Raziel tollai pályamű-Lollykaa

Lollykaa: Elrabolt angyal

1867. október 31.
Holbrook, USA

A felkelő nap fénye tölti be a szobát. Nézem, ahogy fölkúszik a paplanon, hogy csókot leheljen a mellettem fekvő lány hosszú pilláira, aranyszín fürtjeire, piros ajkára. Bőre az álmok édes illatát árasztja, szemhéja meg-megremeg. Csókot lehelek orcájára, kezemet karcsú dereka köré fonom. Mellkasomon érzem egyenetlen, kissé szapora szívverését, mely mindig sajátja volt. Az érzés megnyugtat, lehunyom a szemem. Még nem is sejtem mi vár rám álmaimban.

… 1665. október 31. Mindenszentek előestéje. Pontosan emlékszem a dátumra, mely örökké megváltoztatott mindent. Pár nappal azelőtt üzleti ügyekben utaztam Bostonba, s most csak vacsorázni indultam a parkba a legnagyobb hóesésben, nem sok reménnyel. Ez az éjszaka híres mágikus erejéről, így az emberek nem szívesen hagyják el otthonaikat, lévén mind babonásak. Ilyenkor egy éhes vámpír, mint jómagam, könnyen hoppon maradhat.
De nem ma este. Jóllakottan dőltem hátra a padon, számat fehér zsebkendőmbe törölve. A mellettem ülő férfi bambán bámult maga elé. Jókedvűen megveregettem a vállát, majd a füléhez hajoltam.
- Állj föl, és indulj dolgodra. Felejtsd el, hogy megálltál a parkban.
A férfi engedelmesen fölállt, s elcsoszogott a lassan bokáig érő hóban. Derült hangulatban figyeltem, ahogy lassan eltűnik a sűrű hóesésben. Elterpeszkedtem a padon, mint valami úr, hogy kiélvezzem a testemben szétáradó meleget, mikor tompa léptek zaja hatolt a meghitt éjszaka csendjében. Felpattantam, s egy vastag törzsű fa mögé rejtőztem. Ezen az éjszakán az árnyvadászok a szokottnál is többet járőröztek, s nem akartam a bostoni város derék őreit magamra haragítani rögtön az érkezésem után.
Apró alak bontakozott ki a hófüggöny mögül. Sietős léptekkel is épp hogy csak botorkált a lassan térdig érő hóban, köpenye félig lecsúszva lógott a vállán. Odaért a padhoz, amin épp az imént költöttem el vacsorámat, s lerogyott rá, hevesen kapkodva a levegőt. Pár percig hallgattam szapora, kissé egyenetlen szívverését, azután kiléptem a rejtekhelyemként szolgáló fa mögül. Úgy látszik, ma este kijut nekem a jóból. Egy hétre jól lakom.
Ahogy az apró alak mellé léptem, megcsapott egy érdekes illat. Épp hogy csak kellemesnek mondható ragacsos, édes levegő lengte körül ezt az igen különös lányt. Ugyanis a padon kuporgó illető hölgy volt, annak is elég fiatal.
- Minden rendben, kisasszony? – kérdeztem a legbarátságosabb hangomon.
Rám pillantott búzavirágkék szemeivel és rögtön éreztem, hogy az ereim megolvadnak. Ez a lány nem egyszerűen szép volt, hanem a leggyönyörűbb lény, akit valaha is láttam. A szeme kék volt, mint az óceán a Karib-tengeren, hosszú, szénfekete pillákkal keretezve, melyek árnyékot vetettek arccsontjára. A bőre sápadt, mint a hó a park fáinak ágain, az orra és orcája a jeges széltől piroslott. Tökéletes babaarcát aranyszín fürtök keretezték.
- Maga lát engem? – kérdezte őszinte meglepetéssel a hangjában.
Fel kellett volna tűnnie, hogy a beszélgetés érdekes irányba indult el, de nem tűnt fel. Azok a szemek szinte megbabonáztak.
- Hát persze hogy látom, kisasszony. Hisz nem vagyok vak. És kegyedet különösen nehéz lenne nem észrevennem.
Elpirult, amit szinte diadalként éltem meg. Mélyen meghajoltam előtte.
- Engedje meg, hogy bemutatkozzam. A nevem Alistair Carlwright, szolgálatára.
- Én Miss Jessamine Herondale vagyon. Örvendek a szerencsének – szerény mosolyt villantott rám, amitől úgy éreztem, évtizedek óta halott szívem nagyot dobban.
Még itt is feltűnhetett volna. Herondale. Honnan ilyen ismerős a név? De én balga semmit sem vettem észre. Ez a lány teljesen a hatalmába kerített. Aztán a következő mondatnál elkezdett derengeni.
- Ezek szerint ön alvilági. Ugyanis lát engem. Vajon milyen fajta? Megkérdezhetem, uram, ön vérfarkas vagy vámpír? Tündér nem lehet, mert nem hegyes a füle. Boszorkánymester sem, mert nincs önön semmi féle jel. Ugye nem illetlenség ilyet kérdezni egy alvilágitól? Még sohasem találkoztam alvilágiakkal és a kódexben nem írnak semmit az illemtanról.
Szeme lázasan csillogott, ahogy előre hajolt, miközben beszélt. Teljesen megszédültem. Hogy lehet ez? A lány arcát bámultam értetlenkedve, mikor az levette köpenyének csuklyáját, láthatóvá téve ezzel finom ívű nyakát. A puha bőrön pedig az árnyvadászok fekete Jelei kacskaringóztak. A világ forogni kezdett velem. Hirtelen rájöttem, miért volt ismerős a neve. A Herondale család vezeti a Bostoni intézetet. Akkor viszont ez a tüneményes teremtmény itt előttem egy árnyvadász. El kellett volna menekülnöm, de bódult kábulatomban csak annyit tudtam kinyögni:
- Én… vámpír vagyok, kisasszony.
- Ó, hát ez pompás! – azzal fölpattant, és belém karolt. Meglepetésemben mozdulni sem bírtam. – Annyi kérdésem van magához az alvilágiakkal kapcsolatban, Mr. Carlwright.
El kellett volna menekülnöm, vissza Holbrookba, apám birtokára, el ez elől a furcsa árnyvadász elől. De abban a pillanatban úgy éreztem, hosszú évtizedek óta először, hogy jó helyen vagyok. Mellette.
Kábán elmosolyodtam.
- Kérem, szólítson Alistairnek – finoman megszorítottam törékeny kézfejét, majd elindultam a park kijárata felé. – Jessamine.

Az álom eltűnik, de rögtön utána érkezik egy másik…

… 1666. március 21. A parkban ültünk Jessamine-nal, közel ahhoz a helyhez, ahol megismerkedtünk. Mindenképpen itt akartam megkérni a kezét, noha sosem vallottam magam szentimentálisnak. Abban a pillanatban mégis én voltam a világ legboldogabb embere, hiszen a lány, akit mindennél jobban szerettem, ott volt velem, és igent mondott nekem. Sosem gondoltam volna, hogy nyomorúságos öröklétem ilyetén fordulatokat vesz. Szinte úgy éreztem, most az egyszer minden rendben van.
Hűvös éjszakai szellő borzolta aranyszín fürtjeit, de Jessamine most nem simította le őket, csupán komoran bámult egymásba font ujjainkra.
- Mi bánt, kedvesem? – kérdeztem, miközben gyomrom összerándult, mint mindig, ha szomorúnak látszott.
Hatalmas kék szemeit rám emelte, mely most tele volt kétségbeeséssel és elkeseredettséggel.
- Alistair, mielőtt elvennél feleségül, el kell mondanom valamit – hangja határozott volt, de tekintete kerülte az enyémet. – Tudnod kell, hogy súlyos beteg vagyok. Szívelégtelenségben szenvedek. Az Intézet orvosai legföljebb húsz évet jósoltak. Én ennek ellenére szeretném leélni veled azt a megmaradt három évemet. Sohasem éreztem még magam olyan boldognak, mint amikor veled vagyok. – könnyek szöktek a szemébe, de kihúzta magát és szigorú tekintettel rám meredt. – Azonban, ha ennek a tudásnak birtokában, szeretnéd visszavenni a gyűrűt, megértem.
A könnyek most már patakokban folytak végig az arcán, s elkezdte lerángatni kezéről a kesztyűt, hogy hozzáférjen a gyűrűhöz. Finoman lefogtam a csuklóját, s ő zokogva borult a vállamra. Simogattam a hátát, míg lehiggadt, majd a fülébe súgtam.
- Nem adtam volna neked, ha nem lennék teljesen biztos abban, hogy a legjobb helyre került. Szeretlek Jessie, és ezen semmi nem változtat. Együtt megoldunk mindent.

Ezután halvány képek rémlenek fel. Leginkább csak arcok, vagy ismerős villanások. Aztán egy másodperc erejéig látom az Intézetet, ahonnan lóháton szöktettem meg Jessamine-t. Az apja dühödt arcát. Érzem az elégedettségemet. Aztán ismét arcok váltakoznak. Boszorkánymestereké, akiktől a gyógymódot vártuk Jessie betegségére. Érzem a kétségbeesett hónapok súlyát a szívemen. Egyszer csak Magnus Bane macskaszemei tűnnek fel. Kezében a rúna, ami nem csak meggyógyította Jessie-t, de annál sokkal többet is adott neki. Örök életet. Amennyiben minden évben fölrajzolja magára. Érzem a megkönnyebbülést. Nem fogom elveszíteni őt. Soha.
A következő kép furcsa. Nem emlékszem rá, olyan mintha egy emlék töredéke lenne. Mint egy újság fölött látott kép, melyre már rég nem emlékszünk, hisz az emléknek nem lényeges eleme. Jessamine az ágyon ül, kezében az irónja. Nem lehet régi emlék, állapítom meg, azt a képet a falon két éve kaptuk ajándékba. Az irón hegye fürgén mozog kedvesem bőrén, megalkotva az életmentő rúnát. Jessie egyszer mesélte, hogy az írónnal rajzolni a bőrre olyan, mint amikor forró tűvel adják be az injekciót. Csak egy pillanatig fáj. Most mégis azt látom, hogy Jessie meggörnyed, apró testét görcsök gyötrik. Pár percig tart csupán, mégis homlokát kiveri a verejték. Felpillant, észrevettem-e valamit, majd gyorsan kioson a szobából.
Hasonló képek tűnnek fel, egy újság, könyv lapjai fölött látott emléktöredékek. Aztán Jessie hangját hallom, ahogy panaszkodik a rúnáról, meg arról, hogy lassan hetente kell felrajzolnia, hogy hasson. Nem figyelek rá, a színházhíreket olvasom, közben bólogatok. Félbeszakítom mondanivalóját, megkérdezem, van e kedve operába menni. Látom a szemében a megbántottságot, majd sóhajt és szomorúan elmosolyodik.
Zihálva ébredek. A vastag függöny sarkainál szürke fény kúszik a szobába. Felülök az ágyban, Jessamine-t keresem. Nincs az ágyban, csak egy levél vár a párnáján: „A városba mentem, sietek vissza. Szeretlek. J.” Vállat vonok. Már megszoktam, hogy Jessie szereti a maga útját járni.
A napot a dolgozószobámban töltöm, az íróasztalom fölé görnyedve. A birtok unalmasabbnál unalmasabb dolgait tartalmazó iratok elborítják az ódon íróasztal lapját. Nagyon úgy tűnik, hogy az egész éjszakát a papírok társaságában tölthetem, hiszen már rég besötétedett. Valamikor délután hallottam, hogy Jessie megérkezett, de nem jött be. Tudja, hogy ha dolgozom nem érdemes zavarni, nem tudnám a figyelmemet neki szentelni.
A szalonból hatalmas csörömpölés hallatszik, aminek sikerül kiszakítania a betűk s számok birodalmából. Figyelmen kívül hagyhattam volna, hiszen Martha, az idősödő szakácsnőnk gyakran elejtette a teáskancsókat. De nem csupán a csörömpölésre lettem figyelmes, hanem egy szív szapora, ki-kihagyó dobbanására. Tudom, hogy Jessamine szíve nem ver éppen egészségesen, de sosem hagyott még ki ekkora szüneteket két ütem között. Aztán egy halk, elfúló sóhaj üti meg a fülem.
- Alistair…
Elejtem, ami éppen a kezemben van, rohanok a szalonba. Ahogy belépek, szörnyű látvány fogad: Jessamine a földön fekszik, arcáról könnyek csorognak, szörnyű görcsök rázzák. Letérdelek mellé, törékeny testét karomba zárom, próbálom megtartani, megszűntetni ezt a borzalmas rángatózást. Szememet könnyek égetik.
- Mi történik, szerelmem? – kérdezem szinte zokogva. – Mi a baj?
- A rúna… - szinte sóhajtás a hangja, miközben fogai összekoccannak a rángatózástól. – Elvesztette a hatását… Nem… nem bírja a testem…
Most már csorognak a könnyeim, forró patakokként ömlenek végig arcomon.
- Alistair…azt a levelet… azt neked írtam… - a dohányzóasztalra mutat, melyen egy papír fekszik, rajta az ő gyönyörű kézírásával. – Nem… nem tudtam befejezni… még el akartam mondani…
- Csitt, szerelmem, ne erőltesd meg magad. Kitalálunk valamit… Elküldöm a kocsist Bane-ért. Meg fogsz gyógyulni… - Az utolsó mondatot már alig lehet érteni visszatartott zokogásomtól. Tudom, hogy Magnus Bane már rég Londonba költözött. Nem tudna ideérni olyan gyorsan, ahogy nekem szükségem lenne rá.
Jessamine felemeli a kezét, arcomra simítja. Fájdalmas mosoly játszik ajkain.
- Nem, szerelmem. Ezt akarom. Túl sokáig volt… voltál mellém láncolva. Itt az ideje… Itt az ideje a továbblépésnek… Vissza kell térnem az… az enyéimhez, hogy… hogy szabad lehess.
- Nem! – rázom meg vadul a fejem. – Nem akarok szabad lenni. Veled akarok lenni. Ne hagyj el, Jessamine! Nem tudok nélküled létezni.
- Én örökké szeretni foglak, Alistair. De itt az ideje, hogy… te mást szeress. Valakit, aki… időtállóbb.
Halkan felkuncog, majd keservesen megfizet ezért a tettért. Arcán fájdalom villan át, vonaglik a karjaim közt. Felköhög, vér fröccsen ruhájára.
- Nem akarok senki mást! – kiáltom. – Csak téged akarlak. Jessie, figyelj rám! Nem mehetsz el! Nem hagyhatsz itt! Hallod?
A görcsök alább hagynak, de tudom, hogy ez most nem jó. Fáradtan lehunyja szemét, sóhajt, melyből egyetlen szót lehet kivenni:
- Szeretlek…
S ezzel Jessamine megszűnik létezni. Szíve megáll, abbahagyta szertelen táncát, hogy megpihenjen. Örökre. Az édes, ragadós illat, mely mindig is Jessamine sajátja volt, megfakult, s eltűnt, mintha csak a szél fújta volna el. Most már tudom, ez a betegsége erős esszenciája volt, melyet mégis mindig úgy imádtam. Teste kihűlt, arca megfakult, de így sem vesztett szívfájdító gyönyörűségéből. Mint egy szárnyaszegett angyal, feküdt karjaimban. Könnyeim fátylán át látom, hogy a levél, mely eddig az asztalon volt, lesodródott, s most összegyűrve fekszik a lábam mellett. Nem bírok ránézni sem.
Léptek zaja üti meg fülem. Jones, a kocsis lép a szalonba, tekintete zaklatott.
- Uram - szólít meg, kirángatva fájdalmamból. – A Kláve betört a birtokra. A bostoni Intézet árnyvadászai vezetik őket. Ki akarják szabadítani Mrs. Carlwrightot... Ó…
Hangja elakad, ahogy megpillantja Jessamine-t a karjaimban. Lassan felállok, a kanapéra fektetem Jessie élettelen testét, majd ismét Jones felé fordulok.
- Had jöjjenek. Fogd a kocsit, és vidd Marthát a lehető legmesszebb innen.
- De Uram, Ön nem tart velünk? Az a dühös tömeg biztosan megöli…
- Azzal ne foglalkozz! Csak tedd, amit mondtam.
Hangom szigorú, jobban a kelleténél, de tudom, hogy Jones máskülönben nem lenne hajlandó itt hagyni. Ahogy távozik Jessamine mellé térdelek. Végigsimítom hideg arcát, finoman megcsókolom száját.
- Ave atque vale – suttogom.
Felveszem a levelét a földről, közelebb lépek a kandallóhoz, hogy elolvashassam. Gyönyörű kézírása láttán könnyek szöknek a szemembe.
„Egyetlen szeretett férjem, Alistair,
Életemben először éreztem magam egésznek, elevennek és szabadnak. Te voltál a lelkem hiányzó darabja, a levegő a tüdőmben, a vér az ereimben. Szeretném, ha tudnád, hogy a halálomban is emlékezni fogok rád. Mindig szeretni foglak.*”
Hangos csattanással kitárul a szalon ajtaja, s egy csapat árnyvadász masírozik be rajta, körbe állnak a szobában. Ketten hozzám ugranak, kétfelől fogják a karomat, térdre kényszerítenek. Egy nő lép Jessamine mellé, ujjait szerelmem vékony nyakára szorítja.
- Üdvözöllek, s búcsúzom. Ave atque vale – Suttogja alig hallhatóan, majd hangosan csak ennyit mond. – Halott.
Szigorú tekintetű, őszülő árnyvadász lép elém. Felismerem, ő Ittacus Blackthorn, az Inkvizítor.
- Alvilági – szólít meg. – Megszegted a Szövetség törvényét, mikor elraboltad, s azután fogva tartottad ezt a lányt. A Klávé halálra ítélt. Kívánsz valamit mondani mentségedre?
- Csak engedjetek utána – kérem esdeklőn.
A férfi kihúzza az övébe csúsztatott szeráfpengét, s elsuttogja a nevét - Malik - majd csapásra lendíti. Lehajtom fejem, becsukom a szemem. Egyetlen gondolat suhant át elmémen, mielőtt a fényes penge a mellkasomba hatolt.
Követlek, szerelmem.

Vége

Szereplők: Alistair Carlwright, Jessamine Herondale

Kor: 1665-1867

Helyszínek: Boston, Holbrook

Az idézet J. A. Redmerski-től származik.

Raziel tollai pályamű-Szentgyörgyi Flóra

Szentgyörgyi Flóra:Ő teszi ezt velem!

- Jó kislány. – Peter lehelete fagyosan súrolta a fülemet.
A padlást ócska gerendák szegélyezték, melyeken áthatolt az aljas, téli szélvihar. Testemet egy pántos, ébenfekete koktélruha fedte, a kabátom pedig a sarokban hevert, miután Peter rozsdás késével durván leszántotta rólam, majd odahajította.
Egy székben ültem, és esélyem se volt kihúzni magam. Az orvosok szerint így is gerincferdüléssel küszködök, úgyhogy a napokban félredobtam minden lustaságomat, elballagtam tornaterápiára, de azt már az elején közölték velem, hogy nem fog működni, ha továbbra is görnyedt háttal punnyadok.
Megpróbáltam feljebb ereszkedni, csakhogy a csuklóm a szék karfájának volt szíjazva. Az egész padláson orrfacsaró dohszag terjengett, a levegőben repkedő por a szemem peremére szállt, amitől homály borította be a látásom.
- Nyugodj meg – sziszegte Peter, és az arcán díszelgő, diadalittas vigyor még messziről is szúrta a szívemet. Narancsvörös hajából csimbókok lógtak a nyakára, kezében pedig egy injekciós tűt mutogatott a magasba. – Kérsz belőle?
Hevesen megcsóváltam a fejem, majd olyan iszonyú érzés támadt fel rajtam, mintha árammal ráznának. A por fátylán keresztül oldalra pillantottam, mikor észrevettem a karomból kiálló csöveket. Vörös folyadék száguldozott bennük lassan és megadóan. Az én vérem volt az…
Könyököm másik felén lila karkötőként dudorodott ki a hivalkodó vénám, amelyet Peter lecsapolt. Az állványok egy újabb székhez vezettek, majd onnan valami átlátszóhoz. A tárgyat megtöltötte a vérem, ezért arra következtettem, biztosan vértasak.
Szőke tincseim csiklandozták a hidegtől telítődő arcomat, de a libabőr csak nem akart megszűnni. Kétségbeesetten rángattam a csuklómat, körmeim a karfába vájtak, a homlokom tájékán meg apró ráncok jelentek meg az erőlködéstől.
- Mindjárt végzünk, ne aggódj, Cammie – búgta Peter, miközben visszafojtott egy vigyort. – Várod már?
- Kérlek – nyögtem esedezve. – Ma… ma van a szülinapom.
A vámpír megtorpant, tekintetén töprengő kifejezés suhant át. A remény utolsó korlátjába kapaszkodtam, aztán hirtelen ismét szertefoszlott minden képzeletem. Peter ugyanis hanyagul vállat vont, és a bal karom melletti tasaknál kezdett szaglászni. Az hamarabb megtelt, a jobbomon lévőhöz kellett még néhány centiliter.
- Akkor boldogat. Hívjak össze számodra egy vámpír kórust? – húzta fölényes mosolyra érdes ajkait. – Szívesen kornyikálnának…
- Meghiszem azt – csattant egy ismeretlen, érzelemtől mentes hang a padlás ajtajánál. – Kessel, mégis mit képzelsz, ki vagy te?
Pilláim lapos pislogásokat hajtottak végre, hogy észlelhessem a vendéget. A szombatokat, amelyeken itt sorvadoztam, minden alkalommal felbukkant ez a titokzatos idegen. Peter egyszer elárulta a nevét, de már nem emlékeztem tisztán. A vérem hiánya miatt nem meglepő tünetek gyötörtek, leggyakrabban a szédülés, az ájulás, agyvérzésre hajló roham, valamint a felejtés. Minél jobban múltak a szombatok, Peter elhurcolt erre a nyomorult padlásra, táplálkozott belőlem, ő pedig eljött… És ennyi. Nem tett semmit annak érdekében, hogy megmentsen.
- Ó, Sebastian Morgenstern – morogta unottan Peter.
- Mondd, te teljesen hülyének nézel? Ha így folytatod, a következő szombaton ellenségekkel térek vissza. És nem garantálom, hogy örülnél a vérfarkasoknak.
- Kerülj beljebb.
Sebastian peckesen közelebb lépkedett, én pedig kihasználva a por lepergését a szememről, lopott pillantásokat fecséreltem rá. Ezüst hajáról lerítt a tökéletes ápolás és a precíz gondoskodás, karcsú alakja tiszteletet és tekintélyt parancsolt, ugyanakkor sötétkék öltözéket viselt. Enyhe kölni áradt belőle, ami ígéretesebb szagokat varázsolt a piszkos menedékbe.
- Mire kértelek én téged, Peter Kessel? – förmedt a kínzómra élesen Sebastian. Magam se értem, miért, de a remény megint fellángolt törékeny lelkemben. Talán most megakadályozza ezt a szemétládát. Talán kiszabadít, megöli és boldog lehetek…
- Fejezd be a türelmetlenkedést – szakította félbe Peter, aztán óvatosan leszerelte a bal karomról a csövet.
- Elég nehéz, ha te itt szerencsétlenkedsz.
- Megszerzem. A szavam a tiéd, és hamarosan megszerzem neked. Ígérem, árnyvadász!
- Az ígéreteid már hetekkel ezelőtt kárba vesztek, Kessel!
- Egyáltalán nem! – tiltakozott Peter, és mintha higgadtan igyekezett volna beszélni.
- Rendben. Jövő hétre átnyújtod. Szeretném, ha beteljesülne ez a semmirekellő üzlet – dünnyögte Sebastian, majd sarkon fordult, de mielőtt kiviharzott, utoljára visszabámult rám. Tekintetünk egymásba ütközött, mire reflexből nyitottam a számat, hogy könyörögjek.
Arra pattantak ki fáradt szemeim, hogy Peter kegyetlenül röhög. Kérdőn vizslattam, hátha mesél egy fergeteges viccet, de ő csupán ujjal mutogatott rám és nem bírta abbahagyni a sátáni kacajt. Pangott a vérem, sajgott a torkom, fogaim keményen összeszorultak, azonban a tudatom hátsó szeglete akkor is dacolt, hogy elűzze a maró fájdalmat és a keserű megaláztatást.
Nem érdekelte Sebastiant a rimánkodásom. Kisétált, küldött egy sajnálkozó vigyort, majd elnyelte a ház alsó szintje. Úgy hatott e jégmosoly, hogy felcsapott a tűz. Ködökbe tűnt az a hibátlan arca, és az elkövetkezendő szombatokon is rideg mosollyal köszöntött. Sosem segített, pedig megvolt a lehetősége. Akármikor eltaszíthatta volna Petert a vénámtól, de nem cselekedett.
Nem segített… Ő teszi ezt velem! Ha a helyes úton vándorolna, már rég élhetném tovább az életemet. Ő teszi ezt velem! Nem Peter, nem a Sors, hanem csakis csak Ő!

Szereplők neve: Cammie Collins, Peter Kessel, Sebastian Christopher Morgenstern.
 Kor, amelyben játszódik: 2005. Január 17. Helyszín: Nebraska.
Az idézet: "Úgy hatott e jégmosoly, hogy felcsapott a tűz." a Rebecca c. musicalből
Szereplők képekben:

Cammie Collins

Sebastian Christopher Morgenstern

Peter Kessel

Raziel tollai pályamű-Mendler Laura

Mendler Laura:Semmi nem olyan, mint amilyennek hittem

- Soha nem hallottam még ekkora baromságot - jelentette ki teljes meggyőződéssel Gabriel. Nem gondoltam volna, hogy ezt a mondatot pont az ő szájából fogom hallani. Előző nap még minden rendben volt. Ki-ki élte a maga életét, de másnap hajnalban minden megváltozott. Az életem fenekestül felfordult.

- Mikor jössz haza? - kérdezte anyu az ajtófélfának dőlve. Megvontam a vállamat, majd tovább pakoltam az amúgy is dugig tömött táskámat. Éppen egy öt napos kirándulásra készültem két barátommal.
- Nem tudom. Lehet, hogy csak egy hét múlva.
- Vigyázz magadra kicsim - simított végig lágyan a hajamon, amit ki nem állhattam.
- Hagyj! Nem vagyok óvodás - ütöttem el a kezét, mire könny szökött a szemébe. Ismét megbántottam, de nem volt időm bocsánatot kérni, mert egy autó dudája harsant fel az utcáról.
Gyorsan kisiettem a házunk elé, ahol egy fekete dzsip parkolt. Kinyitottam a hátsó ajtót, behajítottam a cuccomat, majd én is bepattantam.
- Készen állsz életed legnagyobb kalandjára? - nézett rám a visszapillantó tükrön keresztül Gabriel.
- Még szép! - kurjantottam nevetve. Teljesen igazam volt. Életem legnagyobb kalandjába vágtam bele.

- Valld be, hogy eltévedtünk - forgatta a szemét unottan Stefany, mint aki egész úton ezt hajtogatta. Végül is nem állok messze a valóságtól, mivel tényleg egész úton erről magyarázott.
- Nem tévedtünk el, csak más útvonalon megyünk - gesztikulált Gabriel, mire belőlem kitört a röhögés. Úgy volt. Eltévedtünk. Csak ezt ő egyszerűen képtelen volt bevallani. Pár perc múlva félrehúzódtunk és kiszálltunk a kocsiból. Egy sivatag látképe terült a szemeink elé. - Vagy mégis - húzta el a száját.
Ahhoz képest, hogy már jócskán az őszben jártunk, lehetett vagy harminc fog. Kezdett melegem lenni a hosszú farmeromban és a télikabátomban. Azt hittem, hogy este nyolc felé, már hideg lesz, de nagyot tévedtem.
- Azt hiszem én átöltözök - ment a kocsihoz Stefany, én pedig követtem. Egy sortot és egy trikót húzott, én pedig egy szoknyát, egy inggel. - Neked nincs meleged cowboy? - vigyorgott a mögöttünk hápogó Gabrielre. Csak egy lassú fejrázásra tellett tőle. A gondolatai biztos nem a hőmérséklet körül forogtak.
- Mikor érünk oda? - vettem a kezembe a térképet, miszerint óriási kitérőt tettünk.
- Ha jól számolom, már két órája ott lehetnénk - húzta össze a szemét Stefany, miközben a "cowboyra" emelte a tekintetét.
- Te vagy a navigátor!
- Te vagy a vezető! - vágták egymás fejéhez, majd egyre nagyobb és nagyobb sértések követték egymást.
- Pofa be! Ott jön valaki! - kiáltottam fel, mikor megláttam, hogy egy alak közeledik. - Menjünk oda, vagy várjuk meg amíg ideér?
- Én most biztos nem fogom lejárni a lábamat - közölte fáradtan barátnőm. Egy bólintással jóváhagytam, majd letelepedtem a homokba.
Legalább húsz perc kellett az idegennek, mire odaért hozzánk.
- Lerobbant a kocsitok? - kérdezte Gabrielnek szegezve a kérdést, de a tekintete rajtam függött.
- Nem, csak eltévedtünk - közölte tettetett flegmasággal a barátom.
- Én Jace vagyok. Te meg ha nem tévedek Gwen, ugye? - nyújtotta a kezét, mire én udvariasan elfogadtam, felálltam, majd bólintottam egyet. Nem firtattam, hogy honnan tudja a nevemet. - Azt hiszem velem kellene jönnöd.
- A barátaim nélkül sehova sem megyek - mondtam teljes nyugalommal a hangomban. Valamiért megbíztam benne. Bólintott, majd intett, hogy kövessük. Az autót és a cuccunkat ott hagytuk, bízva abban, hogy senki nem lopja el, amíg távol vagyunk.

Sokáig caplattunk egy szót sem szólva, de tudni kell Stefanyról, hogy nem bír huzamos ideig csendben maradni.
- Hogy találtál ránk? Eleve minket kerestél? Honnan ismered Gwent? - zúdított egy Stefanyhoz képest szolid kérdéssorozatot Jacere. Ő persze úriember módjára válaszolt mindenre, de gyanúsan kerülte az egyenes válaszadást. Egy idő után megtorpant. Körülnézve meggyőződhettünk róla, hogy még mindig a kietlen síkságon vagyunk, a semmi közepén. Összevont szemöldökkel hol egymást, hol a tulajdonképpen idegen fiút méregettük.
- Mit is keresünk itt? - szólalt meg először Gabriel. Bár szóbeli választ nem kapott, fizikait igen.
Jace egy magas kaktuszhoz lépett, és egy igen méretes tüskével megszúrta az ujját. Helyette is felszisszentem, Stefanyval egyetemben.
Pár másodperc elteltével a növény eldőlt és egy lépcsősor tűnt fel.
- Mi most ide le fogunk menni? - kérdezte Stef tagolva, mintha valami fogyatékoshoz beszélne, de én jól tudtam, hogy ez nála egyet jelent a félelem kimutatásával.
A szőkeség se szó, se beszéd, elindult lefelé, én pedig követtem, ahogyan útitársaim engem.

A föld alatt elmondhatatlanul hideg volt. Megbántam, hogy átöltöztem, és ahogy észrevettem bajtársnőm is így érzett.
- Csak Gwen jöhet be. Nektek itt meg kell várnotok - hőkölt meg hirtelen egy vaskapu előtt Jace.
- Egy fenét! - jelentette ki Gabriel, majd mellém állt.
- Bocsi srácok, de nem akarok vitát - néztem rájuk bocsánatkérően.
Színtelen hangon egyeztek bele, ami egyet jelentett azzal, hogy haragszanak rám, amiért nem álltam ki mellettük.
Az érzékszerveim kiélesedtek, amikor beléptünk egy sötét, kriptaszerű helyiségbe. Különböző írásjelek voltak a kőfalba vésve.
- Ezek mik? - mutattam a számomra ismeretlen jelekre.
- Rúnák.
- Mik?
- Majd megtudod.
Rövidesen egy nagy térre értünk, ahol ismét találkozhattam a nemrégiben látott jelekkel. Körös-körül fel voltak rajzolva a padlózatra.
Értetlenül meredtem magam elé, és először merült fel bennem a kérdés, hogy "Mégis mit keresek itt?".
- Valamit tudnod kell Gwen - kezdte hátborzongató hangon az ismeretlen fiú, velem szemben. - Árnyvadász vagy. Az anyád és az apád is az.
- És ez mit jelent? - remegett meg a hangom.
- Azt, hogy démonokra fogsz vadászni, ahogyan a szüleid is tették egészen a születésedig - jelentette ki rezzenéstelen arccal. Hitetlenkedve meredtem rá, majd feltört a torkomból a rekedtes kacagás.
- Jace, nem akarlak elkeseríteni, de démonok nem léteznek - vettem mély levegőt, de újból nevetni kezdtem, amint belegondoltam az abszurd helyzetbe.
Jelentőségteljesen nézett a hátam mögé, mire megfordultam.
A szomszédunk állt előttem, de csak az otthonkája volt ismerős. Az arca torz volt, ahogyan a teste is. Ha nem a "Legjobb nagymama" feliratú kötény lett volna rajta, fel sem ismerem.
- Minél nyilvánvalóbb valami, annál nagyobb rá az esély, hogy nem vesszük észre - mondta, majd egy hosszú machete repült felém, ami akár meg is ölhetett volna, ha hihetetlen módon el nem kapom.
- Mi a faszt csináljak én ezzel? - néztem rá rémült tekintettel, de még mielőtt mondhatott volna bármit is, tudtam mit kell tennem.
Erősebben markoltam a fegyver markolatát, majd Josephine néni felé suhintottam párszor. Miután a földre érkeztem a nindja kirohanásom után, négy darabban hevert a szomszédom, egy véres otthonkával a földön.
- Kezdésnek nem rossz - mosolyodott el ismertségünk óta először Jace.

- Soha nem hallottam még ekkora baromságot - jelentette ki teljes meggyőződéssel Gabriel. - Árnyvadászok még a mesékben sincsenek, nem véletlenül - hunyorgott Jacere barátságtalanul.
- Nehéz lenne elmagyarázni, hogy én miért hiszek neki, de körülbelül másfél órája öltem meg egy démont - néztem rá bizakodással teli arccal. Láttam rajtuk, hogy nem hisznek se nekem, végképp nem az új fiúnak.
Miután megöltem Josephine nénit, Jace elvitte a tetemet a rúnákkal díszített kövekhez, és berakta egy sírba. Poénból megjegyezte, hogy ha valaki obdukciót akarna végrehajtani a volt szomszédunkon, biztos nem jönne rá, hogy egy árnyvadász végzett vele. Bár a fekete humor nálam sosem volt nyerő, jót nevettem a megjegyzésén.
- Nem kell, hogy elhiggyétek. Úgysem fogtok többet találkozni Gwennel - mondta Jace, majd várt egy kicsit, hátha reagál valaki a nemrégiben hallottakra, de mind sejtettük, hogy a különcségemnek ez lesz a vége. "Tanítóm" kiment a szobából, mintegy néma figyelmeztetésként, hogy hamarosan el kell búcsúznom a barátaimtól.
- Ugye tudod, hogy nem kell engedelmeskedned neki? Nem az anyád. Velünk is maradhatsz, hazamehetsz és élheted tovább az életedet, mintha mi sem történt volna - magyarázott elkeseredetten Stefany. Jó volt hitegetni magamat, hogy ez tényleg lehetséges, de tisztában voltam vele, hogy számomra kizárt dolog, az élni tovább, mintha mi sem történt volna.
- Sajnálom. Én sem így terveztem - töröltem meg a szememet. Papolhattam volna arról, hogy csak belement valami, vagy álmos vagyok, de tény és való, hogy sírtam.
Szorosan magamhoz öleltem őket, majd Jace szólt, hogy idő van.
- Még találkozunk - mosolygott rám elkeseredetten Gabriel.
- Abban biztos lehetsz! - intettem, majd árnyvadásztársammal elvesztünk az éjszakában.

Most - így négy év elteltével - itt állok Stefany és Gabriel otthona előtt, ahonnan gyerekkacaj szűrődik ki.
Nem akarom elrontani az örömüket, feldúlni az életüket, így megfordulok azzal a szándékkal, hogy visszamegyek Jacehez.
Ám mielőtt megfutamodhatok, kinyílik az ajtó.
- Azt hiszem van mit mesélned - szólal meg egy rekedtes, ám ismerős hang. Mosollyal az arcomon fordulok vissza a házhoz.
- Abban biztos lehetsz! - lépek be Gabriel mellett, aki puszit nyom az arcomra és mint egy rég nem látott barátot, bemutat a kicsiknek, úgy nevezve, hogy "a lány, aki mindig mosolyt csalt az arcomra és visszatért, hogy újra megtegye".

Idézet: "Minél nyilvánvalóbb valami, annál nagyobb rá az esély, hogy nem vesszük észre." - A negyedik című filmből való
Kor, amiben játszódik: 2013. október 15.
szereplők: Gwen, Jace, Gabriel, Stefany

Raziel Tollai pályamű-Sac, Luc, Tim.

Sac, Luc, Tim: Elfeledett történet

Idris 1960.

Már megint összevesztünk! Nem is értem, hogy lehet ő az anyám! – Rosalinda a fűben ülve gondolkozott – Nem telik el olyan nap, hogy ne vesznénk össze!

Már megint hallotta a fülében anyja hangját:

,, -Rosalinda Firemoon! Te semmire kellő, hányszor mondjam még el, hogy ha nem figyelsz eléggé könnyedén beléd döfhetem a tőrömet! - harsogta Margaret az edzés közepette.

-Anyám kérlek... - Julie a lány húga szólt esdekelve, de rögtön el is hallgatott, mert anyja gyilkos pillantást vetett rá.

- Anyám, túl nagyok az elvárásaid! – felelte Rose, majd kirohant a házból…

Rosalindát egy idegen hangja zökkentette ki gondolataiból.

-Kisasszony, meg tudná mondani merre találom Alicantét? – érdeklődött egy feltünően jóképű fiatalember, kinek szőkésbarna haját a szemébe fújta a lágy tavaszi szél.

- Végre itt az alkalom, hogy megszökjek – gondolta Rose, miközben Angel nevű lovához lépett - hiszen még sosem láttam Alicantét - Sajnos nem tudom, de én is épp arra tartok – hazudta.

- Örömmel venném, ha velem tartana, a nevem Charles Morgenstern. – mondta, majd kezet csókolt a lánynak.

Rose elpirult, de ügyelt arra, hogy hangja rezzenéstelen maradjon – Rosalinda Firemoon, de kérem szólítson Rosenak. Merre induljunk?

-Sejtésem szerint arra leljük az Üvegvárost – mutatott a férfi egy ösvényre, miközbe Rose felugrott a nyeregbe.

Elindultak, és a két lovas alakja a távolba veszett.

Már több mint két órája lovagoltak, amikor megpillantottak a messziségbe egy kunyhót.

-Nézze Charles ott egy viskó! - kiáltott föl Rose megkönnyebbülvén.

Nemsokára megérkeztek a ház elé.

Kérdezzük meg... - akarta javasolni Rose, de mire észbe kapott Charles már kopogtatott is.

Az ajtót egy 40 év körüli boszorkánymester nyitotta ki, akinek fejét két szarv koronázta és bőre zölden tündökölt.

-Kik maguk? Itt, ahol a madár sem jár? - kérdezte bohókásan - Hej, ne álldogáljanak itten, kerüljenek beljebb!

-Nem akarunk zavarni, csak arra vagyunk kiváncsiak merre találjuk az Alicantéba vezető utat. - szólt Charles.

-Á sötétedés elött má’ nem érnek oda, töltsék nálam az éjszakát – mondta - Haj, még bé sem mutatkoztam, a nevem Ragnor Fell.

-Ferikém, - szűrődött ki egy férfi hang a házból – gyere, mert még csalni merészelek a kártyában.

-Megyek már! - szólt Ragnor - Ez itten a barátom Magnus Bane.

A következő pillanatban beléptek a nappaliba, ahol az asztalnál egy csillogó ruhás férfi ült, kártya paklival a kezében. Mikor felnézett Rosenak feltüntek macskaszemei.

-Ááá ifjú nephilimek! - mosolyodott el Magnus - Mi járatban errefelé?

-Alicantéba tartunk - felelte Rosalinda - Feri megengedte, hogy maradjunk éjszakára.

-Héjjj! Csak Magnus barátom hívhat Ferinek! - látszott Fell szemében a komolyság.

-Elnézést kérek, nem tudtam.

-Óóó ez egy jó kis történet! - kiáltott föl Magnus - Feri barátom magyar származású…

-Én voltam István király jobb keze - vágott közbe dicsekedve Ragnor.

-Hahh te csak az udvari bolondja voltál! - mondta a másik boszorkánymester macska szerű nyávogást hallatva.

Rose nem tudta eldönteni, hogy ez nevetés-e. Charles kinézett az ablakon és megszólalt:

-Milyen későre jár, már látom a göncölszekér csillagait is - jelentette ki a fiatal árnyvadász.

-Csak egy kiadó szobám van, de gondolom ez nem okoz gondot - mondta Fell - azonban külön ágyak vannak benne, de ha szeretnék összetolhatják.

-De mi nem is… - tiltakozott egyszerre a két fiatal, és Rose elpirulva sütötte le szemét.

-Az emeleten a második ajtó jobbra! - intett felfelé Ragnor.

-Jó éjszakát kedveseim! - kívánta Magnus, majd Charles és Rose távozott.

A szobának feltűnően egyszerű volt a berendezése a nappali után. Mikor beléptek Rose levetette magát az ágyra és már majdnem elaludt, amikor Charles megszólalt.

-Hogy-hogy olyan magányosan találtam önre a tisztáson? - érdeklődött.

-Hááát… - habozott a lány, mert nem tudta elmondja-e az igazságott - anyámmal nem jó a viszonyom ezért úgy döntöttem, hogy eljövök otthonról, úgysem voltam még Alicantéban. És ön?

-Az én családom vezeti a bécsi intézetet, ezért még én sem láttam az Üvegvárost, azért jöttem, mert itt akadt elintézni valóm – válaszolta – Visszatérve önre és az anyjára: az édesapja nem áll ki ön mellett?

-Nem ismertem az apámat - sóhajtotta Rose.

-Sajnálom - mondta Charles és mélyen a lány világoskék szemébe nézett.

Ezután még folytatódott a csevej, majd éjfél körül elaludtak.

Másnap, kora reggel megérkeztek Alicantéba. Charles körbevezette Roset a városban. A Szövetség terme előtt az inkvizítorba botlottak.

-Jó reggelt Inkvizítor! - köszönt Charles.

-Jó reggelt Charles! - kívánta viszont az Inkvizítor – Ki ez a tüneményes kisasszony az oldaladon?

-Rosalinda Firemoon.

-EGY FIREMOON!!! - kiáltotta az inkvizítor, és a következő pillanatban mindkét kezében egy szeráfpengét tartott.

Charles megragadta Rose kezét és futásnak eredtek. Elfutottak egy csatorna mellett. Mikor visszapillantottak látták, hogy egyre több árnyvadász üldözi őket.

-Erre – zilálta a fiú és befordultak egy mellékutcába.

-Gyorsan, gyertek be! - kiáltotta egy fiatal hölgy egy házikó ajtajából.

Charles és Rose berohantak.

-Nagyon szépen köszönjük, hogy beengedtél minket – hálálkodott Rose. - Miert üldöznek bennünket?

-Sejtelmem sincs. - felelte Charles

-Én tudom – mondta a lány – És a nevem Adele Fairchild.

-Én Rosalinda Firemoon vagyok ő pedig Charles Morgenstern – felelte sietve Rose – Mondd gyorsan mit tudsz!

-Az egész úgy kezdődött, hogy régen a szüleink legjobb barátok voltak. Majd kiderült, hogy apukád titokban kisérleteket végzett anyukádon, aki ettől megbolondult és megölte őt. És amint tudjátok árnyvadászt ölni szörnyű bűn, ennek okán a Klávé minden Firemoont üldöz. Ezért keresnek most téged is.

-Úristen én erről semmit sem tudtam – roskadt le Rose egy székre. - És most mit tegyünk?

-El kéne jutnunk a bécsi intézetbe, ott biztonságba leszel. – mondta Charles

-Rendben, üzenek Magnus barátomnak, ő majd nyit nektek egy portált. - ezzel Adele egy levelet dobott a kandallóba.

Pár perc múlva a boszorkánymester megérkezett.

-Hát ismét összefutunk? - húzta föl a szemöldökét Bane. - Miért hívtatok?

-Azzal a kéréssel fordulok hozzád, hogy nyiss egy portált Bécsbe.

-Azt hiszitek, hogy ezt csak úgy a semmiért teljesítem?

-Mennyit kérsz? - érdeklődött Adele.

-ÓÓÓÓ én nem pénzt kérek!

-Akkor meg mit? - kérdezte Charles.

-Egy csókot tőle – mosolygott Rosera.

-Tőlem? - kiáltott fel Rose.

-NEM! - szegezte le Charles - Ilyet nem kérhet egy hölgytől.

De Rose hallotta, hogy az ajtón egyre hangosabban dörömbölnek. Odafutott Magnushoz és megcsókolta. Charles féltékeny pillantást vetett rájuk.

-Köszönöm szépen! - mondta Bane – Látjátok ennyi kellett és már nyitom is a portált.

Mikor a lány átlépett a portálon látta ahogy nyílik az ajtó, és az inkvizítor dühösen ront be a szobába. De ő már a bécsi Szent István dóm előtt találta magát. Éjszaka volt és a templom a telihold fényében ragyogott.

-Gyere, mutatom az utat – mondta neki a fiatalember ridegen.

Hosszasan sétáltak tovább, és egy árva szót sem szóltak egymáshoz. Majd Charles észrevette, hogy Rose reszket.

-Fázol? - kérdezte közönyösen

-Mért lettél hirtelen ilyen rideg?

-Honnan veszi ezt a badarságot?

-A viselkedésedből, látod, már nem is tegezel! - rótta föl neki Rose, közbe még mindig vacogott.

-Nos akkor rajzoljak rád egy melegítő rúnát? - terelte a szót a fiú és választ sem várva nyúlt az irónjáért. Majd megfogta a lány kezét és belekezdett a rúnába.

Ahogy közel hajoltak egymáshoz Rose érezte a fiú leheletét és vadul dobogó szívét. Amikor végzett a meglepő gyengédséggel rajzolt rúnával, mélyen a lány szemébe nézett és megszólalt:

-Azért viselkedtem ily gyermekesen, mert féltékeny voltam a boszorkánymesterre – és beletúrt a lány szinte fehér hajába, majd hosszú percekig szenvedélyesen csókolták egymást, a Mariahilfer gázlámpákkal megvilágított utcáján.

Majd hirtelen Charles ellökte magától a lányt.

-Sajnálom – szólt, Rose nagy meglepetségére, majd csendesen sétáltak a Bécsi Intézet felé.

Megérkeztek egy gyönyörű neogótikus épület elé és Charles kopogtatott.

Egy 40-50 év közötti nő nyitotta ki az épület óriás faajtaját.

-Charles – ölelte meg a fiút az asszony – Sikerült elintézned?

-Erről, majd később beszélünk – mondta a fia – Ő itt Rose – mutatott a lányra – Bécsben akadt dolga, ezért felajánlottam neki, hogy elszállásoljuk. Rose ez itt az édesanyám, Agnes.

Rose megérette, hogy a fiatalember az ő érdekében hazudik az édesanyjának.

-Nagyon örvendek! – szólt Rose, majd Charles kíséretében belépett az Intézetbe.

Egy óriási csarnokban találta magát. Mindenütt boszorkányfények világítottak.

-Ingrid holnap érkezik és délelőtt lesz a ruhapróba – mondta Agnes, mire Charles feszülten válaszolt:

-Rendben, holnap is ráérünk ezzel foglalkozni - most körbevezetem Roset.

Másnap reggeli közben Agnes felvetette, hogy Rose is jöjjön el a bálba. Erre Charles heves tiltakozásba kezdett. De a lány szívesen elfogadta a meghívást.

- Ez pontosan milyen bál? – érdeklődött Rose.

Agnesnek elkerekedett a szeme:

-Még ezt sem tudod? Látom nem vagy valami művelt.

-Mutter! Sie diese Frau nicht beleidigen! Jetzt ist er Resident des Instituts!- hadarta németül Charles az anyjának majd Rosehoz fordult – A bécsi operabálba megyünk, amelyet minden februárban rendeznek meg.

- De én úgy tudtam, hogy az a nemes mondénok szórakozása.

- Az emberek hiszik ezt, úgy tartják, hogy az árnyvadászok az arisztokraták.

-Jól van! Induljunk a ruhapróbára! – szólt idegesen Agnes.

A szabótól eljőve beültek Bécs leghíresebb kávézójába. Aztán felöltöztek a bálra és este nyolc körül elindultak. Az Intézet kapuja elé egy pompás lovas kocsi érkezett.

Rose nagyon jól érezte magát a bálon Charles társaságában. Sokat táncoltak és mulattak együtt. Aztán belépett egy gyönyörű , ébenfekete hajú leány. Minden szempár rászegült és, Roset nagyon emlékeztette Hófehérkére.

Ezután a hölgy odafutott Charleshoz és a karjaiba borult. Rose először azt hitte, hogy a fiú testvére.

-Rose, ez itt a jegyesem – mondta Charles miközben szégyenkezve lehajtotta a fejét.

-Elnézést… - mondta könnyekkel küszködve a lány, majd kiszaladt a bálteremből.

Futott, futott amíg elég messze nem került az Operától, majd leroskadt egy padra. Nem tudta, hogy mennyi ideig ült ott sírva a padon, de egyszer csak egy kéz simított végig a karján.

-Rose, kérlek ne sírj, ily keservesen – mondta egy megnyugtató hang tulajdonosa.

Rose felnézett és Charlest pillantotta meg.

-Miért nem mondtad el? Akkor lehet hogy nem szerettem volna beléd - kérdezte most már józanabbul Rose.

-Mert nem tudtam elmondani, nem volt hozzá elég bátorságom. – miután Rose még mindig hallgatott, Charles témát váltott. - Körül néztél már, látod milyen szép helyen vagyunk?

Rose csak most vette észre, hogy egy rózsákkal teli kertben ülnek.

-A híres bécsi rózsakertben vagyunk. Látod ott azt a feliratot a kapun?

A lány bólintott.

-,,In qua animi angor eroum qui perditi amant, exprimitur quibus, nec dies nec nox quitei esse potest” – olvasta fel Charles – azt jelenti, hogy ,,Melyben azok szerelme fejeződik ki, akik eszeveszetten szeretnek, mivelhogy sem a nappal, sem az éjjel nem hoz nyugalmat.”

-Ezt ismerem! Balassi Bálint a budai Intézet első vezetője írta ezt.

-Szerintem gyönyörű ez az idézet, és pont ránk illik. – mosolyodott el a fiú.

Egymás felé fordultak a padon, egymás szemébe néztek és nemsokára az ajkaik összetapadtak. Rose eltolta magától Charlest és megszólalt:

- Neked menyasszonyod van – mondta keserűen.

-Nem érdekel, én téged szeretlek és felbontom a jegyességemet, ha kell – felelte, majd újra megcsókolta a lányt.

Hirtelen odarepült a Rosehoz egy levél, amin írás látszott és Rose felismerte a tűzlevelet. Kibontotta és el kezdte olvasni.

Testvérem! Segíts, mióta elmentél anyánk fogságban tart

és kínoz. Nem tudom meddig bírom még.

Gyere és szabadíts ki!

Julie

Miután a lány elolvasta a levelet, az elégett. Felállt a helyéről és kétségbeesetten szólalt meg:

-Azonnal haza kell mennem a húgom bajban van és segítenem kell neki.

- Veled tartok!

- Hívjuk Magnust - kiáltotta, mire Charles izmai megfeszültek, de inkább nem szólt semmit.

Bane pár percen belül megérkezett és megnyitotta a portált. Amint megérkeztek Idrisbe Rose a házuk ajtajához rohant. Bement a házba és felszaladt a húga szobájába. Csodálkozott, hogy ilyen könnyen bejutott. Nem vette észre, hogy Charles már nem követi őt.

Amikor Rose belépett a testvére szobájába, a zár vészjóslóan kattant mögötte. Az ajtó mögül hangos nevetés hallatszott.

-Milyen kis hiszékeny vagy drágám! – csengett anyja hangja.

-Hol van Julie? – kérdezte Rose kétségbeesetten.

-Hát elhitted?! Az egészet épp Julie találta ki… - itt ismét felnevetett.

-Hazudsz!!! Nem hiszek neked! – kiáltotta Rose.

-Tényleg testvérem? – kérdezte Julie és Rose alig ismert a huga hangjára, mert a régi ismerős félénk kislány most vészjóslóan beszélt – Pedig itt vagyok és anyám oldalán állok!

-Julie, anyánk gonosz, ne higyj neki! – mondta Rose elcsukló hangon.

-Rose, te még nem ismerted föl anyánkban a zsenialitást!

-Elég a szóból! – mondta Margaret – Hagyd meg őt a tudatlanságában. És Rose, ha megpróbálsz elszökni megöljük a fiút. – itt elhalkult a hangja majd hallatszott lépéseiknek távolodó zaja.

Rose szeme előtt csak Charles képe lebegett. Nagyon féltette a fiút, ezért inkább nyugton maradt nem próbálkozott a szökéssel. A szobában lévő ablakon keresztül látta, hogy már esteledik. Julie szobájában nem volt egy bútor sem csak egy szénabála. Ledőlt rá és a fáradtságtól álomba merült.

Hol lehet Rose? Nagyon féltem, hiszen olyan törékeny. – gondolkozott magában Charles – El sem hiszem úgy beleszerettem. Nem tudnám elveszíteni. Még csak három napja ismerem és amikor megláttam,úgy éreztem hogy csak mi ketten vagyunk a világon. Ingridről meg is feledkeztem. Apropó, Ingrid! Sosem szerettem igazán csak a szüleim erőltették ezt a házasságot. Hiszen Ingrid egy nemes árnyvadász családból származik. De nem érdekel, ha ezt túl éljük akkor örökké Rosezal leszek, míg a halál el nem választ... vagy azután is.

Másnap reggel Rose arra ébredt, hogy dörömbölnek az ablakon, kinézett és Charlest pillantotta meg. Pont abban pillanatban, hogy a fiú beugrott az ablakon, Margaret ordítva rontott be a szobába:

-Mi ez a ricsaj? Megmondtam, hogy ha megszöksz megölöm a... – de szava elakadt, mert megpillantotta Charlest, és rögtön futásnak is eredt volna, de a fiú gyorsabb volt és torkához szorította szeráfpengéjét. Julie lépett a szobába és Rose fejéhez szegezett egy vámpírpisztolyt.

-Engedd el az anyámat külömben megölöm!

Charles egy pillanatra elbizonytalanodott, de nem mradt ideje gondolkozni, mert Magnus rontott be a szobába. Julie elámult a boszorkánymester szépségén és nem vette észre, hogy Bane varázslatára kirepült a kezéből a pisztolya.

Nemsokára megérkezett a Klávé és átvették az irányítást. Kisétáltak a ház elé és ott beszélték meg a további teendőket. Rose találkozott az Inkvizítorral, akinek addig kerülte a pillantását, mert egy kicsit félt tőle:

-Elnézést szeretnék kérni kisasszony, amiért olyan hevesen reagáltam, amikor meghallottam a nevét, csak már több éve az anyját kerestem és azt hittem ön is olyan gonosz mint ő. De most már tudom, hogy nem az és bocsánatot kérek a történtekért.

-Semmi gond Inkvizítor úr, teljesen megértem önt – szólt megkönnyebbülve Rose.

- Jaj, még be sem mutatkoztam. A nevem Emmanuel Graymark – mutatkozott be, miközben egy négy év körüli kislány szaladt oda hozzá és átölelte – Ő itt a lányom Amatis.

Rose még sok mindenkinek elmesélte a történteket, majd újra az Inkvizítor hangját hallotta, ahogy a Klávé tagjaihoz beszél:

-Margaretet bezárjuk a Klávé börtönébe! Ebben már megegyeztünk társaim. Csak azt nem tudom még, hogy mi legyen Julieval. Valakinek van ötlete?

-Nekem van! – kiáltotta a hátsó sorokban álló Magnus – Nem bírnám nézni, ahogy egy ilyen szép, fiatal leány vészni hagyja a szépségét. Szerintem ne zárjuk börtönbe, hanem felajánlom, hogy végre hajtok rajta egy jóvá tevő varázslatot és gondoskodom róla. Ugye Julie? – kérdezte, majd megcsókolta a lányt.

A Klávé beleegyezett az ajánlatába és lassan mindenki elhagyta a helyszínt.

Csak Charles és Rose maradtak ott csendben állva, majd egy kis idő múlva a fiatalember odasétált a lányhoz.

-Hogyan tudtál kiszabadítani? – kérdezte Rose mielőtt még a fiú bármit is mondhatott volna – azt hittem anyám elfogott, legalábbis ezt hazudta nekem.

-Nem így volt, mielőtt még sikerült volna neki elkapnia engem, elfutottam és hívtam a Klávét valamint barátunkat Magnus Banet. Aztán együttes erővel betörtünk a házba és kiszabadítottunk téged.

-Tényleg nagyon hálás vagyok és köszönöm – mosolygott rá Rose, majd pár percig csenben alldogáltak egymással szemben.

-Szeretnék kérdezni tőled valamit – szólalt meg végül Charles.

-Igen? - nézett a fiú mély barna szemébe Rose.

Charles letérdelt a lány elé, akinek fogalma sem volt arról, hogy mi ez az egész.

-Rose leszel a feleségem?

A lány észre sem vette, hogy az ajkai maguktól kimondták az igen szót. Egymás karjaiba borultak.

Epilógus

Nemsokára összeházasodtak és abban kis völgyben építettek maguknak házat, ahol először találkoztak. Pár év múlva egy fiúk született, Valentine Morgensternnek nevezték el. Aki később Adele lányát Jocely Fairchildot vette feleségül. És a többit már tudjátok......

A történet 1960-ban játszódik, Idrisben és Bécsben.
Idézet: Balassi Bálint (verses kötet)
A szám előadója és címe: Antal Ádám: Constellation(nincs fönn youtubeon).
Szereplők: Charles Morgenstern
                  Rosalinda Firemoon
                  Margaret Firemoon
                  Agnes Morgenstern
                  Ingrid
                  Julie Firemoon
                  Adele Fairchild
                  Magnus Bane
                  Ragnor Fell
                  Emanuel Graymark

Raziel tollai pályamű-Emma White

 Emma White:Álom

 Két héttel ez ellőttig minden rendben volt. Clary-vel egy suliba, sőt, egy osztályba jártunk. A legjobb barátnők voltunk, egészen addig, amíg el nem tűnt. Simon nem árult el sokat, csak annyit, hogy most már nagyon sokat dolgozik, és hogy nagyon elfoglalt. Mondjuk azt sem tudtam, hogy egyáltalán talált munkát. Clary-t hívtam vagy ezerszer, de egyszer sem vette fel. Most is megpróbáltam, itt a Lauren’s előtt. Ez a hely alapvetően egy étterem féleség, de sok rendezvényt bevállalnak, évente kétszer-háromszor nézek be ide. Clary-t az anyukája soha nem engedte. Most éppen Haloween-party van, és nagyon sokan eljöttek. Természetesen jelmezben. Én boszorkánynak öltöztem. Fekete térdig érő szoknya, fekete harisnyával és cipővel. Szintén fekete, kicsit mély kivágású hosszú újjú, egy boszorkányokhoz illő kalap, meg egy mini seprű. Nem éppen egy tipikus boszorkánynak nézek ki, de azért még felismerhető. A hajamat leengedtem, és a bal vállamhoz rendeztem. A bejárat fölött neonlámpák jelezték a hely nevét. Ez az első bulim itt. Régebben anyu nem engedte, hogy bulizni jöjjek, de azért néha benéztünk. Leginkább amiatt, hogy itt nyugodtan tudjon üzleteket kötni. Meg ide hívta meg legtöbbször a vendégeit. Néhány ilyen vacsora-féleségre én is hivatalos voltam. Most, viszont hogy betöltöttem a tizenhetet, végre elengedett. Már két héttel ezelőtt elkezdték árulni a jegyeket, és persze azonnal lecsaptam rá. Egy kicsit sokan voltak, de azért jó volt köztük lenni. A legtöbb lány boszorkánynak öltözött, de láttam tündéreket, macskákat (?), és hercegnőket is. És fura módon voltak olyanok is, akik csak egy állarcot viseltek, nem öltöztek be semminek. Szerintem ők eltévedtek. Minden esetre mindenkit szemügyre vettem, és táncpartnert kerestem. Nem is kellett sokáig keresgélnem, mert egyenesen belebotlottam. Persze véletlen volt, és érdekes módon valahogy sikerült nem észrevennem, ami számomra pedig lehetetlen. Egy fejjel magasabb, Barna hajú, kék szemű srác, akibe szó szerint, és átvitt értelemben is bele estem. Varázslónak öltözött. Hát, sikerült elvarázsolnia.
Szia. Mi a neved?- Féloldalas mosolyra húzta a száját. Ettől el tudtam volna ájulni, de túlságosan lekötött az, hogy a szemembe nézett.
Elena. - válaszoltam, s nagy nehezen feleszméltem az arca tanulmányozásából. – Bocs, hogy neked mentem, nem vettelek észre…- próbáltam minél természetesebben beszélni. Időközben a gyorsabból, a lassabb számokra váltottunk.
Táncolunk?- természetesen nem mondhattam nemet.
Igen, az jó lenne. – elmosolyodtam. A buli végéig folyamatosan beszélgettünk, majd megbeszéltünk egy randi félét, másnap tíz órára. A Lauren’s előtt. Egész úton hazafelé tartva mosolyogtam. Másnap persze idő előtt ott voltam, viszont ő pontosan megérkezett. Megkérdeztem Byront ( ez a neve, mint tegnap kiderült) merre megyünk, pontosabban, hogy hova szándékozik elvinni. Azt mondta, hogy titok, de mindenképpen tetszeni fog. Végül is, szerintem a fél várost bejárhattuk, sőt, egyszer átmentünk egy hídon. Igazából nem azt figyeltem, hogy merre megyünk, hanem azt, hogy mit mond. Teljesen beleestem. Legközelebb, amikor eszembe jutott, hogy meg kéne néznem, hogy hol vagyunk, éppen egy lépcsőn mentünk fel. A falak szürkék voltak, és itt-ott vizesek. Byron egészen a kilencedik emeletig vezetett. Belökött egy ajtót, szerintem az lehett a szobája. Egyébként üvöltött az épületről (legalábbis a belsejéről), hogy még rengeteg építeni való van rajta. Akkor úgy gondoltam, hogy egy építkezési területen vagyunk. A szobájában csak egy szürke, egyszerű ágy volt. Valami nem stimmelt. Megfordultam. Az ajtót bezárta, és megállt előtte, elzárva az esetleges menekülés útját.
Kérlek, most nagyon figyelj rám. Tudom, hogy ismered ezt az idézetet: "Minden döntés nehéz: a nagyobbak életveszélyesek. Érthető hát, hogy ide-oda kapkodunk tanácsért, marasztaló vagy külső indíttatásért. Tanácsot kérünk, segítséget várunk. De ilyen egyszerű segítség nem létezik. (...) Jó lenne másra hárítani a felelősséget, szétosztani a terhet, melyet jövőnk bizonytalansága mér ránk. Próbára tenni a kételyeket, amelyeket a választás kérdőjele kényszerít ki belőlünk. De a választás terhét nem lehet feldarabolni: jog és kockázat a mi vállunkat nyomja, és ami jön, azt is nekünk kell viselni."
 Igen, Hankiss János. Ezt mondták a ballagásomon. De ez most miért fontos? – közelebb lépett, s tudtam, hogy akar valamit.
Majd megérted. Remélem, meg fogsz bocsátani. – elmosolyodott. majd gyengéden megcsókolt. Nem ellenkeztem, mivel tetszik, de még akkor sem tudtam, hogy mit akart. olvashattam volna a jelekből, de nem akartam. Mondjuk, előzetes információ nélkül egészen máshogy tűnik a szándéka. Egyszerre éles fájdalom nyilallt a nyakamba. Meglepődtem. Iszonyatosan fájt. Utána már nagyon homályosan emlékszem, egészen addig, amíg jobban nem lettem. Az első tiszta emlékem az volt, hogy nézem a plafont, ami félig-meddig átázott. Vettem egy mély levegőt, de éreztem, hogy semmi szükségem nem volt rá. A mi egy kicsit meglepett. Óvatosan körül néztem. Úgy gondoltam, hogy még mindig Byron szobájában vagyok, Byron tőlem balra volt, az ablak mellett. Borús volt az idő, pont, mint az elmúlt hetekben. Kíváncsi voltam.
Byron! – a hangom csilingelt. Nem, nem ez a legjobb szó rá. Az én hangom volt, de olyan törékenyen hangzott, mégis egy kicsit elbűvölően.
Elena! Jól vagy?- kérdezte mosolyogva. Valami nagyon nem stimmelt. Ráadásul észre vettem, hogy egy nő is tartózkodik a szobában, ő tőlem jobbra volt, és a falnak dőlve figyelt.
Camille vagyok. És mostantól a legjobb barátnőd. - szólt hozzám, amikor rá néztem. Hogy került ide Camille? Egyáltalán mi történt? Folyton ezeket kéredzkedtem magamtól, mindenféle megoldások keveredtek a fejemben. valahogy túlságosan sok fej lett benne hirtelen. Elkezdtem őket faggatni, keresztkérdéseket zúdítottam rájuk, és igyekeztem minél többet megtudni. Nagyon sokáig beszélgettünk, úgy négy órakor (reggel) szóbahozzák a napot, meg hogy most már vigyázni kell.  Ugyan sokáig tartott, de végül nagy nehezen leesett. Vámpír lettem. Kétségbe estem. Nem tudtam, hogy mi lesz anyuval, a sulival, meg mindenki mással. Én ezt nem akartam, soha. Nem is hittem bennük.  Egyre szomjasabb lettem. Gondolom számítottak rá, mivel, egy idő után Camille egy vörös folyadékkal teli poharat tartott oda hozzám. Az illata szörnyen csábító volt. Természetesen nagyon hamar elfogyott, és sokkal jobb is lett, viszont csak egy idő után esett le, hogy az vér volt.
Most pedig, hogy ilyen hamar megéheztél, elmegyünk egy kis „vadászatra”. Természetesen emberekre. Szerzünk neked pár alattvalót. – mosolygott, szerintem szörnyen élvezhette a gondolatot. Byron krákogott, és felvont szemöldökkel nézett rá. Vette a célzást.
Oh, igen. Az alatt valók előtt még beugrunk hozzád, hogy ide költöztessünk. Mostantól itt fogsz lakni. Ugyanis –főleg Byronnak- szüksége van rád. Hagylak is titeket. – aztán mosolyogva távozott. Byron odajött hozzám, és az ablakhoz vezetett, átkarolta a derekamat, és állát a vállamra tette. Így már együtt bámultunk kifelé az ablakon.
Milyen eddig az első napod az örökké valóságban?
Eddig? Rémes.
Miért?
Azért, mert nem akartam vámpír lenni. Tudom, hogy miénk az örökké valóság, de akkor is. Nem akarom ártatlan emberek vérét venni, csupán azért, mert nekem az lett a táplálékom. Ráadásul anyuval, meg a barátaimmal mi lesz? Ha jobban belegondolunk, nekem sosem fog valóra válni az álmom. Tudod, elvégezni a suli, valamilyen egyetemre elmenni, majd egy jó munkát találni, egy olyan férjet találni, aki tiszta szívből szeret. Tudod, ilye normális dolgok. És nem is kérdeztem, hogy egyáltalán akarok-e vámpír lenni. - elhúzódtam tőle, és a szemébe néztem. - Nekem ez túl gyors, nem érzem magam biztonságban. Most komolyan. Az, hogy ilyen hamar beléd estem, az nálam abnormális. Az örökké valóság nagyon sok idő…
Nem akarsz velem lenni?
De, csak úgy, hogy egyikőnk sem vámpír.
Évek óta követlek. Ismerlek. Nem tudom mi a bajod azzal, hogy átváltoztattalak.
Már bocs, de ezt én nem így látom. de ezt már nem tudod visszafordítani, úgyhogy menjünk pakolni.
Jó, menjünk. – elindultunk. Hamarabb odaértünk, mint ahogy szerettem volna. Gondolkozni akartam a sorsomon. Sorcsapásként értem meg akkor, hogy Byron átváltoztatott. Más örülne ennek. Az örökkévalóság, vele. Amúgy nyilvánvalóan bele estem, és akkor Byron meg Camille tűnt az egyetlen biztos pontnak a jövőmben. De tudtam, hogy ez nem lesz örökké így. Max. ennyin tudtam csak gondolkozni, amíg a házunkhoz nem értünk. Nagyon gyorsak voltunk. A lakáskulcsommal könnyen bejutottunk. Anyu, mint sokszor, most is üzleti úton volt. Byron nagyon gyorsan pakolta a ruháimat, én meg az emléktárgyaimat. Egy csomófotót pakoltam el, mint például: anyuval vagyunk Párizsban, anyunak segítek főzni, akkor még csak tíz éves lehettem. Egy csomó nyaklánc, fülbevalók, a naplóm, meg ilyenek. Egy kicsit rumlis lett a szobám. Előkerestem a post-it füzetemet, letéptem egy lapot, és a szekrényem szélére ragasztottam. Ezt az, akinek kell, megérti. Szóltam Byronnak, hogy mehetünk. Az ajtóban összetalálkoztunk Marta-val, a házvezető nőnkkel.  Amig anyu távol van, addig minden reggel korán felkel, és eljön hozzánk takarítani. Furán nézett ránk, főleg Byronra, de ezt mellékesnek tekintettem. Ugyancsak nagyon hamar visszaértünk az immáron új lakásomra. Ugyanolyan volt, mint Byron-é. Az ajtón kívülről a 22-es szám volt ráfestve. Annyiban különbözött még Byronétól, hogy – a nagy szekrényen kívül, ami a ruháimnak- még volt egy kicsi, fiókos szekrény is. Byron otthagyott, majd Camille toppant be hozzám, és segített pakolni. A ruháimat villámgyorsan berakta a szekrénybe, majd odajött segíteni. A képeimet mindig alaposan megnézegette, és sokszor kérdezgetett is.
Byronnak miért nincs egy kép se a szobájában?- kérdeztem, mert ez számomra tényleg furcsa volt.
Pár száz év múlva mán nem fog sokat számítani a múltad. Pont úgy, mint mindenki másnál. Bár számomra még mindig érthetetlen, hogy miért pont téged választott. Bocsi, de most megyek. Megéheztem. – mire kérdezhettem volna valamit, akkorára el is tűnt. még pár percig pakolásztam, de már akkorra tulajdonképpen végeztem is. Elindultam megkeresni Byront. Benyitottam a szobájába.
Byron!  - kiáltottam fel, és a szám elé kaptam a kezem.  Camille és Byron csókolóztak. Nem hittem a szememnek. Oké, nem ismerem ezeket a szokásokat. Ez egy kicsit fájt. De aztán észrevettem, hogy valami nem stimmel. A látóterem kezdett repedezni. Egyre kisebb darabokra tört. Aztán minden elsötétült. összeszorítottam a szemem, majd kinyitottam. Minden homályos volt. Pislognom kellett párat, mire úgy-ahogy tisztán láttam. Egy kórházban voltam. A bal oldalamon Clary állt, a jobb oldalamon pedig anya. Kérdezgettek, hogy hogy vagyok. Azt mondták, hogy balesetünk volt. Őszintén szólva nem ugrik be, de biztos. De ezt csak ide írtam le, sehova máshova. Nekik sem mondtam el ezt.


London; 2000. nov. 04. ; 10.23, Naplóbejegyzés

Szereplőim neve: Elena Forestwood; Byron Coast; Camille; Clary ;

idő: 2000

Hankiss Jánostól idézet