Raziell tollai pályamű: Ódé Bianka

Ódé Bianka:Démonok éjszakája

Mit vétettem? Mit tettem, hogy még azok is, akiket elvileg a családomnak kéne tekintenem utálnak? Félnek tőlem. Látom, amikor a szemükbe nézek és árnyék ereszkedik az addig talán mosolygós tekintetre, arcukra pedig a jól ismert kifejezés ül ki. Soha, egyetlen pillanatban sem éreztem, hogy szeretnének. Úgy hiányzol Anyukám! Te voltál az egyetlen, aki megértett. Aki magyarázatot adhatna minden kérdésemre. De Te itt hagytál. Én pedig már nem bírom egyedül. Túl nagy a teher, ami a lelkemet nyomja s  ami egyre nehezebb lett az évek során. Végleg le akarom tenni, erre pedig csak egy megoldás létezik…
Teodóra nehéz szívvel sétált végig a Gödöllői aluljárón, melyet a novemberi alkonyat nem méltatott valami sokra, hiszen a három bejáraton beömlő narancsos fény ellenére is árnyékba borultak a falak. Sötétedett. Tudta jól, hogy ilyenkor már nem kéne az utcán lennie, de nem érdekelte. Már nem félt a sötétségtől, hidegen hagyta a veszély, amit egy-egy sötét szeglet rejthet. Csak ment előre.
Egyszer már megpróbált öngyilkos lenni, de rajtakapták. Éppen a csuklóján húzódó sebből folyó, vörös vér útját figyelte az alkarján, ahogy szétterjedt a padlón, ahogyan felszívta a farmerja anyaga. A csempével borított falnak dőlt, oldalra hajtotta a fejét. A levegő egyre sűrűbb lett, a világ pedig homályos, mintha egy koszos ablaküvegen keresztül szemlélte volna. Szemhéjai lassan elnehezültek és elöntötte az a jótékony zsibbadás… Ekkor rontott be a nagynénje, káromkodva szidta őt, majd a véres helyiséget látva felsikoltott.
Dóri csak ennyire emlékezett. Aztán a kórházra, a pszihiáterre és a hónapokon át tartó gyógyszeres kezelésre... Mindössze 14 éves volt.
Hogy miért tettem? Amióta megszülettem, olyan dolgokat látok, amit más nem. „Más ép elméjű ember” nem. Ezt mondta a nagynéném. Őrültnek tartanak és veszélyesnek. Amióta velük élek, ezt táplálják belém és apránként én is elhittem. Hiszen melyik ember képes még tárgyakat mozgatni, ha dühös, vagy azt látni a tükörben, hogy a bőre színe folyamatosan változik? Ki lát még többet az árnyékban, mint kellene? Senki. Csak az elmebetegek. Sokáig bizonygattam kis koromban az igazat, de nem hitték el. Aztán hallgattam. Félelemmel telve tűrtem, magamba fojtottam a rettegést és a furcsa dolgokat. Utána betelt a pohár. Persze, nem az ő hibájuk volt. Mosták kezeiket.  Szidták anyámat, „aki maga is elmeháborodott volt, mert lefeküdt egy barommal, akinek még a nevét sem tudta. Majd megszületett a fattya, évekig nem tudtunk semmit róluk, aztán itt hagyta nekünk, miután elpatkolt.” Amikor ilyeneket mondtatok, legszívesebben rátok kiabáltam volna, de nem tehettem, mert meg kellett tartanom a normalitás látszatát, ami belülről felemésztett. Kiégette belőlem a Lényeget. De most végre fellélegezhettek.
Dóri keserűen elmosolyodott.
Összerezzent, amikor élesen a szemébe villant a napfény. Ösztönösen az arca elé kapta a kezét, majd amikor hozzászokott, az oldala mellé ejtette őket. Torkában gombóccá gyűlt az eddig elfojtott sírások emléke, ahogy elhagyta az egyes lépcsőfokokat, mint egy-egy embert az életéből. Önkéntelenül is a bal csuklóját szegélyező heget kezdte simogatni.
Felért a Művelődési ház elé, elsétált mellette, majd rátért az Alsó parkba vezető földútra. Áthaladt az újjá épített fahídon, hallgatva a patak csobogását és a fölé magasodó fák leveleinek susogását. Búcsúznak. Hát én is istenhozzádot mondok!
Rezignáltan haladt előre az elkanyarodó, avar lepte sávon, mígnem elérte a kis dombot, amely mellett már egyik oldaláról egy fehér kövecskékkel tele szórt sétaút nyúlt el a távolba, a ritkás lombú fák és bokrok sűrűjébe. Felballagott a bucka lapos tetejére az égig érő fenyőfák mellé, ahol lehuppant. Végig simított az egyik törzsén, lehunyva a szemét. Mennyire jó itt! Mintha ide nem érhetne el a rossz!
Közben a lángoló égre óvatosan kúszott fel a feketeség, a Napnak már csak a felét lehetett látni a láthatáron. Dóri szomorúan bámulta a jelenséget, ami máskor biztosan elámította volna, ám most csak fájdalommal töltötte el. Kinyújtotta maga elé két kezét és figyelte, ahogy megváltozik a színe normális bőrszínről szürkésre, majd halványkékre. Ahogy letette a kezét, a földbemarkolt. Könnyezni kezdett és már nem akart gátat szabni neki. Én… rossz vagyok. Ez nem normális! A bőröm… Kérlek, Istenem segíts rajtam!

• Egy percet… Egy kicsit még várok. – suttogta, miközben vállait rázta a zokogás.

Ekkor megremegett a föld. Dóra döbbenten nézett körül, de nem látott rendesen. Gyorsan kidörzsölte szemeiből a könnyeket és a sötétségbe hunyorgott. Amikor pillantása a Világfához ért - ami egy szobor a parkban, attól a helytől kicsit távolabb, ahol ő ült-alig tudta türtőztetni magát, hogy ne sikoltson fel. Tenyerét a szájára csapta miközben reszketve feltápászkodott, de megbotlott és elesett. Száját halk, fájdalmas nyögés hagyta el. Állkapcsát összeszorítva várt, amíg enyhült a bal karjába nyilalló sajgás, majd az egyik fa mögé kúszott és belé kapaszkodva talpra állt. Nem tudott elfutni, mert a fekete égről villámként váltak ki a rémek, melyeket már régóta ismert. A szobor környékén füstölögve testet öltöttek, sistergő hangokat hallatva. Egyre csak gyűltek, távolabbról és közelebbről is száguldottak feléjük társaik, Teodóra pedig összehúzta magát, bízva, hogy nem veszik észre.
Vibráló füstlények voltak, mind ugyanolyan, meztelen és kopasz, mintha egy öntőformában készítették volna őket.
A rémek körbe tömörültek, süvöltött körülöttük a szél. Várnak. De mire? Fészkelődtek és egymást taszigálták, de ezen kívül semmi mást nem csináltak.
Aztán két újabb jelent meg, maguk között két kezénél fogva egy ellenállni próbáló fiút vonszoltak. A sokaság elé vetették, hasra esett. Elégedett morajlás hullámzott végig a tömegen, ahogy a srác felemelte sáros arcát és villámokat szóró tekintettel rájuk meredt. Nem félt. Elvigyorodott, aztán hirtelen felugrott és olyan gyorsan, hogy csak egy villanás látszott belőle, a bakancsából egy fényes tőrt rántott elő és a démonoknak esett.

• Ramiel!- kiáltotta közben, s mintha ez egy jel lett volna, még két fiú tűnt elő a fák mögül és harcolni kezdtek.

Amikor eltalálták a szörnyeket, azok először felordítottak majd felrobbantak, sűrű nyálkát hagyva maguk után, ami mindent beterített. Undorító!
A három fiú egymás után kaszabolta a bestiákat, fegyvereik vakító fénynyalábokként repkedtek a levegőben, de még így sem voltak elegen ahhoz, hogy legyőzzék az ellenséget. Egyiküket megragadták és elhajították a bozótosba. Fel fogják nyársalni az ágak! Dóri összerezzent a gondolatra. Óvatosan arra felé nézett, ahova eshetett. Csak egy mozdulatlan kupacot látott. Segíteni akart az idegenen, de hát mit tehetett volna? Az egyik szörnyűség máris az eszméletetlen ember felé vette az irányt, örömittas kacagásban törve ki. A nevetés viszont a torkán akadt, amikor egy hatalmas… Lánc! ? szakította át a mellkasát és szétrobbant.

• Cseszd meg Minoi!- hallatszott a kiáltás.

Dóra a hang felé kapta a fejét. A kifejező mondat egy szőke lány szájából származott, aki egy pillanat alatt a fekvő segítségére sietett és eszméletéhez pofozta. Az furán nézett rá, majd talpra szökkent. Hozzájuk még ketten csatlakoztak, egy nagyon hasonló szőke, göndör hajú lány és egy magas srác. Az első szőke felkapta a láncát és a magasabb kivételével a többiek felé rohantak. A nyakigláb összegörnyedt. Aztán kezeit széttárva kiegyenesedett és talán latin szavakat mormolt, mire tenyereiből szikrák csaptak ki és azok a füstlények, melyeket még nem öltek meg, sorban gyulladtak ki és olvadtak el. A maradványaikat a föld szívta magába.
Pár percig zihálva, földbegyökerezett lábbal meredtek egymásra, Teodóra pedig visszafojtott lélegzettel rájuk. Nyomorult csönd! Az alacsony lánnyal összeakadt a tekintetük. Dóri levegőért kapott és hátratántorodott, a kicsi pedig karba vágta a mellette álló vöröses hajú fiút, akivel együtt a colos is felé nézett.
Minden olyan gyorsan történt. Mindhármuk arcán riadtság tükröződött, utána Dóri felé siettek, fegyvereiket készenlétben tartva. Teodóra megijedt, azt hitte őt akarja elkapni ez a bőrruhás banda; egy-két lépést visszalépett, de valami puhába ütközött. Elakadt a lélegzete, megdermedt. Lassan felnézett. Sikítani sem volt ideje, a sikamlós csápok máris a teste köré fonódtak, egyre szorosabban tartva gúzsban.
 A derekáról feljebb vándoroltak a démon végtagjai, végig tapogatva a lány domborulatait, amitől annak hányingere lett. Végül a nyaka köré fonódtak, kiszorítva a maradék levegőt is a tüdejéből. Érezte, ahogy a csontja megrepedeznek, a bordái közül már el is tört néhány, ám fájdalmának nem tudott hangot adni. A lény rothadás szagú lehelete az arcát simogatta. Dóra szemei kitágultak. Ez meg mit akar tenni? Nyál csepegett a nyakára, mire mocorogni kezdett, de nem volt esélye a szabadulásra. A szörny ajkai már a nyakára tapadtak, érezte, ahogy éles fogai a húsába vágnak. Felnyögött. Hát nem ezt akartam? Apránként ellazította magát, behunyta a szemét.
Azonban váratlanul megszűnt a nyomás. Dóra a földre zuhant levegő után kapkodva, de csak valami sípoló hangot volt képes kiadni. Sajgott minden porcikája, a nyakán ejtett sebből dőlt a vér. Ekkor erős karok ragadták meg és fölemelték. Ránézett a megmentőjére. Elfintorodott. A colos csillagszóró. Aztán eszméletét vesztette.
Teodóra egy ismeretlen, de otthonos szobában ébredt. Először kicsit megijedt, de ahogy felült, a fájdalom élesen hasított az oldalába. Tenyerét a sajgás középpontjára szorította és lassan kikászálódott a puha ágyból. Szédült és émelygett. Egy percig mozdulatlanul állt, míg enyhült a rosszulléte. Óvatosan a szemben lévő falhoz támasztott, egész alakos tükörhöz tántorgott és megállt előtte. Bőre sápadt zöld színű volt, éles kontúrt alkotva mogyoró barna hajával és fahéj színű szemével. Elfintorodott. Úgy nézek ki, mint egy földönkívüli. Lehet, hogy az is vagyok. Ez bizarr…
A szobába suttogó hangok szűrődtek be. Dóri fülelni kezdett, de nem értett semmit. Az ajtóhoz sétált, ám még így is csak foszlányokat kaphatott el a beszélgetéséből. Vigyázva, hogy lépteinek neszét ne vegyék észre kiment a szobából és a falhoz simulva a fényt árasztó ajtónyílásig lopódzott.

• Ez bajos ügy. Nem tarthatod itt erőszakkal. – egy lány…

• Hanga! Fogd be! Ha kell, Lőrinc odaláncolja az ágykerethez is, de nem mehet el innen!- ez már egy erősebb fiú hang volt.

Valaki az asztalra csapott.

• Elég! Ez az én lakásom! Én döntök!- a mondat vége sóhajtásba torkollott.

Ki kell jutnom innen! Ezek őrültek! – a gondolat hatására a bejárati ajtó felé vette az irányt, ám megtorpant, amikor az utóbbi hang ismét megszólalt.

• Próbálkozz, de be van zárva! Inkább gyere ide, van egy s más, amit meg kell beszélnünk!

A fenébe! Viszont nem tudott mit tenni, megfordult és belépett a helyiségbe, ahol már várták. Hatan ültek körbe egy asztalt, két lány és négy fiú. Hasonlítottak, de mégis, annyira mások is voltak egyben. A két lány valószínűleg testvérek lehettek, ezt bizonyította ugyanolyan kék szemük és ezüstszőke hajuk, bár az alacsonyabbnak göndör, a magasabbnak hullámos hosszú haja volt, végeit pedig türkizkékre festették. A fiúk között volt egy vörös hajú, barna szemű, izmos, egy vállig érő fekete hajú és barna szemű, aki haját vékony hajpánttal fogta hátra, valamint egy szálkás testalkatú, méz szőke, kusza frizurájú srác, aki fekete, vastag keretes szemüveget viselt és unott képet vágott. Ott ült a…

• Ha a colos csillagszóró hozzám ér, én nem állok jót magamért!- szűrte a fogai között, mire hatalmas nevetés rázta meg a falakat.
• Azt a, de leoltottak Lőrinc!- bokszolta vállon a mellette helyet foglaló fekete hajú srác, miközben még jobban nevetni kezdett.

Lőrinc összehúzta a szemöldökét és karmokban végződő ujjait a levegőben meglengetve elnémította a fiút. Felállt, Dórihoz sétált és az asztalhoz kísérte, majd lenyomta arra a székre, amin előbb ő foglalt helyet.

• Nyugi boszorkánymester! Nem kell megijedned! Ez a bunkó itt Samu, mellette Dani, a szőke pedig Kristóf. A lányok: Hanga és Niké. - mutatott előbb a göndörre aztán a festett hajúra.

Dóri meredten bámulta a karmait. Lőrinc észrevette.

• Ja, ezek! A jelem. Viszont nem annyira király, mint a te színváltós bőröd!- mosolygott és a lány szemébe nézett, amit az ijedten viszonzott.
• Mi, milyen jel? És… hogy láthatod a bőröm?- ledöbbent - Na, jó! Akkor ti is őrültek vagytok! – mutató ujjával mindenkire egyesével rámutatott.
• Á! Ez hülyeség!- Samu ingerülten állt fel az asztallapra csapva mindkét öklével- Biztosan a mondének sulykolták beléd ezt a baromságot!
• Mondének? Miről hablatyolsz?- Dóra felpattant a székből- én elhúzok innen, de minél hamarabb!
• Ne etess be azzal, hogy nem tudtad! Boszorkánymester vagy! E mellett nem lehet csak úgy elsétálni! A bőröd a bizonyíték rá, ahogy nekem a karmaim!- ragadta meg Lőrinc Dóri felkarját és maga felé fordította- ők itt árnyvadászok. Azok a parkban Minoi démonok voltak. Te és én pedig warlockok vagyunk! – jelentőség teljesen mélyesztette vihar kék tekintetét a lányéba.

Teodóra szemei könnybe lábadtak. Arcát eltorzította a keserű fintor, fejét pedig oldalra hajtotta, mielőtt kitört volna belőle a zokogás. A srác elengedte, de azonnal Hanga karjában találta magát, aki anyáskodó mozdulatokkal simogatta a haját és nyugtatgatta.

• Csss! Ne sírj! Hidd el, mi az igazat mondjuk!- aztán, mintha a felismerés csak most ütött volna szöget a fejében folytatta- Neked tényleg fogalmad sincs semmiről. Ez… borzalmas.
• Őrült vagyok! Hát nem értitek? Csak az elmebajosok csinálnak olyat, amit én!
• Köszi szépen. Most megsértődhetnék, de nem teszem. Azt viszont nem hallgatom tovább, hogy magadat ócsárolod. –sóhajtott- „Néha a sors csak megragad minket, elindul velünk valamerre, aztán egyszer csak kitesz valahol és ennyi. Más alkalmakkor azonban mi adhatjuk meg a címet. És ha van egy csepp eszünk, bármennyire nehéz is, vagy bármennyire idegennek tűnik is az a ház, igenis bemegyünk oda. És rátalálunk önmagunkra.”

• Mi van? –szipogott Dóri.
• J. R. Ward. Nem ismered?- a lány még mindig értetlenül nézett rá- Oké, akkor nem. A lényeg, hogy fogadd el azt, ami vagy! A Gondviselés akarhatta, hogy megtalálj bennünket, hogy végre rátalálj az igazi önmagadra. Mi segíthetünk. Neked csak annyi a dolgod, hogy elfogadd a segítő jobbot. - kinyújtotta a kezét - Na, mit mondasz?

Mindenki várakozóan figyelte, mintha valami világot rengető bejelentést készülne tenni. Kifújta a levegőt, kezeivel megszorította a széke karfáját, amitől kifehéredtek az ujjpercei. Vagy jobban mondva elhalványult a bőre zöldje. Elgondolkodva hajtotta le a fejét, állával megérintve a mellkasát. Hirtelen ellökte magát a bútordarabtól és a teraszra vezető széles üvegajtóhoz sétált. Hajnalodott. A Nap már megvilágította egy-egy magas lakóház tetejét. Vajon meddig aludhattam? Nem is ez a lényeg… Itt van egy csapat, akik feltétel nélkül hisznek nekem, sőt még furábbak is, mint én. Főleg a karmos bo… boszorkánymester. Azt hiszem, ezt mondta. Nem bántottak, ellenkezőleg, megmentették az életemet és ápoltak. Már nem is fáj a karom. Hanga pedig nagyon szimpatikus. Amiket ma este láttam, ez az egész nem lehet vicc! Nem olyannak tűnnek, akik rezzenés nélkül becsapnának. Azt hiszem…

• Oké. Megpróbálok hinni nektek. Egyetlen lehetőséget adok, ha átvágtok feljelentelek benneteket!- visszafordult hozzájuk.

• Az nehezen menne cica!- vigyorgott Lőrinc- a mondén rendőrséggel nem mennél semmire. – a fiú egy lépéssel átszelte a köztük lévő távolságot és átkarolta a vállát. – Már megnyerted a csatát a démonjaiddal szemben. Mi pedig melletted állunk a háborúdban is!

Dóri a fiú felé fordult, majd a többiekre nézett. Mosolyuk ragadós volt, Teodóra viszonozta a gesztust. Ekkor Samu felugrott és a karjaiba zárta. Majd Hanga is. A Sors ravasz kártyakeverő.

• Itthon vagy csajszi!- súgta a fülébe Hanga.

Dóri szorosabban átölelte. Én is úgy érzem.

Szereplők:

Rajnai Teodóra - boszorkánymester

Hegyi Niké és Hegyi Hanga- árnyvadászok

Dávid Lőrinc- boszorkánymester

Kende Dániel- árnyvadász

Keresztes Salamon -árnyvadász

Bíró Kristóf- árnyvadász

Kor: 2013.november, Gödöllő

Idézet: J.R. Ward Beavatás