Trick or Treat pályamű- P.Dorina

P.Dorina: A Vihar

Hirtelen felriadtam. Nem emlékszem miért, talán hallottam valamit, vagy rosszat álmodtam. Mindegy is, az álom kiszökött a szememből. Hiába próbáltam visszaaludni, nem sikerült, csak forgolódtam az ágyamban. Túl csendes volt a ház. „ Persze, anyu és apu nincs itthon. Így jár az ember, ha a folyóparton lakik, távol a várostól. Az első szomszéd kilométerekre..”  Aztán visszaaludtam. Legalábbis mikor újra kinyitottam a szemem már vihar tombolt odakint. A szél hangosan süvített. Nyitott szemmel feküdtem, s a plafont bámultam. A felragasztott foszforeszkáló csillagok, már alig világítottak.  A villámok fénye kísértetiesen meg-megvilágította a szobát. Az égdörgés folyamatos volt. „Az ördög veri a feleségét.” gondoltam a kiskoromban hallott magyarázatra. Ráébredtem, hogy nagyon szomjas vagyok. Felkeltem az ágyamból, fázósan magamra húztam a köntösöm, belebújtam a bolyhos papucsomba és elindultam a földszintre, hogy igyak egy pohár vizet. Felkapcsoltam a konyhában a villanyt, és odaléptem a kisgyerekkori rajzaimmal teleragasztott hűtőhöz, és kivettem egy palack ásványvizet. Kinyitottam az üveges szekrényt és egy poharat vettem elő. Félig töltöttem. Belekortyoltam. A jéghideg víz lefolyt a torkomon, s én köhögni kezdtem. Nem gondoltam, hogy ennyire hideg. Kinéztem az ablakon, még mindig a poharat szorongatva. A visszabámuló, karikás szemű tükörképemen túl a szél a fák lombját tépte, a bokrok már szinte vízszintesen feküdtek a talajon. Az eső vadul kopogott.  Az ereszek, az ablak néha meg-megzörrent. Megfordultam, s a döbbenettől felsikoltottam, a pohár kicsúszott a kezemből, és hangosan csilingelve tört apró szilánkokra a padlón. Egy kisfiú állt a konyhaajtóban. Tetőtől talpig csurom víz volt, citromsárga kabátján hatalmas sárfoltok éktelenkedtek, az egyik lábáról hiányzott a cipő. Ahogy az arcára esett a pillantásom, hátrahőköltem. Hatalmas vágás futott végig a bal szemöldökétől az álláig. Még most is folyt belőle az élénkvörös vér. Majd amilyen hirtelen megjelent, úgy el is tűnt. A szívem őrülten dobogott, és rájöttem, hogy visszatartom a levegőt.  Mikor végre meg tudtam mozdulni automatikusan a seprűért és a lapátért nyúltam, és elkezdtem összesöpörni az üvegdarabokat. Zihálva lélegeztem. „Mi volt ez? Nem lehet szellem vagy ilyesmi, ez nem egy régi ház, és mi sem most költöztünk ide, miért kísértene itt valaki? Talán csak képzelődtem? Remélem…” Mikor eltakarítottam a pohár összes kis szilánkját, úgy döntöttem felmegyek a szobámba, hisz a takaróm alatt nem érhet semmi baj….ugye?  Elindultam, hogy felkapcsoljam az összes fellelhető lámpát a házban.  Nem most jött el az ideje, hogy a villanyszámla miatt aggódjak.  Fény töltötte be az egész helyiséget. Ahogy elvettem a kezem a villanykapcsolóról vörös folt maradt utána. „Nahát, vérzem.”- gondoltam, bár ahogy letöröltem a maradék vért a tenyeremről nem láttam vágást.  A nappaliban kikerültem az étkezőasztalt, és a lépcső felé igyekeztem. De hirtelen cuppanó hangot hallottam, és hideget éreztem a lábamnál. Lenéztem. A szoba elkezdett vízzel megtelni. A papucsom cuppogott. Csak álltam és bámultam az egyre növekvő vízszintet. Már a térdemig ért, de a hajam is vizes volt, mert hullámok csapkodtak minden felé. Az erős sodrás majdnem ledöntött a lábamról. Erre feleszméltem. A lépcső felé kezdtem futni. Fújt a szél, a jeges vízcseppek tűszúrásként érték az arcom, a jéghideg vízben már nem éreztem a lábam. Valahogy mégiscsak sikerült kimásznom a lépcsőre, azt még nem lepte el a víz. Visszafordultam, és megláttam a kisfiút. Csak a levegőben lebegett. Nem volt vizes, és nem is volt megsérülve. Csak egy kisfiú volt, egy telepakolt hátizsákkal. Mintha egy némafilmet látnék. A kisfiú veszekszik az anyukájával, durcásan felmegy a szobájába. Összepakol a hátizsákjába, és kioson a hátsó ajtón, amikor nem figyelnek a szülei. Eltökélt arckifejezéssel távolodik a háztól. Megszökik. Egyre csak megy, megy. Messze kerül a háztól. Sötétedni kezd. A kisfiú fél, visszafordulna, de nem tudja merről jött. Már koromsötét van. Gyülekeznek a viharfelhők. Villámlik és dörög az ég. Szélvihar támad, s elered az eső. A kisfiú kétségbeesve próbálja megtalálni a hazafelé vezető utat. A folyópartra ér. Innen nem messze laknak, már tudja, hogyan talál haza. Rohanni kezd, de a nedves talajon megcsúszik. Elveszti az egyensúlyát, a folyó menti sziklákra zuhan. Az éles kő felhasítja a homlokát. Elveszti az eszméletét és a vadul, dühösen habzó folyó magával ragadja elernyedt testét. Hirtelen eltűnik a kép. A kisfiú ott állt előttem.

-  Mond meg anyáéknak, hogy sajnálom- mondta, majd mintha magába szippantaná az alattunk
csapkodó hullámokba dőlt.

-Neee!- kiáltottam, és a keze felé nyúltam, de csak a levegőben markoltam. A lendülettől megbotlottam a lépcsőn és a fiú után zuhantam. A fagyos víz körülvett. Először próbáltam küzdeni, de egyre csak mélyebbre és mélyebbre süllyedtem. Már nem volt erőm kapálózni. Nem tudtam visszatartani a lélegzetem. Jéghideg víz áramlott a tüdőmbe, mintha belülről fagynék meg. A homályos vízen keresztül még láttam, ahogy a csillár veszélyesen leng a mennyezeten, majd elsötétült előttem a világ.

Hirtelen felriadtam. Az ágyamban feküdtem. A rémálom képei egy szempillantás alatt eszembe jutottak.

- Még jó hogy csak álmodtam- mondtam ki hangosan. Reggel hat óra. Az órám még mindig csörög. Hétfő volt. Iskola. Kikászálódtam az ágyból, megmosakodtam, felöltöztem. Lementem a földszintre, megreggeliztem. Tiszta tavaszi reggel volt. Úgy döntöttem, hogy mivel még van negyed órám a busz indulásáig, kimegyek a kertbe és ott iszom meg a kávémat. Ahogy kiléptem a házból hallottam a folyó zúgását. A vízszint magasan volt a tegnapi vihar miatt. A kert végéhez sétáltam, a kedvenc helyemre, a folyópartra. Papucsomban halkan lépegettem.  A szemem sarkából megláttam egy citromsárga villanást a folyóparton. A kávésbögre hangosan koppanva tört darabjaira a földön. A kisfiú volt ott. Holttestét a kertünkbe sodorta a folyó…

Trick or treat pályamű-Veres Martina

Veres Martina: Halloween éjjel

Ez a Halloween is olyannak tűnt mint a tavalyi. Mindenki rémesen néz ki és a hangulat akár a temetőben. Szerettem a Halloweeni bulikat,mert rengeteg ötletem szokott lenni,hogy milyen jelmezt vegyek fel vagy hogyan és mivé sminkeljem ki magamat. Általában ha véget ért a buli -aminek nem igazán örült senki sem- mindig előre elterveztem mi is leszek a jövő évi bulin. De akkor nekilátok a mesélésnek,figyeljetek mert ez a történet egy izgalmas sztori.

A buli éjszakáján a szokásos módon készülődtem. Össze-vissza kapkodtam,siettem nehogy lemaradjak az idei évről. Elkészültem és egy puszit adtam anyunak. Ebben az évben egy démonnak öltöztem be,fekete kontak lencsével a szememben. Találkoztam a barátnőmmel és együtt mentünk fel az iskolába ahol a party volt. Elég unalmasnak tűnt az idei év,mert nem beszélgettünk az iskoláig tartó úton sem. Aztán egyszer valaki felkiált. Segítséget kértek. Azt hittem a szívem leáll,de ahogyan láttam a barátnőm sem volt nyugodt. „Biztosan csak valaki szórakozik,hiszen Halloween éjszaka van” idézem a barátnőmet. Az elején még el is hittem,de miután pár métert megtettünk megint felkiáltottak a hozzánk közeli kukoricásból. Gondoltam bemegyek,hátha tényleg valaki bajban van és mi meg nem mengyünk oda!Furcsa volt az egész helyzet,iszonyatosan sötét volt. A lámpák fénye nem ért el a kukoricásig,tehát úgy kellett a sötétbe odavánszorognom. Persze a barátnőm közbe ott csitítgatott,hogy maradjak csendbe,meg hogy ő fél és menjek vissza,de ez sem tartott vissza. Segítenem kell!

Ott hagytam tehát egyedül az úton a barátnőmet és közeledtem a hang felé. Amikor hallottam a hangot nem láttam senkit. Logikus… hiszen Halloween van! Valaki átcseszte az agyamat és persze hogy én meg túl sok filmet nézek mindig,és azt hittem hogy pont ez a csapda. Hogyha nem megyek oda valakit tényleg kinyírnak,mert ilyenkor biztosan nem hisznek majd neki. Én gyagya! Hallottam hogy kiabál hogy Segítsek neki,de tudtam hogy szívat. Beljebb mentem még azért,hogy megnézzem hogy szívattak meg. Hangfelvétel! Tudhattam volt. Futottam ki az útra,hogy elismerjem,tényleg a barátnőmnek volt igaza. De amikor kiértem nem láttam sehol. Úristen merre lehet? Kiabáltam egy csomószor,hogy merre van,de hiába… Eltűnt!!

Felmentem a suliba hátha bedurcizott és felment egyedül,de senki se látta még a partin. Kezdtem aggódni mert ő soha sem ijesztett volna rám ennyire. Elkezdtem bőgni. Nem is tudom miért. Ez az egész party eddig borzalmas volt. Eltűnt a barátnőm,átvertek és korom sötétben voltam EGYEDÜL! Kezdtem beparázni,de elindultam a sulihoz. Hallom hogy valaki lépked utánam. Gondoltam ez biztosan a barátnőm. Hívogattam magam felé de semmi. Elhallgattam hogy meghalljam hol lehet. Semmi. Tovább mentem ekkor megint hallom de nem érdekelt,mert tudtam hogy hiába hívogatom,úgysem jön majd oda hozzám. Gyorsabban kezdtem el lépkedni. A hang is gyorsabb lett. Futottam üvöltöztem hogy hagyjon már békén,és ekkor hirtelen megálltam. Mondtam neki,hogy már megbántam ami történt. De semmi. És eszembe jutott hogy biztosan be vagyok dilizve már. Eléggé megviselt az a nap,biztosan csak képzelődöm,de NEM. Hogy erre hogy jöttem rá? Amikor felértem a sulihoz ahol már lehetett is valamit látni,hátranéztem hogy jön-e a barátnőm. Jönni jött valaki,de nem az akire vártam…

Egy lány volt az. Le volt szakítva a füle,tiszta vér volt,tele karmolásokkal. Megkérdeztem mi történt vele? Semmit se mondott csak sírt és hörgött. Féltem mert egyedül voltam ott. Elkezdtem kiabálni,hogy Segítsenek. Persze senki se jött oda hozzám. Megkérdeztem mit akar csinálni most. Ezt válaszolta: Ott hagytad! Egyedül!

Ezt vagy 10-szer eljátszotta. Mondtam neki honnan tudja ezt. Erre válaszolt:

-Én vagyok az! A legjobb barátnőd,és otthagytál egy hülye játék miatt. Ez alatt engem pedig tényleg bántottak és amikor kiabáltam azt hitted én is szórakozom. És hiába kiabálsz,mint te befognak ennek dőlni. Nem fog kijönni senki,mert nem fogják elhinni hogy bajban vagy. A legjobb barátnőm voltál,érted?

-Mi az hogy csak voltam? Ne csináld már. Sajnálom tényleg… -válaszoltam sírva.

-Már nem számít..

Ez volt az utolsó szava és ekkor letámadt. Kitépett egy nagy darabot a nyakamból és kínozott  5 percig,majd egy kellemes érzés és vége mindennek. Meghaltam. Másnap mindenki megtudta mi történt aznap. A holttestünket senki sem találta meg. Úgy éreztem cserben hagytam azt az embert akit a legjobban szeretek. A barátnőmet és a családomat. Mindegyiknek fájdalmat okoztam. Elterveztem hogy üzenetet küldök a szüleimnek illetve az egész családnak. Édesanyám éppen fürdött,közben sírdogált egyfolytában. A szívem szakadt meg. Jézusom mennyi fájdalmat okoztam mindenkinek! Párás volt az óriási tükör ami a fürdőben volt,és gondoltam itt az idő üzenni. Amikor leírtam az egész sztorit és édesanyám elolvasta rosszul lett. Nem akarta elhinni se azt,hogy én most itt vagyok mellette,se azt hogy ez történt és hogy tényleg meghaltam. Amikor anyukám szívrohamban meghalt ami miattam történt,ugyanis annyira fájt neki,hogy az egyetlen kislánya meghalt,hogy ő is belehalt ebbe a dologba. Találkoztam vele és „személyesen” bocsánatot kértem tőle. Elmondtam mennyire sajnálom és én csak jót akartam. Ez volt az utolsó válasza:

-Ne bántsd magad emiatt,hiszen te csak segíteni szerettél volna,ami a vesztedet okozta.

Tanulság? Ne hagyd az éjszaka közepén egyedül a barátnődet,különben… FELFAL! :D

Trick or treat pályamű- G.Vivi

G.Vivi: Víz

A víz, ha fölötte vagy mindent hallasz, mindent látsz, és néha szédülsz és émelyegsz, csak a baj van vele.

De, ha alatta vagy... Megszűnik a világ, a legjobb hangtompító az összes közül, mindenütt csend, és béke. A hajadat cifrán lebegteti a felszín felé, keservesen próbálkozik az életben tartásoddal, de nincs elég ereje, és csak merülsz és merülsz. Ámbár erejét nem hagyja veszendőbe, és csuklódnál fogva próbál kihúzni, esetlen küzdése sikertelen.

Mikor kinyitod a szemed, egy szikrázó szinte már villámként hasogató, szemednek egészen fájdalmas látvány tárul eléd, a nap, de mégis megbabonáz, sóvárogva, bálványként tekintesz rá.

Amint elfogy a levegőd, kapkodsz utána, de levegő nem jön csak a víz, ami szépen lassan ellepi a tüdődet, csak elterül benne, mint a selymes homokon a puha tollpihe, lágyan és kecsesen száll, majd leér, és megnyugszik.

Pont ilyen mikor belélegzed a vizet, háborgó tengerként tör utat a tüdődbe, erőszakosan suhan, végig a járatokon majd betör, és feltölti az üres teret. S akkor úgy érzed, hazaértél, leért a tollpihe. Már nincs miért küzdeni, itt és most vége szakad mindennek. A csuklóid még mindig lebegnek az élet, és a levegő, az életet adó levegő irányába. De már mind hiába, hiába való az összes próbálkozás, a tüdődet ellepte a víz, a szívedet már nem éri több friss oxigén, nincs mit pumpálnia, és lassan leáll. Még egy utolsó erőtlen dobbanás, szinte már sír, küzd az utolsó kis levegő foszlány után is... de vége, már vége.

A nap fénye kivilágosodik, egyre vonzóbb lesz, hívogat. De nem tudod megérinteni, mégis úgy érzed kell, szükséged van arra fényre ott tátong kihívóan, légiesen, kecsesen ringatózik a vízen.

Valami oknál fogva mégsem tudsz megmozdulni, s a nap fénye elhalványul, hideg levegő csapja meg arcodat.

Fájdalmas mintha a karodat ki akarnák tépni a helyéről, milliószor rosszabb, mint az utat törő víz, és a szíved küzdésének erőltetett tempója.

Aztán az a nyomás a mellkasodon, mintha egy kamion ütne el, egymás után többször, újra, és újra, és újra. Egy végtelen sémaként, aztán az az érzés, ahogy a tüdődből mintha csak egyfajtapumpával húznák ki azt a biztonságos vizet, amivel feltöltődött. Mintha sziklák zuhataga temetne be, a fájdalom mindent elsöprő, ahogy a víz most nem befelé hanem kifelé hömpölyög, és éles fájdalommal ötvözve töri az útját, öklendezni kezdtem ahogy a torkomba került.

Az az undorító íz, és kijött, aztán ismét öklendezni kezdtem, ez a második hullám, hallottam ahogy halkan a homokra folyik.

Valamilyen ismeretlen erő az oldalamra fordított, és levegőhöz jutottam, a szívem heves dobogásba kezdett, kalimpált össze vissza, rendeszretelenül.

A szemhéjam újra meg újra megremegett, míg végül kinyílt, a nap egyáltalán nem volt olyan erős, és hívogató, egészen egyszerű, sőt közönséges halvány fénnyel ragyogta be a sötétkék eget.

Nehézkesen a hátamra dőltem...... És a szememmel a biztonságot nyújtó, halványan fodrozódó vizet kémleltem. Elbúcsúztam tőle, de a lelkem egy része örökre az övé lett.

Nekem még van dolgom ezen a helyen, ebben az életben.

- Köszönöm. - suttogtam, egy idegen, gyenge hangon, szinte fájt kimondani, mintha ezer meg ezer késsel szurkáltak volna, de ennyivel tartoztam az életemért, s a jövőmért...
Az idegen-ismerős kinek az életemet köszönhetem gyöngéden megsimogatta arcomat és odébb tolt pár tincset az útból, ragyogó lomb zöld szemeivel vizslatott. Ez volt minden emlékem róla, sötétségbe zuhantam, mély álmatlan alvásba.

2 nappal korábban

Éles sípszóra riadtam, először arra gondoltam, hogy valamelyik bátyám ismét felgyújtotta a konyhát, aztán ráeszméltem, hogy csak az ébresztő az. Basszus. Lassan felültem és a párnám alatt kezdtem kotorászni a zseblámpám után, mikor egy henger alakú tárgyba ütköztek az ujjaim azonnal megragadtam, és megvilágítottam a kis sípoló órát. Hogy miért is van erre szükség? Egyelőre hagyjuk, hosszú történet a lényeg csupán annyi, hogy van valami kellemetlen neurológiai betegségem, ami miatt az égvilágon semmit sem érzek… Szívás.
- Rion! - hallottam lentről idősebb bátyám medve üvöltésért, egy hatalmasat sóhajtottam. Askel volt az idősebb, Ulysses a fiatalabb, és a csendesebb is, én pedig a legfiatalabb vagyok a családban. Meg az átkos, a szerencsétlen, a halk szavú és a csendben dühöngő. Persze a két nagy medve között nem nehéz csendesnek lenni, Uly áll közelebb hozzám többek közt azért is, mert csupán egy év van közöttünk, Askel pedig hat évvel idősebb nálunk, ezért is lakunk egy fedél alatt, a nagytestvérhez kellett költöznünk mikor anyut át telepítette a cége az Ország másik felébe, Chicagoba.
- Rion, felkeltél már? - csak annyit hallok, Brumm, brumm.
- A francba is megyek már! - pattantam ki az ágyból, elslattyogtam az íróasztalomig, amire rádobtam a köntösömet még előző este, és felkaptam. Pillanatokon belül Uly rontott be és hahotázva kapcsolta fel a villanyt.
- Igaz, igaz! - ordította nevetve. Nem értettem mi olyan vicces, mire Askel is bedugta a fejét, alsó ajkát harapdálta nehogy elnevesse magát.
- Most meg mi van? - méregettem őket bosszúsan, Ask csak lefelé mutogatott a padlóra, míg továbbra is a száját takargatta. Akkor eszméltem rá, hogy a parkettát Lego tenger borítja és nekem még csak fel sem tűnt.
- Vadállatok! Vadállatok! - mindent kezdtem hozzájuk vágni, amit csak az íróasztalomon találtam: Jegyzettömb, Toll, Nyaklánc, Gyűrű, Olló, Ceruza, Legyező, Könyv, Szótár….
- Au! - visított fel valamelyik. A szótár bevált, mind a ketten eltűntek a szobámból én meg dühöngve rugdostam a Lego darabkákat.


Néhány órával később a reggeli kirohanásom után, már a suliba tartottam gyalog, Askel szokott elvinni, de dühömben csak rájuk vágtam a bejárati ajtót és inkább a gyaloglást választottam. Végzősnek lenni, szívás. Végzősnek lenni, két báttyal, az Oregoni Ashlandben, katasztrófa. Ezt dobta a gép, szóval alá vetettem magam a sorsomnak.
Hosszú napom volt, délután két szakkörre is be kellett mennem, és tél lévén már elég sötét volt, amikor haza indultam. Utáltam a fiúkat, amiért erre kényszerítettek, az egész az ő hibájuk! A neurológiai hibám miatt a hideget sem érzékeltem szóval mindig figyelnem kell az ujjaimat, ha nagyon kékülnek, az azt jelenti, alul vagyok öltözve, most elég pirosnak tűntek, a biztonság kedvéért felhúztam a cipzáramat, azután a kesztyűimet is. Hirtelen valami hátrarántott és a hátsómra estem, először a cipőimre néztem, majd a földet pásztáztam, de semmi, amiben esetleg megbotolhattam volna. A fejem fölött sem volt egy faág, amibe bele ütközhettem volna… Erre valamilyen erő hátrafelé kezdett húzni a nyakamhoz kaptam hátha a sálam akadt bele valamibe, mire ráeszméltem, hogy a hajamat húzza valami, vagy valaki, de nagyon erősen, kétségbe estem, valaki megragadta a hajamat és annál fogva rángat, felsikítottam a reakciómra pedig az egész világ elsötétült.


Furcsa hangokra keltem, az első dolog, amire ráeszméltem, hogy ez nem a szobám. Csak is a fiúk hülye tréfája lehet, körbenéztem rácsok, mindenhol rácsok…
- Mi a… ? - ordítani kezdtem, visítani teljesen kétségbe estem. Minden rettenetesen sötét volt, víz csöpögött a plafonról és halvány fekete foltok borították a falakat - talán moha. Ez nem az ő művük, amitől csak még inkább kétségbe estem.
- Shh! - szólalt meg valaki a bal oldalam felől, ez kizökkentett, elhallgattam és csak hunyorogtam a hang forrásába, talán ez az a szemét, aki idehozott. Megpillantottam egy zöld szempárt, nagyon mást nem láttam belőle csupán annyit, hogy ő is ketrecben van.
- Ki vagy? - kérdeztem, ezúttal kicsit halkabban. Legalább nem vagyok egyedül, sovány vigasz.
- Az nem számít a lényeg, hogy maradj csendben, van egy tervem! - jelentette ki magabiztosan, a hangja kicsit érdes volt, mint amikor valaki sokáig nem iszik és az egésznapi krákogástól bereked.
- Hogy a francba kerültem ide, és te, hogy kerültél ide és honnan tudjam, hogy nem te hoztál ide? - rázúdítottam minden kérdést, ami eszembe jutott, így hirtelen az után a mobilom után kutattam, a belső zsebembe tettem, de nem volt ott, francba.
- Milyen kis naiv. - felelte gúnyosan a mellettem ülő. - Ki hitte volna, hogy valami varázslatos módon nálad lesz a mobilod. A kérdéseidre válaszolva nem tudom, nem tudom és onnan, hogy HAHÓ én is ezek mögött a nyavalyás rácsok mögött ragadtam. - oké lehet benne valami, de teljesen be pánikoltam nem tudok már racionálisan gondolkozni.
- Nyavalyás? Ki beszél így manapság? - kérdeztem ostobán. Minek is nyitom én ki a számat?
- Most komolyan ezen akarsz vitatkozni, egy kétszer két méteres cella közepén, a fagyhalál küszöbén? - döbbent képpel vizslat engem, én meg csak vállaimat rángatom. - Én így beszélek, most boldog vagy? - megráztam a fejemet. - Nagyszerű, egyéb kérdés?
- Mi az a zseniális terved? - Sóhajtottam - ja és mióta vagyok itt?
- Talán egy napja nem tudom feltűnt-e de mivel egy darab ablak sincs, fogalmam sincs az idő múlásáról… - nyikorgást hallottunk, valahol a fejünk fölött majd lépésszerű hangokat. - Maradj csöndben, és tegyél úgy mintha még mindig ki lennél ütve! - suttogta én meg jobb híján hallgattam rá. Becsuktam a szememet és ernyedten a padlóra dőltem. Ahogy leraktam a fejem már nyílt is az ajtó, halvány fény szűrődött be, villanykörte kattant. Derengő fény világította be a helységet, olyan volt, mint egy elhagyatott raktár vagy húsüzem, erőlködnöm kellett, hogy ne kezdjek levegő után kapkodni ijedtemben. Egy hústorony férfi közeledett lefelé, legalább 190 centi magas volt, egy maszkot viselt, ami egy eldeformálódott arcot formázott, kidülledt szemek, varrások mindenhol a haja csupán foltokban nőtt, libabőrös lettem. Na, nem mintha éreztem volna, csak az előttem fekvő karomon láttam az apró pöttyöket. Menekülni akartam, baromi gyorsan és baromi messzire. Nyikorgás hallatszott, ismét kiabálni akartam, sírni, ordítani, futni… Rettegtem. Nem én irányítottam és ez kiborított. Mellém lépett.
- Ébresztő tündérke! - recsegte. A hangja olyan volt mintha nem elég, hogy láncdohányos lenne, de már átesett volna egy gégemetszésen is, nem reagáltam. Azt hiszem kicsordult a könnyem félelmemben, de nem vagyok benne biztos. Lendítette a lábát és belém rúgott, nem hiszem el belém rúgott. A hátamra gördültem, önkéntelenül, úgy kellett tennem, mint aki felébred a fájdalomra, holott semmit se éreztem. - Hát ébren vagy! Szia, gyönyörűm hát nem ragyogó ez a mai délután? - csak rémülten pislogtam. - Jaj, mi ez a szomorú arc hát meg se ismersz? Ó tényleg, biztos ez a vacak… - megtapogatta a maszkot az arcán majd levette. Az arca borostás volt a szája keskeny, mosolygott. Néhány foga hiányzott, a metsző fogából pedig hiányzott egy darab, fintorogtam, az orra is ferde volt a szemei pedig feketék és hűvösek. Szögletes volt az arca, a haja pedig hasonlított a maszkjának a hajához, tele volt kopasz foltokkal, mintha saját magának tépte volna ki, nem vágta, tépte. Az arckifejezésem eltorzulhatott, mert hirtelen eltűnt a mosoly az arcáról, és ismét belém rúgott. - Miért nem ismersz meg? - ordította és ismét belém rúgott. Féltem nagyon féltem, nem éreztem semmit, ami ugyan ebben a helyzetben jó dolog, de akármikor lehet belső vérzésem vagy eltörhet valamim anélkül, hogy tudnám. Orvoshoz kell mennem… muszáj. Két rúgással később kirohant a cellámból, visszahúzta a maszkját és eltűnt a raktárból, feldübörögtek fölöttünk a léptek, majd egy ajtócsapódás és csönd. Biztos voltam benne, hogy hamarosan visszajön és abban is biztos voltam, hogy meg akar ölni, éreztem.
Hatalmas csönd a mellettem lévő cellára pillantottam, a fiú összeszorított szemmel és szájjal ült felhúzott térdekkel. Barna haja a homlokára tapadt, fekete sí kabát és farmer volt rajta, meg egy bakancs, félt, tudtam, hogy fél.
- Mi az a zseniális terv? - szólaltam meg néhány perccel később, az egy szem villanykörte még mindig égett, jól láttam, amikor felkapta a fejét és csodálkozva nézett rám. Percek teltek el mire megszólalt:
- A ketreced - kezdte halkan, megköszörülte a torkát - menj a zárhoz. -odamentem. - Sportolsz valamit? -kérdezte.
- Járok futni, de miért kérdezed? - néztem rá gyanakodva.
- Rúgd meg a zárat csak jó erősen célozz a jobb alsó sarokra. - adta az utasítást.
- Miért nem csinálod te? - szegeztem neki a kérdést, pasiból van, bakancs is van rajta, és nyilván jóval erősebb nálam.
- Hát - vett egy mély levegőt. - volti itt valaki előtted, abban a ketrecben…
- Mi? - nem értettem, és nem voltam benne biztos, hogy tudni akarom mi lett vele.
- Már feszegette a zárat, gyengébb, mint az enyém, csak csináld! - a végén kicsit felemelte a hangját, mire összerezdültem. - Ne haragudj.
- Veled mi lesz? - megrántotta a vállát.
- Ha kijutsz, nézz körül talán találsz valamit, akármit ami apró és hegyes, vagy egy faltörő kost esetleg. - ha a helyzet nem lenne ilyen kritikus még nevettem is volna, de most inkább csak felpattantam a földről kinyújtóztattam a lábaimat és szemügyre vettem a zárat. Párszor megrángattam az ajtót és valóban kicsit kilengett. Kifújtam a levegőt, elszámoltam háromig és nekifutottam, lendítettem a lábamat. Jobb alsó sarok.
Az egész ajtó beleremegett, de semmi, második nekifutás, harmadik nekifutás. A szemembe folyt az izzadtság a homlokomról, letöröltem, utolsó nekifutás.
Kinyílt. Rohantam, ahogy csak tudtam az ajtó felé, aztán megtorpantam. A fiú.
- Mi a neved? - néztem hátra a vállam fölött.
- Vince, és a Tiéd? - néz föl reménykedve.
- Rion. - felelem egyszerűen. - Hé Vince!
- Igen?
- Kihozlak onnan. - egy vérszegény mosolyt eresztek, meg aztán elindulok az ajtó felé. Ez egy ígéret volt. Az ajtó könnyedén kinyílt, mai elég furcsa volt, de most nem volt időm gondolkozni, először is kulcsot kerestem, vagy valami tűszerű tárgyat esetleg csavarhúzót. Egy mobilban is reménykedtem, de most az másodlagos volt.
Legalább fél órája szenvedhettem már kezdtem feladni a fenti keresést, ez a helység leginkább egy irodára hajazott, sehol semmi minden fiókot kiforgattam, az asztalról már mindent lesöpörtem a földre, mindenütt csak lapok és papírok, kapkodtam. Valami csörrent a talpam alatt, kulcsok, legalább hat. Oké ez is valami, sóhajtottam, szinte biztos voltam benne, hogy egyik se lesz jó felmarkoltam egy pár gemkapcsot egy dobozból és visszarohantam.
- Vince - nyikorogtam, a hangom elég erőtlen volt, nyilván sokkos állapotban voltam, fel kellett volna állítanom egy ön diagnózist, amit a dokim tanított, hogyan végezzek el, de most nem volt erre idő. Behajítottam neki a kulcscsomót, míg a gemkapcsokat próbáltam ki hajtogatni, hogy olyan formájuk legyen, mint amilyet a filmekben szoktak velük csinálni. Kész vicc képes vagyok gagyi filmes trükkökkel próbálkozni, hülye liba.
- Működik! - kiáltott fel Vince nevetve. El sem hittem, nem sok dolgot érzek, de ezt a követ, ami a szívemről épp lehullott nagyon is éreztem.
- Merre? - kérdeztem hirtelen, ahogy kinyílt az ajtó megölelt. Esküdni mernék, hogy éreztem a kezét a tarkómon, azután egy csókot lehelt az arcomra, na jó ez már szinte egy elektromos szikra volt. Megborzongtam.
- Nem akarok odafent kockáztatni, azt hiszem, tudom hol vagyunk, arra - mutatott jobbra - van egy ajtó, ami reményeim szerint egy létrához vezet. Apu gyáréban legalábbis olyan van, a szennyvíz elvezetőhöz vezet, ami ki kell, hogy vigyen a tóhoz.
- És te ezt onnan tudod, hogy? - kérdeztem bandzsítva. Nem tudtam, hogy a gyáraknak van egy csapó ajtajuk, ami a szennyvíz csatornákhoz vezet. Zavart voltam, főleg azért mert nem vagyok oda a vízért, de ezért a helyért még annyira se vagyok oda, mint a vízért szóval inkább a víz.
- Apu gyakran vitt be a gyárba, autó alkatrészeket gyártottak az alagsorban azt hiszem. Mindegy, kíváncsi voltam, lemásztam és beleestem a vízbe, kicsi voltam és magával vitt az áramlat a tóban lyukadtam ki apám égre-földre kerestetett mire beállítottam a házba csurom vizesen és irtó büdösen. - megrázta magát. - Még ma is érzem azt a szörnyű szagot. - elindult az ajtó felé. - És most induljunk, készülj a szagra! - jelentette ki határozottan, feltépte az ajtót és elkezdett mászni lefelé, én meg utána. Már hallottam is a vizet, ahogy szilárd talajt éreztem a lábam alatt körbenéztem. Elég büdös volt, a víz sebesen folyt, ha lett volna valami a gyomromban most tutira elhánytam volna magam még jó, hogy nem volt.
- Oké mielőtt meghalnék a teljes nevem Marion Marcial, van két bátyám a városban, keresd meg őket ha megfulladnék. - próbáltam úgy mondani, hogy ironikusnak hasson, de nem volt az valójában komolyan gondoltam.
- Vincent Price - nyújtotta a kezét, én meg megráztam. - egyke vagyok, és rohadtul nem fogom hagyni, hogy meghalj. - kacsintott, majd megragadta a karomat. - Készülj fel, ugrás! - és ugrottam, az egész olyan volt, mint egy vízi csúszda…

***

Mikor felébredtem egy kórházban találtam magam, Uly és Vince egy-egy széken ültek az ágyam két oldalán, elmosolyodtam. Túléltem, túléltük. Megpróbáltam felülni, de nem ment, és ami még furcsább volt éreztem, fájt. Fájtak a bordáim, a hasam, a fejem, a mellkasom. Ez valahol jó volt, valahol pedig szörnyű, Askel hangját hallottam odakintről, telefonált.  
- Nem tudom Enid, fogalmam sincs, már három napja alszik… - csíptem el egy mondatot, Enid, ő az anyukám. Anyu is tudja, meg fogja ölni a fiúkat, amiért hagytak egyedül elmenni.  
- Uly - nyögtem ki halkan. - mond meg neki, hogy jól vagyok. - biccentettem az ajtó felé erőtlenül.  
- Úristen! Végre felébredtél! - ölelt meg. - Askel! Askel! Felébredt! - ordította mire nem csak Askel rohant be, de Vince is felugrott, mind a hárman megöleltek, a két bátyám és a megmentőm.  
- Ezt érzem. - mosolyogtam. - Köszönöm, hogy nem hagytál meghalni Vince. - néztem bele abba a biztonságos zöld szempárba.  

 

 

Trick or Treat pályamű-Mendler Laura

Mendler Laura: ParaPark, ahol a rémálmaid valóra válnak

- Lefoglaltad már a jegyeket?-kérdezte izgatottan Andris. Bólintottam, majd tovább gondolkodtam. Nem tartottam a legjobb ötletnek az egész ParaPark-os dolgot. Nem arról volt szó, hogy féltem, hanem inkább a rossz előérzetemről. Nem szóltam róla senkinek, mert biztos, hogy kinevettek volna.

Már csak két nap volt hátra az ominózus kirándulásig. Márk és Rebi éppen azon voltak, hogy elkéredzkedjenek a szüleiktől, kisebb-nagyobb sikerrel. Az előttünk járó generáció szentül meg volt róla győződve, hogy rendkívül veszélyes amit tenni készülünk. Hogy mennyire igazuk volt!

A ParaPark bejáratánál vártunk a sorunkra. Mi voltunk a következő csoport. Rebi és Andris hangosan tárgyalták, hogy mennyire király az egész hely, kissé távolabb tőlük Márk zenét hallgatott, Vivi és én pedig kissé feszengve pillantgattunk a nem túl bizalomgerjesztő ajtóra.

- Laura? Ne nézz hülyének, de én félek.-motyogta elhaló hangon. Egyesekkel ellentétben, nekem egyáltalán nem állt szándékomban nevetség tárgyává tenni őt. Egyrészt azért, mert a barátnőm, másrészt pedig én is rendesen be voltam tojva. És ugye sorstársakat nem nevetünk ki.

Pár perc múlva az ajtó kinyílt és egy pár jött ki rajta nevetve.

- Hallod Kriszti! Az a bohóc nagyon para volt.-fogta meg a lány kezét mosolyogva, majd elindultak a belváros felé.

A gondolattól, hogy hamarosan pár kaszkadőr ránk fogja hozni a frászt, kirázott a hideg.

- Laura, Vivi! gyertek! Mi jövünk.-vigyorgott Rebi. Vettem egy mély lélegzetet, majd beléptem a romos épületbe.

A pénztárnál egy unott arcú, húszas évei elején járó, magas lány ült. Éppen el volt foglalva valamivel, mikor hangos társaságunk belépett a helyiségbe.

- Helló kislány!-csusszant oda hozzá Andris, miközben a szemöldökét vonogatta. Igazán romantikus jelenet lett volna, ha a csaj nem csapja fejbe barátunkat egy vastag telefonkönyvvel.

- Mára van időpontunk.-léptem előre, mint csoportunk eszes tagja.-Öt főre.-tettem hozzá, bár legszívesebben letagadtam volna a mellettünk ácsorgó, nyáladzó, ismeretlen helyekről származó trutyit nyalogató idiótát.

- Üljetek le.-intett négy fotel felé, amiknek ha lett volna szavatossága, már nem lett volna. Rebi, Vivi, Márk, Andris és én egymásra néztünk, amolyan "Aki kapja, marja" pillantással. Egyszerre indultunk meg az ülőalkalmatosságok felé. A harc nem tartott sokáig, ugyanis a lányok elsőbbséget élveztek hosszú körmeikkel. Pár véres csík díszítette a két fiú arcát, amiből megtanulhatták, hogy velünk nem éri meg pár koszos fotelért verekedni. A negyedik hely végül nem talált gazdára.

Márk négy perc után unottan eltette az Mp3 lejátszóját és csatlakozott a beszélgetéshez.

- A bátyád már volt itt, nem?-kérdezte Rebi a morcos Andristól.

- Ja. Azt mondta, hogy közel sem olyan félelmetes, mint ahogyan a reklámban állítják. De látszott az utólag nyilvánosság elé került képeken, hogy totál be volt szarva.-röhögte el magát.-Persze tagadta és azt mondta, hogy photoshop.-forgatta meg a szemeit.

- A rémület photoshop-ja.-röhögtem el magamat, mire a többiek is csatlakoztak. Nem telt el negyed óra sem, mire a "Rémiroda" felirítú ajtó kinyílt és egy öltönyös, csöppet sem ijesztő fickó lépett ki rajta.

- Üdvözöllek benneteket a ParaPark csodálatosan rémisztő világában! Készen álltok arra, hogy megcsodáljátok egy ősrégi pince alagsorait?-kérdezte ünnepélyesen.

- Aha. Mehetünk?-türelmetlenkedett Andris, idegesen rágózva.

- Persze, fiatalember, de először ismertetem magukat a szabályokkal.-bólintott a férfi, név szerint Ábel Bálint, főigazgató.-Először is leszögezem, hogy senkiért nem vállalunk felelősséget! Másodszor, a kaszkadőrökhöz nem, ismétlem, nem nyúlunk! Harmadszor, ha nem találjátok meg a kulcsot egy órán belül, a pénzt nem szolgáltatjuk vissza! És végül, de nem utolsó sorban, nem válhattok szét. Sem kettő-három, sem pedig egy-négy feloszlásban. Ha ezt mégis megtennétek, akkor magatokra vessetek.-fejezte be, majd intett a pénztároslánynak, hogy nyissa ki az ajtót.

Idegesen ragadtam meg Vivi izzadt tenyerét, aki ugyanolyan rémültnek tűnt mint én. A fém éles nyikorgása törte meg a feszült csendet. Andris és Rebi visongva rontottak be a pincébe, Márk ráérősen besétált, mi pedig vártunk a csodára, hogy maguktól megmozduljanak a lábaink.

- Nem lehetne, hogy mi mégis inkább itt maradjunk?-mosolyogtam kényszeredetten az igazgatóra.

- Igazán sajnálom Aranyom, de a játék elkezdődött. Innen már nincs visszaút.-mondta, majd belökött minket a sötétségbe.

Nem láttam semmit, csak azt érzékeltem, hogy Vivi még mindig erősen szorongatja a kezemet. Felszisszentem a fájdalomtól, de szorítása nem enyhült.

- Engedj már el, hallod?-kérleltem dühös hangnemben.

- Hozzád sem érek.-suttogta pár méter távolságból barátnőm. Hirtelen felsikítottam, majd rohanni kezdtem. Eszembe sem jutott, hogy akár neki is mehetek valaminek, rosszabb esetben pedig valakinek. Esetleg Freddy Krueger-nek, vagy egy kísérteties bohócnak.

- Ki az az elmeháborodott ember, aki kedvtelésemre sikítozik?-kérdezte egy mézesmázos, mély hang. A félelemtől megdermedtem és mozdulni sem bírtam. Valami éleset húzott végig valaki a hátamon, ami leginkább egy kés pengéjére emlékeztetett.-Nincs kedved játszani?-suttogta közvetlenül a fülembe. Odacsaptam ahonnan a hang jött, de nem találtam el semmit a levegőn kívül.

Pár percig bolyongtam, de nem találkoztam a társaságunkból senkivel. A szívemet egy vasburok vette körül. Nem akartam szabadulni a szorongató érzéstől, hogy valaki figyel engem. A szemek már kezdetektől fogva rám tapadtak és nem hagytak nyugodni.

Mikor meghallottam Andris jól ismert ordítozását, megkönnyebbülten felsóhajtottam. Amint megláttam őt és Rebit, mosolyogva odasétáltam és mit sem törődve ellenkező csapkodásaikkal, megöleltem őket.

- Laura! Engedj el, mert megfojtasz.-szuszogták szinte teljesen egyszerre, mire engedtem a szorításon.

- Annyira örülök, hogy megtaláltalak titeket.-motyogtam könny áztatott arccal. Rebi csitítgatott egy darabig, hogy maradjak velük.

Én azon voltam, hogy meggyőzzem őket arról, hogy keressük meg Márkot és Vivit, mert nem szabadott volna különválnunk. Beleegyezően bólintottak, majd elindultunk felkutatni hiányzó csoporttársainkat.

Míg kutakodtunk, elmeséltem, hogy mi történt velem és miért váltam le tőlük olyan hamar. Jól kinevettek, de legalább hittek nekem. Mondjuk egy olyan helyen az ember mindent elhisz. Legalább tíz perce tébláboltunk, de nem jutottunk semmire. Andris felvetette, hogy talán szét kéne válnunk, de én erősen elleneztem a borzalmas ötletet. Hiányzott valaki mellőlem - hogy pontosítsak, Vivi - aki ugyanannyira be volt szarva, mint én.

Végül megtaláltuk barátnőmet, aki egy sarokban kuporgott rémülten. Megszólalni sem tudott a sokktól. Mutogatott és hápogott, de egy szót sem értettünk belőle. Végül mikor kissé megnyugodott, kitört belőle a zokogás és kinyögte, hogy kövessük.

Elvezetett minket egy orvosi rendelőként felépített helyiségbe. Egy nagy szék volt a szoba közepén, azon pedig egy emberi alak feküdt, lepedővel a testén.

Andris volt a legbátrabb, mert egy szó nélkül odasétált és horrorfilmekbe illő lassúsággal lehúzta a fehér anyagot, ami végül a földön kötött ki.

Sztereóban kezdtünk sikítozni, mi, lányok. Ugyanis a széken nem más feküdt, mint Márk, aki láthatóan nem élvezte, hogy a belei a műtőasztalon fekszenek.

Vivinek nem hiányzott más, minthogy egy halott embert lásson. Összeesett és ordítozni kezdett, hogy "nem bírja tovább".

A hideg futkosott a hátamon, mikor eszembe jutottak a főigazgató szavai. "Először is leszögezem, hogy senkiért nem vállalunk felelősséget!"

- És most mégis mi a francot fogunk csinálni? Megmondaná valaki, hogy mit fogunk mondani Márk szüleinek? "Óóó, bocsánat, de egy véletlen folytán a fiukat kibelezte egy szadista állat?"-ironizált a nem legmegfelelőbb pillanatban Rebi. Idegesen megráztam a fejemet.

- Legalább szorulhatott volna beléd egy kis együttérzés is. Csak úgy a köcsögség mellé egy pici.-mondtam, majd próbáltam megvigasztalni a teljesen K.O. Vivit.

- Szerintem veszekedés és összeomlás helyett húzzunk innen francba.-túrt bele sötétbarna hajába Andirs. Bólintottam, majd intettem a mellettem toporgó, idegbeteg lánynak, hogy segítsen támogatni a barátnőmet.

Végül sikeresen eljutottunk a következő helyiségbe, ami egy gyerekszobának volt kialakítva. Egy rémisztő bölcső dülöngélt a sarokban, mellette pedig egy babaszék. Nagyjából ennyi volt az egész berendezés. Ja, csak a feltűnő vértócsákat a padlón és  a falon. Csak ezeket hagytam ki.

Próbáltuk gyorsan szedni a lábainkat és még véletlenül sem belenézni a bölcsőbe, de persze Vivinek pont akkor jött a "nézzünk fel, hogy mi van a nagyvilágban" érzés, így meglátta a tartalmat. Öklendezni kezdett, és a kényes Rebeka pedig az undortól elejtette barátnőm fél karját, aki a lendülettől így elesett. Bele egy bazi nagy pocsolyába, ami nem vizet tartalmazott.

- Az Isten szerelmére! Ha innen kijutunk élve, esküszöm, hogy a te örömöd nem fog sokáig tartani!-ordítottam a megszeppent Rebinek, aki sértődötten vonult oda az eddig észre nem vett szekrényig.

Mikor végre összeszedte annyira magát a barátnőm, hogy el tudjunk indulni, feltűnt, hogy Rebi nincs a szekrénynél.

- Hova ment?-mutattam az említett bútor felé, mire Andris megrántotta a vállát. "Marha jó. Remélem valaki őt is kibelezte."-gondoltam, majd elráncigáltam a félájult Vivit a következő helyiségbe, Andrissal a nyomunkban.

Az eddigi legnormálisabb terembe értünk. Ott volt világítás és normális berendezés. Bár nem a legtisztább konyha amit valaha láttam, a célnak tökéletesen megfelelt. Nem tudom milyen idióta, kósza gondolatom támadt, de benéztem a hűtőbe, hátha van valami innivaló, amivel felébreszthetem a mi kis élőhalottunkat. Sajnos, egy penészes sajton és pár csótányon kívül semmi nem volt benne.

- Tudja valaki, hogy hogyan fogunk kijutni? Mert csak a kulccsal lehet.-nézett rám Andris. A kezdeti lelkesedés már neki is tovaszállt a szeméből.

- Fogalmam sincsen. Először azt a beképzelt ribancot kellene megkeresni, majd felébreszteni abból a köztes dimenzióból ezt a lányt, amibe éppen belecsöppent. Nem tudom, hogy hol van a kulcs. Ha tudnám akkor nagy valószínűséggel már a McDonald's-ban ülnénk és sült krumplit eszegetnénk.-adtam ki magamból a fél óra alatt összegyűlt feszültséget. A velem szemben álló - már csöppet sem magabiztos srác - idegesen elindult a következő helyiségbe.

- Ne hagyj itt!-kiáltottam utána, majd megragadtam barátnőm kezét és Andris után indultam.

Sajnos az utolsó szobába értünk, ahonnan nem volt kiút. Tele volt téglákkal és különböző építőanyagokkal, de akit kerestünk, az nem volt ott.

- Nem hiszem el. Az egyik osztálytársamat kibelezték, a másik felszívódott, ugyanúgy mint a harmadik. Erre pont te, a félig eszméletlen lány maradsz itt nekem, akivel semmire sem megyek. Ez marha jó!-kiabáltam magamból kikelve és dühösen belerúgtam egy téglába, ami messze elrepült tőlem. Kétségbeesetten leültem a földre és vártam, hogy valaki felbukkanjon és közölje, az egész csak átverés volt, és mivel én túléltem, kapok tízmilliárd forintot a bátorságomért. Bár abban a helyzetben nekem az is elég lett volna, ha Vivi felébred.

Annyira kimerült voltam, hogy hallucináltam. Annyira ki akartam jutni, hogy megláttam a földön a kulcsot. Annyira reménykedtem, hogy az az a kulcs, ami a kijutáshoz szükséges, hogy igénytelen módon odavonszoltam magamat a csillogó tárgyhoz.

Felemeltem. Egy kulcs volt az. A megkönnyebbültségtől könnyek szöktek a szemembe.

- Vivi! Megvan! Megvan a kulcs! Kiviszlek innen. Esküszöm, hogy kiviszlek.-tettem ígéretet, amit reményeim szerint pár percen belül megvalósítottam volna.

A zárat persze hosszú percek után sem találtam. Már nem maradt elég idegem ahhoz, hogy minden egyes helyiségbe visszamenjek, így csak abban az egy szobában próbálkoztam.

Végül türelmemnek köszönhetően megtaláltam a rejtett ajtót, ami mögött reményeim szerinti szabadság rejlett. Beleillesztettem a kulcsot a lakatba, majd elfordítottam kétszer, és láss csodát! Az ajtó kinyílt.

A még mindig fél kábult Vivit felrángattam a földről és kivonszoltam az ajtón.

Mikor megláttam a közeledő Ábel Bálintot - a főigazgatót - elmosolyodtam, hogy megérkezett a felmentősereg, majd elájultam.

Már négy hét telt el azóta.

Márk temetése két napja volt. Senki nem sírt az anyukáján kívül. Mi némán emlékeztünk rá.

Rebi előkerült, nem teljesen olyan állapotban, ahogyan szerettük volna. A testét megcsonkították és a fogait - feltételezések szerint - egyenként kihúzták.

Andris is meglett. Az ő testének nem esett semmi baja, pár horzsoláson kívül. Az elméje annál inkább sérült. Teljesen megháborodott és intézetbe került. Természetesen rajtunk kívül senki nem hitte el a bohócot, a kibelezést, a véres szobákat és a többit.

Vivi pár nap múltán kiheverte a sokkhatást, de a szülei megtiltották neki, hogy felvegye velem a kapcsolatot. A ParaParkban tett látogatás óta, csak egyszer, a temetésen láttam. Rám sem nézett.

És én? Én élek. És teljesen normális állapotban vagyok mind testileg, mind lelkileg. kivéve az álmokat. Az álmokat, amikben benne van a megoldás. A kulcs, amivel előbb is kijuthattunk volna. A kulcs, ami megmentette volna a barátaim életét. A kulcs, ami tönkretette rengeteg ember életét. A kulcs a gyilkos. Senki más, csak az a fránya kulcs...