Raziel tollai nyeremények:

1. helyezett nyereménye

2.helyezett nyereménye:

   3. helyezett nyereménye:

              

J.A.Redmerski: A Soha határa

A könyvről az egyik kedves barátnőmtől ( Nes -től) hallottam aki, folyton csak Andrewról beszélt. Miután beleolvastam a könyvbe már biztos voltam hogy hazajön velem a könyvesboltból, és bevallom most már én is szerelmes vagyok és epekedve várom a folytatását.

Író: J.A.Redmerski

Kiadó: Ulpius-ház

ISBN:9789632547749

Oldalszám: 506

Fordító: Medgyesi Csilla

A története középpontjában két fiatal áll akik egy Kansas felé tartó buszon ismerkednek össze. Ugye milyen egyszerű? Nem nem az. Nagyon sok apró mozzanat vezetett ahhoz, hogy Camryn felszálljon a buszra, és maga a sors gondoskodott arról, hogy Andrew is elérje ugyanazt a járatot. A történet szépsége, az írónő stílusa és Andrew személyisége egyértelműen arra sarkall, hogy követeljem a következő részt. De előtte miért is volt a Soha határa az egyik legjobb könyv amit olvastam???? Miért sírtam rajta???( ez volt a második könyv amin elsírtam magam, az első a Főnix Rendjében az a rész amikor Sirius meghal, ott nem tudom megállni akárhányszor is olvasom )

Camryn Bennett:  

Cam mindent hátrahagyva útnak indult egy hátizsákkal, hogy megtalálja önmagát, és elmeneküljön az addigi életétől miután legjobb barátnője is cserbenhagyta. Nem tudja hová is tart vagy hogy mit hoz a holnap, egészen addig amíg Andrew  be nem lép azon a bizonyos ajtón és onnantól kezdve megváltozik az élete.

Cam személyisége sokat fejlődött Andrew hatására, és én nagyon örültem ennek a változásnak. A lány egyre bátrabb lesz és egyre bevállalósabb az életben.
Szép lassan beleszeret Andrew-ba, és bár az átélt csalódások miatt nem akar szerelmes lenni, ráébred, hogy valójában sose volt igazán az, amíg meg nem ismerte Andrew-t. Szerettem benne, hogy bár csak húsz éves, mégis komolyabb, felnőttes gondolkodású és bár még nem tudja mihez is kezdjen az életével nem akar monoton életet, hanem lehetőségekre vágyik, hogy más dolgokat csináljon ami nem a megszokott normalitás kategóriájába esik.

Andrew Parrish:

Andrew...ó Andrew... őt nem lehet nem szeretni.  Imádtam az ő nézőpontjait olvasni, a poénos megjegyzéseitől pedig fetrengtem a nevetéstől. Végig annyira titokzatos volt, és a végén jön egy hatalmas csattanó. Na itt kezdtem el bőgni... hogy...na jó nem mondom el mindenki olvassa el szépen a könyvet. Garantáltan nem fogja megbánni! :D  Andrew zenei ízlése nagyon tetszett, amikor olvastam hogy a Kansas-től a Carry on my Wayward son-t hallgatják elmosolyodtam, mert eszembe jutott a Supernatural sorozat, ami nagy kedvencem :) és ráadásul gitározott, énekelt és elbűvölt teljesen minden mozzanatával. Ráadásul különösen tetszett a tetkós ötlet, hogy beleszőtték Orpheusz és Eurüdiké történetét.

Utazások: az egyik kedvencem a Waffle House volt, amikor Andrew énekelt, a másik pedig New Orleans. Olyan jól írta le az írónő, mintha az olvasó is ott lehetett volna. Legszívesebben én is bedobálnék pár cuccot a táskámba és nekivágnék az útnak, de talán majd egyszer :)
Az abszolút kedvenc jelenetem nincs, mert nem tudok kiragadni csak egyet mert mind fantasztikus volt és csak imádni lehet őket.

Kedvenc szereplő: Andrew, Cam
Kedvenc jelenet: olyan sok van, hogy nem is tudok kiemelni egyet...mind az 506 oldal :D
Könyv ihlette könyvjelző:

Raziel tollai játék leírása

Raziel tollai novellapályázat 

Feladat: 

• Terjedelem és beküldés: írjatok egy minimum 3, maximum 8 oldal hosszú novellát DOC  és küldjétek el a fayelinn92@gmail.com-ra, a Tárgy mező-be írjátok be: Raziel tollai. Képet is mellékeljetek ha szeretnétek, hogy azzal kerüljenek fel a blogra amit ti választotok :) De ne az írásba illesztve mert ott nem engedi leszedni a képet :))
• Szereplők: Minimum 1 árnyvadásznak benne kell lennie!!! mellette lehetnek még boszorkánymesterek, tündérek,vérfarkasok, vámpírok, emberek, angyalok,démonok... és ezen lények változatai. A főszereplőnek saját karakternek kell lennie, de mellékszerepben feltűnhetnek a Cassandra Clare által megalkotott karakterek is. ( sokan szavaztatok a saját sztorira és a fanfiction-ra is, de úgy gondoltam  vegyítsük a kettőt. :) Lehet  teljesen saját karakteres történet is, de olyan nem amiben csak pl: Jace van főszerepben)!
• írj bele egy idézetet, bármilyen jöhet(film, sorozat, mese, dal, képregény, mondóka...stb amit szeretsz, vagy ami illik a novellád témájához, nem kell árnyvadászosnak lennie. (segítség:http://www.citatum.hu/)  Írd a novelládba, úgy hogy egy karakter szájából hangozzon el vagy egy feliratként jelenjen meg, a mű előtt ne!)
•  írd meg milyen dal illik a novelládhoz vagy hogy melyik dalt hallgattad közben :D előadó+dal címe

 Követelmények ezen felül:

• Tüntesd fel a teljes nevedet
• A nevet amellyel publikálni szeretnéd az írásodat
• A szereplőid nevét
• A kort amiben játszódik a történeted(pl 18.sz, vagy 2013),vagy a helyszín pl: London, Szeged
• az idézet melyik műből, filmből..stb.-ból van 
• dal címe és előadója
• Ha korhatáros írd meg, hogy 18+
  
  Bármilyen kérdésre szívesen válaszolok, írjatok bátran :)
  
  VÁLTOZÁS
  A nyeremények holnap kerülnek fel 3 helyezett lesz a Novellákat december 18.-án 23.55-ig lehet beküldeni. Eredményhirdetés december 120.-án várható előtte mindenkinek írok véleményt(kritikát a novellájáról, DE itt nem tüntetem fel hogy nyert e vagy sem az illető attól hogy vannak hibák egy történetben még lehetnek helyezettek :D a fő szempont a kreativitás :) az Eredményhirdetés december 20.-án este 20.00-kor várható.
  Sok sikert mindenkinek :)
  AZ Angyal legyen veletek :D

Trick or Treat eredményhirdetés:

Nehéz döntést kellett meghoznom, bár szívem szerint mindenkinek díjat osztanék, de kevés a Budzsém XD Így Hosszas mérlegelés után a következő pályázók vehetik majd át a nyereményeiket:
Gratulálok nektek:) és mindenkinek köszönöm, hogy részt vettek a játékben. Ne búsuljatok mert lesz még nálam egy csomó játék és akkor is ékszerek, esetleg könyvekért lehet majd ringbe szállni :)))
Írjátok meg a címeteket a fayelinn92@gmail.com-ra :)

 1. helyezett:Szűcs Lajos Attila: Egy emlékezetes éjszaka

2. helyezett: Angria Wolf: A szemtanú

3. helyezett: Indigo Halloween Nightmare

Különdíjasunk pedig:  Alexandra Casper: Marley és a Hangok

Eredményhirdetési infó

!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!Változás!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Az eredményhirdetés október 26.-án SZOMBATON 20.00-kor lesz.
Megértéseteket előre is köszönöm,
Linn

Trick or Treat pályamű: Simon Zsuzsanna

Simon Zsuzsanna: Vérbosszú

A halál mindig fájdalmas, felkavaró és megdöbbentő, még akkor is, ha számítunk rá, akkor is, ha tudjuk, hogy a halál nem egyéb, mint változás a lét forgatagában. Születünk és elmegyünk.

Hideg éjszaka volt, épp mint akkor régen. Túl sok tényező hasonlított ahhoz a tragikus eseményhez ami két éve történt, bár azért nem minden volt ugyan olyan. Az utcát elárasztották a rémisztő teremtmények. Szellemektől az élőhalottakig, boszorkányoktól a vérfarkasokig, minden apró szörnyeteg a várost járta zsákmányszerzés szempontjából. Legalábbis a gyerekek számára bizonyos volt, hogy az éjjel az édességeké. De nem csak a gyerekek voltak azok akik az utcákon töltötték az éjjelt. Habár már nem mondhatóak gyerekeknek mégis meglehetősen gyerekesen viselkedtek a város gimnazistái. A megterhelő tanítási napok után nekik is ki jár egy kis pihenő, amit az érettségi előtt álló fiatalok sajátosan oldanak meg némi sörrel a középpontban, várva a mámoros állapotot amikor már nem számít mit teszel. És pontosan erre a nyugodt illuminált éjszakára gondolt Amanda is, amikor elhatározta, hogy aznap éjjel túl lép a bűntudatán, azon a lassan két éve tartó bűntudaton ami szüntelen a szívét mardosta, ám tévedett. Amanda az a típusú lány volt akinek mindene megvan és ezt nem fél mások orra alá dörgölni. Gyerekkora óta megkapott mindent a szüleitől és ez egészen így ment addig, ameddig el nem váltak. A gimnáziumban aztán már az első évben beválasztottál a szurkolócsapatba, tökéletes alkata és derekáig érő szőke haja aztán csak tetézte a benne dúló büszkeséget, és a dacot ami aztán elidegenített mindenkit a közeléből, kivéve a sajátos baráti körét.

Mint minden gimnáziumban a különböző körök itt is megjelentek. Az élsportolóktól a szurkolókig, a számítógép zseniktől a matekosokig. Mindenki csak az ő saját csoportjában érezhette magát otthon, elvégre bárki is a másik területére merészkedett abból mindig vita, esetleg megaláztatás kerekedett.

Az év botránya mégis Amandával volt kapcsolatos. „Az éltanuló, szurkolócsapat vezetője összeszűrte a levet a stréber Jeremyvel.” Harsogták az SMS-ek amik futótűzként terjedtek az iskola diákjai között.

De a mindenki által irigylendő Amanda 180°-os fordulatot vett azután a bizonyos éjszaka után.

Az eddig mindig életvidám lány letörten járta az osztálytermeket, és a baráti körét kikerülve az egyetlen akivel szóba állt az Jeremy volt. Jeremy akit naponta alázott meg és gúnyolt ki a focicsapat, egy perc alatt az iskola egyik legfelkapottabb diákja lett.
És ez volt az a végső fordulat ami megváltoztatta őket, és kitartott egészen a mai napig.

- Jeremy nő létemre kevesebbet készülődöm mint te.-

Gúnyolta ki játékosan Amanda miközben megrázta a kocsikulcsokat.
- Ha nem sietsz én fogok vezetni. -
Ám ebben a percben lépett ki a fürdőszobából Jeremy hűen ábrázolva a Lugosi játszotta Drakulát.
- Az én kocsimhoz aztán nem nyúlsz. -
Kapta ki a kezéből a kulcsokat, lehagyva a még mindig elképedt barátnőjét, aki sajátosan angyalnak öltözött. Fehér rövid ruhája lágyan tapadt bőréhez, ahogyan fehér farmer is tökéletesen illett vékony ám formás lábaira. Szárnyak nélkül is tökéletesen beleillett egy angyal képébe ám a hófehér tollak voltak azok amik megkoronázták jelmezét.
- Kérlek mondd, hogy ez nem az én arcpirosítóm.-
Megköszörülte torkát majd bocsánatkérőn nézett a lányra.
- Attól tartok nem mondhatok nemet. - Mielőtt kedvese félbeszakíthatta volna újból közbevágott.
- Muszáj volt ez adja meg Drakula eredetiségét. -

A lány összeszorította ajkait és gyilkos pillantást vetve barátjára kikapta a kulcsokat kezei közül.

- Ezért én vezetek, de a sminklemosóm közelébe se menj. - Megegyezően belemosolygott a dacos arcába majd egy gyors csóktól minden bosszúsága elpárolgott.
Az autó halkan dorombolt a lány kezei között. Amanda mindig is szeretett vezetni. Élvezte, hogy kezei között tudhatja az irányítást. A levegő már kezdett lehűlni őt mégsem érdekelte, és lehúzott ablakkal olvadtak bele a város félhomályába.
Újonnan szerzett Drakulája az anyósülésbe préselődve próbálta leplezni sebességtől való félelmét.
- Lassítsak ? - Kérdezte letörölhetetlen vigyorral arcán miközben barátja rémült tekintetét fürkészte.
- Jó lenne. - Válaszolta vissza, de nem volt idő lassításra mert abban a pillanatban arca a műszerfalhoz ütközött a fékezés következtében. Nem tudta mennyi idő telt el percek, vagy órák, de Jeremy remegő kezeire ébredt amint azok szüntelen próbálják ébresztgetni. Aztán a lány tekintete az útra tévedt megpillantva a halálra vált kislányt, aki riadtan pislogott a fényszóróba.
- Te jó ég...- Lihegte Amanda miközben a másodperc töredéke alatt próbált kikászálódni az autóból, ám az csak lassan sikerült, de mire feleszmélt a lány köddé vált és már a távoli házak felé rohant.
Az eddig adrenalin pumpálta teste a földre rogyott, tekintete előtt kezdett minden elhomályosulni. Az utolsó amire emlékszik Jeremy aggódó tekintete és saját riadt zihálása.

^{2 évvel korábban...}

Haloween éjjelén.

- Jason ezerszer mondtam már, hogy a lányok nem szeretik az egoista izomagyúakat. -
Nevetett bele kacéran a telefonba miközben a túlságosan kirívó nyuszi jelmezét öltötte magára, vállával támasztva meg a telefont.
- Én nem a lányokat kérdezem, hanem téged. Mi lenne ha a buli után nálam aludnál ? -
Amanda teátrálisan megforgatta szemeit, majd felhúzta a cipzárját és felsóhajtott.
- Még megfontolom, de most mennem kell.- Tette le elköszönés nélkül a kagylót, miközben a meredek magassarkúin leegyensúlyozott a lépcsőn egészen a kocsiig.
- Én mondom Amanda a mai napot sosem fogod elfelejteni. - Harsogta túl a rádiót Amanda egyik legjobb barátnője miközben megközelítették az iskolát. És valóban nem felejtette el sosem. Nem azért mert azon a napon leöntötték a jelmezét és a vérvörös puncs sosem jött ki a ruhájából, nem is azért mert Jason leitta magát és megaláztatta az egész iskola előtt és nem is azért, hogy aztán puncstól ragadósan kellett hazasietnie. Bár ez utóbbi nem egészen így történt.
- Amanda – Szólalt meg egy hang a sötétben és ha nem lett volna ennyire dühös, valószínűleg a szíve is kiugrott volna a helyéről. Meglepő módon észre sem vette a mellette guruló ezüst színű Volvót, ami nagy valószínűséggel kölcsönzött, mert aki benne ült annak lehetetlenség, hogy egy ilyen kocsi birtokában legyen.
- Ó remek már csak te hiányoztál.- Szitkozódott hangosan Amanda. Az utóbbi időben, de ha jobban belegondolok sohasem érdekelte mások érzései. Ezért is mondta ki minden sértő gondolatát azoknak akik nem a barátai voltak.

De Jeremy már hozzászokott ehhez, a mindennapos megaláztatáshoz és ahhoz, hogy mindenki vagy láthatatlannak nézi, vagy minden létező rossz tulajdonságát felszínre hozzák.
- Pedig épp fel akartam ajánlani, hogy hazaviszlek. De ha nem hát nem. -
Mosolyodott el kedvesen szemüvege alatt és épp meg akart indulni, mikor Amanda túlverekedte magát az önfejűségén és büszkeségén, amit meglehet már akkor elhagyott mikor Jason részegen letámadta aztán a vadonatúj cipőjére hányt. Felsóhajtott majd megtorpant.

- Várj! Vezethetek? - Kérdezte mire Jeremy csak barátságosan bólintott és átült az anyósülésbe.
- De ugye van jogosítványod? - Vetette fel a kérdést miközben a kocsi kerekeit csikorgatva indult el Amanda és száguldott át a kihalt erdős úton.
- Jaj ne legyél már ennyire begyepesedett. -

Vágta rá dacosan a lány miközben felgyorsított.
- De én nem is vagyok... - Akadékoskodott Jeremy, de nem tudta befejezni mondandóját mert a pánik úrrá lett rajta, ahogy a sebesség az ülésbe passzírozta.
- Amanda lassíts! - Förmedt rá túlkiabálva az ablakon besüvítő szelet amitől egyre inkább kivörösödött arca. Ám kétségbeesett kérésén a lány csak elmosolyodott.
- Tudod, ha csak egy kicsit képes lennél elengedni magad akár még élveznéd is. Sőt megkockáztatom, hogy ha igényesebben öltözködnél kevesebben gúnyolnának. Na jó ez utóbbi annyira talán nem igaz. -
Hadarta el indulatosan Amanda miközben alig pillantott az útra.
- Te meg ha kevésbé lennél sekélyes és elkényeztetett talán nem néznének buta libának. Bár ez utóbbi talán nem igaz. -
Vágott vissza a fiú ám Amanda már nem tudott egy újabb sértést Jeremy fejéhez vágni, mert figyelmét hangos csattanás terelte el, ami a motorháztető felől érkezett. Rátaposott a fékre, majd ahogy pár méterre eltávolodtak, akkor jutott el tudatáig mit is tett. Kezeit ajkai elé kapta, hogy megakadályozza annak remegését. Jeremyre pillantott ám az leblokkoltan bámult ki az ablakon. Ujjai a bőr ülésbe mélyedtek ám remegésük egy pillanatra sem állt le.
- Mondd, hogy csak egy állat volt. - Kérlelte a fiút ám ő sem tudott többet a lánynál. Hazudott magában százszor is, ahogyan ismételgette magában, hogy csak egy farkas, vagy talán egy kutya lehetett ám ő maga is tudta valahol mélyen legbelül, hogy egy piros hátizsák villant meg a fényszórók között.

-Amanda, Amanda nem történt meg újra. Hallasz Amanda ? -
Kérlelte a fiú miközben kezeit a lány arcára tette és olyan közel hajolt hozzá ahogy csak tudott, tekintetét az övéibe fúrva. A lány feleszmélt könnyes tekintetét felemelte majd mélyen beszívta a levegőt és hevesen bólintott miközben letörölte a könnyeit.
- Én csak, annyira élethű volt. Jeremy én annyira sajnálom. - Dadogta a lány miközben észre sem vette ahogy barátja kabátját markolja. A lágy karok finoman ölelték körbe és csitították el miközben lassan felállt.
- Css ne gondolj rá, semmi baj nincs. Gyere állj fel még a végén összekoszolod a fehér nadrágodat. - Próbálta meg elterelni barátnője gondolatait, miközben visszaterelte őt a kocsiba. A lány még pár percig próbálta kiheverni az előbb történteket, majd felöltötte az áthatolhatatlan maszkot amiről semmit sem lehet leolvasni. Sem örömöt, sem bánatot. Megigazította sminkjét majd legyintett mint aki az est hátra lévő részében nem is akar erről beszélni. Nem, hogy beszélni de kedve sem volt már ehhez a „ Haloween esti horror” nevezetű unalmas összejövetelhez. De ha már így kiöltöztek kénytelen volt pár percre beugrani, amit már az elején meg is bánt.
- Amanda! Kit látnak szemeim. - Torpant meg előtte Jason a focicsapat egykori vezetője. Bár egy apró bukás miatt „lefokozták” még mindig ugyan olyan befolyása van a diákok körében mint eddig.

- Sajnálom Jason nincs időm a hozzád hasonló szemetekre. -
Vágta rá Amanda és megfogva Jeremy kezét eloldalazott volna a fiú mellett ám az visszahúzta.
- Semmi gond, megbocsájtok és kész vagyok visszaengedni téged a társaságunkba. Később elmegyünk a Levendula házba. - Kúszott gonosz vigyor Jason arcára miközben próbálta kifürkészni Amanda gondolatait ám letörölhetetlen maszkja most sem engedett át semmiféle érzelmet.
- Idióta vagy ha azt hiszed a te társaságodban akarok lenni. -
Mosolyodott el miközben szemei szikrákat szórtak. Ám ezzel még nem volt vége. Ahogy hátat fordítottak Jason bevetette az ütőkártyát.
- Ó csak nem félsz kicsi Mandy. -
A lány megtorpant és Jeremyre pillantott tekintetével bocsánatért esedezve miközben újabb mogorva pillantással megfordult.
- Azt hiszed félek egy háztól, vagy a benne lakótól? Nem léteznek sem kísértet házak, sem boszorkányok. De gondolom ezt neked nehéz beismerni tekintve, hogy még mindig szereted az esti meséket. Ne aggódj ott leszek. -
Zárta le ennyivel a lány mire Jason vörös arccal a „csorda” felé igyekezett. A Levendula házként ismert ház a város szélén épült. Régebben még jól karbantartott és szép ház volt, nevét a mögötte lévő levendulamezőről kapta. Ám a ház másfél éve kezdett el tönkremenni. Az ott élő asszonynak sem ereje sem pénze nem volt rendbe hozatni. Persze a városiak próbálnak minden félét belemagyarázni a történtekbe mint például, hogy kísértetház, vagy hogy egy boszorkány birtokában van. Amanda sosem hitt az ilyen históriáknak főképp nem akkor, ha ez az ő kisvárosában történik, de most mégis úgy érezte el kell mennie. Nem is a bizonyításért és nem is azért, hogy megvédje becsületét. Valami sokkal felfoghatatlanabb dolog kezdte húzni amit csak akkor kezdett sejteni mikor már a ház előtt állt.

- Biztos be akarsz menni ? - Kérdezte Jeremy, miközben próbálta figyelmen kívül hagyni Jason önelégült vigyorát. A lány bólintott majd bátortalanul az ajtóhoz lépett, és megragadta a régi oroszlánfejet ábrázoló kopogtatót. Nem kellett sok idő az ajtó kitárult és Amanda arcán egy műmosoly jelent meg.
- Csokit vagy csínyt. - Lóbálta meg az asszony előtt a töklámpás alakú kosarát, miközben próbálta nem magára venni a méregető tekintetet.
- Nem vagytok ti egy kicsit idősek ehhez ? Lényegtelen nem is akarom tudni. - Legyintett majd beinvitálta a párt. - Gyertek be lehet van még valahol egy kis édesség. - Anne a ház tulajdonosa rengeteg dolgon ment át ami meglátszik rajta. Gondjai ólomsúlyként nyomják vállait és ő nem tehet ellene semmit, csak cipeli a végsőkig. Amanda és Jeremy belépve az ajtón próbálták palástolni megilletődöttségüket. A ház belülről meglepően otthonos és hangulatosnak mondható, a karmazsin függönyökkel és a régi bizonyára sokat érő nippekkel.
Anne elhúzta az ablak elől a függönyöket majd felhorkanva megszólalt.
- Ezek az ökrök meg mit állnak a házam előtt? Ez egy fogadás vagy valami vicc igaz?-

Kérdezte felvont szemöldökkel az asszony miközben nehézkes járása végett jobbnak látta ha kényelmesen elhelyezkedik a fotelben.
- Hát igaz ami igaz kering pár rémhír a házról. - Vallotta be bocsánatkérőn Jeremy ám Amanda rögtön rárivallt. - Jeremy! - Nézett rá majd az asszonyra aki akaratlanul is belemosolygott mondanivalójába.
- Én is hallok ám ezt azt. Boszorkányok és kísértetek. - Nevetett fel ércesen Anne, ám Amandában mintha megfagyott volna a vér, majd burkolva rémületét megforgatta szemeit és akaratlanul is kicsúszott a száján a következő.
- Na persze. Butaság az egész, ha voltak is valaha még Salemben véget vetettek az egésznek. -
Ám az asszony magára véve Amanda kijelentését úgy kelt fel a fotelből, hogy egy pillanatra lábfájását is elfejtette. Erős ujjait egy szempillantás alatt a lány felé meresztette mire Amanda hátralépett ám pár lépés után a karmazsin függönybe ütközött a mögött pedig a falba. A vaskos és erős ujjak fenyegetően szorultak torkára, de képtelen volt segítségért kiáltani. Jeremy mintha földbegyökerezett volna. Nem nézett sem rá, sem az asszonyra tekintete még mindig a fotel felé szegeződött és még a mellkasa mozgását is alig lehetett kivenni. A levegő lassan kezdett kiszökni a tüdejéből, de mégis jobban aggódott Jeremyért mint a saját életéért.
- Mit csinált vele ? - Kérdezte erőlködve ám válasz helyett az asszony tekintete mintha megvillant volna a félhomályban, és a karmazsin függöny lángra kapott Amanda mellett. A tűz, olyan gyorsan terjedt, hogy már már természetellenesnek volt vélhető. A füst lehatolt egészen a tüdejéig és ahogy Anne elengedte köhögésben tört ki. Nem volt ideje terveket szövögetni, vagy megkérdezni, mégis mért csinálta az egyetlen gondja az volt, hogyan juttassa ki Jeremyt ebből a pokolból. Ám a fiú nem mozdult akár egy szobor úgy állt ott, szinte észre sem véve a körülötte forgó káoszt. A lány pedig hisztérikus zokogásba kezdett. Próbálta megmozdítani a fiút ám semmi sem történt, meg akarta keresni tekintetével az asszonyt ám már ő sem volt sehol. A következő pillanatban Jeremy és Amanda közötti helyett egy leomlott tartópillér torlaszolta el. A lány ajkai elé kapta kezét, de rájött nem tehet semmit és ha nem siet ki akkor ő maga is bent ég. Az ajtó feletti fal lassan meginogott, de még épp elég ideje volt ahhoz, hogy kirohanjon rajta. Fogalma sem volt arról, hogyan jutott ennyire messzire a háztól, de arra eszmélt, hogy a várostól nem messze lévő tóparti házuk felé siet. Az eddig adrenalinnak tulajdonított erő most kezdett kiszállni belőle, habár könnyei most sem apadtak el. Cikáztak a gondolatai, de a legfőbb még mindig a fájdalom volt amit Jeremy elvesztése miatt érzett. A torkában érzett gombóc egyre inkább kezdte megfojtani. Fájt az érzés és fájt a gondolat is, ha arra összpontosított, hogy Jeremy nincs többé. Képtelen volt túltenni magán ezen tényen, ezért ahogy belökte az ajtót maga előtt gyengén esett össze a sötét fapadlón. Nem akarta hallani a körülötte zajló világot, nem akart érezni, nem akart látni és hallani. Mégis ott volt, a tóparti háznál és jól volt. Testileg legalábbis bizonyosan. Az pedig, hogy lelkileg mennyire volt sérült csak ő tudta. Túl nagy volt a csend, túlságosan elhalkult a világ körülötte, az egyetlen amit hallott az a saját lélegzete volt.

Érezte a könnyeitől nyirkos padló minden barázdáját, a megperzselődött szövet szúrós illatát, az izzadtságtól nyakához tapadt hajtincseit. A fehér ruhája bizonyára mostanra már befeketedett a portól, sártól és koromtól de őt ez sem érdekelte, hogyan is érdekelte volna hiszen elvesztette a legfontosabb személyt életében.
- Mit tettem? - Suttogta a sötétségbe miközben ott abban a percben azt kívánta bárcsak megnyílna alatta a föld. De nem nyílt, meg sem mozdult ahogyan Amanda sem. Álomba sírva magát jó pár órával később ébredt fel. Nem tudta, hogy gyomra azért fordult fel mert még most sem tudta feldolgozni Jeremy halálát, vagy mert undorodott saját magától. Tenyerét az érdes fapadlóra nyomta úgy próbáld felülni, de képtelen volt, mert a gyengeség felül emelkedett rajta. Ebben a pillanatban gyomra és teste egyaránt megadta magát és minden ami benne volt kijött belőle. A nap gyenge sugarai besütöttek a poros ablakon és lassan bevilágították a szobát. Amanda arcára megdöbbenés ült ki ahogyan észrevette, hogy az eddig nyirkos fapadlón egy óriási sártócsa fekszik. Kezét óvatosan végighúzta az ajkain ám megdöbbenésére azok is sarasak voltak. Érezte a sár émelyítő ízét és újból felfordult a gyomra. Erőt vett magán és kisietett a faházból remélve a friss levegő majd segít a hányingerén. Ám nem így lett a sár amit bent látott újból feltört gyomrából beterítve a füvet. Az eddig csupán megrettent és összetört lány kétségbeesett. Nem értette mért történik ez vele, de erőt kellett vennie magán. Haza kellett mennie elmondania a szüleinek mi történt és Jeremy szüleinek is. Ki tudja mióta keresik már őt és Jeremyt. Az út rövidebbnek tűnt éjjel mint most, de még így is rendkívül hamar hazaért. Ám ahogy benyitott nem talált otthon senkit. A cipője sáros nyomokat hagyott végig a nappalin, kezével végigsimított a családi képeken néhol összepiszkolva azt. Bármit megadott volna azért, hogy otthon találja az anyját ám úgy tűnt egyedül kell megbirkóznia a gondjaival. Mindenek előtt le kellett zuhanyoznia. Nem bírta azt ahogy a mocskos ruha a bőréhez tapadt ezért megkönnyebbülés volt levenni azokat és egyenesen a kukába dobni. Ahogy megengedte a vizet és az végigfolyt testén, újból egyedül maradt a gondolataival. Eleredtek a könnyei majd végül a hideg csempéhez dőlt. Nem akart a történtekre gondolni de mégis csak az járt a fejében. Felbontotta kedvenc samponját és alaposan megmosta ragacsossá vált haját. Miután végigsimított szőke hajtincsein döbbent tekintettel meredt tenyerére. Észre sem vette mikor kezdett el zihálni és mikor rogyott a földre. Fogalma sem volt arról mi történt vele, de az eddig mindig gondosan ápolt hajtincsei most a tenyerén pihentek. Újból és újból végigsimított haján ám minden egyes alkalomkor egyre több haja hullott ki.
- Szent ég. - Suttogta magának miközben lassan felállt. Elhúzta a zuhanyfüggönyt ám azonnal meg is torpant.
Egykoron hófehér bőre most még fakóbbnak tűnt ahogy barna hajtincsei az arcába hullottak. Szemei táskásak ajkai pedig cserepesnek hatottak mégis, még most is gyönyörű volt.
Amanda próbált erőt meríteni és elővenni kedvesebbik énjét ám ez kevésbé sikerült.
- Te jó ég. Hogy jutottál be a házba? -
Szólalt meg kérdőn miközben a másodperc tört része alatt húzott maga elé egy törölközőt.
Bár még csak kislány volt mégsem akart meztelenként mutatkozni. Bár kérdésére válasz nem érkezett Amanda mégis úgy gondolta ésszerű magyarázat van arra, hogyan jutott be ez a kislány a házba. Gyengéden elmosolyodott ám ez a mosoly nem is állhatott volna távolabb attól a mosolytól ami egykoron bearanyozta Jeremy napjait.
- Mi a neved? Eltévedtél? - Kérdezte kedvesebben miközben leguggolt. Furcsán ismerősnek tűnt számára a kislány, de az érzést figyelmen kívül hagyta.
A lány elmosolyodott de nem adott választ a kérdéseire.
- Na jó elzárom a vizet aztán megkeressük a szüleid. - Mosolyodott el bátorítóan Amanda majd hátat fordítva az apró idegennek elzárta a vizet, ám ahogy visszafordult az nem volt ott. Lesietett a lépcsőn, benézett a szobákba ám sehol sem találta. Bizonyára a nagy Haloween esti csokikéregetés közben tévedhetett el ezért figyelmen kívül hagyta és öltözni kezdett. Megritkult haját egy kalap alá tömködte majd lélekben felkészítve magát elindult. Furcsa érzés kerítette hatalmába ahogyan kilépett a bejárati ajtón. Az utca meglepően kihaltnak tűnt. Ilyenkor már rég munkába készülődnek a szomszédok, a háziasszonyok a kertjüket öntözik, a gyerekek az udvaron játszanak. Most mégis egyetlen lelket sem látott.

Bizonytalanul indult el reménykedve, hogy lát valaki ismerőst. De az úton egész végig csend volt. Még Tamsin a foltos macska sem szaladt oda hozzá, ahogy minden reggel teszi. Ahogy befordult arra az útra, ahol Jeremy háza is található megpillantott egy férfit. Arca véres volt, mintha ellőtték volna a fél arcát. Ahogyan Amanda szemeibe pillantott megfagyott ereiben a vér. Ám az idegen csak felnevetett és továbbsétált. A baljós nevetés nem hagyta nyugton, de most arra kellett koncentrálnia, hogy szóljon Jeremy szüleinek. A semmiből tűnt elő a kislány aki most is ugyan olyan kedves mosollyal állt ott Amanda előtt. Viszont ő már nem volt annyira nyugodt. Elkeserítő helyzetbe került. Először a hányinger, majd a hajhullás aztán pedig ezek a hallucinációk. Igen csakis hallucináció lehet az ami itt folyik. Tudata felmondta a szolgálatot és inkább valamiféle tévképzetbe ringatja magát mintsem, hogy erőt vegyen.
- Mi folyik itt ? - Kérdezte szörnyülködve Amanda, de a választ most sem kapta meg. A gyermek kedves arca most rettegővé vált és kétségbeesetté.
- Kérlek ne bánts. Ugye nem fogsz többé bántani? Annyira félek. -
- Nem dehogy bántalak, miről beszélsz ? - Guggolt le hozzá újból és letörölte arcáról a könnyeket, de ezzel a mozdulattal felsértette a gyengévé vált bőrt ami levált a lány arcáról.
- Te jó ég. - Ejtette ki a szavakat halkan és az ajkaihoz kapva kezét halálra vált arccal állt fel a lány mellől.
- Bántottál! - Az eddig kétségbeesett kislányt most inkább lehetne dühödtnek nevezni.
- A mamám majd megtalál. - Suttogta halkan majd újból kámforrá vált.
Amanda már nem tudta mi tévő legyen, de abban a pillanatban rohanni kezdett ahogy a lába bírta. Nem figyelt arra merre csak minél távolabb legyen ettől az agyrémtől. Ám a távolban megpillantotta a Levendula házat.
- Ez lehetetlen... hiszen ez … - Dadogott de mindennél jobban ki akarta deríteni mi folyik itt és reményei szerint az egyetlen aki el tudta mondani az Anne volt. A kopogtatóhoz érve az ajtó kérés nélkül nyílt ki és az eddig romosnak vélt ház épp úgy nézett ki mint előző nap és Anne is ugyan úgy ült ott a fotelben.
- Hát idetaláltál. - Kúszott gonosz mosoly arcára miközben végigmérte a lányt.
- Mi folyik itt? Tudom, hogy maga csinálta. - Ordított rá az asszonyra Amanda de hamar rájött, hogy ilyen beszéddel semmit sem ér. - Én sajnálom amit mondtam előző nap. Kérem, könyörgöm csinálja vissza. Bármit megteszek csak hozza vissza Jeremyt. Vissza akarom kapni ő nem érdemelte meg a halált. -
Zokogta miközben lassan az asszony elé térdelt megragadva annak kezét. Ám segítség helyett az a képébe nevetett.
- Sajnálod ? Te sajnálod ? - Nevetett tovább miközben Amanda felé emelkedett.
- Ő valóban nem érdemelte meg a halált, de te igen. Te aki két éve saját kezűleg ölted meg a lányom. -
Amanda tekintete elsötétedett, tökéletesen tudta mire gondol Anne. Ő tette egyedül az ő hibája az ami két éve azzal a lánnyal történt. Két évig hitegette magát, hogy csak egy állat volt, de saját maga volt az aki eltemette valahol az erdőben.

- Mogyoróbarna haja elterült a betonon, arca véres volt és elgyötört. Szinte kiült rá az iszonyat és te vagy a hibás mindezért. Ő volt a mindenem. A szemem fénye de ezt te úgy sem tudod felfogni.-
Ordította a lány arcába és ez volt az a perc amikor megvilágosodott. A lány akit az imént látott az volt akit megölt. Akit eltemetett azért mert gyáva volt. Gyáva volt a szülei és a rendőrség szemébe nézni, gyáva volt magára vállalni szörnyű tettét ezért egy másik rettenetes tettel palástolta azt.
- Istenem … - Suttogta maga elé de csak újból kinevették.
- Nem aranyom itt Isten nem segíthet. - Mosolyodott el ördögien az asszony.
- De miért Jeremy ? Kérem adja vissza Jeremyt én esküszöm megteszek bármit. - Kérlelte tovább de a letörölhetetlen mosolyon kívül nem kapott többet.
- Még most sem érted ugye? Nem ő a halott édesem. Hanem te vagy az.-A halál mindig fájdalmas, felkavaró és megdöbbentő, még akkor is, ha nem számítunk rá, akkor is, rettegünk tőle és akkor is, ha ez az egyetlen módja, hogy megbűnhődjünk.

Trick r Treat pályamű: Nushey

Nushey: Apa nap

Fél kiló kenyér, egy liter tej. Nehogy kimenjen a fejedből, Liza.
-Ha már mész a boltba, vegyél mécsest is! Holnap Apa-nap lesz, tudod!
Az anyám hangja a szokásosnál is fásultabban cseng. Hát persze, holnap Apa-nap, mise a temetőnél és gyászos csöndben ücsörgés, míg anya gondolatban apával beszélget.
Kiskoromban természetesnek vettem ezt a programot, hiszen mióta az eszemet tudom így megy ez. Régen én is beszélgettem apával, akinek az arcát csak elképzelni tudtam, hisz háromévesen láttam utoljára, de emlékem nem maradt róla. Akkor úgy gondoltam, természetes hogy anya minden héten legalább egyszer elmegy apához. Hogy minden gondolata hozzá kapcsolódik. Hogy gondolatban társalog vele.
Persze, két-három évvel apa halála után ez még talán normális. De az hogy tizennégy éve nem tudja elengedni még egy gyászban nevelkedett gyereknek is nyilvánvaló, hogy beteges.
Úgy belemerülök a gondolataimba, hogy majd’ elhajtok a bolt mellett. Tövig rántom a féket, az ócska bicikli nyikorog. Fél kiló kenyér, egy liter tej és mécses. Fél kiló kenyér, egy liter tej és mécses. Nehogy kimenjen a fejedből, Liza.
A kirakatra nézve vigyorgó töklámpások és boszorkánysüvegek kartonból kivágott sokasága fogad. Persze, majdnem elfelejtettem, hogy ez a gusztustalan ünnep egybeesik az Apa-nappal. Halloween, mi? Hányingerem van tőle. Ha nem is a mi szintünkön, de legalább egy sírrendbetétel erejéig holnap a halottainkkal kell foglalkozni. Nem holmi maskarákban, a halottak napját kifigurázó szokásokkal kell Amerikából átvett marketingfogásoknak hódolni.
De mindegy is. Fél kiló kenyér, egy liter tej és mécses. Nehogy kimenjen a fejedből, Liza. Tej: pipa. Kenyér: pipa. Mécses. Mécses. Ez a sor lesz, igen. Hál’ Istennek, az utolsó csomagot találom a polcon árválkodva. Úgy látszik vannak még emberek akik törődnek a halottak napjával.
Mikor hazaérek anyát a kanapén kuporogva és semmibe meredve találom. Halkan szól az a rettentően régi szám, amire anyáék először lassúztak. Nagyszerű, következik a depressziós nosztalgiázás fázisa.
Tudom, tudom, nagyon gonosz tőlem hogy így állok hozzá. De könyörgöm, mindjárt tizenhét vagyok, és még babazsúron se voltam, nem hogy buliban! Minden barátnőm úgy tudja, hogy kivételesen szigorú anyám van, aki kelepcében tart. De az igazság az, hogy egyszerűen csak tudom, hogy hiába nem szól, nem tartaná helyesnek hogy gyászban (igen, neki még mindig a fekete ruhás fázis tart) holmi „vigasságokra” járjak. És hát egyedül hagyni sem merem sokáig anyát.
Mert tény, hogy ő a legönzőbb lény, akivel valaha találkoztam. A gyásza kis burkát magához rögzítette, dúskálva az emberek együttérzésében, és még jobban szomorkodva, mikor megtudja, hogy valaki kibeszéli miatta. Úgy kell kezelni, mint egy beteget, nekem mindent meg kell tennem érte, hiszen az ő fájdalma nagyobb, mint az enyém. Nem törődik azzal, hogy engem így milyenné nevelt, nem törődik vele hogy nekem mi a jó. Képes és néha konkrétan megfenyeget azzal, hogy ha nem teszek meg valamit, akkor öngyilkos lesz, úgysincs ami itt marasztalja!
Hát kösz. Lassan ott tartok, hogy következőnek csak annyit mondok: „Hajrá”. De persze nem tehetem. Most is, ahogy itt ül a kopott kanapén, olyan elhagyatott. Mégis csak az anyám. Csak én maradtam neki.
-Megjöttem! -látom hogy meglepődik az ittlétemen. Végül is csak fél perce állok az ajtóban…
-Hoztál mécsest?
-Meg fél kiló kenyeret és egy liter tejet, igen.
Elkezdem kipakolni a szatyorból a cuccokat. Anya elgondolkozva néz rám. Nagyszerű, remélem nem valami olyasmire gondol amiben szerepelek én is meg a halál is. Elég nekünk apa.
Kenyér a tartóba, tej a hűtőbe, mécses a spájzba. Összehajtogatnám a szatyrot, de még van benne valami. Ahogy kihúzom egy fekete-narancssárga halloweeni bulimeghívót tartok a kezemben, amit a blokkhoz adtak a boltban. Anya megmozdul, meglátja hogy mit tartok a kezemben.
Kész. Katasztrófa. Anya elbőgi magát, a teste rázkódik a zokogástól. Nembírom nembírom nembírom nembírom. Lehet hogy megőrültem, nem érdekel, én ezt nem tudom tovább csinálni! Elegem van a gyászból, elegem van abból hogy egy szórólaptól összeomlik az anyám. Kirohanok, nem érdekel mit kezd magával, nem érdekel ki törli le a könnyeit. Normális akarok lenni.
Hallom ahogy az ajtó kicsapódik, az anyám rikácsolva rohan utánam. Hűha, ilyennek még nem sokszor láttam. Sokszor észreveszem a szemében a fájdalmas őrület szikráját, de valahogy a gyász fekete fátyla mindig eltakarta.
Gyorsan elrohanok a buszmegállóba és felugrok a buszra, majdnem rám csukódik az ajtó. Épp látom ahogy az anyám eltorzult arccal kifordul a sarkon.
Oké, és most merre? A szórólapra nézek, és undorodva összegyűröm. De valami gyerekes bosszú arra késztet hogy kisimítsam és alaposan áttanulmányozzam. Végül is, ez csak egy buli. Valami, amiben az anyám miatt eddig nem lehetett részem. Az, hogy milyen dekoráció lesz, nem számít. Vagy az, hogy Apa-napra esik. Szerintem bármilyen ember is volt az apám, ő is tudja, hogy már így is túl sokat gyászoltuk. Tudnia kell. Megérdemlek egy bulit. Megérdemlek egy jó estét. Megérdemlek egy pár apró flörtöt. Megérdemlem a szabadságot.
Miután teljesen meggyőzöm magam, felhívom Zsanit, hogy beugrok hozzá. A következő buszmegállótól tíz perc sétával odajutok.
 Zsani értetlenül nyit ajtót. Érezhette a hangomból, hogy valami nincs rendben. De ahogy ott állok az ajtóban az anyáméhoz hasonló félőrült tekintettel, szerintem eléggé megijesztem. Ahogy ajtót nyit melegítőben és kényelmes lófarokba fogott hajjal rájövök, hogy az én érzelmi fellángolásaim nem állítják a feje tetejére a világot. Én is kopott farmert és viseletes pulcsit vettem fel a bevásárláshoz. Valahogy egy buli így elérhetetlennek tűnik. Ettől kissé megcsappan a lázadó energiám.
-Menjünk el bulizni -oké, ez nem sikerült túl meggyőzőre. Az idegességtől és a rohanástól berekedt a hangom, a bátornak szánt kijelentésem fájdalmas nyüszítésnek hat. Sebaj, csapó kettő. –Ez a buli nagyon jónak hangzik, csak kéne hozzá valami halloweenes ruha –az orra alá nyomom a szórólapot.
Kéne egy fényképezőgép hogy lefotózhassam az arckifejezését. A megdöbbenéstől láthatóan megnémul.
-Szia! –nyögi ki végül. Nagyot nyel és erőt vesz magán a folytatáshoz. –Hogyhogy elengedett anyukád?
Nagyszerű, rátapintott a lényegre. Most komolyan, erre mit mondhatnék?
-Hát igen, kivételesen engedékeny volt ma –nem győztem meg, de mindegy is. –Szóval van másfél óránk felkészülni és fél óra mire odaérünk. Mit szólsz?
-Várj, szólok anyának. Addig gyere be –de jó egyeseknek, ennyivel elintéznek egy bulit.
Az anyukája természetesen kérdések nélkül rábólint a dologra. Aztán Zsani a gardróbjából elővarázsol néhány jelmeznek mondható ruhát, egy ördögszarvas hajráfot nekem és egy boszorkánysüveget magának. Fekete sminkkel kimázgáljuk egymást, és már le is telik a másfél óra.

***
A buliba érve már javában szól a zene, boszorkányok zombik és egyéb klisék forgataga fogad minket. Kezd visszatérni a jókedvem. Életem első bulija! Eszembe jutnak a tinifilmek amiket Zsaninál néztem, mert anya megtiltotta hogy ilyesmik kerüljenek a házba. Igen, ez az este tökéletes lesz.
Belevetjük magunkat a forgatagba, és innentől olyan mintha egy álomban lebegnék. Szemezek a cuki kaszással szemben. Csábos mosolyt engedek a focistának (?) balra. Remélem nem nézek ki túl bénán kívülről. A tömeg egyre beljebb sodor a helyiségben, már látom a túlsó kopár, ablaktalan falat.
Úgy két számmal később egy ördögnek öltözött húsz év körüli srác elég esetlenül egy „leszel-e velem a táncparkett ördöge” dumával indít. Engem ez természetesen a legkevésbé sem zavar, csak arra koncentrálok hogy a cinkos mosolyomon ne látszódjon hogy belül majd’ szétvet a boldogság.
Hangos zene, fények, egy srác teste, ahogy az enyémmel mozog. Imádom ezt az egészet. Imádok élni. Legszívesebben így maradnék örökre, hogy ennyiből álljon a világ, hogy minden más megszűnjön létezni az anyámmal az élen.
Nem tudom meddig voltam így. Nem tudom, hányszor tapizott végig a srác akinek a nevét se tudom. De ebből a furcsa révületből egyszer csak éles sikoly ránt ki, ami a bejárat közeléből jön. És még egy. És még egy. Ordítások. Kiáltások.
Először elkezdek pánikolni, de aztán eszembe jut hogy a szórólapon „vérfagyasztó halloweeni show-t” ígértek. Visszafordulok a sráchoz és rávigyorgok. Megvonja a vállát és tovább táncolunk. Kicsit piszkálja a gondolataimat hogy nem láthatom azt a bizonyos show-t, de most valahogy a partnerem izmos karjai jobban lekötik a figyelmemet.
Egyszer csak a fal felé lódul a tömeg. Testek préselődnek az enyémnek, a hátam nekiütközik a hideg falnak. Érzem a pánikot. Valami nincs rendjén. Biztos nem a buliszervezők keltettek ekkora riadalmat.
A zene elhallgat, a hirtelen csend szinte fáj a fülemnek. A csontjaim még mindig bizseregnek a basszustól, és alig kapok levegőt.
Sikoly. Egy egy penge fémes koccanása. Cuppanás. Hörgés. Fröccsenés. Iszonyatos csend, amit valaki őrült zihálása tör meg. Látni akarom, mi történik, de közben mégsem. Ez csak a show, nem történik semmi megismételhetetlen. Művér és olcsó színészi alakítás. Mit meg nem adnék, hogy visszategyék a zenét és táncolhatnánk tovább. Vagy ha nem akkor hadd lássam mi történik. Igazán kapcsolhatnának némi világítást, mert így csak színes fényekben úszó sejtelmes körvonalakat látok.
    Néhányan megpróbálnak kioldalazni. Hirtelen felizzik egy reflektor és meglátom, mi történik a terem közepén: egy ócska lepedő-szellemruhába öltözött ember egyik kezében hentesbárddal, a másikban hatalmas konyhakéssel hadonászik, mellette két halott biztonsági őr vértócsával körülvéve.
    Az egyik lány sikítva rohan a kijárat felé, gondolom túl sok neki a látvány. Hát igen, elég élethű.
    Ekkor a szellem a lány útjába lép és egyszerűen ledöfi. Ahogy mondom. A penge halk cuppanással bukkan ki a lány hátából, akinek a szájából vér bugyog, és egy utolsó nyikkanással a földre esik.
    Megfagy a vér az ereimben. Ezzel valami nincs rendben. Ez túl élethű. Ami azt illeti, teljesen élethű. Az ördögsrác eloldalazik a sarok felé, ahol egy nagyobb csoport mögött keres fedezéket. A reflektor egy csattanással kikapcsol.
    A színes fények körvonalában látom, ahogy a szellemalak elindul a fal mentén és egyenként mindenki arcába néz. Néha megáll egy-egy embernél. Alaposan megnézi őket.
    Ahogy az egyik lányhoz ér, az elbőgi magát. A szellem megragadja a karját. Éles nyisszanást hallok, és egy kézfej puffan a padlón. A lány mostmár üvölt. Nem bírom tovább, összegörnyedve öklendezek. Látom, hogy a szellem felém kapja a fejét, de aztán folytatja a hátborzongató mustráját.
    Az egyik srác amolyan ’nem félek tőled’ tekintettel néz rá, erre a térdébe állítja a kést. Újabb ordítás, újabb sikolyok, újra összegörnyedek.
    Amikor hozzám ér, jó mélyen az arcomba hajol. Látom a fakó szemeit a lyukakon át. Valami nagyon nem stimmel velük. A lepel alatt mintha mosolyogna rám. Egyszer csak meglendül a keze és a kés a vállamba fúródik. Rettenetes, elviselhetetlen fájdalom nyilall belém. Leesnék de a penge a falhoz szegez. Megforgatja a pengét. És vissza.
    Azt kívánom bár meghalnék. Az ordításom túlharsogja a kezetlen lány és a térdét ölelő fiú hangját. Érzem ahogy könnyek futnak az arcomon, de csak sikítani bírok, sikítani hogy elmúljon a fájdalom. De nem múlik, forró vér lüktet a sebemben, érzem ahogy elázik a kölcsönfelsőm. A felsőről eszembe jut Zsani. A véráztatta felsőmről. Vajon hol van? Elment már előtte ez az őrült? Ahogy felötlenek a kérdések, úgy el is tűnnek: a sebem lüktetése és az őrjítő kín nem hagyja hogy ilyesmivel foglalkozzak.
    A szellemalak végigér a termen, és egyszer csak megszólal. A hangja fájdalmasan ismerős, de úgy el van torzulva hogy szinte a sebemben érzem a fájdalmat amit okot.
    -Azt hitted, ennyivel elintéztél, te szuka? Hogy felneveltelek és te pedig csak úgy elrohansz? Hogy minden áldozatom, minden véres verejtékcseppem a sárba taposod? Azt már nem! –Nem, ez biztosan nem igaz. Csak egy rossz álom, semmi több. Csak ez a pokoli, őrjítő fájdalom ne lenne és el is hinném hogy csak egy álom.
    Felismert, ebben biztos vagyok. De akkor miért ne ölt meg?
    -Látod, kincsem, mit tettél? Idegenek szenvednek miattad, –mutat a nyöszörgő srácra –és a legjobb barátnőd a szemed láttára vérzik el -a földön fekvő lány felé int a hentesbárddal. Jesszusom, ugye nem Zsani az? Látszólag nincs már benne sok élet, hatalmas vértócsa terül el körülötte, a keze csonkjából egyre gyengébben spriccel a vér. Senki nem segít neki. Mindenki fél megmozdulni. Mindenki fél lélegezni. Otthagyják, hogy elvérezzen. Legszívesebben ordítanék.
    Elkezdek kúszni felé, de pár méter után összeesek, nem marad több erőm. Az anyám ráérősen hozzám sétál és ledobja a lepedőt. Látom a szemeit. Látom bennük az őrület lángját, ami most a kék és rózsaszín fényekben mintha kicsapna a szeméből. Rám néz, aztán egy hatalmasat rúg a sérült vállamba. Sikoltani sincs erőm, csak egy hörgés jön ki a számon.
    Bájos mosollyal oldalra billenti a fejét, és mosolyogva és kislányos hangon megszólal:
    - Add át az üdvözletemet apádnak. Remélem boldog odafent. Jó éjszakát, kisbogár!