot a zárban, és kilépek az ajtón. Mezítláb lépkedek a macskaköves járdán. A borús, száguldó szél a vérvörös ruhám alját lebegeti, próbálja magával vonszolni, de nem elég erős hozzá. Hagyom, had erőlködjön. Kiengedem hosszú sötét hajamat, mely úgy követ engem, akár egy köpeny. Csak haladok tovább gondtalanul, vidáman. Denevér suhan el a fülem mellett. Egy vámpír felvette eme álarcát, hogy könnyebben zsákmányhoz jusson. Találó.

Ahogy elérem a sarkot, egy csapat rothadó hústömegbe botlok. Az egyiknek éppen abban a pillanatban esik le az állkapcsa, ahogy elmegyek mellette. Nem törődöm velük, ők csak próbálnak életben maradni, mint bárki más. Náluk sem tart örökké. Egy idő után mind darabokra hullnak. Vérfagyasztó sikolyt hallok jobbról. Segíthetnék, de nem teszem, helyette inkább befordulok a másik utcába. Megtorpanok, ahogy a végén egy árny mozdul. Lassan, komótosan. „Vajon ki ő?”- gondolom magamban és elindulok felé. Egyáltalán nem félek tőle, kíváncsiságom hajt előre. Úgy vonz maga felé, akár mágnes a vasat. Valami különöset, megmagyarázhatatlant érzek legbelül. Muszáj megtudnom ki ő, hogy mi csábít benne ennyire. Semmit sem látok belőle, csak egy sötét árnyékot. Nem várja meg, amíg odaérek, egy pillanat alatt eltűnik. Kétségbeesetten forgolódok, de nem lelem sehol sem. Egy apró nyomot sem hagyott maga után.

Kényszeredetten folytatom utam, amerre eredetileg is mentem volna, remélve, hogy viszont láthatom a vonzó idegent. Hirtelen egy lány ragadja meg a karom. Segítségért könyörög. Ruhája elszaggatva, haja megtépázva. Testén kék foltok, mocsok, és vér keverékét pillantom meg. Szemeiben rettegés tükröződik. Megsajnálom őt, megmentem támadójától. A vámpír, ahogy felismer, hátrálni kezd, majd egy szempillantás alatt denevérként tovaszáll. Felsegítem a lányt a földről és menekülésre bíztatom. Először tétovázik, aztán elfut. Elfelejtette megköszönni, amit érte tettem. Jellemző, az emberek gyakran megfeledkeznek az ilyesmiről.

Ahogy ismét elfordulok, az idegennel találom szemben magam. Még mindig nincs elég közel ahhoz, hogy lássam az arcát. Csak abban vagyok biztos, hogy hosszú fekete kabátot visel, mely palástként lebeg körülötte. Meggyorsítom lépteimet, hogy ez alkalommal ne szalasszam el őt. Már csak egy méter a köztünk lévő távolság. Látom, ahogy gúnyosan, gonoszul elmosolyodik, majd ismét köddé válik. Dühösen megtorpanok. Gyűlölöm, mégis akarom őt. Meg kell találnom, bármi áron.

Felnézek az égre. Valami megváltozik. A felhők komorabbak, sötétebbek lettek, a csillagok hol látszanak, hol nem. Tudom, hogy készülőben van valami, de azt nem, hogy mi. Egyszerűen érzem belül. Egyre hidegebb van, érzem, ahogy a hideg bekúszik a bőröm alá, egészen a csontjaimig hatol. Megborzongok. Nem talpam mezítelensége zavar, hanem inkább az érzés, az a kínzó és gyötrelmes érzés, mely nem hagy nyugodni. A hűvös, csípős idő kijózanít, elsöpri elmémre borult nehéz ködfelhőt. Egyszeriben mindent megértek. Az idegen értem jön, engem keres. Én hívom őt magamhoz, én vágyom társaságára már oly régóta. Végre meghallotta szavaimat, végre felel hívásomra. Elmosolyodok, a boldogság felmelegíti kihűlt testem. Valami azt súgja, tovább kell mennem. Ő is azt akarja, hogy megtaláljam. Egy hang megszólal. Nem tudom honnan jön, vagy hogy létezik-e egyáltalán. Talán elmém játszadozik velem, próbára téve józanságomat. Ez Halloween varázsa, olykor megzavarja az embert, vagy különös dolgokra készteti, furcsákat mutat neki. Pont az ilyenek miatt kedvelem oly nagyon ezt a mára már ünnepként számon tartott napot. Én Látó vagyok, képes arra, hogy különbéget tegyek való és valótlan között.

A hang egyre csak beszél hozzám, folyamatosan, néha olyan nyelven, amit még jómagam sem értek. Más nem hallja, csak is egyedül én, csak nekem szól.

– Kita! Kita!- nevemet ismételgeti egymás után. Válaszolnék, ha tudnám kinek, vagy ha biztosan tudnám hallja-e szavaimat. Lehunyom a szemem, hogy jobban élvezhessem beszédét, hogy jobban átérezhessem azt. Megborzongat, mégis vágyakozásra késztet. Gyűlölöm, és egyben imádom. Tudom, hogy ezt ő pontosan tudja, hogy tetszik neki, hogy játszadozhat velem. Nem bánom, egyáltalán nem. Hiszen úgyis hamarosan együtt leszünk. Amikor ismét kinyitom a szemem, őt látom meg először. Pár méterre áll tőlem. Karjait összefonja maga előtt, melytől sokkal rémisztőbbnek, rejtélyesebbnek hat. És az a mosoly, az a gúnyos, elégedettséget tükröző mosoly az őrületbe kerget. Legszívesebben rohannék felé, de nem tehetem. Kettőnk közé számos akadályt emelt, tudom, hogy ő tette. Lassan felé lépkedek. Az a csont és húscsoport állja utam, akikkel korábban találkoztam. Immár csak egy kezével nyúl felém az, amelyik álkapcsát vesztette. Úgy tűnik időközben egyik végtagjától is sikerült megszabadulnia. Kinyújtom felé én is jobb karom. Nem érünk egymáshoz, de még épen maradt szemében rémületet vélek felfedezni. Menekülni próbál, de hiába. Egy pillanat alatt semmivé porlasztom a társaival együtt. Ne állíthatnak meg holmi kis zombinak nevezett szánalomlények, lehet, hogy néhányan félnek tőlük, de én már nagyon régóta nem. A következő akadály három vámpír. Mosolyognak, tettre készek. Még nem érzik azt, hogy ezek az utolsó perceik. Időd adok nekik a menekülésre, de nem teszik. Elővillan ajkuk mögül tűhegyes szemfoguk, melyekről még nyomokban ott a rászáradt vér. Nem tudom eldönteni, hogy az áldozataik vére, vagy a sajátjuk. Nem torpanok meg egy másodpercre sem, határozottan haladok célom felé. Bal kezem feléjük fordítom, melytől mindhárman azonnal lángra kapnak. Ordítva, sikoltozva hemperegnek a földön, hogy túléljék, de már mindhiába. Esélyük volt menekülni, de nem tették. Elérkezett az utolsó percük ezen a földön. Egyre közelebb érzem magamhoz őt, már csak centiméterek választanak el tőle, amikor egy szellemcsoport állja utam. Nem tágítanak, látszik szemükben az elszántság. Ők nem félnek, tudják, hogy nem halhatnak meg, hiszen már úgyis azok. Menet közben nagy levegőt veszek, és kifújom. Egyenesen rájuk. Ők ettől tovaszállnak, akár egy kósza gondolat. Már nem maradt köztünk akadály. Rettegve közeledek felé, nem akarom, hogy ismét eltűnjön. Ő vár, mozdulatlanul, és közben engem néz. Egyre jobban kirajzolódik az arca. Sosem láttam még szebbet nála. Sötét haján olykor megcsillan a csillagok fénye, mosolya rendíthetetlenül feszül az arcára, szeme akár egy mély feneketlen tó vize oly sötét. Megállok előtte, és csak bámulom őt. Magamba akarom szívni a látványt, hogy egy életen át emlékezzek rá. Minden apró centimétert gondosan az agyamba vések. Nem bírom tovább, tudnom kell ki ő, és miért váratott ez idáig.

– Ki vagy te? – kérdezem tőle remegő hangon. Közelebb lép hozzám, és egészen közel hajol. A fülembe suttogja a választ. Érzem, ahogy a meleg levegő a fülemet cirógatja.

– Noah- feleli suttogva.

– Értem jöttél?

– Nem!- suttogja tovább. Nem látom arcát olyan közel áll. De nem akarok felé fordulni, csak azt akarom, hogy tovább suttogjon.

– Nem? Akkor kiért?- kérdezek vissza döbbenten.

– Mindenkiért! – ellép tőlem és körbe mutat a környéken. Tudom, hogy nem a kárhozott lényegre gondol, hanem az emberekre, akikkel végeztek. Hihetetlen, hogy nem értem jött, mégsem az én hívásom hozta őt ide, mégsem engem akar.

– Veled tartok én is!- mondtam határozottan. Gyengéden megrázta a fejét, úgy felelt.

– Még nem jött el az időd! Várj türelmesen kedvesem.

Hangja fájdalmasan szép és bársonyos. Nem akarom, hogy elmenjen, hogy itt hagyjon. Vele akarok menni, akárhová is megy. Körbe nézek, és látom, hogy emberek tömegei gyűlnek körénk. Nem mindenki a városból való, sokan messzebbről is jönnek. Mintha ott se lennék, úgy kerülnek ki, vagy gázolnak át rajtam. Szellemek, lelkek már mind. Vannak köztük, kik erőszakos gyötrelmes halált haltak, és vannak, akik egyszerű, szenvedésmenteset. Noah kitárja tenyerét, és mind eltűnnek benne, akár egy mélységes lyukban. Nem jönnek elő többé, magával viszi őket, és engem nem.

– Mennem kell- suttogja ismét. Szavai egyre inkább fájdalmat okoznak belsőmben. Nem akarom, elengedni. Megragadom karját, de mintha a semmit érinteném, úgy csusszan ki kezeim közül.

– Nem jött el az idő.- ismétli és kitárja hatalmas földig érő fekete szárnyait. Még egyszer közelebb lép és homlokon csókol, majd elrepül. Nem látja őt más csak én. Várom őt, hogy visszatérjen, hogy eljöjjön az én időm. Érzem, tudom, hogy hamarosan visszatér, és magával visz. Én vagyok az első Látó, akit megcsókolt. Én vagyok a Halál hitvese. 

Trick or Treat pályamű: Szűcs Lajos Attila

Szűcs Lajos Attila: Egy emlékezetes éjszaka

Hűvös októberi szél fújt, felkavarva és megtáncoltatva a megsárgult, száraz faleveleket. A színes kavalkádban egy újságpapír sodródott, szakadt előlapján a következő szalagcímmel:

„Még mindig szökésben a Halloween-i gyerekgyilkos! Vajon idén is lecsap?”

Az ügy részleteit taglaló cikk szétázott, fakó betűire egy fekete, szegecselt bakancs taposott. A lábbeli tulajdonosa térdig érő sötét bőrkabátot viselt, az arcát takaró koponyamaszkot elrejtette a fejére húzott csuklya árnyéka. Egyik kezében egy hentesbárdot tartott, a másikban szövetzsákot. Lassú, megfontolt léptekkel közeledett az egyik városszéli ház verandáján ácsorgó gyerekcsapat felé.

-Csokit, vagy csalunk! –kiáltották a gyerekek, ahogy kinyílt az ajtó.

-Csokit, vagy csalok! –üvöltött fel a hátuk mögé toppanó sötét alak, amitől a kicsik sikítva ugrottak szét. Az idegen levette maszkját, mire a gyermekek megkönnyebbült arccal sereglettek köréje.

-Jake bácsi! –kiáltották lelkesen.

-Jake… -csóválta a fejét az ajtóban álló asszony, de azért ő is mosolygott.

-Ki kér sült gesztenyét? –kérdezte a férfi, de válasz helyett csak fintorgást kapott. –Hát persze, cukorra fáj a fogatok –nevetett. –Na gyertek ide, cukorzabáló haramiák, Jake bácsi mesél nektek egyet. –A gyerekek közelebb húzódtak hozzá. –Pont ugyanilyen idő volt tavaly halloweenkor is… Az öreg Ebensworthöt, tudjátok, azt a vén szivart, aki sosem adott cukrot ilyenkor, épp az előző nap temették. Azt beszélik, volt egy fia, törpenövésű, és sajnos bolond, akit bezárva tartott és nem engedte neki, hogy édességet egyen. Az öreg halála után a fiú jelmezt öltött, így, termete miatt, nem lehetett megkülönböztetni a gyerekektől, és elindult cukrot gyűjteni. Állítólag annyira ízlett neki, hogy nem bírt betelni vele, viszont úgy bepörgött tőle, hogy nekiállt gyerekeket rémisztgetni, és elvette tőlük az édességet,

Hosszas csönd telepedett a társaságra, egy pisszenést sem lehetett hallani. A gyermekcsapat feszülten figyelt a férfira, s moccanni sem mertek.

-Vhááá! –rontott közéjük egy zöld kalapos, csíkos harisnyás, rőtszakállú kobold. –Ide a csokitokkal!

Ismét sikítozás következett, az egyik kislány –kék tütüje alapján, és persze tudva, hogy apja fogorvos-, aki fogtündérnek öltözött, egyenesen Jake bácsi nyakába ugrott.

A kobold hangosan felkacagott.
-Victor! –dörrent rá a nő. –Nem volt vicces!

-Elnézést, Margaret néni! –hajtotta le a fejét a manó bűnbánóan.

-Ugyan már, Marge, hát nincs semmi humorérzéked? –állt fel az öreg, és letette a nyakába csimpaszkodó fogtündért.

-Te, és a hülye humorod –Az asszony megragadta és megcsavarta csintalan férje fülét. –Adj nekik cukrot!

-Jól van, na! –belemarkolt a zsákjába, és mindenkinek bőségesen osztott a csemegéből.

-Te pedig, Vick –fordult Margaret a kobold felé. –Szégyelld magad! Hányszor mondtam már, hogy ne hallgass erre az idiótára? –bökött férjére. –Na jól van, tessék. –adott neki egy kis vajkaramellát. –Most pedig tünés, és jövőre kisangyalnak öltözve lássalak!

-Köszönöm Margaret néni! –köszönt el a fiú. –Várjatok meg! –szaladt a többi gyerek után.

-Nem! –fordult meg a legidősebb lány. –Elég volt az ostoba vicceidből. A kis Frankie megint bepisilt miattad.

-De…

-Nem vicces! Most már nem…. Gyűjtögess egyedül!

Victor magára maradt, s hirtelen nagyon elesettnek érezte magát. A falevelek sercegése és az ágak recsegése egyszeriben roppant ijesztő lett, nem beszélve az utcában felállított horror díszletekről.

Egy kis kertvárosban élt, az egész település mindössze néhány utcából állt, és mindenki ismert mindenkit. Alig fél éve költöztek ide szüleivel, de csínyjei miatt hamar kiközösítették. Az öreg Jake bácsiban talált cinkostársra, mindketten szerették a durva tréfákat, így hát nagypapájaként szerette a férfit. Most azonban túl messzire mentek, s úgy tűnt, a gyerekek végleg megharagudtak Victorra. Bele sem mert gondolni, mit kap majd ezért otthon. Márpedig most haza kellett mennie, hisz egyedül már egyáltalán nem volt olyan szórakoztató a hűvös éjszaka. Egy kanyarra járt házuktól, amikor az egyik lépcsőn meglátott egy magányosan üldögélő kísértetruhás gyereket. Tény, hogy újnak számított, de azért elég jól ismert már mindenkit, róla azonban nem tudta kitalálni, ki lehet. Mindenesetre önmagára emlékeztette a búskomoran ücsörgő gyerek, ezért odament hozzá.

-Szia! Most költöztetek ide? –szólította meg.

-Nem, csak a nagymamához jöttem el az ünnepre –felelte a kísértet. Vékony hangjából nem lehetett eldönteni, fiú-e, vagy lány.

-Hogy hívnak?

-Chriss. Téged?

-Victor. Van kedved cukrot gyűjteni?

-Persze! –ugrott fel Chriss lelkesen.

Együtt indultak el, immár mindketten jó hangulatban, s bizony tisztességes mennyiségű finomságot gyűjtöttek.

-Ki a nagyid? –kérdezte Victor, miközben a cukorkáit számolta a különösen bőkezű tesitanár háza előtt.

-Betty mama –áttöltötte a zsákmányát Vick kosarába.

-Tyű? De miért? –bozontosra maszkírozott szemöldökei magasra szaladtak homlokán ámulatában.

-Hiperaktív vagyok. Ha találsz cukormenteset, azt majd nekem adhatod –nevetett.

-Szóval Betty Watts? Watts néni?

-Igen, ő.

-Nem is tudtam, hogy Watts néninek van unokája.

-Ritkán járok erre. De ha jól sejtem, amúgy is új vagy itt, igaz?

-Fél éve költöztünk ide.

-Ismered Jake bácsit?

-Nagyon kedvelem őt.

-Mesélte az öreg Ebensworth történetét?

-A riogatós csoki tolvaj törpét? –elvigyorodott. –Még szép!

-Tudod, nem csak ijesztgetett. –hangja elkomorodott. –Gyilkolt is.

-Úgy érted, igaz történet?

-Igen, benne volt az újságban is. Ezért nem szabadna egyedül halloweenezni.

-Te most csak viccelsz ugye? Az csak egy bugyuta rémmese.

-Nem.. Tényleg megölt egy gyereket, aztán eltűnt. Nézd csak… –benyúlt a lepedő alá, és egy megsárgult újságlapot húzott elő. –Itt a képe a körözésről. –A fekete-fehér fotón egy szemlátomás alacsony termetű ember látszott. –A gyilkosság után nyoma veszett. Felszívódott, így soha nem tudták rábizonyítani.

-Lehetséges, hogy még mindig itt van? Vagy visszatért?

-Nem hiszem, tök üres a háza… Hé, akarod látni?

-Mit?

-Hát a házát! Gyere, nézzük meg!

-Mi? Na ne már!

-Na de már! Ne fossál már! Gyere, jó lesz! –megragadta a karját és húzni kezdte.

-Mi lesz a cukorgyűjtéssel? –próbált kitérni, mert igencsak megrémült az igazságtól.

-Kaptál tőlem egy csomót –egy kisdudor jelent meg a lepedő szájrészénél, ahogy Chriss kiöltötte a nyelvét.

-Egye fene! –bekapott egy savanyú cukrot.

-Ne vágj már ilyen savanyú képet! –incselkedett a kísértet. –Azt hittem, te vagy az ügyeletes bajkeverő. Berezeltél?

-Nem rezeltem be! Mutasd az utat! –húzta ki magát Vick.

Egy folyóparti épülethez mentek, mely meglepően jó állapotban volt. Victor járt már erre, de soha nem figyelt még fel a messziről egész átlagosnak tűnő házra.

-Biztos, hogy elhagyatott? –kérdezte bizalmatlanul Chrisstől.

-Tutira! Egy rémes romra számítottál, vagy mi? –nevetett. –Hé, ez nem egy horrorfilm.

A telken fűzfák sorakoztak, melyek eltakarták a Hold, de még az utcai lámpák fényét is, így a bejárati ajtó teljes sötétségbe burkolózott.

-Szerinted nyitva van? –Victor hangjából bizonytalanság érződött, egyáltalán nem tűnt már annak a vakmerő csínymesternek, akit pont merész viccei miatt utáltak ki a többiek.

-Nem tudom, nézzük meg! –felelte Chriss, de ő sem tett egy lépést sem a ház felé. Végül mégiscsak Vick indult meg először. Tizenkét éves nagyfiú volt már, idősebb –magassága és hangja alapján legalábbis erre következettet-, mint a kísértetruhás srác, s ezt meg is akarta mutatni.

Maga sem tudta miért, de ösztönösen bekopogott az oroszlánfejes rézkopogtatóval. Alighanem kislányként sikítva szaladt volna el, ha valaki ajtót nyit, de nem történt semmi. A kísérteties csöndet csak a fűzfák susogása törte meg.

-Nincs bent senki –nézett be az ablakon Chriss.

Victor remegő kézzel nyúlt a kilincshez, majd kissé erőlködve lenyomta azt. Az ajtó hangos nyikorgással nyílt ki. Egyből a villanykapcsolóért nyúlt, de barátja megragadta a kezét.

-Ne! –suttogta. –Még valaki meglát minket, és akkor nagy bajban leszünk.

Vick némán bólintott, majd tett egy tétova lépést. A padló fájdalmasan megreccsent lába alatt, amitől mindketten összerezzentek. A nagyobbik fiú humorral próbálta leplezni félelmét.

-A végén nem is meglátnak, hanem meghallanak minket –nevetni akart, de csak egy mosolyra futotta, ám a sötétben ez sem látszott. Becsukták maguk mögött az ajtót, de egészen addig nem távolodtak el a kijárattól, amíg szemük hozzá nem szokott a félhomályhoz.

-Merre? –kérdezte Chriss. A fiú lelkesedésének eddigre nyoma sem maradt.

-Talán… erre! –indult meg az egyenes folyosón Victor, bár szíve szerint visszafordult volna.

A házban öregszag keveredett az elhagyott épületek dohos levegőjével. A bútorokat vastag porréteg fedte, csakugyan úgy tűnt, hosszú ideje nem járt itt senki. A tárgyak érintetlenül hevertek, mintha még a rendőrök sem nyúltak volna semmihez.

-Hátborzongató –suttogta Vick.

-Vajon hol tartotta a fiát? –tűnődött Chriss.

-Komolyan erre vagy kíváncsi?

-Miért, te nem?

-Már ha igaz a történet…

-Láttad az újságot…

-Ja… Akkor talán a pincében?

-Áh, az annyira tipik… -megtorpant. –Hallottad ezt?

-Mit?

-Valaki van a házban.

-Ne szívass már!

Megnyikordult a padló. Szinte egyszerre fordultak meg. Egy bohócjelmezt viselő alak állt mögöttük.

-Te félsz a bohócoktól? –kérdezte Chriss.

-Ebensworth! –kiáltotta Victor, és futásnak eredt. Nem gondolkozott, merre megy, csak benyitott egy az egyik ajtón. A talaj eltűnt a lába alól, s lebucskázott a lépcsőn a sötét alaksorba. A holdfény egy keskeny sávban bevilágított a pinceablakon, így odakúszott. Addig is ingatag lábakon álló bátorsága és önbizalma egy szempillantás alatt szertefoszlott, s térdeit átölelve kucorgott az ablak alatt. Arra gondolt, kimászhatna, de nem hogy megmoccanni, még körülnézni sem mert. Hirtelen zajt hallott.

-Talán csak az ágak… -suttogta magának. –Esetleg Chriss –eszébe jutott, hogy talán kiabálhatna barátjának, de rájött, hogy a bohóc is meghallhatja. Ebensworth fia…

Akaratlanul is a lépcső tetejére, az ajtóra pillantott, de a szélfútta fűzfaágak beszűrődő fényben kígyózó árnyai tovább vezették tekintetét, így akaratlanul is körbe nézett. A látványtól félelem, és döbbenet járta át. Ebensworthnek nem volt fia. Lánya volt! Az egyik sarokban rózsaszínre festették a falakat, a poros szőnyegen molyrágta babák és plüssjátékok ültek. Kíváncsisága felülkerekedett rajta, s odabotorkált. A gyér fényben ki tudta venni a földön heverő lányos ruhákat is. Egy dolgot nem értett csupán, a fényképet, amit Chriss mutatott. Azonban ahogy mélyebben belegondolt, rájött, hogy a törpének hosszú haja volt, és igazából nem is lehetett egyértelműen megállapítani a nemét.

Egyszer csak kinyílt az ajtó, s közeledő léptek zaja hallatszott. Torkában dobogó szívvel fordult meg, s remélte, hogy csak Chriss az, de egyáltalán nem lepődött meg, amikor a bohócot látta közeledni. Ebensworth lánya hazatért.

Sok rémfilmet látott már, de sosem hitte, hogy egyszer belecsöppen majd egybe. A valóságban megélni természetesen egész más volt, mint félig a takaró alól kilesve nézni a képernyőt, s a kiskamaszok végtelen bölcsességével azt latolgatni, ő mennyivel okosabban cselekedett volna az adott helyzetben. Most azonban valósággal megbénult, akárcsak a horrorfilmek szereplői.

A bohóc megszólalt.

-Haha, a bajkeverő bajba keveredett –hangja ismerősen csengett Victor számára.

-Bill? –kérdezett vissza enyhén megkönnyebbülten. –Bill Bully?

Bill Bully Vick legidősebb osztálytársa volt, aki már kétszer visszabukott. Vérbeli keményfiúnak számított, aki elvette a gyerekek ebédpénzét, és mindig kötekedett, persze csakis a kisebbekkel. Nem éppen kellemes társaság, de még mindig ezerszer jobb, mint egy gyilkos.

-Mi van, a kis Victor egy kísértetházban is babázik? –vette le álarcát Bill. –Tudod-e, ki lakott itt?

-Ebensworth lánya…

-A fia, te kis hülye! –közelebb lépett, és halkabban folytatta. –Aki egyébként gyilkos is volt. Fogadjunk nem tudtad…

-Igazából…

-Biztos nagyon félsz itt egyedül –szakította félbe a kötekedő.

Egyedül? Hova lett Chriss? És Bill hogy-hogy nem látta meg őt? –kérdések sora rohamozta meg Vick elméjét.

-Hű, mennyi cukor! –folytatta Bill. –Ebensworth fia cukorra pályázott, nagyon veszélyes ennyi édességgel mászkálni ilyenkor –aggódó arcot mímelt. –Nem akarom, hogy bajod essen, Add csak ide szépen, majd én vigyázok rá! –elvette Victor kosarát, a fiút pedig belökte a falnál álló ruhásszekrénybe. –Talán Ebensworth fia majd kienged –gúnyolódott, majd az egyik kisszékkel kitámasztotta az ajtót, hogy belülről ne lehessen kinyitni.

Vihorászva csörtetett el, s hamarosan újra csend telepedett a pincére. Vick egészen összekucorodott –irtózott a fogasokon csüngő ruhák érintésétől- s lehunyta a szemét. A vaksötétben úgysem látott semmit. Mivel szemére nem hagyatkozhatott, hallása egészen kiélesedett, így már messziről meghallotta, hogy valaki a lejárat felé közeledik. Megismerte Chriss lépteit, aki hamarosan ki is szabadította.

-Merre jártál? –kérdezte köszönés helyett a kísértetruhás fiútól.

-Visszaszereztem neked ezt –nyújtotta át Victor édességgel teli kosarát. –Elég volt előugranom egy sötét sarokból, és Bill úgy szaladt, hogy hátra sem nézett.

-Nagy vagy! –szólt elismerően Vick. –De hova lettél, mikor betoppant?

-Te szaladtál el, helló!

-Mindenesetre köszi!

-Mindenesetre nincs mit!

-Megtaláltam Ebensworth fiának a „szobáját”. De nem fia volt, hanem lánya –bökött a ruhákra, ám ekkor meglátott közöttük valamit. Egy lyukas, vérfoltokkal tarkított lepedőt húzott ki a gyűrött kupacból. –Ez pont olyan, mint a te jelmezed. –Hangja gyanakvóan csengett. –Várjunk csak…

Fejében elkezdte összerakni a dolgokat. Chriss vékony hangja, a termete… Eddig úgy hitte Christian, vagy Christopher a teljes neve, de lehetett akár Christina is.

-Te vagy Ebensworth lánya! –hátrált ijedten a kísértettől.

-Micsoda? Honnan veszed ezt a sületlenséget?

-A jelmezed… a hangod… mit csináltál Billel, Chriss? Vagy szólítsalak inkább Christinának?

-Te tisztára megzakkantál…

-Vedd le a lepedőt!

-Ha tényleg ezt akarod… -kibújt a lepelből. Egy sápadt, beesett arcú, szőke hajú, fekete szemű kisfiú állt Victor előtt. Teljesen átlagos gyereknek tűnt.

-Ne haragudj! – Vick hangja nem bűnbánóan, sokkal inkább megkönnyebbülten csengett.

-Semmi gond. Nem kellett volna Ebensworth fi… lányának öltöznöm.

Egy pillanatnyi csönd után hangos nevetés szakadt fel mindkettejükből, s hosszú percekig nem is bírták abbahagyni. A félelem keltette feszültség lassan feloldódott bennük.

-Azért jobb lesz, ha eltűnünk innen! –komolyodott el Victor.

-Ja. A legjobb az lenne, ha haza is mennénk.

Fürge léptekkel hagyták el a házat, ám az utcára érve lassítottak. Odakint még egész sokan járkáltak, édességet gyűjtögetve.

-Szerinted köztük van Ebensworth lánya? –kérdezte Vick.

-Mondtam már, hogy nem hiszem. Nyoma veszett. Eltűnt. Felszívódott… Remélem –tette hozzá Chriss, kicsit komolytalanul, hogy érződjön, csak ijesztgetni próbálja barátját. –De különben is, há’ csak felismernénk.

-Most miért? Nem mindegyik jelmezről lehet tudni, ki van benne. Itt vagy például te. Vagy Billy. Vagy ő! -Egy töklámpás fejű madárijesztő közeledett feléjük, majd melléjük érve Danny Schneider, az egyik hatodikos fiú hangján köszöntötte őket. –Na jó, tényleg haza kell mennem, túl gyanakvó vagyok –nevetett Victor.

-Jó éjszakát. –intett neki Chriss.

-Találkozunk holnap?

-Ki tudja –a lepedőn lévő két lyuk mögötti szempár huncut mosolyról árulkodott.

-Akkor a mielőbbi viszont látásra! – Vick teátrálisan megemelte túlméretezett koboldkalapját, majd fürge léptekkel bekanyarodott az utcájukba. Hazaérkezve vidáman újságolta el, miféle kaland esett meg velük Chriss-szel, majd büszkén szórta ki cukorkazsákmányát az asztalra, anyja azonban nem osztozott a lelkesedésében.

-Chriss? –kérdezte fiától döbbenten. –Chriss Watts?

-Igen. Miért?

Az anyuka megkövült arccal pötyögött valamit laptopján, majd a gyermek felé fordította a gépet. A képernyőn egy tavalyi keltezésű cikk jelent meg, a szalagcím alatt Chriss fotójával.

„2012, november 1.

Megtalálták az eltűnt kisfiú, Christian Watts holttestét. Az áldozatot brutálisan meggyilkolták, valószínűleg a halloweenkor gyűjtött cukorkáiért. Részletekért kattintson a tovább gombra. Vigyázat, felkavaró lehet! …”

Vége

Trick or Treat pályamű: Natasha L. Zajcev

Natasha L. Zajcev: A Porcelán rabja

Minden azzal a játékbabával kezdődött.

Október 30-át írtuk, otthon ültem, és a másnapi matek témazáróra tanultam. Trigonometria, szinusz, koszinusz, függvények, egyenletek és a többi nyalánkság. A hátam közepére sem kívántam az egészet, de főállásban gimnazista voltam, akinek a tanulás a legfőbb feladata. A nevem Angela, de osztálytársaim csak Gótfehérkének neveznek, mert ugyanolyan hullasápadt bőröm, szurokfekete hajam és vérvörös ajkam van, mint a mesehősnek, valamint divat ügyében megrekedtem a fűzős, csipkés szoknyák idejében. Nem tudták azonban, hogy ez utóbbi az Őrzők egyenruhája. Másodállásban ugyanis démonvadászként tengettem a napjaimat, és a köztünk járó, rendbontó varázslényeket próbáltam jobb belátásra téríteni. A gót cuccokra azért volt szükség, hogy az Őrzők felismerhessék egymást, származzanak a világ bármely pontjáról.

Éppen egy tangensfüggvényt transzformáltam, amikor kopogtattak a szobaajtómon, majd a válaszomat meg sem várva Kenny rontott be a szobámba. Tíz éves öcsém zöld szeme lelkesen csillogott, és úgy szaladt, hogy kerek lencséjű Harry Potter-szemüvege majd’ lefordult az orráról.

- Angie, nézd, mit vett nekem apa! - rikoltotta vidáman, és egy körülbelül húsz centis figurát nyomott a kezembe.

Elsápadtam, ahogy megpillantottam a pöttyös ruhájú porcelánbabát. A kislány hosszú, szőke loknijaival és szív alakú arcával anyára emlékeztetett, és a gondolattól összeszorult a szívem.

Anya közel hét éve itt hagyott minket, meghalt, autóbalesetben, és a mai napig fájt rágondolnom. Egy igazán kedves, türelmes, melegszívű nő volt, aki a végletekig szeretett minket, és önzetlenül segített bárkin. Miért kellett ilyen fiatalon elmennie?

Mégsem a hasonlóságtól rázott ki igazán a hideg, hanem a baba szemeitől. Az alkotója olyan élethű, jeges kék szempárt bűvölt a kislánynak, hogy az embernek az az érzése támadt, a játék árgus, vizslató tekintettel méregeti őt. Nyugtalanított ez a nézés, hirtelen úgy éreztem, ez a baba él, lélegzik, lát, mindent felfog, ami a környezetében történik, és mindent tud rólam.

- Angie! Minden rendben van? - kérdezte öcsém értetlenül. Megráztam a fejemet, hogy elhessegessem a nyomasztó gondolatokat.

- Semmi - intettem le. Nem fontos. Csak agyamra ment, hogy holnap Halloween, a szellemek, boszorkányok és egyéb rosszindulatú lények minden valószínűség szerint megpróbálnak majd megölni, mert ezen a napon sokkal nagyobb az erejük, és ennek következtében mindenhol rémeket látok. Igen, a paranoia felsőfoka, de nem érdekelt. Fő az elővigyázatosság!

- Mit csinálsz? - hajolt öcsém a füzemet fölé. - Fúj, ez tök unalmas! - kommentálta a függvényt. - Játssz inkább velem! Lehetnél a babával, én pedig a plüssoroszlánommal!

- Sajnos nem lehet, még dolgom van - sandítottam a füzetemre. Kenny szája legörbült, mire magamhoz intettem és vigasztalóan megsimogattam a haját.

- Majd holnap, rendben? - ígértem, mire azonnal szélesen elmosolyodott.

- Holnap! - visszhangozta lelkesen, majd puszit nyomott az arcomra, felkapta a babát, és amilyen sietve jött, olyan vihartempóban távozott is. Felsóhajtottam. Remélem, a boszorkányok, kísértetek, démonok, vérfarkasok, vámpírok és egyebek holnap megkímélnek!

***

Aznap este még sokáig tanultam, és örültem, amikor tizenegykor végre aludhattam. Alapvetően gyűlöltem éjszakára kikapcsolni az agyamat, mert ilyenkor voltam a legsebezhetőbb. A boszorkányok gyakran próbáltak meg ugyanis az Őrzők álmaiba betörni, hogy végezzenek velük, mert így, a lelki síkon több eséllyel indultak, mint egy, a fizikai valóságban lezajló küzdelemben. Egyszer már nekem is meggyűlt a bajom velük, így igyekeztem mindig csak annyit pihenni, amennyi feltétlenül kellett ahhoz, hogy másnap egy zombinál több életkedvet mutathassak.

Ezúttal viszont örültem, amikor átléptem az álmok földjére. Itt talán megszabadulhatok a babától! A nyomasztó tekintete ugyanis tanulás közben folyamatosan ott lebegett a lelki szemeim előtt, és bármennyire próbálkoztam is, nem sikerült kivernem a fejemből. Tudtam, hogy Kenny kivitte magával, mégis az a benyomásom támadt, hogy a bájos baba figyel, és még a falakon is átlát.

Álmomban a városi temetőben jártam, éjjel, és a telihold fényénél a sírokat kerülgettem. Az emberek azt gondolták, a gótok bulizni jártak ide, de ebben tévedtek. Vadásztunk, többnyire anyagtalan lelkekre, akik túl hirtelen haltak meg ahhoz, hogy elhagyhassák ezt a létsíkot. Itt ragadtak, bosszúvágytól és dühtől fűtve, gyenge akaratú embereket keresve, akiknek elnyomhatták a tudatukat, majd birtokba vehették a testüket. Démonoknak neveztük őket, és a legveszélyesebb természetfeletti lények közé tartoztak, mert keserédes szavaikkal a legtöbb halandót behódolásra tudták késztetni. Amikor aztán mocskos munkájukat elvégezték, boldog, rémtettekkel telitűzdelt életet éltek, és ha a testük megöregedett, egyszerűen elhagyták, lecserélték egy fiatalabbra és erősebbre. Minden egyes váltással hatalmuk csak fokozódott, így az idősebbek ellen gyakran több Őrző csapatmunkája kellett.

A temetőben csak úgy hemzsegtek az efféle, kóbor, még testetlen lelkek, ugyanis a sajátjuktól nem tudtak teljesen eltávolodni. A sírjuk közelében lebegtek mindaddig, amíg be nem költöztek egy másikba. Ilyenkor voltak a legsebezhetőbbek, ilyenkor tudtunk a legnagyobb eséllyel leszámolni velük.

Ezúttal, álmomban egy ilyet kergettem. Bal kezemben egy megbűvölt rubinkövet szorongattam, amely látni engedte az anyagtalan, illetve halandók számára láthatatlan varázslényeket, jobbomban pedig a vadásztőrömet markoltam. A mágikus pengét angyalok kovácsolták égi platinából, és játszi könnyedséggel elporlasztotta ezeket a kóbor, bosszúálló lelkeket. Feltéve, ha sikerül beléjük döfnöm.

Az áldozatom megérezte a közelségemet, mert igyekezett elrejtőzni. Hamarosan egy morbid, sírok közti fogócska-bújócska játékba kezdtünk, amelyben a vadászat sikere volt a tét. Hiába futottam, a szellem mindig egy lépéssel előttem lebegett, és időnként hátra-hátrapillantott egy gúnyos mosoly erejéig. Inamszakadtából loholtam utána, míg meg nem érkeztünk a temető közepén magasodó, apró kápolnához. A lélek megtorpant - valószínűleg tovább már nem menekülhetett ebbe az irányba - és rám vigyorgott. Viselkedése óvatosságra intett, így én is megálltam.

- Tessék. Győztél - jelentette be a szellem, majd gúnyosan felkacagott. - Jöjj ide, végezz velem! - integetett hívogatóan. - De a Nagyúr nem fogja megbosszulatlanul hagyni a halálomat!

Nekünk, fiatal Őrzőknek azt tanították a tapasztaltak, hogyha előnyösebb helyzetben vagyunk, ne álljunk le csevegni, hanem azonnal intézzük el az ellenséget. Szavai azonban felkeltették a kíváncsiságomat, mert ilyen megnevezésű illetőről sose hallottam még korábban.

- Nagyúr?

- Igen. A Lidércek Királya, immáron hét éve. A mentorunk, az oltalmazónk, a legfőbb bizalmasunk! Sereget gyűjt lelkekből, és eltipor benneteket, szánalmas Őrzőcskéket! - sorolta a lélek átszellemülten, végszóra pedig a kápolna ajtaja kitárult, és egy fekete köpenyes alak lépett ki. A Hold fényében hunyorogva megpróbáltam kivenni az arcát, és amikor ráismertem, a szívem kihagyott egy ütemet.

Morris Gilbertet utoljára hét éve láttam, a baleset tárgyalásakor. Anyának elsőbbsége volt, a férfinak pedig kamionja. A vizsgálatok szerint semmit sem tett, hogy eleget tegyen az elsőbbségadási kötelezettségének, hanem nyugodt szívvel letarolta a Renault Cliót. Mindezek ellenére nem tűnt bűntudatosnak, és még ő háborodott fel, amikor megkapta a börtönbüntetését. Azóta nem láttam, és abban a tudatban éltem, hogy a sitten csücsül, de ezek szerint csalódnom kellett.

- Üdvözöllek, kedvesem - szólított meg gúnyosan, amikor felismert, majd a semmiből egy gigantikus, kétkezes kardot varázsolt elő. A tőröm nagy-nagy-nagybácsiját. - Igazán pompás időnk van, nemdebár?

- Anyu után már engem is meg akar ölni? - vágtam a képébe, hiszen mi más lehetett az akciója, ha nem gyilkossági kísérlet? Az indíték ugyan rejtve maradt, de a jelek arra utaltak, tudatosan tette.

A férfi szemében egy pillanatban a Pokol tüzének lángjai villantak fel, bizonyosságot téve, hogy az illető démon, és az ellenségem.

- Micsoda erős szó, kedvesem! - mondta aztán vidáman. - Mindazonáltal, nem mocskolom be veled a kezemet. Majd megteszi helyettem más… például a drága Lettice Bishop!

- Anya nem tenne ilyet! Anya sohasem emelne rám kezet, hiszen szeret! Különben is, úgyis átlépett! Kizárt, hogy belőle is démon lett volna, ő nem ilyen, ő nem nyomna el más lelket a test feletti uralomért, ő nem… - Igen, ha bepánikoltam, valósággal ömlött belőlem a szó. A mostani áradatomat azonban a férfi belém fojtotta.

- Valóban így véled? Lettice! - süvöltötte, és anyu neve szinte szitkozódásnak hatott a szájából. Szavait dermedt csend követte, majd feltámadt a szél, és a kápolna melletti szomorúfűz ágai közül egy halványan derengő alak bukkant elő. Anya volt az, ugyanabban a farmerben és pólóban, amit a balesete napján viselt. Szőke haja kócosan hullt a vállára, és a tekintetében ugyanolyan tűz izzott, mint Morriséban, így tudtam, elveszett. A férfi valami úton-módon maga mellé állította, és ugyanolyan vérszomjas démont faragott belőle, amilyen ő maga.

A torkom összeszorult, a szám kiszáradt. A kezem megremegett, a kés lehullt.

- Öld meg! - parancsolta Morris, anya pedig engedelmesen felém lebegett. Lépni akartam, elmenekülni, de az izmaim nem engedelmeskedtek. Ott álltam, dermedten, és vártam a halált…

***

Zihálva riadtam fel, és megkönnyebbülés töltött el, amikor tudatosult bennem, hogy otthon vagyok, a saját ágyamban, és a temetőkaland csak álom volt. Vettem néhány mély lélegzetet, majd felnéztem, és kis híján fel is sikoltottam. Amikor ugyanis kinyitottam a szememet, egy bájosan rémisztő arcocskával találtam szembe magamat - a porcelánbaba a mellkasomon ült, és ébredéskor ezt pillantottam meg elsőképp. Vagy inkább őt?

Egy pillanatra kedvem támadt volna a falhoz vágni, de eszembe jutott Kenny. Öcsém nem mutatta ki, de neki is borzasztóan hiányzott anyu, és nyilván azért vetette meg a babát, mert rá emlékeztette. Felsóhajtottam. Mégsem törhettem szilánkokra, bármennyire is késztetést éreztem rá, mert azzal öcsém szívét is elrepesztettem volna. Lassan belenyugodtam, hogy nem szabadulok meg könnyen a babától, majd leemeltem magamról, és az éjjeliszekrényre ültettem. Egy pillanatig még eltűnődtem, hogyan került ide, hiszen úgy rémlett, Kenny kivitte tegnap, de aztán ejtettem a gondolatot. Lehet, mégis bent felejtette, csak nem emlékszem rá.

A reggel kapkodós készülődéssel telt, majd apa elvitt minket iskolába. A városunk mindössze egyetlen oktatásügyi intézménnyel büszkélkedhetett, ahova ovistól kezdve, általános iskoláson át gimnazistáig mindenki járt, így gyakorlatilag az egész életemet itt töltöttem. Végigszaladtam az épületen, hogy az óra kezdete előtt még átnézhessem egyszer a matekot. A terembe érve azonnal kinyitottam a táskámat, és kirázott a hideg, amikor belenyúltam, de a könyvek helyett egy loknis hajjal fedett fejecskét tapogattam ki. Rosszat sejtve halásztam elő a porcelánbabát, és értetlenül ráncoltam a homlokomat. Mit keres ez itt már megint? Ismét harag ébredt bennem - nem elég, hogy a mai szörnynap, még a kislány is üldöz?

- Hű, de szép! - dicsérte meg a játékot a padtársam, Tammi. - Honnan van?

- Az öcsém kapta tegnap - feleltem szűkszavúan, majd visszacsúsztattam a babát a táskámba. Közben igyekeztem kitalálni egy elfogadható magyarázatot, amivel megnyugtathatom magamat. Valószínűleg Kenny el szerette volna hozni, megmutatni az osztálytársainak - gyakran tett ilyet, ha valami új játékot kapott - de véletlenül az én táskámba tette a sajátja helyett.

- Gyönyörű! - lelkendezett Tammi, majd a további szavakat belénk fojtotta a csengő, illetve a terembe belépő matektanárnő.

A dolgozat után egy angolt kellett végigszenvednem, majd a biológiát megelőző, negyed órás szünetben megkerestem Kennyt az alsós részen.

- Ezt elhagytad - nyomtam a kezébe a rémisztő játékszert, és válaszát meg sem várva siettem is vissza. Igen, bunkón viselkedtem, de nem érdekelt. A baba bosszantott, ugyanakkor félelmet is ébresztett bennem. Mégis mi ez, hogy mindenhová követ engem?

Még be sem léptem a termünkbe, amikor odabentről lelkes csacsogás ütötte meg a fülemet.

- Nézd, milyen cuki!

- De puha a haja!

- Bárcsak a kishúgom lenne ilyen édes!

Rosszat gyanítva sasszéztam a padomnál gyülekező tömeghez. Osztálytársnőim mind a padomnál nyüzsögtek, és áhítatosan nézegették… a porcelánlánykát. Nem kaptam levegőt, a szívem pedig olyan hevesen vert, mintha szét akarta volna repeszteni a bordáimat. Úgy éreztem magamat, mintha egy ismeretlen, láthatatlan, kiszámíthatatlan ellenféllel kellene megküzdenem. A homlokom verejték gyöngyözött, a térdem remegett, így megtántorodtam, és a középre állított csontváz után kaptam, hogy talpon maradjak. Miért? Az istenit, miért? Miféle ördögi találmány ez? A lányok sorfala mögül kilátszott a baba feje, azokkal a rémisztő szemekkel. Mintha egyenesen engem méregetett volna, gúnyos elégedettséggel. Lám, túljártam az eszeden, pedig csak egy tárgy vagyok! Az osztály előtt mégsem akartam műsort rendezni, így valamiféle ürüggyel kimagyaráztam a rosszullétemet, és igyekeztem úgy tenni, mintha minden rendben lett volna. Pedig épp ellenkezőleg, minden a feje tetejére állt.

A tanítást ezek után valóságos önkívületben töltöttem. Hiába próbáltam odafigyelni az órára, gondolataim minduntalan vissza-visszatértek a babához. Akadt már dolgom megbűvölt tárgyakkal, de a porcelánlánnyal ellentétben azok tárgyként is viselkedtek. Nem néztek ilyen intenzíven, nem változtatták a helyüket, és nem pécéztek ki maguknak. Kenny legújabb játékszere ezzel ellentétben furcsán élőnek hatott, amivel egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. Sokáig agyaltam, míg feladtam, és elkezdtem kifelé bámulni az ablakon. Még tombolt az indián nyár, így az amúgy sem fagyos tesitanár kivitte az osztályát focizni. Felélénkültem, amikor felismertem, Kennyék azok, és amikor megpillantottam egy gyanús, fekete köpenyes alakot közeledni a pálya felé, az izmaim megfeszültek. Az alak még messze járt, de vonásaiban Morrisra ismertem rá. Morrisra, aki démon, és az álom tanúsága szerint nem szállt le a családomról!

Felugrottam, kirántottam a késemet a lábszáramra szerelt tokból, és az ajtó felé viharzottam.

- Elnézést, de ki kell mennem mosdóba! - kiáltottam a döbbent osztályomnak, majd kiléptem a folyosóra, és minden erőmet bevetve rohanni kezdtem. Biztos voltam benne, hogy a férfi az öcsémért jött, és nem engedhettem, hogy bántsa!

Az üres folyosón ijesztő visszhangot vertek a lépteim, és rekordidő alatt odaértem az udvarra vezető ajtóhoz. Már meg sem lepődtem, amikor a porcelánbabát a tövében heverve találtam - gyorsan odébb ültettem, a radiátor tetejére, és lenyomtam kilincset. Értetlenül pislogtam, amikor az ajtó nem nyílt ki, hiszen ezt iskolaidőben sose zárták be. Újra próbálkoztam. Semmi.

- Add fel! - A kísérteties, nem evilági hang oldalról jött, a fűtőtest felől. Odanéztem, és nem láttam senkit… a babán kívül.

- Csend legyen! - üvöltöttem rá, és tovább feszegettem a kilincset. Más esetben hülyén éreztem volna magamat, amiért egy tárgyhoz beszélek, de dühöm és aggódásom most mindezt elfeledtette.

- Nem menekülhetsz! Az enyém vagy! - szólalt meg ismét a játék, majd a szeméből füst tört elő. Görcsösen megmarkoltam a vadásztőrömet, és magamra nyugalmat erőltetve figyeltem, mi történik.

A köd először nonfiguratív formát öltött, majd lassan kirajzolódott belőle egy ember alakja. Anyú. Szakasztott úgy nézett ki, mint álmomban, még a vörös tűz is ott lobogott a szemében. A látvány felidézte Morris gúnyos szavait… nem mocskolom be veled a kezemet. Majd megteszi helyettem más…

- Megöllek! - sziszegte a kísértet, és felém lebbent. Védekezően feltartottam a késemet. Tudtam, szúrnom kellene, de egyszerűen képtelen voltam megtenni.

A szellem kezében a semmiből hasonló tőr jelent meg, és felém vágott. Hárítottam a csapást, majd a támadáson felbátorodva visszavágtam. A furcsa mód nem teljesen anyagtalan lélek kivédte a szúrást, és újra próbálkozott. Vívni kezdtünk, és úgy éreztem, nem csak fizikailag harcolok, hanem lélekben is. A szívem ugyanis makacsul győzködött, hogy anya itt van, valahol mélyen ebben a lényben, a férfi elnyomása alatt, és akár még segíthetnék is rajta. Persze, erre reális esélyt alig láttam, így el kellett hitetnem magammal, hogy ez a lény hiába néz ki úgy, mint anya, nem lehet ő. Az igazi Lettice meghalt hét éve a balesetben, ez csak egy hasonmás.

Közel negyedórányi harc után bevittem az első találatot. A felkarján sebeztem meg, és egy pillanatra a sziluettje megremegett, és a láng is elhalványult a szemében. Aztán egy erőtlen hang megszólított.

Angela, figyelj rám!

- Elpusztítalak! - hörögte a kísértet fennhangon.

Angela, kérlek, hallgass meg! - ismételte az első beszélő. Szavai közvetlenül az elmémben hangzottak fel, anya hangszínén.

- Anya? - kérdeztem értetlenül.

- Ma estére a Pokol tüzén fogsz égni! - üvöltötte a jelenés, és a nyakam felé szúrt.

Igen, drágám, én vagyok. - Anya mérhetetlenül szomorúnak tűnt.

- Mi történt veled, és legfőképp… - Miért akarsz megölni? A második kérdést azonban nem mertem hangosan kimondani, így csak kivédtem a halálos vágását.

Morris démon. Foglyul ejtette a lelkemet, majd a babába zárta, és kényszerít, hogy teljesítsem a parancsait. Most, hogy megsebezted a démont, csökkent annyit az ereje, hogy beszélhessek veled. Meg kell állítanod Morrist, különben Kennyt is ugyanúgy szolgasorba kényszeríti, mint engem!

Aha! Szóval anyu nem akar bántani, csak az a szemétláda bábot csinált belőle, és dróton táncoltatja! Visszanyeltem a könnyeimet, és próbáltam erősnek mutatkozni.

- Mit tegyek?

A porcelánbabában van a lelke egy darabja, azon keresztül irányít. Törd össze a játékot, és szerezd meg! Akkor sakkban tarthatod.

Oldalra léptem, hogy helyet cseréljünk a kísértettel, és megragadtam a babát. Mély lélegzetet vettem, és megemeltem, hogy a földhöz vágjam, amikor rájöttem valamire…

- De anya, ha összetöröm… akkor te is meghalsz!

Nem számít, kicsim. Tedd meg Kennyért! Tedd meg mindenkiért, öld meg a démont!

- Nem! Kell lennie más útnak is! - tört ki belőlem a kétségbeesés. Szavaim azonban üresnek hangzottak, és az eszem tudta, csak magamat álltatom. De mégis…

- Megöllek! - hörögte a bábkísértet, és megsebzett az oldalamon. Felüvöltöttem, és visszatámadtam, de még mindig nem éreztem elég lelkierőt összetörni a játékot.

Nincs más út. Tedd meg, vagy Morris szolgasorba taszít mindenkit, akit szeretsz!

Mélyet sóhajtottam. Igaza volt.

- Szeretlek, anya… - suttogtam elcsukló hangon, majd teljes erőmből a radiátorhoz csaptam a porcelánbabát. A játék hangos csörrenéssel hullt atomjaira, és ezzel egy időben a kísértet is velőtrázó sikoltással semmivé foszlott. Az üvöltése pár másodpercig még ott visszhangzott a fülemben, egy erőtlen suttogással együtt:

Én is szeretlek, Angela.

Legszívesebben zokogva összerogytam volna, hiszen másodjára vesztettem el az édesanyámat, de nem engedhettem meg magamnak a gyászt. Várt a munka.

Lehajoltam, és a szilánkok közül egy rongyfigurát emeltem ki. A fehér, elfuserált voodoo-baba még a porcelánlánynál is ijesztőbbnek hatott felemás gombszemével, vörös cérnával vastagon kivarrt szájával, aránytalanul nagy fejével és fekete keménykalapjával. Ahogy megérintettem, összerándult, mintha a bele zárt lélekdarab megérezte volna, hogy illetéktelen kezekbe került. Helyes! Féljen csak! Lendületesen felmarkoltam, majd a tőrömmel feltörtem a zárat, és kiléptem az udvarra. Odakint valóságos káosz uralkodott, a negyedikes gyerekek visítozva rohangáltak erre-arra, az őket üldöző démonok és boszorkányok elől. Tessék, boldog Halloweent! Nekünk, Őrzőknek ezt jelentette, felfordulást, vadászatot és gyilkolást.

A tekintetemmel Morrist kerestem, és hamar rá is leltem. A férfi nekem háttal állva magyarázott egy seprűn lovagló boszorkánynak, jobb kezével pedig Kenny karját markolta. A látvány gyorsabb menetelésre késztetett.

Még messze jártam, amikor a férfi megérezte az érkezésemet, és felém fordult. Arcáról semmit sem tudtam kiolvasni, de a szemében egy pillanatra rémület csillant.

- Úgysem mered megtenni! - jelentette ki, miután felmérte az erőviszonyokat.

- Nem-e? - A tőröm hegyét finoman belenyomtam a baba egyik karjába, mire Morris felüvöltött. A látvány undorral töltött el - az Őrzők megvetették a vodoo-mágiát, így én is irtóztam tőle - de elhatároztam, folytatom, ha kell.

- Van még tovább is. Tedd, amit mondok, vagy elvágom a torkát!

Morris felszisszent, de végül kelletlenül bólintott. Rájött, hogyha rám uszítja a seregét, azonnal cselekszem, és túlságosan féltette a hitvány kis életét. Nem, ez nem is nevezhető életnek. A hitvány létezését.

- Jól van - nyugtáztam az együttműködését. - Először is, parancsold vissza a seregedet!

A férfi a fogát csikorgatta, de intett. A varázslények befejezték a negyedikes gyerekek üldözését, és visszaálltak a vezetőjük háta mögé.

- Helyes. Másodszor, engedd el az öcsémet!

Az ujjak elengedték Kenny karját, aki azonnal hozzám szaladt, és szorosan átölelt.

- Hé, óvatosan! Összeroppantod a csontjaimat! - intettem szelíden.

- Azt a fűződ már megtette - vágott vissza Kenny egy tízéves bájával, amitől nevetnem kellett. Aztán a kezébe adtam a késemet.

- Meg szeretnéd bosszulni a bácsin, amit tett? - tartottam elé a babát. Öcsém a fejét ingatta.

- Nem. Nem akarok ugyanolyan gonosz lenni, mint ő.

Szavait dermedt csend követte, majd elégedetten bólintottam.

- Ügyes vagy. Gilbert, jössz neki eggyel - közöltem a démonnal, aki csak dühösen fújt.

- Van még valami?

- Tűnj el, és hagyd békén a halandókat! Ezt az életet végigélheted, mert Kenny így határozott, de ha a tested meghal, át kell lépned, hiszen most már megteheted - soroltam a feltételeket. Morris szólásra nyitotta a száját, de egy intéssel elhallgattattam. Most én voltam fölényben.

- Ez - emeltem fel a voodoo-babát - nálam marad, arra az esetre, ha meggondolnád magadat. Most pedig menj!

- Látjuk még egymást, Angela! - ígérte a démon vészjóslóan, majd seregével együtt vörös lánggal felvillant, és a következő pillanatban már messze jártak. Helyes.

Természetesen, abban biztos voltam, hogy ez a béke csak ideiglenes fegyverszünet. A démonok sosem nyugodtak bele az efféle csatavesztésekbe, és gyanítottam, Morris sem fog. Bosszút forral majd, megpróbálja ellopni a babát, majd ismét az életemre tör…

- Vissza fog jönni? - kérdezte Kenny aggodalmasan. Nem lepett meg, hogy ő is ezen törte a fejét.

- Vissza, de ne aggódj. Akkor is itt leszek, és nem engedem, hogy bántson - ígértem meg, és tudtam, akkor is győzni fogok. Az őszinte szeretet ellen semmi esélye a démonok aljasságának.